Először úgy volt, a vasárnap délelőtti keresésben Réka is részt fog venni.

Persze, nagyon igyekezett a dolgot kellő szkepticizmussal és közömbösséggel előadni. Úgy indokolt, hogy ha valami csoda folytán rátalálnak a Számolj velünk-graffitik elkövetőire, abból élete cikkét írhatná meg – ha pedig nem, legfeljebb majd számon kéri Leventén, mennyire hibás logika mentén adott tanácsot. De Sebastient nem tudta átverni. Látta rajta, hogy a két hete tartó keresgélése őrá is átragasztott valamennyi érdeklődést a téma iránt. Szerda este óta többször megakadt a szeme a városban a feliratokon, otthon pedig a napról napra gyűröttebb és szétfirkáltabb térképen. Még ha nem is tulajdonított neki olyan lélektani jelentőséget, mint Sebastien, azt egyre inkább kezdte belátni, mekkora dicsőség volna mindenki előtt rájönniük az elrejtett összefüggésekre és leleplezniük a jelszó mögött állókat.

Szombat délután mégis másképp alakultak az események.

– Az előbb telefonált a bátyám – lépett be a szobába Réka, hangjában olyan őszinte csodálkozással, mintha nem ő bonyolította volna le a hívást. – A napokban lesz a szülinapja, egészen elfelejtkeztem róla. Holnap fogjuk a családdal megünnepelni, hívott engem is. Évek óta először látom a szüleimet...

– Ez rohadtul nehéz neked – állapította meg Sebastien. – És nem érzed magad késznek rá. Figyelj, egyáltalán nem muszáj...

– Nem muszáj, de attól még állok elébe. Nem fogják rám sütni, hogy még meglátogatni sem voltam képes őket.

– Nem ennek kéne motiválnia.

– Te sosem fogod megérteni ezeket a játszmákat, igaz? – mosolyodott el szomorúan Réka. – Áttesszük a nyomozást jövő hétvégére?

Sebastien akkor még rávágta az igent. Másnap viszont hamarosan belátta, milyen felelőtlenül ígérgetett.

Amikor Réka vasárnap délelőtt elsietett a kispesti buszra, ő máris érezte, hogy nem bírja ki tétlenül az egész napot. Az erkélyen állva figyelte a járókelőket, az őszi napfényben fürdő utcát, amíg meg nem győzte magát, hogy valójában helyes döntés egyedül elindulnia. Hiszen jobban belegondolva elég irreálisnak hangzott ez a javaslat a szórólapokról. Valószínű, hogy úgyis kudarcba fog fulladni – akkor meg nem az lenne a logikus, hogy ma gyorsan letudja ezt a lehetőséget, délután pedig Rékával ketten kitalálnak egy ennél működőképesebb tervet? Felesleges egy egész hétre megakasztani emiatt a nyomozást.

Mire leért a házuk előterébe, a postaládákba már megérkeztek a reklámújságok, közéjük csúsztatva egy-egy, a múltkorival megegyező szórólappal. Nem volt csalódott, amiért elkerülték egymást az elkövetővel: még unalmasnak is találta volna, ha annyi nyomozás után végül a saját lépcsőházában kellene tétlenül várnia a megoldásra. Hirtelen ötlettől vezérelve kiszedte a lapokat és mindet a zsebébe gyűrte. Még nem volt biztos abban, mit kezdene velük, egész tervét a vak szerencsére alapozta, de legalább egy ilyen előnyt be akart biztosítani magának indulás előtt.

A környékük társasházairól nehéz volt megállapítania, kaptak-e már a szórólapokból. Az üvegezett bejárati ajtókon át nem igazán látott be a postaládákig, és akárhányszor valaki elhaladt mellette az utcán, zavartan állt tovább, mintha tiltott dolgot művelt volna. Szerencsétlennek érezte magát ilyenkor, amiért még mindig erősebb benne a megszokás, a gyerekkora óta megtanult szabály, hogy idegenek előtt nem szabad gyanúsan viselkedni. Néhány házban mintha meglátta volna a szórólapok piros szélét a bedobált papírok közt, de akárcsak a graffitik, ezek is teljes véletlenszerűséggel voltak elszórva az utcákban. Levente rosszul tippelt, az elkövetők mégsem lehetnek olyan alapos típusok. Vagy pont az jelzi az átgondoltságukat, hogy ennyire nem akarnak megtalálhatóvá válni?

