– Most már el kéne kezdenünk írni.

– Mintha ezt már hallottam volna szerdán – villantott rá egy mosolyt Levente. Réka már megbánta, hogy a múltkori írókörön nem fejezték be a feladatukat. Pontosabban el sem kezdték. Párokba rendeződve kellett volna egy novellát alkotniuk: egyikük írásának univerzumában, de a másik karakterének főszereplésével. Rékának tetszett a feladat, szívesen letesztelte volna, működőképes-e benne a regényében felépített világa. A dolog csak ott bukott meg, hogy Leventével alkotás helyett elkezdtek az égvilágon minden másról beszélgetni, a végszó elhangzásakor pedig az ő papírjukon még semmi nem szerepelt a monogramjukon kívül. Mások sem végeztek teljesen, a jövő heti alkalomig kellett befejezni a novellát, ami jó kifogást adott nekik az újbóli találkozásra hétfő délután. Most először futottak össze a könyvtár falain kívül, de a feladat kötelező jellege miatt Rékának eszébe se jutott azon izgulni, ez randinak számít-e. Miközben azt is mindvégig tudta, hogy pár e-mailben is lerendezhették volna a novellát.

Egy számára ismeretlen újhullámos kávézóban találkoztak az Andrássy úton. Sosem szeretett nyilvános helyeken alkotni, most is folyamatosan úgy érezte, a többi vendég a háta mögül nézi a jegyzetlapjaikat. De elképzelte, mennyire zavarbaejtő volna most valamelyikük lakásán találkozni, és inkább nem szólt bele a helyszínválasztásba. Rögtön bele is kezdtek volna a munkába, ha Levente nem mutatta volna meg, milyen stratégiai társasjátékot vett kölcsön az unokaöccseinek idefele jövet, aztán nem töltöttek volna bő fél órát azzal, hogy versenyezve, taktikákon vitatkozva igyekeztek meghódítani rajta az Európa-térképet. Rékánál megint bekapcsolt a folyamatosan vigyorgó üzemmód, amiért kissé szégyellte is magát. Sebastien ugyanis reggel mindent elmondott neki Leventéről.

Miért, miért kellett rátörnie a hülye őszinteségi rohamnak? Réka boldogan meglett volna ez az információ nélkül. Levente annyira rendesnek, olyan szerethetőnek tűnt eddig... de persze tipikus, egy véletlen folytán kell kiderülnie, milyen defektes ő is. Mennyi esély volt rá, hogy ő is hisz ebben a dologban? Nem, nem egyszerűen hisz benne: ő maga találta ki, hogy háborúsdit játsszanak Lantai Emma ellen. És a múlt heti üzenetei alapján kész lett volna Rékát is belevonni az egészbe. Mégis ki nézte volna ki belőle mindezt?

Aztán, miközben a játéktáblán épp versengve ostromolták a Gibraltári-szorost, Rékának leesett, hogy ő nagyon is ki tudja nézni. Már az első hozzá intézett szava provokatív és hatásvadász volt, aztán másfél héten át filozofáltak a legszokatlanabb témákról, miközben a személyes kérdéseket végig kerülték. A kezdetektől sejtette, hogy Levente nem normális, épp csak abban az értelemben, amire akkor neki szüksége volt. Túlságosan imponált neki a figyelme, a beszédstílusuk, a feldobott témáik szokatlansága ahhoz, hogy tisztán lásson vele kapcsolatban. Hát, most összeállt a kép; és Réka egyelőre nem tudta eldönteni, ez elég indok-e a lelépéshez. Talán tetszik neki egy paranoiás kormányellenes összeesküvő... ez már egyértelműen a véget jelenti.

Levente sóhajtva lesöpörte a bábukat a tábláról a dobozba, és közelebb húzta a jegyzetfüzetét. Közben mellékesen megjegyezte:

– Örülök, hogy veled dolgozhatok.

