Sebastien nem aggódott azon, hogy Réka szerdán még este kilenckor sem ért haza. Félig azért, mert jókat sugalltak a megérzései, semmi okot nem látott arra, hogy féltse őt az írókörtől. Félig pedig azért, mert aznap este ő is alig vett tudomást az idő múlásáról, úgy belemerült a kutatásba.

Hétfőtől kezdve minden napját a városban töltötte – szerette volna végre alaposabban feltérképezni, milyen helyre érkezett meg. Céltalanul sétálgatott Budapest utcáin, egyelőre nem akart többet, mint kiismerni a hely hangulatát, megszokni az utcákon zsongó emberek sokaságát. És úgy botlott állandóan a Számolj velünk–feliratokba, hogy nem is kereste őket szándékosan.

Rékának igaza volt, a jelszó mögött állók városszerte graffitiztek. A két szó naponta tűnt fel új helyszíneken, kiszámíthatatlan véletlenszerűséggel: a Szabadság híd alatti falon, az egyetem utcafrontjain, a bulinegyed járdáin vagy épp az óbudai panelházakon. Aki egyszer elkezdett felfigyelni rá, többet ki se tudta űzni a fejéből. Sebastien minden alkalommal odalépett az összefújt falakhoz, megérintette a szemmagasságában lévő kiírásokat, hátha a sötétkék festék egyszer összefogja az ujjait. De hiába, az elkövetővel mindig legalább órákkal elkerülték egymást.

Aznap este megpróbált néhány híroldalon utánanézni a dolognak, a gyors keresés pedig órákig tartó kutatómunkába fordult. A konyhaasztalnál ülve Réka számítógépén nagyjából ötödjére olvasta át ugyanazokat a cikkeket és blogbejegyzéseket, azt sem vette észre, hogy időközben teljesen rásötétedett. Az otthonában az átlagemberek nem használtak internetet, csak az állami intézményeket kötötte össze egy lekorlátozott hálózat, de a technológiájuk ettől még nem sokban volt lemaradva az ittenitől. Most sem találta bonyolultabbnak a híroldalakon keresgélést, mint régen az egyetemi számítógépek adatbázisának használatát. Csak az érte váratlanul, hogy itt az emberek mindennaposan használnak olyan kommunikációs eszközöket, amikkel odaát fél nap alatt megdönthették volna a rendszert, olyan mondanivalók közlésére, amiket otthonában gondolni is alig mertek volna. Sosem hitte volna, hogy ennek a szabadságnak fél órán belül belátja az árnyoldalát is.

Sokak érdeklődését felkeltette a falakra festett üzenetek sora, és azt még okos ötletnek is tartotta volna, hogy az emberek osszák meg és vitassák meg egymással az interneten az elméleteiket róla. Csakhogy nem volt az a képtelenség, amit ezek a kiírások ne lettek volna hajlandóak kész tényként kezelni. Egyesek biztosra állították, hogy a feliratok mögött valami ártalmatlan magyarázat áll, például egy tévéműsor vagy film beharangozója, csakhogy arról sem tudtak megegyezni, melyik csatornától. Sebastien azt az elméletet is nehezen tudta elhinni, hogy maga a kormány reklámozná így az intézkedéseit. Biztosan elegánsabb módszerek is a rendelkezésükre állnak ilyesmire, mint néhány szürke pesti házfal összefirkálása. Különben is, annyi kihívó merészség sugárzott az üzenetekből, amit sosem tulajdonított volna egy hivatalos szervnek. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy a kérdés, ami annyival izgalmasabbra színezte a szemében ezt a világot, nem lenne több valamilyen befolyásos szervezet tudatos marketingkampányánál.

Talált olyan feltételezéseket is, amik szerint egy titkos csoportosulás készül erőszakos hatalomátvételre. A szavak láttán felgyorsult a szívverése – amíg ki nem derült, hogy a bejegyzés írója egy évszázadokra visszanyúló, globális összeesküvést sejt a dolog mögött, ami majd épp az ő mindennapjaikban, Budapesten fog kiteljesedni. Ezen muszáj volt felnevetnie. Kissé irigyelte azokat, akiknek ennyire nincs fogalmuk arról, milyen mértékeket tud ölteni a külvilág közömbössége. Ha valóban léteznének nagyszabású összeesküvések és több évszázados tervek, ugyanezt a szervezőképességet már olyan sok probléma megoldására felhasználhatták volna az emberek! Legalábbis ő szerette volna hinni, hogy ha az élet ennyire egyszerűen működne, az egy ideálisabb világot hozna el, nem egy veszélyesebbet.