Sebastien olyan sokáig járkált a háztömbök között, hogy külső szemlélőknek már ő tűnhetett gyanúsnak. Közben hiába figyelte a többi járókelőt: ha köztük is volt az elkövető, elég volt rezzenéstelen arccal elsétálnia mellette, hogy elterelje magáról a gyanút. Már csaknem kiért a zuglói vasútállomás felé, amikor az egyik kisutcában megakadt a tekintete a háztömb másik végében álló idegen fiatal férfin.

Az túlzás lett volna, hogy a viselkedése elárulta: inkább csak Sebastien tulajdonított jelentőséget annak, ahogy percekig ácsorgott az egyik bejárati ajtónál. Rá se nézett a kaputelefonra, csak akkor lépett be, amikor egy kifelé igyekvő lakó kitámasztotta neki az ajtót. Hogy a szórólapokat vitte-e be, azt nem lehetett látni ekkora távolságból – de biztosan nem ment fel a lakásokhoz, mert alig két perc után kilépett és továbbindult.

A Thököly út felé haladt, azon a járdán, ahol Sebastien is állt. Ő tudta, hogy úgysem támadhatja le a kérdéssel: nincs ellene bizonyítéka, ha pedig követné be a következő társasházba, ő szórólapozás helyett nyilván megindulna felfelé, ott lakónak tettetve magát. Elsétált pár lépést a bejárattól, hogy ne tőle várja majd a kapukód beütését. De az ismeretlennek eszébe sem jutott lekanyarodni a többi ház felé: valószínűleg nem fog mindenhová benyitni egy utcában, akkor már a homlokára is írhatná, hogy a lépcsőházakban lerak valamit. Vagy esetleg tényleg csak egy lakó, aki egy pillanatra ugrott haza, emlékeztette magát Sebastien. Ahogy az idegen egyre közeledett felé, muszáj volt improvizálnia valamit. Kivette a zsebéből a szórólapokat és a ház melletti kukába dobálta őket, egyesével darabokra tépve, bármennyire is fájdalmas volt a szerep, amit eljátszani készült.

– Most dobták be ide – közölte a szórólapozóval, amint összeakadt a tekintetük. – Megtisztítom tőlük a házat. Közveszélyes őrültek...

Az ő arcára meglehetősen jogosan ült ki az értetlenkedés. Huszonöt év körüli volt, alacsonyabb és zömök alkat, sötét hajú, fekete bőrdzsekiben. Sebastien bármibe fogadott volna, hogy a táskájában ugyanolyan papírokat talált volna, mint amiket most tépkedett szét.

– Ártalmatlan hülyék szerintem, csak a szájuk jár – közölte szűkszavúan. és tovább is állt a Hungária körút irányába, egészen meggyorsítva a lépteit. Sebastien távolról követte őt, át a körúton, majd a Thököly út járdáján, miközben már kezdte belátni a hirtelen ötlete kudarcát. Lebuktatta őt, de ezzel együtt rá is ijesztett: most valószínűleg hazasiet és jó ideig nem fog visszatérni a környékre. Annak az esélye is elúszott, hogy valami ártalmatlan indokkal szólíthassa meg őt. Legfeljebb akkor reménykedhet, ha egyenesen utána kiáltja, hogy jót akar, segíteni szeretne nekik – de épeszű ember még arra is süketnek tettetné magát...

Hosszasan követte őt a forgalmas úton, egészen a Városligetig, ahol ő befordult az egyik ösvényen. Sietve vágott át a parkon, egészen a közepéig beért, mire megállt az egyik padnál. Két társa várta ott őt. Sebastien az egyik ottani emlékmű-szobor mögött megállva figyelte őket.

Ekkora távolságból is tiszta volt, hogy éppen veszekednek valamin. Középen egy lány ült, mindkét térdét a padra felhúzva magyarázott valamit a mellette ülő két fiatal férfinek. A szórólapozó idegen felé fordulva hallgatta, a harmadik társuk viszont valószínűleg nem figyelt, idegesen járatta tekintetét a sétányon. Sebastien így jobban megfigyelhette az arcát – és a hirtelen felismeréstől vissza is húzódott a szobor mögé.

Csak a reflexszerű mozdulat után tudatosult benne, hogy nem kell bujkálnia előle, hiszen az ismeretség nem kölcsönös. Azért igyekezett észrevétlen figyelni őket, és távolról megbizonyosodni az igazáról. Biztosan csak képzelődik, hiszen esélytelen, hogy Levente legyen az...

Pedig kezdte belátni, hogy nem is olyan lehetetlen a dolog, mint amilyennek elsőre tűnt. Pontosan azért sikerült megtalálnia őket, mert Levente javaslata nem csak elméletben működött. Bizonyára szerette volna, hogy az üzenetet író Réka rájöjjön a titkukra. Vajon a kezdettől fogva tudatosan alakította így az eseményeket? Vagy egyszerűen hirtelen ötlet volt ez a részéről, túlságosan beleélte magát abba, hogy a kiszemeltje érdeklődött a szervezkedésük iránt, és muszáj volt lecsapnia a tálcán felkínált lehetőségre?