– Merthogy? – kérdezett rá Réka. A tegnap ilyenkor még alig várt megjegyzés ma inkább csak gyomorgörcsöt váltott ki belőle. Kész lett volna kirontani a kávézó ajtaján, ha épp most kap tőle valami romantikus kijelentést.

– Mert disztópiát írsz, ami a legjobb zsáner ehhez a játékhoz.

– Tényleg? Ezek szerint eldöntöttük, hogy az én világommal dolgozunk – felelt megkönnyebbülve. Csak most ugrott be neki, hogy fordított esetben most regénykarakterként kellett volna beszélnie arról a Sebastienről, akit Levente tegnap új szövetségeseként és nagyon is létező személyként ismert meg. A gondolatra kedve lett volna az asztalba verni a fejét.

– Magától értetődő. Az én sztorim realista fikció és a jelenben játszódik, azzal csak a mi unalmas mindennapjainkba dobnánk át a hőseidet.

– Az elképzelhetetlen lenne – jegyezte meg Réka álszenten. Egyszer-kétszer elejtett hasonló utalásokat az elmúlt másfél hétben, de Levente sosem reagált érdemben rájuk. Azóta sem mutatta jelét annak, hogy tudna valamit karakterek semmiből felbukkanásáról. Bár Réka most már abban se volt biztos, hogy ebben az ügyben szívesen hallgatna rá. Mindketten titkolunk valamit, csak hogy normálisnak tűnhessünk egymás előtt, ismerte fel hirtelen, elnézve Leventét, aki hosszúkás, szabályos betűkkel írta fel a lap tetejére, hogy Carina Martinez és Älstmar. A gondolat pillanatnyi rokonszenvvel öntötte el – de aztán rögtön ráismert, mennyire ég és föld a különbség a két titok közt. Réka aztán soha nem kérte, hogy képtelenség történjen vele, ő igazán nem hibáztatható saját helyzetéért. Levente viszont saját maga teremtette meg a körülményeket, amiben meg nem értett hősként tetszeleghet.

– Mit gondolsz? – nézett fel Levente. – Mi lenne Carina sorsa a regényedben?

– A csaj házasságtörő, hónapokig hazudott... olyan hét év börtönt jósolnék neki. Ha a fia rá tudja bizonyítani a rossz tanács adását, nyolc is lesz belőle.

– Elég kegyetlenül ítélnek nálatok.

– Ezért hívják disztópiának. Büntetendővé tették ezeket a dolgokat, mert...

– Tudjuk, miért – bólogatott Levente. – Így egymás ellen uszítják az embereket, mindenki paranoiás lesz, és az új ellenségkép, a bűnözők segítségével a hatalom sakkban tartja őket.

– Pontosan – mosolyodott el Réka megenyhülve. – És Carina váratlanul Älstmarben találja magát? Akkor a közönséggel együtt fedezheti fel a szigetet.

– Szerintem legyünk okosak, válasszuk a nehezebb megoldást. Legyen ez egy átlagos napjának a leírása, vegyünk mindent egyértelműnek. Amit a többiek nem értenek a világodból, azt megtudják, ha megveszik a regényedet.

– Ne is mondj ilyeneket, mert még elhiszem.

– Most miért? Van kereslet a zsáneredre...

– Köszi, szóval tucatszerző vagyok.

– Téged képtelenség megdicsérni – fogta a fejét Levente. – Nem vagy tucatszerző, profi stílusban írsz, és a világépítésed is minden létező társadalomismereti elvnek megfelel. És igen, ezt a téma szakértőjeként mondom.

– Nem is tudsz semmit a sztorimról – nevette ki Réka, mire Levente az asztalra könyökölve kissé előrehajolt:

– Legfőbb ideje ezen változtatni.