Ezek után maga se tudta, hogy csak szórakozásból olvassa-e végig az egyre elvetemültebb hozzászólásokat, amik már a világon bármit képesek voltak belekeverni az egyre szövevényesebbé váló teóriáikba. Egyeseket be se kell drogozni, magukat is képesek belehajszolni a paranoiába, gondolta elképedve. Sejtette azért, hogy ha nem csak kívülállóként olvasgatná ugyanezen fejtegetéseket, közel sem tartaná őket ennyire viccesnek. Lehajtotta a laptop képernyőjét, és abban a pillanatban hallotta nyílni a bejárati ajtót.

Kilépett az előszobába. Egy lelkes, hosszas élménybeszámolóra számított a megérkező Rékától – ő viszont nem is köszönt, csak egyből odalépett hozzá és szorosan átölelte.

– Valami baj történt? – kérdezte Sebastien automatikusan.

– Ne haragudj – suttogta. – És vissza ne merj kérdezni, miért, tudod te azt. Nálam sokkal jobb szerzőt érdemelnél.

– Ne mondj ilyet, nehéz időszakod volt...

– És neked talán nem? – engedte el, hogy a szemébe nézhessen. – Nem szeretném, hogy ezután egy percet is aggódj. Megígérem, hogy történjen bármi, te boldog befejezést fogsz kapni. Fogalmam sincs, mi lesz a sztori vége, de biztosan nem foglak bántani vele. Nem is tudnám rávenni magam.

Sebastien kissé megilletődötten bólintott. Egyáltalán nem várt ehhez hasonló ígéreteket Rékától – napok óta úgy hitte, hogy ebben már szavak nélkül megegyeztek. Gyógyíthatatlanul optimista vagy, csengett vissza a gondolataiban Juniper kismilliószor elmondott kijelentése. De hát most minden joga megvolt annak maradni. Miért is ne reménykedhetett volna abban, hogy hamarosan Réka is belátja, mennyire nevetséges volt az a befejezés?

– Kaptál választ a visszajutásra?

– Nem. De arra igen, hogy a cselekmény megállt. – Réka ledobta a komódra a kabátját, átsétált a konyhába. – Máskülönben már Juniper is itt volna, nem? Rájönne, hogy ha meg akarja úszni a következményeket, neki is ki kell szakadnia a történetből, a nevem kimondásával.

– Tehát biztonságban van? – Sebastien megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán kezébe temette az arcát; igyekezett átgondolni a helyzetet, nem csak vakon belekapaszkodni az első felajánlott reménysugárba. Juniper tudott a karakteri létéről, ebben ő régóta biztos volt. Talán arra is korábban rájött, hogyan juthat át Rékához, talán csak azért nem lépte meg, mert nem létezett veszélyhelyzet, amiből menekülni akart volna. És ha most önálló akaratot kapott, és kicsit is sajnálja, hogy a történet árulószerepbe kényszerítette, nem az volna az első gondolata, hogy Sebastien után menjen?

– Látod, már nem is kell érte aggódnod – állapította meg Réka a nyitott hűtőajtónak támaszkodva.

– Érte mindig aggódom. Tudod, hogyan nézne ki az én boldog befejezésem.

Réka vágott egy grimaszt, inkább csak a mikró felé, amibe beletette a tányérját. Látszott rajta, hogy szívesen kibújna a kérdés alól.

– Biztos nem szeretnél egy másik lánnyal összejönni? Ott van az ellenállók közt Elise vagy Hanne vagy Kristel... Átírhatnám úgy, hogy valamelyikük mellett köss ki – ötletelt a távolba meredve, aztán visszapillantott Sebastienre. – Basszus, csak viccelek, ne nézz már így.

– El fogsz gondolkodni az ő befejezésén? – tette fel a kérdést. Réka kivette a mikróból a tányért, sokáig piszkálta a villájával, kerülve a szemkontaktust. Végül csak ennyit mondott:

– Még mindig nem tudom felfogni, mit bírsz azon a csajon.