Sebastien egyelőre nem tudta eldönteni, okos ötlet volna-e egyenesen odamenni hozzájuk, vagy akár bevallani, miért talált rájuk. Néhány percet kivárt még, távolról figyelte őket és mérlegelte a lehetőségeit. Amikor ők felálltak és elindultak a Hősök tere irányába, követte őket.

Közelebb érve már ki tudott venni pár szót a köztük elhangzóakból, és egyre inkább kezdte elengedni a feltételezést, hogy veszekednének – legalábbis a szó többes számát. Hármuk közül egyedül a lány volt az, aki levegővétel nélkül mondta a magáét. Egymaga rácáfolt arra a közhelyre, hogy minden vitához két ember kell, az sem zavarta, hogy két társa már nem is reagál a szóáradatára. Túlságosan hadart, és a kiejtésében is volt valami idegenszerű, így hiába a hangerő, Sebastiennek egyre közelebb kellett mennie, hogy kivegye, amiket mond:

– Na jó, le lehet szállni rólam a felsőbbrendű szövegeiddel, semmivel nem vagy okosabb nálunk! Képzeld, már fel is hívtam őt, és holnap találkozunk, szóval kezdheted túltenni magad rajta, hogy ezt csináljuk. És nem kell forgatnod a szemed. Majd meglátjuk, ki fog sikerrel járni, és kit fogsz ezután gyerekesnek hívni...

A szórólapozó társuk ekkor véletlen hátrapillantott, így találta magát szembe ismét Sebastiennel, aki addigra már félreérthetetlenül követte őket. Hallgatózás közben egészen megfelejtkezett magáról, nem gondolt arra, hogy ilyen kihalt úton háromszor ekkora távolságot kellene tartania tőlük. Most, három számon kérő tekintet kereszttüzében elnézést kellett volna kérnie – ehelyett kockáztatott egyet:

– Kilóg a táskádból a festékszóró.

Ez hazugság volt – azt sem tudta, magukkal vitték-e egyáltalán a sötétkék flakont. De elérte vele, hogy a rémület kiüljön mindhármuk arcára, és a lány hátizsákjához kapjon. Kellett egy pillanat, hogy leessen nekik, ez a mozdulat mekkora beismerő vallomással ért fel. Most már kimondottan dühvel mérték végig Sebastient, aki kezdte belátni, hogy épp hülyeséget művel, de ekkora már semmi pénzért nem hátrált volna meg. Tartotta a szemkontaktust, amíg a csend kellemetlenné nem vált.

– Segíthetünk? – kérdezett rá Levente türelmetlenül. Sebastiennek egy pillanatra kedve lett volna lebuktatni magát, utalni valahogyan arra, hogy ismeri őt, de visszafogta magát. Egyelőre nem lenne okos kiterítenie a lapjait, tartania kell magát az eredeti szándékához:

– Láttam, hogy ti terjesztitek a számolj velünkös szórólapokat. Tudni akarom, mit jelentenek.

– Nagy szám, mindenki tudni akarja – fonta össze karját a lány. – Ne kapcsolj el, nemsokára kiderül. Úgy háromezer év múlva.

– Hagyd abba, Mina – szólt rá halkan a harmadik társuk, mivel a lány utolsó mondatát már egyértelműen feléjük címezte. Válaszul csak egy gúnyos grimaszt kapott a lánytól, amire Sebastiennek megmagyarázhatatlanul nagyot dobbant a szíve. Pedig Minának nem kellett volna Juniperre emlékeztetnie őt: alacsony volt és nagyon vékony, kicsit kiálló metszőfogakkal, kerek szemüveggel és pasztellkékre színezett egyenes hajjal. Még a viselkedésük sem igazán egyezett. Juniper is tudott éppen ilyen állhatatos lenni, de közben valahogy kifinomultabb maradt. Nem kereste direkt az alkalmat a kötekedésre, nem is volt rá szüksége: egyetlen pillantásával képes volt a környezete tudomására hozni, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogy ő akarja. Mégis, volt ebben a lányban valami lelkesedés, valami megfoghatatlan, lázadó lángolás, amiről már azt hitte, hogy ebben a világban senkitől nem fogja viszontlátni.

– Miért fenyegetitek ezekkel Lantaiékat?