Helyben vagyunk, gondolta Réka. Mi mással tudná kiszedni belőle az üldözési mániás tévképzetét, ha nem azzal, hogy elmeséli, hogyan nézne ki egy igazi üldözés? Ő is felkönyökölt hát az asztalra, és nyugodt, összeszedett hangon igyekezett belekezdeni:

– Tudod, ez az ellenségcsinálós megfélemlítés sem így volt mindig. Épp attól ijesztő, hogy szinte szép dologként indult. Volt ez a Lars Morten...

– A könyörtelen diktátor?

– Nem. A tökéletes vezető. A megválasztása után biztonságot és gazdagságot hozott el Älstmarnek, a legfőbb célja az volt, hogy teljesen megszüntesse a bűnözést az országban. Szóval a jólét mellett szép fokozatosan elkezdte szigorítani az ítéleteket is, és egyre nagyobb befolyást adott a rendfenntartóknak.

– Nem hangzik túl vidáman.

– Az embereknek tetszett a bűnmentes ország ígérete, szóval vállalták a mellékhatásait. Nem gondolták túl a dolog erkölcsi oldalát: eredményeket vártak, és meg is kapták Lars Mortentől. Hihetetlen népszerűséget ért el a pasi, még azt is elérte, hogy haláláig elnök maradhasson, aztán a fia követhesse a hatalmon.

– Gondolom, itt kezdődtek a bajok.

– Én Felix Mortent sem hibáztatnám – vonogatta a vállát, a cortadót kavargatva, amit Levente tanácsára kért ki, bár semmi különbséget nem érzett az ízében a reggeli tejes kávéjához képest. – Huszonkét évesen vette át az országot, a tanulmányait épphogy befejezte. Kis hülye volt még, nulla tapasztalattal, nyilván fogékony volt a veszélyes ötletekre. Senki nem számított rá, hogy az apja váratlanul meghal...

– Váratlanul, persze. Épp miután elfogadták a törvényt, hogy a kis hülye legyen az utódja.

– Szerintem nem éri meg erről konspirálni – nézett fel Réka. – Néha igenis vannak véletlenek, nem épp azok a legérdekesebb részei a történelemnek? És mondom, Felix eleinte tanácstalan volt. Ha kész tervvel lépett volna az ország élére, akkor lenne valami a vádakban, de így...

– Oké, értettem, senki nem gyilkolt meg senkit. Gondolom, a népszerűség kedvéért bejátszotta az apja bűnüldözős kártyáját.

– Okos. Fogadjunk, hogy te azonnal csatlakoznál az ellenállókhoz.

– Túl jól kiismertél – tette fel a kezét megadóan Levente. Réka összevont szemöldökkel figyelte a reakcióit. Egy része legszívesebben felpattant volna, hogy ott hagyja őt – közben viszont a történetmesélésbe is úgy belelelkesült, hogy nem volt szíve azt félbehagyni.

– Szóval igen, az apja ötleteit akarta folytatni, csakhogy gondban volt.

– Elfogytak a bűnözők – bólogatott Levente, és beleivott a macchiatójába. Réka élénk gesztusokkal magyarázott tovább:

– Néhány eset maradt csak, főleg külföldiek vagy akiknek elborult az elméjük. Az átlagember halálosan ügyelt arra, hogy semmiért ne jelenthessék fel. Létrejött a bűntelen mintaország, nem volt többé kit utálni. De ismered azt az elméletet, hogy egy ilyen társadalomban előbb-utóbb bűnnek fognak számítani hétköznapi dolgok is?

– Mert mindig kellenek felmutatható rossz példák, akikhez viszonyítva meghatározhatjuk a normát. Durkeim deviancia-elmélete, ne hidd, hogy újat mondtál.

– Felvágós – szólt rá Réka, amire Levente csak elvigyorodva hátradőlt. – Szóval, elkezdték elítélni azokat, akik mondjuk, hazudnak, megcsalnak valakit, elárulnak egy titkot, vagy akár rossz tanácsot adnak. Persze, ezeket nehéz bizonyítani, de ez akkorra már senkit nem érdekelt. Teljesen meghülyítették a társadalmat, egy idő után az ivóvízbe is olyan drogokat nyomtak, amitől mindenki paranoiás lett.