Aznap este már csak arról mesélt, hogy az írókör komoly kihívásnak tűnt, de szeretne annyira profivá és magabiztossá válni, hogy megállja ott a helyét. Sebastien nem erőltette tovább a befejezés kérdését. Látta rajta, hogy kezd elgondolkodni a dolgon, és csak ártana az ügynek, ha most nekiszegezné az elvárásait. Igazság szerint nem is tudta, mit mondhatna neki az egyértelmű közhelyeken túl. Úgy döntött, okosabb volna pár napig kerülniük a témát.

Másnap hajnalban viszont arra ébredt, hogy Réka még pizsamában, a szőnyegen összekuporodva ül a gépe előtt, és az ajkát harapdálva koncentrál. Nem csukta le a képernyőt, amikor Sebastien mellé ült. A regény egyik jelenete volt előtte; inkább csak bámulta, mint olvasta, percek óta nem is görgetett a dokumentumban.

– Ezt átírod?

– Csak megnéztem pár dolgot. Te mit gondolsz?

Sebastien azt se tudta, létezik-e erre jó válasz. A jelenet egészen régi volt, a regény első fejezeteiből származhatott. Akkoriban alig pár hónapja tartozott az ellenállókhoz, és bár mindent megtett, hogy kiérdemelje helyét köztük, azon az estén hatalmas hibát követett el. A bázisukhoz gyakran beérkező civilek sorában felismerni vélt egy rendfenntartót, és ezt jelezte az őrségben álló társainak. A férfi az ellenállás beépített embere volt, de ezt az őrségbe beosztott Kristel és Jonatan távolról nem láthatta. Tüzet nyitottak a külsősökre, amiben többen is ártatlanul sérültek meg. Amikor tudatosult benne a hibája, a rémülettől és bűntudattól kész lett volna elmenekülni tőlük, ha a többiek útját nem állták volna, és ki nem utasították volna az épület mögé, hogy lenyugtassák.

***

– Miattam volt az egész, mind miattam fognak meghalni!

– Ne mondj ilyeneket.

– Az én hibám...

– Dehogyis a tiéd. – Kristel kitartóan simogatja a hátam, de hiába. Azt sem tudom, hogy ráordítsak, vagy csak elrohanjak tőle. – Mindjárt beveszed a gyógyszert és minden rendben lesz...

– Mi van vele?

Juniper hangja nem csak az erőtlen nyugtatást, de saját gondolataimat is félbeszakítja. Kristelhez beszél, mintha én úgyse tudnék felelni. Ő a beavatottak felsőbbrendűségével és némi dühvel is méregeti Junipert, aztán csak ennyit mond:

– Hagyd most békén.

– Engedj oda.

Kristel felpattan, hogy az útját állja, hogy ezt a szerencsétlen, pánikoló újoncot legalább tőle megvédje. De Juniper eltolja őt maga elől, és lehúzódik a földre, közvetlenül elém.

– Minden oké – préselem ki életem leggyengébb hazugságát. – Jonatan mindjárt itt lesz a gyógyszerrel.

– Persze, adagoljátok túl, akárhányszor elszúr valamit. – Juniper ezt megint az egyre felháborodottabb Kristelnek címezi. Aztán visszafordul. – Figyelj rám!

Megragadja a kezem. Az érintése, a hangja mind rövidzárlatot okoznak az agyamban. Idő sincs többé a pánikra, túlságosan elveszek ahhoz a szemében. Ő meg elakad, mint aki csak most látta be, hogy egy felcsattanásnál többet kell itt mondania.

– Elcseszted, jó? – szegezi nekem a súlyos ítéletet. – Azok az emberek megsérültek. Kórházba jutottak, azután vallomást kell tenniük a rendfenntartóknál arról, mit kerestek a közelünkben.

– Hát te hihetetlen vagy...

– Ennyi történt – folytatja, nem törődve Kristel felháborodott megjegyzésével. – Bajt okoztál, de semmi visszacsinálhatatlan tragédiát. Meghalni senki nem fog, még bíróság se lesz ebből.