– Hogy mi fenyegetjük őket? – kérdezett vissza Mina. – Fú, igazad van, most annyira kedvem lett elmondani, mire készülünk. Figyelj, nem tudom, mit képzelsz magadról, de különtájékoztatást úgysem fogunk tartani neked, úgyhogy akár fel is szívódhatsz. Semmit nem fogsz kiszedni belőlünk.

– Ilyet ne mondj senkinek – tanácsolta halkan Sebastien. Mina, aki épp azon volt, hogy sarkon fordulva elvonuljon mindhármuktól, most visszakapta a fejét:

– Mi bajod neked?

– Sose mondd idegeneknek, hogy úgysem fognak valamit kiszedni belőled. Valószínűleg kihívásként értelmezik majd. Ha kevésbé lennék jó szándékú, most erőszakhoz is folyamodhatnék. Kis termetű vagy, valószínűleg nem értesz az önvédelemhez, és nem találtál ki menekülési útvonalat.

– Te most fenyegetsz?

– Nem. Dehogyis! – tudatosultak benne saját szavai. Inkább félreállt a járda szélére, hogy Mina a két társával egy oldalra kerüljön, ezzel mutatva békés szándékát. – Csak legközelebb figyelj erre. Tudom, nagyon vonzó gondolat nekirontani minden ellenségednek. De ha nincs biztos terved, inkább válaszd a futást. Meg kell válogatnod, kivel érdemes felvenni a harcot.

– Aha. – Mina tekintete érdeklődően villant, de még ragaszkodott az ellenséges hangneméhez. – Még valamiről ki akarsz oktatni?

– Ne szervezkedj a társaid háta mögött.

– Mert te aztán annyira tudod...

– Nem, azt se tudom, miről van szó, ugyanis titkolóztok előlem – emlékeztette Sebastien. – De bármiért is csináljátok mindezt, minden lépésedet egyeztetned kéne a társaiddal, főként az idegenekkel találkozást. Ha nem szívesen engednek valaki közelébe, annak oka van.

A másik kettő győzedelmesen elvigyorodott erre, de Sebastien direkt kerülte velük a szemkontaktust. Egyelőre nem akart állást foglalni a vitájukban, összezárni kettejükkel Mina ellen, akiről nem tudhatta, mennyire jogosan veszekszik velük.

– Túlságosan fel vagy húzva most. Tudom, én is voltam már ugyanitt – kezdett bele. Kicsit várt, de mivel Mina nem küldte el a francba ezalatt, folyatta. – Ha valamit a szívügyeddé tettél, és ki akarsz állni érte, az a legjobb dolog a világon. Viszont nem elég ebben az érzéseidre hallgatni. Tudom, mennyire kiábrándító, hogy fejben dől el minden. Végig taktikáznod és matekoznod kell, pedig kivont karddal rohannál a világ ellen... az eszednek kell irányítania, hiába a szíved motivál az egészben. De ha sikert akarsz, le kell higgadnod. Nem leszel tőle gyáva vagy számító.

Mina sokáig hallgatott, tornacipőjével közben a kavicsokat rugdosta. Két társa lélegzet-visszafojtva figyelte: úgy tűnt, már ez a hezitálás is meglepő jelenségnek számít a lánytól. Végül csak bólintott, kihúzta telefonját a zsebéből, és kijelentette:

– Jó. Megírom a csajnak, hogy sztornó a találkozó.

– Rám hozod a szívrohamot és a fél városon át követsz, csak hogy rávedd Minát, hogy egyszer az életben hallgasson ránk – összegezte a szórólapozó társuk, hangjában hitetlenkedő nevetéssel. – Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy féljek tőled vagy le legyek nyűgözve.

– Köszönjük a segítséget – tette hozzá Levente olyan hangsúllyal, mint akinek részéről itt véget ért a beszélgetés. De Sebastiennek eszében se volt ezek után elsétálnia tőlük.

– Most már elárulhatnátok, miben segítettem.

– Sajnos nem lehet – közölte Levente, minden indulat nélkül, de ellentmondást nem tűrően. – Nemsokára úgyis kiderül, de most csak akkor mondhatnám el, ha része volnál az egésznek.

– Akkor része akarok lenni.

Már a szavak kimondása közben tudta, mennyire meggondolatlanul cselekszik. Nem kéne reménykednie, különleges jelentőséggel felruháznia három idegent, akikről semmit nem tud. Talán semmi komoly céljuk nincs, csak az ő vágyakozása akart mindenáron valami jelentőségteljest belelátni a tevékenykedéseikbe. Talán kimondottan visszataszító ügyük van, talán hazudni fognak neki. Mégis, egyetlen észérv sem tudta fékezni az ereiben végigáramló izgatottságot, a félelem és a tettvágy kettősének szikráját – az ellentmondásos borzongást, amit azóta nem érzett, hogy kiszakadt a regénye világából.