– És aki felszólalt ellene, azt gondolom, ugyanúgy börtönbe vetették.

– Igen, de sosem a véleményük volt a bűncselekmény. Inkább találtak valami elítélhetőt a múltjukban. Így már nem a rendszer áldozatai voltak, hanem közönséges hazugok vagy megcsalók, ezért senki nem szimpatizált velük.

– De épp ez az! Ennyi erővel mindenki börtönbe mehetne...

– Szerinted Felix azért csinálja, mert egy megrögzött bűnüldöző lenne? – nevetett fel Réka, kissé meglepődve Levente naiv idealizmusán. – Nem az a cél, hogy a világ összes hazugját bíróság elé állítsák, mert akkor tényleg senki nem maradna. A lényeg, hogy mindig legyen kit hibáztatni. És sehol nincs egyértelműen rögzítve, mi számít mondjuk, hazugságnak. Mindenki maga döntheti el, mit tart bűnnek, és kit fog feljelenteni vagy kiközösíteni. Ez egy személyre szabott rendszer, épp annyira lehetsz szigorú, ahol az erkölcsi mércéd áll. Egyébként meg a legtöbbjüknél egységes mércéről van szó, a folyamatos agymosásnak köszönhetően. Az számít tisztességesnek, aki minél több embert felnyom, persze attól még ő sincs biztonságban mások vádjaitól. Minél ismertebb személyről derülnek ki mocskos dolgok, annál lelkesebb a tömeg. Imádják utálni az elítélteket. Pár éve visszahozták a halálbüntetést, több formában, és akár a tévében is közvetítenek egy-egy kivégzést. Az elítélteket nyilvánosan szállítják, és nem állítják le azokat, akik megdobálják és szidalmazzák őket, mert pontosan ez a hangulat kedvez nekik. Unalmas időszakokban újratárgyalnak egy-egy régi ügyet, ilyenkor tízszer olyan színpadias perben kapnak tízszer olyan súlyos büntetést, és senki nem ellenkezik. A kedvenc műsorukat kapják meg minden ítélet kimondásával.

A monológja végén beleivott a kihűlt kávéjába, szíve még hevesen dobogott, fülében csengtek saját szavai. Úgy érezte, az egész helyiség őket figyeli, de talán azt se bánta volna. Olykor már elege lett a regényéből, elbizonytalanodott minden egyes szavában; de most tagadhatatlanul sikerült előadnia magát. Mi sem bizonyította ezt, mint hogy Levente, a zseniális politológus-jelölt és összeesküvéselmélet-rajongó elakadt lélegzettel bámult rá. Sosem játszották meg, hogy hasra esnének a másik ötleteitől – Réka ezt is kedvelte a beszélgetéseikben –, ettől pedig még többet ért, hogy ő most szabályosan dadogott:

– Te vagy... a legveszélyesebb diktátorjelölt, akivel valaha találkoztam.

– Igyekszik az ember – vonta meg a vállát Réka. – De ennek nincsen valóságalapja.

– Hát, reméltem is.

– Úgy értem, ezt nem azért írom, mert ilyennek látnám a világot. Nem akarok nagy dolgokat közölni vele. Ez nem társadalomkritika vagy ilyesmi.

– Felfogtam – bólintott Levente. Remélve, hogy ennyi célzás elég lesz, Réka visszahajolt a jegyzetfüzet felé:

– Szóval, mi legyen Carinával?

– Mindjárt rátérünk Carinára is. Előtte inkább magyarázd meg, hogyhogy nem érte még komplett összhatalmi támadás külföldről ezt a diktatúrát. Vagy rátapintottam egy üres foltra a történetben?

– Dehogyis, hova gondolsz. Várj, elmondom ezt is – kezdett bele újra a mesélésbe.