Erőtlenül bólogatok. Nagyon igyekszem hinni neki, szó szerint koncentrálnom kell a remény gondolatára. Ő ugyanolyan kemény hangnemben folytatja:

– Ne hidd, hogy mi nem cseszünk el állandóan dolgokat. Kérdezz csak meg bárkit.

– Akkor minek vagyunk itt? – bukik ki belőlem a dacos kérdés. Az ittlétem hetei alatt most először csap le rám a honvágy, akár egy kisgyerekre. Most otthon kellene lennem. Idegennek kellene lennem számukra, csak futó hírként kellene hallanom erről a balesetről, meg az összes eseményről, amik mostanában a mindennapjaimat alkotják. Tudatlannak kellene lennem, ha már másképp úgysem kaphatok megnyugvást ebben a világban.

– Mondd meg te – felel Juniper. – Szerinted minek vagyunk itt?

Veszek néhány mély levegőt. A keze görcsös szorongatása helyett rendesen összefűzöm az ujjainkat, igazából csak automatikus mozdulatként. Úgysem lesz rá lehetőségem máshogyan, mint egy pánikroham után.

– Mert valakinek muszáj legalább megpróbálnia – mondom ki. – Ha már próbálkozni sem akar senki, akkor leszünk igazán elveszve. Ez a lényeg, nem az, hogy sikerüljön is minden erőfeszítésünk.

– Pontosan. A szabályok ellenünk íródtak, ha mindent tökéletesen csinálunk, akkor sem fogunk nyerésre állni. De tiszta pazarlás ezért magunkat utálni. Persze, kár volt meggondolatlanul jelezned. De kinek a hibája, hogy lőnünk kell mindenkire, aki gyanús? Hogy nyilvántartást kell vezetnünk a szövetségeseinkről, és félnünk kell mindenki mástól? Kinek a hibája, hogy még egy ilyen kicsi hibát sem engedhetünk meg magunknak?

Nem a miénk. Meg se szólalok, nem tudom, hogyan reagálna, ha mindezt megköszönném. Talán nincs is mit megköszönni: semmit nem szépített a kedvemért, semmit nem mondott, ami nem volna igaz. Halványan rámosolygom, mire csak lesüti a szemét – ennél vidámabb helyzetekben sem gyakran látom őt mosolyogni. A következő pillanatban pedig már el is tűnik mellőlem.

***

Kapkodva olvasta a sorokat, hogy utána hosszú ideig csak szótlanul bámulja a képernyőt. Hasonlítani sem tudta volna semmihez ezt az élményt. Több volt, mint visszaemlékezni a történtekre, hiszen minden elhangzott szavuk objektív pontossággal köszönt vissza rá. De nem is olyan volt, mint filmről visszanézni azt a napot: egy felvétel mikor tudná megmutatni az eseményekkel párhuzamosan az összes gondolatát és érzését is?

– A stílus szerintem rendben van... – kezdte esetlenül, mire Réka felnevetett:

– Tudod, hogy pont nem az érdekel.

– Ez járt a fejedben vasárnap éjjel? Úgy szerettél volna megnyugtatni, ahogy ő tette itt?

– Fogd be.

– Ilyen, amikor kedves vagy velem? – grimaszolt vissza, de rögtön el is komolyodott, ahogy visszanézett a szövegre. – Ez egy teljesen jó jelenet. Te is tudod, hogy nem itt csúszott el a dolog.

Réka megrázta a fejét, mintha az indulatos mozdulattal akarná törölni a gondolatait:

– Este visszatérek rá, most mennem kéne.

Felpattant a földről és indult összekészülődni. Nem sokkal azután, hogy elhagyta a lakást, Sebastien is eldöntötte, hogy bemegy a városba, kezében egy tollal és a lakásban talált Budapest-térképpel. Arra gondolt, ideje összegyűjtenie a graffitik pontos helyszínét.