De saját dilemmája semmi volt ahhoz képest, ami a hármas arcára kiült. Mina és Levente kicsit sem zavartatták magukat, a füle hallatára tárgyalták meg az érveiket:

– Igazából jókat mondott.

– Ne csináld, Mina. Csak fel akart vágni előttünk, bárki tud ilyen kamu tanácsokat improvizálni.

– Még pár ilyen kamu, és a kezünkben az irányítás.

– Gondolkozz már, légy szíves. Mégis hogy bízhatunk benne?

– Látjátok, ebben nem lehetünk biztosak. De ha ilyeneket tud, akkor én inkább barátnak szeretném őt, mint ellenségnek – szakította őket félbe a harmadik társuk. Egyedül neki jutott eszébe, hogy kezet nyújtson Sebastiennek, aki bemutatkozott. Az idegen név hallatára mindhármuknak érdeklődően villant fel a tekintete. – Bogdán Szilárd, nagyon örvendek. Ők itt Mina Fournier és...

Levente egy intéssel jelezte, hogy őt ne mutassa be. Gyanakodva nézte Sebastient, holott két társa barátságos mosolyával szemben eleve kisebbségben volt. Nem egyszerűen olyasvalakinek tűnt, aki az egész világgal szemben is a maga útját járná; inkább olyannak, akinek ilyenkor nem nyugszik, amíg be nem ismerteti saját igazát a világgal.

– Honnan tudom, hogy bízhatok benned?

– Igazából sehonnan – felelt Sebastien, megérezve, hogy ez nem a győzködés helye. – De eleinte csak kisebb feladatokat bízol rám, fokozatosan osztod meg velem az információkat. És persze utánajársz a gyenge pontomnak, amit megvédesz, amíg mellettetek állok, és kihasználsz, amint veletek szembefordulok.

– Kiket tudnál beszervezni?

– Nincs rá szükség. Ahogy látom, kemény magként már megvagytok, azon felül pedig ott az internet. Ott azonnal elterjed minden akciótok, és mindenki szíve szerint csatlakozik majd. Felesleges bárkit győzködnötök.

– Oké. Na és ha rossz vége lesz?

– Ha körözni kezdenek, oszd szét a feladatokat a bizalmasaid közt, és lépj le. Ne külföldre, az gyávaság. Tűnj el valami eldugott helyre, és irányíts a háttérből.

– Úgy érted, telefonálgassak?

– Dehogy. Biztos, hogy lehallgatnának, szóval maradj a rejtjeles üzengetésnél. Szükségetek lesz egy titkosírásra, ami mögött nincs logika, tehát feltörhetetlen. Csodálom, hogy eddig nem dolgoztatok ki ilyet.

– Na és azt tudod, ki vagyok?

Sebastien azt hitte, rosszul hall. Annyira jól ment eddig a megismerkedésük, erre most kell kiderülnie, hogy egy előre megtervelt csapdájukba sétált bele? Szóval mindvégig ismerték őt, és tudták, hogy ha nem Réka, akkor ő fog ma rájuk találni?

– Ne blokkolj le, Levit csak az érdekli, olvastál-e már tőle – segítette ki Szilárd. – Csak a biztonság kedvéért még nagyképűbbre fogalmazta át a kérdést.

– Te vagy Holmann Levente, persze, hogy olvastam – vágta rá megkönnyebbülten, a kezét nyújtva. Ugyan eddig legfeljebb a Rékának küldözgetett flörtölős üzeneteket olvasta Leventétől, azt minden értetlensége ellenére is belátta, hogy ők hárman akkor fogadják a bizalmukba, ha kellően tájékozott benyomást ad magáról. Valószínűleg a kutatásokról lesz most szó, amiket Levente az egyetemen végez – ezt igazán összerakhatta volna már abban a pillanatban, hogy meglátta őt. De hát nem tudta, hogy errefelé ilyesmikre is kiterjed az akadémiai élet. Vagy ő azon felül is dolgozik valamin, ami veszélyt jelenthet Lantai Emmáékra?

– Szóval, ha jól mérem fel a helyzetet – nézett rá Levente –, számíthatunk rád az Utópia ellen.

– Igen, hogyne – bólogatott Sebastien, miközben igyekezett magában összeszedni, egyáltalán mit tud a pártról. Ahhoz képest, mennyire szeretett volna rátalálni a titokzatos lázadókra, a téma másik oldaláról alig közelítette meg a nyomozást. Most már bánta, hogy végig arra számított, a szervezkedők úgyis minden részletbe beavatják. Elég felületesen nézegette a párttal kapcsolatos híreket, Rékától is csak az első napján kérdezte meg, milyen probléma van az itteni hatalommal. Nem is arról volt szó, hogy ne érdekelte volna: egyszerűen az älstmari propaganda a kelleténél jobban is hozzászoktatta, hogy ne a hivatalos magyarázatokból keresse az igazságot.