Nem tudta, mennyi idő telt el ezzel, de egyszerre azon kapta magát, hogy Levente az egész regény háttértörténetét ismeri. Már azzal a kifogással se jöhettek, hogy az írókörös feladathoz kell ilyen részletességgel kielemezniük a hadsereg intrikáit vagy a törvényhozás módját. Egyedül a főhősök neveit nem említette – a gondolat, hogy erre miért kell külön odafigyelnie, egy utolsó kellemetlen tüskét azért még belé szúrt. De igyekezett ezen nem fennakadni, főleg, mert soha jobb közönséget nem kívánhatott volna Leventénél. Érdeklődő volt és értelmes, magától rájött az összefüggésekre, és úgy izgult a csavarokon, mintha magát a kéziratot olvasná. Ráadásul egyszer sem próbálta meg uralni a beszélgetést. Bizonyára okosabb gondolatai voltak egy disztópia világépítéséről, mint Rékának, de semmit nem akart jobban tudni nála, egyszerűen lelkes hallgatóságként hagyta őt kibontakozni.

– Ideje lenne belekezdeni a feladatba – kapott észbe Réka, amikor már úgy érezte, a kávézó minden vendége kívülről fújja a felépített világának összes részletét. Levente vigyorogva hátradőlt:

– Nekem nem sürgős. Említettem már, hogy nem leszek szerdán?

– Ne csináld! Akkor meg se fogjuk írni a novellát? Mondhattad volna a múlt héten is...

– Szeretted volna, ha megmondom? – kérdezte sokatmondóan. Réka belemosolygott a kávéspoharába. Hogy szeretett volna-e lemondani erről a tökéletes ürügyről a találkozásra? Megrázta a fejét.

– Én is így vagyok vele – válaszolt Levente, azzal a felháborító természetességgel, mint aki fel se fogja saját szavainak jelentőségét. – Kellett ez az alibi, hogy lássalak. Hogy hallhassak egy nagyszerű történetről. Hogy a hétvégén lealázhassam az unokaöcséimet a játékban a tőled tanult taktikákkal – mert zseniális stratéga vagy, tudsz róla? És hogy feltehessek egy kérdést.

– Milyen kérdést?

– Ez kicsit furcsa lesz olyasvalakitől, akit csak másfél hete ismersz – magyarázkodott, bár hangjából még mindig nem csendült ki semmiféle bizonytalanság. – Csak remélni merem, hogy nemleges válasz után is jóban maradunk, és az sem segít, hogy máris ilyen riadtan nézel...

– Bocsi, nem direkt. – Réka próbált nyugodt arckifejezést erőltetni magára. Eljött az ideje... tulajdonképp nem kéne elsietettnek éreznie, hiszen régóta a levegőben lógott a kérdés. Nem találkozhattak örökké az írókörös feladatok alibijén, ideje volt egyértelműsíteni a helyzetet. Csakhogy még most sem tudta biztosra, igent mondana-e neki. Hiszen másfél hónapja még valaki mással élt – nem fog ez egy kétségbeesett, kapcsolatfüggő erőlködésbe fulladni? Nem most kéne az egyedüllétet választania egy darabig? Másrészt viszont ki tudja, Levente várna-e rá – hiszen még mindig fájdalmasan tudatában volt annak, hogy csettintésre jobbat kaphatna nála...

– Közzétennél egy cikket a lapotokban?

– Tessék? – Rékát úgy meglepte a kérdés, hogy megkönnyebbülni is elfelejtett. Levente izgatottan kezdett bele a magyarázatba:

– Zseniális témám van. Én is szoktam publikálni szakmai folyóiratokban, de ez nem elemzés, hanem tényleg egy hír, persze még nem száz százalékosan elkészült – de egy-két héten belül megoldható lenne? Szívesen beszélek a főszerkesztőddel is, csak arra gondoltam, több esélyem van, ha tőled hallja az ötletet.

