Észre sem lehetett venni az idő múlását.

A hóemberek, a hóangyalok és az édes állatok túlságosan lekötöttek. Olyan volt, mintha a világ összes gondja lekerült volna a vállamról, és mintha egy édes álomba csöppentem volna. Mindeközben Bernard rengeteget mesélt az itteni szokásokról, a többi manóról, és a régi időkről. Ekkor tudatosult bennem, hogy a mesekönyvek közel sem fedik a valóságot. Amit egész gyerekkoromban igaznak hittem, kiderült, hogy mind téveszme. S így már rengeteg kérdésre választ leltem.

Én is meséltem. Leginkább a mi családunk régi szokásairól, s hogy mennyire kihaltak a karácsonyi szokások. Aztán Bernard segítségével elkezdtem megtanulni, hogy hogyan is kell a jégen NEM elesni. Nos, igen... idáig jutottunk el, mivel az első méter után általában elestem. Bezzeg ő úgy siklott a jégen, ahogy én sosem fogok. De az az egy méter is jobb, mint a semmi. Bernard szerint fog az menni jobban is.

Lényegében a délelőttből délután lett. Csak a hó szálingózására lettünk figyelmesek. Ami annyit tesz, ideje sietni haza, mert különben utolér a hóvihar.

Sietősre vettük a lépteinket. A hó egyre inkább csak esett, s mire elértünk a Télapó műhelyéhez, már egész szépen befedte a tájat. A sapkám és a sálam egyaránt tiszta hó volt, és olya szinten vacogtam, hogy a fogaim is majdnem kocogtak.

A műhelybe lépve a bácsikámmal találtuk szembe magunkat.

-Elég korán sötétedik ma nemde?- tette fel a kérdést arra utalva, hogy későn értünk haza.

-Szia, Scott bácsi- mosolyogtam rá, hogy megenyhüljön- képzeld, láttam óriási pingvineket- kezdtem bele a mesélésbe, de félbeszakított.

-Bocsáss meg Emily, kicsit később mindent elmondhatsz, de most beszélnem kéne Bernarddal.- nézett a szemembe. Megértően bólintottam.- Addig ismerkedj meg Charlie-val, biztos örülni fog, hogy láthat.- indult el, majd követte őt Bernard.

Egy manó jött oda hozzám, hogy elvezet Charlie-hoz. Így követtem őt. Nem kellett sokat menni, hogy a nyomára akadjunk. Pár teremmel arrébb, egy játék javító részlegen találtuk, ahol a manóknak segített, hogy minél praktikusabban lehessen megjavítani őket, a lehető legegyszerűbb módon. Egy ideig figyeltem a cselekményeket, de végül úgy döntöttem, hogy megszólítom.

-Szia, Charlie- köszöntem, majd mikor felém fordult, a kezem nyújtottam felé- Emily Levia vagyok. Az unokatestvéred.

-Szia, Emily, én Charlie Calvin.- rázott velem kezet

-Sajnos, a családunkban történt viszályok miatt nem volt alkalmam megismerni téged. De Scott bácsi és Bernard rengeteget mesélt rólad.

-Oh, valóban? Remélem csak jó dolgokat- mosolygott

-Rosszat egyelőre nem hallottam- feleltem, én is mosolyogva. Vidám fiúnak tűnik.

-Most vagy itt először?

-Igen- feleltem egyszerűen. Habár bele gondolva... Biztos, hogy itt vagyok?

-Milyen? Hihetetlen igaz? A legtöbben nem hisznek ebben a helyben. Szerintük gyerekes, és nem lenne szabad hinni benne, főleg nem a mi korunkban.

-Amikor idejöttem, én sem hittem el. Semmit sem. Az első pár óra után inkább lefeküdtem, hátha otthon ébredek fel, de nem így lett. Ma reggel itt ébredtem, és mintha újra kisgyerek lennék.

-Én is ugyanezt érzem. Nem járok ide túl gyakran, de karácsony idején igen.

-És milyen érzés elszakadni innen? Itt minden szép és jó. Milyen lesz vissza menni a valóságba?

-Nekem minden alkalommal nehéz. De tudom, hogy anya és Neil otthon vár. Így könnyebb vissza menni. Meg amúgy is, apu szerint a mi világunkban is jelen van a csoda, csak keresni kell

-Igen- nevettem el magam- nem vártam mást maga a Télapó szájából.

-Apa már csak ilyen- nevetett fel ő is, majd arra a megegyezésre jutottunk, hogy leülünk valahol beszélgetni.

Az étkezőre esett a választás. Most, hogy visszajöttem, rá kellett jönnöm, hogy egész nap szinte nem is ettem. Bár igaz elég későn reggelizem. De kezdett a gyomrom mérges hangokat kiadni. Így Charlie velem tartott. S végül ő maga is csatlakozott a vacsorához. 2 választás volt; ebédről maradt pulyka, vagy sütemény.

Számomra nem is volt kérdés melyiket választom, ám Charlie-nak annál inkább. Végül úgy döntött, hogy ötvözi a kettőt. Furcsa egy fiú, meg kell hagyni, de nagyon mókás, és vele is jó volt időt tölteni. Már nem éreztem azt, hogy akkora különc lennék, hisz ő is hétköznapi ember akárcsak én. Sőt talán ő jobban is érti, mire gondolok, amikor szóba kerül, hogy itt akarok maradni.

Elég sokat beszélgettünk. Meséltünk a családunkról, ő elmesélte- az eléggé bizarr- történetet, hogy pontosan hogyan lett a bácsikámból télapó és hasonló vicces történeteket. S mivel már viszonylag későre járt az idő, estére elváltak az útjaink.

Akartam még Bernarddal is beszélni, de egyszer sem futottam össze vele. A keresésének pedig jóformán a gondolata sem merült fel bennem, mert a végén még engem kéne keresni, amekkora mázlim van.

Viszont Scott bácsihoz benéztem még lefekvés előtt, hogy elmeséljem neki a mai hihetetlen napot. Hogy mennyire szép a város, hogy mennyi mindent tanultam csak ezen a napon, és felvetettem neki az ötletet, hogy maradnák örökre, de elutasította. Persze nem is vártam mást, de egy próbát megért. Végül is még vannak csodák és kitudja mit hoz még a jövő.

Ezek után fáradtan estem az ágyamba, s szinte azonnal el is nyomott az álom. Fárasztó napom volt, és bár ennek nem igazán örültem, titkon reméltem, hogy a holnapi napom is a maihoz hasonló lesz.