– Oké, mondjuk a sztorit. Amikor áprilisban elballagtál szavazni – mert gondolom, voltál...

– Nem egészen – válaszolt Sebastien Minának. – Külföldi vagyok, akkor még kint éltem. Bécsben – mondta ki az első eszébe jutó várost, és magában azon szorított, hogy soha ne szólaljanak meg németül a jelenlétében. Szerencsére Mina nem akadt fenn a hazugságán:

– Szóval, az az egész szavazás értelmetlen volt. Mert Lantaiék elcsalták, ahogy annak a rendje. Muszáj volt hatalomra jutniuk, mert a meghirdetett Utópia-programjuk jól hangzó pontjai mögé bújva már rég megegyeztek pár nagyvállalattal, hogy kicsinálják az országot.

Sebastien csak némán várta a folytatást.

Nem rémült meg, nem borult ki, semmiféle pánik nem hatalmasodott el rajta. Ahhoz el kellett volna hinnie az elhangzó szavakat. Rengeteg kétségbeejtő és veszélyes helyzetet megélt az utóbbi években, csakhogy ez nem tartozott közéjük: ez egy rossz álom volt, egy átverés, egy gondolatkísérlet, amiben az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet kell vázolni. Ha vannak is problémák ezzel az elsőre jobbnak hitt világgal, az képtelenség, hogy így kelljen hallania róluk.

– Miért gondoljátok ezt? – kérdezte lassan. Nem mintha képes lett volna elhinni, hogy erre létezik logikus válasz.

– Nem gondoljuk, tudjuk. – Levente kissé közelebb lépett, hangját is lehalkította. – Rendben, nagy általánosságban talán vázolhatjuk a helyzetet, csak hogy képbe kerülj. Már akkoriban, a tavasszal furcsa volt a dolog, mert voltak megállapodások, még a hatalomra jutásuk előttről, amik túl nagyszabásúak voltak ahhoz, hogy ezek az építő cégek kockáztassák, ki kerül kormányra. Elismerem, akkoriban nagyon paranoiás módon követtem az ezzel kapcsolatos híreket. De nem is tudtam volna sokra jutni velük, ha májusban nem keresett volna fel egy barátom – intett Mina felé –, azzal, hogy van egy elég meredek története a választások menetéről.

– Igen, akkoriban már Szilárdnál dolgoztam, aki meg a szavazatszámláló program egyik tervezője és működtetője volt – folytatta Mina. – Az egész folyamatot belülről nézhettük. Hetek óta követhetetlen személycserék mentek a megbízottak között, kis híján minket is kitettek onnan. Aznap pedig elég sok technikai hiba merült fel egy ennyire jól bevált szoftverhez képest. Volt, hogy percekre elment a kép, és nem tudhattuk, hogy a helyes adatokkal frissülve tért-e vissza.

– Nem mertük ezt senkinél se jelenteni. Úgy volt, csak hibátlan munka esetén kapunk teljes fizetést... ami utólag már egyáltalán nem meglepő – folytatta Szilárd. – Azt hittük, valamelyik munkatársunk hibázott, nem tudhattuk biztosra. Senki nem akart a csoport árulója lenni és mindannyiunknak keresztbetenni.

– Szóval meg volt kötve a kezük – sietett Levente hozzátenni. – De már akkor érezték, hogy valami nincsen rendben, és amikor az összes adatot kihozták nekem a rendszerből, hosszas számolgatások után összeraktuk, hogy az eredményeket biztosan hamisították.

– Ez... ebben biztosak vagytok? – kérdezte Sebastien, mire mindhárman helyeseltek. Önkéntelenül rázta meg a fejét, mint aki fel akar ébredni, mint aki még sosem hallott ehhez hasonló igazságtalanságokról. – De hát nálatok, vagyis itt nem lehet... És azok a megállapodások? Biztos, hogy nem csak, tudod...

– Beleképzeltem valamit, amit látni akartam? Sajnos nem, teljesen megbízható forrásokból tudunk róluk, egy másik barátunk miatt.

– Berni az egyszemélyes hírügynökségünk, zseniális a csaj – áradozott Mina. – Mondj bármilyen híres, befolyásos személyt, és kiderül, hogy ő már fél éve ismeretséget kötött vele. Vagy ha mégsem, adj neki pár órát valami flancos estélyen, és a komplett életrajzával tér vissza. Egy héten belül pedig a szerencsétlennek a legféltettebb titkai is a kezedben lesznek. Ne kérdezd, hogyan csinálja, de bárkivel képes elhitetni, hogy érdemes a bizalmára.