Réka meg se tudott szólalni, csak némán próbálta felfogni, mikor kanyarodott be a beszélgetésük ekkora katasztrófába. Annyit gyötrődött ezen egész nap, és végül olyan megnyugtató volt arra jutnia, hogy Levente úgysem fogja szóba hozni a kérdést! Miért, miért nem tudja egyszerűen kihagyni őt a hülyeségeiből? Nehezére esett volna magában tartani az összeesküvés-elméleteit, hogy Réka kicsit úgy tehessen, mint aki egy normális pasival ismerkedik? És most, hogy igazából szembe kellett néznie a témával, azonnal megfogalmazódott benne a válasz: kizárt, hogy ilyen ügyekbe belefolyjon. Az teljesen mindegy, igazuk van-e egyáltalán, ő egyáltalán nem az az ember, aki csak úgy képes lenne felvállalni a céljukat. Nem akar ezzel foglalkozni; még egy eldugott kávézóban sem, nem hogy a munkájában. Vendégcikk, még mit nem...

– Légből kapott lejárató kampányokat nem szoktunk lehozni – jelentette ki élesen. Levente meglepődött a határozottságán, zavartan elnevette magát:

– Oké, sejtettem, hogy ez lesz. Ne haragudj, én voltam hülye. Reméltem, hogy ott nagyobbat üt, olyanok szemét nyitja fel, akiknek szüksége lenne rá... tudhattam volna, hogy a Hírközegben a nevemet se szabad megemlíteni.

– Nem tudok ilyen szabályról.

– A téma, meg eleve az én személyem enyhén szólva nehezen összeegyeztethető az újságotokkal, amióta tulajdonost cseréltetek. Olyan sosem lesz, hogy ti szívességet tegyetek nekem. Hagyjuk inkább.

– Azt hiszed, ezért nem segítek? Mert valami felső utasításra tiltólistás vagy nálam? – tört ki Rékából a nevetés. – Nem, egyáltalán nem érdekel, hogy állítólag kinek kell most hízelegnünk. Egyszerűen az van, hogy hírekről írunk, nem feltételezgetésekről. Ha azt akarod, hogy figyeljenek a mondanivalódra, menj és csinálj valamit, ne az üres filozofálásaidat próbáld meg nekünk eladni – hadarta. Égett az arca, semmit se szeretett volna jobban, mint visszautazni az öt perccel ezelőtti önmagába, aki még vaknak tettethette magát a köztük húzódó ellentétre. Ha volt is esélyük egymásnál, az a most elhangzó szavakkal visszavonhatatlanul elúszott. Pedig neki megfelelt volna, hogy ne hozzák szóba a témát, boldogan létezett volna egy világban, ahol sosem kell véleményt mondania ilyen kérdésekről. Miért nem képes Levente is belenyugodni ebbe a felállásba?

– Ha előre tudtam volna, hogy ez zavar téged, nem kérdeztem volna meg. Nem ér annyit.

– Most próbálod elhitetni, hogy nem azért beszélgettél velem, mert kellett egy kontakt a Hírközegből? – fonta össze a karját. A sértődött megjegyzése szabályos pánikot váltott ki Leventéből:

– Hidd el, hogy nem így volt, tegnap ilyenkor még nem is gondolkodtam újságokban! Ugye, nem hiszed, hogy az elmúlt tizenkét nap csak a kihasználásodra ment ki? – nézett a szemébe. Réka zavartan megrázta a fejét: végiggondolva ő maga se hitte el, amit pillanatnyi kiábrándulása mondatott vele. Levente a mai napig sosem hozta szóba a témát: most is valószínűleg az ösztönözte rá, hogy tegnap Sebastien úgy kiosztotta őket. Amikor a múlt héten tanácsot adott a megtalálásukhoz, akkor is csak az ő feltett kérdésére reagált, és azt is teljességgel rábízta Rékára, hogy hallgatni akar-e rá, utánuk akar-e menni. Sajnos az se kerülte el most Réka figyelmét, hogy Levente számon tartotta az ismeretségük napjait. Egy kevésbé idegtépő helyzetben még aranyosnak is tartotta volna ezt.