– Beleértve titeket is?

– Látod, hogy tud gondolkodni? – fordult Mina Leventéhez. – És jogos. Eleinte voltak is fenntartásaink, de olyan sokat segít, hogy megéri a kockázatot. Azért igyekszünk távol tartani bizonyos adatoktól, néha félre is vezetjük. De nincs vele probléma, normális csaj, és ugyanannyira akarja ezt, mint mi.

– Mindent összevetve, elég szép gyűjteményünk van már a bizonyítékokból és kompromittáló dokumentumokból – folytatta Levente. – Elegendőek egy komplett forradalomhoz. Komolyan mondom, ha minden mocskos üzletükről kitálalunk, itt vér fog folyni.

– Azt elhiszem – felelt kényszeredetten Sebastien, holott egyáltalán nem tartotta viccesnek az ilyen túlzásokat. De mindhárman a legkomolyabb arckifejezéssel néztek rá. Hirtelen súlyos csend nehezedett rájuk, a levegőben reszketett a feszültség.

– Miről beszéltek? – remegett meg a hangja.

– Semmi különösről. Mi magunk semmit nem követünk el – magyarázta Levente végtelen nyugalommal. – Nem arról van szó, hogy forradalmat akarnák vezetni. Mi csak megosztanánk az emberekkel, amiket találtunk. Nem bátorítjuk őket semmilyen válaszra, rájuk bízzuk a további sorsukat.

– És az is erős túlzás, hogy vér fog folyni – tette hozzá Szilárd, egy ingerült pillantást címezve Leventének. – Valószínűleg csak újraszámolást fognak követelni. Ahogy a graffitik is mondják, számolni kell velük.

Sebastien levegőt kapkodva, remegve bámulta őket, várta a további tévképzeteket, amikkel próbálják kimagyarázni magukat, de nem volt tovább. Részükről lezárták a témát, a szégyen vagy felelősségérzet leghalványabb szikrája nélkül.

Amikor megszólalt, hangja erőtlenül reszketett, alig fogta fel saját szavait:

– Ti normálisak vagytok?

– Miért? – kezdte Levente. – Azt mondtad, te is...

– Hogy tömegpánikot akarok okozni? Aztán meg felszívódnék, hogy ne kelljen a következményekkel foglalkozni? Gondolkozzatok már... nézzetek már körül! – csattant fel. – Ti felfogjátok, mit akartok ebből a helyből csinálni? Hogy tönkretennétek mindent, csak úgy szórakozásból...

– Azok nem mi vagyunk.

– Amit rá akartok szabadítani az emberekre, az rosszabb bármiféle csalásnál.

– Akkor hallgassunk az egészről? Vagy mit vársz el tőlünk? – kérdezte Mina élesen. – Mert akár felajánlhatnád a segítségedet is, ahelyett, hogy jelenetet rendezel. Azért avattunk be, mert úgy tűnt, te értesz ezekhez. Képzeld, okos dolgokat mondtál az előbb. Még az is lehet, hogy szükségünk van rád.

Sebastien makacsul hallgatott. Legszívesebben kitörölte volna agyából minden tudását, amire ezek hárman úgy felnéztek. Tényleg azt hiszik, hogy csak kamuzott és improvizált volna az előbb? Vagy ha felfogták, mennyi keserű tapasztalat tanította meg minden tanácsára, akkor miért csodálkoznak a kiborulásán?

– Nektek az egész csak szórakozás, ugye?

– Nem az. De nyugodtan elmehetsz, ha komolytalannak tartasz minket.

– Te tartod saját magad komolytalannak, Levente – lépett közelebb hozzá. – Annyi bátorság sincs benned, hogy felelősséget vállalj azért, amit elindítasz. Nagyon okosnak hiszed magad, de tiszta pazarlás megszerezned bármilyen tudást, ha aztán úgysem tudod mire felhasználni. Első lépésnek talán elég, ha szóltok az embereknek a csalásokról. És aztán mi a terv? – nézett körbe rajtuk, de ők mindhárman zavartan hallgattak. – Márpedig én nem adom ehhez a nevem. Én ennél többnek hittelek titeket.

– Akkor részedről ennyi volt?

– Adjatok egy papírt – szólt rájuk. Mina némán megtette, láthatóan túlságosan maga alatt volt az ellenkezéshez. Sebastien felírta rá Réka lakásának címét. – Tessék. Itt keressetek meg, ha ennek az egésznek értelme lesz.

Dühösen fordított hátat az embereknek, akiket nemrég még annyira elhivatottan akart megismerni. Nem szóltak utána, azon pedig meg se lepődött, hogy ismét vitatkozni kezdtek a háta mögött. Kimondottan örült annak, amikor hangjuk végre beleveszett a távolságba.

Nem akarta, hogy remegjen a lába és kapkodja a levegőt, hogy rég elfelejtettnek hitt képek villogjanak a tekintete előtt, de már elveszítette az irányítást gondolatai felett. Ismét csak saját otthonának párhuzamait látta az utcák sorában, az elhaladó emberek arcában, a hasonlóságokat pedig nem tudta többé megnyugtatónak látni. Minden újabb felismeréstől a hideg rázta. Hát ilyenné akarják ők változtatni ezt a világot?

Fel sem fogják... sosem láttak ilyet. Mintha az unalmon és a kalandvágyon kívül bármi más motiválná őket. El ne próbálják játszani, hogy annyira kibírhatatlan életük volna itt. A rendszer, ami ellen lázadnak, mindannyiukat csodásan kiszolgálja. Így aztán könnyű káoszt okozni. Egyikük sem fogja megtapasztalni, milyen érzés igazán, személyesen érintve lenni egy játszmában, amiben még a részvételt sem kérték soha. Ők mindent felforgathatnak, merő szórakozásból, úgyis lesz védőháló, ami biztonságban tartja őket, azzal meg mit is törődnének, hogy másoknak milyen áldozatokkal járnak a terveik? És még elhitte, hogy tényleg szükségük van a tanácsaira...

Ők csak ne játsszák meg, hogy nincs más választásuk. Meg ne próbáljanak pisztolyokat és gránátokat hozni egy olyan küzdelembe, amit tényekkel is megvívhatnak; eljátszani a forradalmat, amire senki nem kényszeríti őket. Ő mit nem adott volna, hogy ennyi kézzelfogható bizonyítéka legyen Felix Morten ellen! És nem, már nem hajlandó rászólni magára, hogy hagyja abba a két világ összehasonlítását. Az előbbiek alapján nagyon is van alapja a párhuzamoknak.

Saját magára is dühös volt, amiért úgy beleélte magát az ügyükbe. Nem fűzött sok reményt a megtalálásukhoz, de azt sosem hitte volna, hogy meg fogja bánni, ha a beavatott szövetségesükké válik. Meg se kellett volna szólítania őket. Most bárhogy döntenek, bármi kimenetele lesz az eseményeknek, ő arról majd kívülállóként fog hallani – és tönkre fogja tenni a lelkiismeret-furdalás, amiért ma közbeavatkozhatott volna. Talán hatalmas volumenű eseményeket indított most be, és egész tömegek sorsa múlik azon, hogy nem válogatta meg jobban a szavait. És még zaklatottabban ismerte fel, hogy valószínűleg már most jobban aggódik a jövő miatt, mint ők valaha fognak. Egyre gyorsított a léptein, összefüggő gondolatok helyett már csak válogatott sértésekkel illette fejben Leventééket. Nagyképűek, idióták, meggondolatlanok, náluk alkalmatlanabb emberek talán az egész országban nincsenek a változtatásra...

– Várj egy kicsit!

***

Sziasztok!Nektek is van az az egy fejezet a sztoritokban, amitől annyira tartotok, hogy a közzététele helyett legszívesebben csak elmondanátok három mondatban az olvasóknak, mi történik benne, és továbbugranátok? Na, az a helyzet, hogy az én sztorim ezennel túlesett ezen a fejezeten. És akkor most szorítok, hogy ne meneküljetek az elhangzottaktól úgy, ahogy Sebastien tette. 

Mennyire számítottatok arra, hogy erről szólnak a feliratok? És mennyire volt kitalálható az előző fejezet végén, hogy Leventének köze van hozzájuk? Bevallom, utolsó pillanatos ötlet volt a segítségkérés tőle, és nagyon kíváncsi vagyok, működött-e nektek.

Kicsit több infó is elhangzik majd a folytatásban a szervezkedésükről, nyilván nem avatták be Sebastient elsőre minden részletbe, de ami eddig szerepelt benne, az követhető és feldolgozható volt? És mi volt az első benyomásotok az új karakterekről? Van tippetek arra, hogyan alakul a folytatás?

A következő, 7.3. fejezet augusztus 17-én érkezik, és még nagyrészt a szervezkedésről fog szólni, kicsit árnyalva az eddig megismert képet róla.

Addig is köszönöm a figyelmeteket! Minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok! 💖