– Tudod, hogy ritkán mondok ilyet, de tessék, te rávettél: nem lehetne, hogy mindketten ráhagyjuk a másikra a véleményét, és inkább elfelejtjük a témát?

– Te tényleg azt hiszed, hogy nem értek egyet veled – felelt Réka elképedve. – Pedig az is lehet, hogy egyszerűen nincs véleményem. És ne hidd, hogy most azért hagylak itt, mert különböző embereket utálnánk. Azért teszem, mert bármit akarsz ezzel a cikkel, az nem fér el az én nyomorult kis életemben. Szóval ne haragudj.

Ellökte magát az asztaltól, és a táskáját felkapva elindult a bejárat felé. Az utcára kilépve megcsapta őt a délutáni belvárosi forgalom és nyüzsgés, a mellette elsiető idegenekkel és az úton lépésben haladó autókkal. Körülnézett, és hamarabb fogta el a rettegés, hamarabb ugrott össze a gyomra, mint hogy felismerte volna az emléket.

A visszaköltözése másnapján történt, abban az átmeneti boldogságban, amikor a hazatérés izgalma rövid időre felülírta minden csalódottságát. Aznap végigjárta a belvárost, egyedül és különösebb terv nélkül, csak hogy újra körbenézhessen a régi otthonán, sorra rácsodálkozhasson a visszatérő gyerekkori emlékeire. Amikor a földalatti kitette őt az Andrássyn, túláradó örömmel rohant fel a lépcsőn, beleütközött az utcai tömegbe – és ekkor hasított belé a pánik.

A körülötte lévő emberek mind ismeretlenek voltak. Kétmillió idegennel osztozott a városon, akiknek sosem volt több közük őhozzá, mint hogy lépteik ugyanazon a járdán haladtak. Akkor értette csak meg, milyen fojtogató magány veszi körbe még mindig. A hazatérés csak olcsó illúzió, amíg nincsenek emberek, akik otthonná teszik. Neki pedig senkije sincs; a világ végére is futhat, ott sem fogja jobban érezni magát. Élesen mart belé a honvágy, de már azt sem tudta, melyik hely iránt. És senkit nem érdekelt, hogy az utca közepén elsírta magát. Egy helyben állva, arcát a kezébe temetve zokogott, az emberek pedig közönyösen néztek át rajta, még egy sajnálkozó pillantásra se méltatták kétségbeesését. Hát tessék: alig érkezett meg, és Budapest máris kilökte magából, még kisírni sem tudta tőle a szimpátiát. Két hónapja ott, az Andrássy út járdáján megtört, és attól fogva hosszú ideig képtelen volt összerakni magát. Most ugyanaz a háztömb előtt állt, azóta a világ megfordult körülötte – de ha elkezdi eldobálni magától az élete új alkotóit, nem fog épp olyan egyedül maradni, mint akkor? Honnan veszi, hogy jogában áll ilyen fenntartásokkal válogatni az emberek közt?

Sarkon fordult és visszarohant a kávézóba az asztalukhoz.

– Te hogyan élnél túl Älstmarben? – szegezte a kérdést Leventének.

– Tessék? – nézett fel ő a telefonjából. Biztos annak a két másik idiótának üzent, hogy nem járt sikerrel a cikk közlésével... De nem, pont az ilyen gúnyos gondolatokkal kéne most Rékának felhagynia.

– Már mindent tudsz a könyvről. Biztos elgondolkodtál rajta, mi lenne a legjobb taktika az ott élésre.

– Igen, persze, hogy elgondolkodtam – vette fel ő a fonalat szemrebbenés nélkül. – Valószínűleg igyekeznék mindig mindent szabályosan csinálni, hogy sose lehessen rám bizonyítani semmit.

– Ne vetíts, Holmann Levente – ült vissza a székére. – Nem azért jöttem vissza, hogy a nekem tetsző választ halljam. Mondd meg, mi lenne a terved, ha már annyira okos vagy.

– Rendben. Azt hiszem, úgysem bírnám ki letartóztatás nélkül, úgyhogy elébe mennék a dolognak. Elkövetnék valami piti bűncselekményt, ami nem jár kivégzéssel, csak egy hosszú börtönbüntetéssel. Rossz körülmények közt élnék, de legalább biztonságban, amíg meghúzom magam.

– Rossz válasz – vonta fel Réka a szemöldökét. – Olyan nyomorúságos az élet ott, annyi az erőszak, hogy egy hónapig se bírnád. Ne olyan komfortot képzelj el, mint egy rendes cellában, máskülönben mindenki biztonságban lenne ingyenélő egy-egy börtönben.

– Jó, ezt gondolhattam volna – ismerte el. – Akkor nincs más választásom, mint a lázadás élére állni.

– Tudod, elég okos vagy ahhoz is, hogy beállhass Morten tanácsadói közé.

– Na ne sértegess. Mert nálad játszana ilyen lehetőség? Lennél a hazug sajtósainak az egyike?

– Most célozgatsz valamire?

– Attól függ. A Hírközegnél meg fogják bocsátani neked, hogy velem kávézgatsz?

– Csak amíg nem valamelyik összeesküvésed a témánk.

– Rendben, akkor a kedvükért találunk másik témát. Ez a kávé nem közelíti meg az Flow-ban kaphatót, a hely hangulata viszont kompenzál. Egyetértesz vagy sem?

– Sosem jártam még azon a helyen – felelt Réka. Belementek a budapesti kávézók részletes összehasonlításába, és megegyeztek, hogy a következő írókörös feladatot a Flow-ban fogják elkészíteni. Réka így is összerezzent minden áthallásos megjegyzésre, folyamatosan attól tartva, hogy valamelyikükből kibukik az előző konfliktusuk miatti sértettség. Görcsösen próbált az egyszerű témáknál maradni, mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ez már sosem lesz ugyanaz kettejük közt. Hajlandó volt elfelejtkezni az előző jelenetről; a kérdés már csak az volt, képes is lesz-e rá. 

Azzal nyugtatta magát, hogy egyelőre az ő irányítása alatt áll a helyzet. Minden rendben lesz, amíg nem hagyja magát belekeverni ebbe az egészbe. Józan esze mégis folyamatosan emlékeztette arra, hogy minden szempontból okosabb lett volna az előbb elsétálnia az asztaltól.

***

Sziasztok!
Képzeljétek, három éve ez volt az első teljes fejezet, amit megírtam ebből a történetből. Én is egy kávézóban ücsörögtem - csak sajnos egyedül, nem egy helyes pasival -, és tanulás helyett elkezdtem írni egy világépítős fejezetet, párbeszédes formában a főhősnő és az akkor még arctalan love interestje közt. Azóta is ez az egyik kedvenc fejezetem, már csak abból a technikai szempontból is, hogy könnyű volt megírni és azóta is csak minimálisat szerkesztettem rajta, annyira egyben volt már a first draftje is :D

Mit gondoltok egyelőre erről a párosról? Van annyira jó dinamikájuk, hogy az olvashatóvá tegyen 3000 szó tömény worldbuildinget? (Megmondom őszintén, én a regénybeli társadalmat ez a leírás alapján körülbelül fenntarthatatlannak tartom, nem tudnék egy teljes regényt írni róla, de Réka valószínűleg okosabb nálam, amiért neki sikerült.) Na és mit tippeltek, mire fog vezetni ez az "agreee to disagree" kompromisszum, amit a fejezet végén kötöttek?

A szeptember 7-én érkező 9.1. fejezet már arról a megbeszélésről fog szólni, ahová Sebastien a múltkor elígérkezett, és végre kezdünk belejönni a sokat ígérgetett humoros és szerethető found family dinamikába. Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzésnek nagyon hálás vagyok! <3