Bár még csak négy napja járta az utcáit, biztosra állította, hogy szerelmes lett Budapestbe. Pedig azt sem állíthatta, hogy annyira tökéletes város lett volna. Az älstmari ellenállók terveiben legalábbis olyan nagyszabású, jövőből érkezett városképek szerepeltek, amikhez képest ez a hely sokszor egészen középszerűnek tűnt: zsúfoltnak, koszosnak vagy rég idejétmúltnak. Ő mégis jobban magáénak érezte ezt a barátságos, földszintes várost, mint bármelyik ottani álomképet. Sosem gondolta, hogy egy nyílt utcán otthon kellene éreznie magát, hiszen ezelőtt még saját lakhelye sem adta meg neki ezt a komfortot. De itt visszakapott valami magától értetődőt, amit az ő világa eleve megtagadott tőle. Még a kora őszi levegőt is áhítattal szívta be, mintha sosem találkozott volna hasonlóval. Gyönyörűnek tartott mindent, a szépségnek olyan értelmében, aminek eddig létezéséről sem tudott.

A tömeg nyűgözte le leginkább: a legkülönbözőbb emberek forgataga egyben, aztán minden egyes idegen, akivel szembetalálkozott. Sugárzott belőlük az élet, mind egészek, egyediek és valódiak voltak, tényleg egyetlenek a hétmilliárdból. Köztük is biztosan talált volna megtörteket, boldogtalanokat és rosszindulatúakat – de legalább mindannyiukon érezte, hogy élnek. És a józan ész hangja napról napra hangosabbá vált benne: épeszű ember nem cserélné el ezt a világot egy disztópia fikciójára.

Neki viszont muszáj lesz egy nap ezt tennie. Nem szabadna a megismert részletektől otthon éreznie magát, hiszen épp arra szolgálnak kíméletlen bizonyítékként, hogy máshol van a helye. Sosem lesz igazán része az itteni embertömegnek, Budapest ajánlhat fel többet neki Réka üres kanapéjánál. Külső szemlélődőként talán maradhat, de nincsenek itt neki se emlékei, se céljai, még egy igazi személyazonossága sem. Az első napokon legalább tisztában volt ezzel, és séta közben görcsösen kereste a látványban Älstmart: úgy hitte, máskülönben nem is tudna eligazodna a városban. A kezdeti sokk azonban hamarabb eltűnt, mint gondolta. Még most is szeretett párhuzamokat találni a két város között, de Budapest már több volt számára, mint otthonának megszépített metaforája. Lassan rá kellett jönnie, hogy ha nem volna Juniper, legszívesebben sosem térne haza.

Őszintén megkönnyebbült attól, hogy a történet megállt – mégis, a felvetés, hogy a lány átjöhetne ide, felpiszkált benne egy kevés reménytelen vágyakozást. Most elképzelte magukat a Duna rakpartjának padjain vagy a fényes éttermekben ücsörgő párok helyébe: semmi életveszély, őrült bizalomjáték, csupán egy fiú és egy lány együtt tölt egy estét, miért olyan nagy kérés ez? Rékának is bemutathatná őt, csak hogy bebizonyítsa, mennyire magától értetődő volna boldog befejezést adnia kettejüknek. Mindig is tudta, hogy sokan félreismerték Junipert, nem láttak túl azon a megközelíthetetlen, barátságtalan álarcon, amit olyan kemény munkájába került fenntartania – de alig akarta elhinni, hogy a saját írójuk is ezek az emberek közé tartozik. Hiszen szükségszerűen ugyanazt a képet látta róla, mint Sebastien. Hogyan lehetséges, hogy egyikük teljesen beleszeretett, míg a másikuk a gondolatát is alig bírja elviselni?

Csak délután indult meg hazafelé, séta közben folyamatosan a félig elkészült térképét bámulva. A pontok egyelőre teljes összevisszaságban sorakoztak rajta, megcáfolva azt a halvány elméletét, hogy talán felülnézetből kiadnak valamilyen jelet. Azt is kezdte elvetni, hogy egy kiterjedt csapat üzengetne egymásnak, és esetleg őt is beavatnák, ha egy tetszőleges falra ráfestené a feliratot. A kézírás mindegyiken egyforma volt, valószínűleg egyetlen személytől származtak. Kezdte belátni, hogy hibás nyomon indult el, de még nem akart lemondani az ötletről. Az interneten biztos talál még képeket további graffitikről, és egyébként is naponta készülnek belőlük újak. Hátha hetekbe telik még, mire elkészül belőlük a város összképe, és minden összeáll. Hiszen nem kéne olyan nehéznek lennie, hogy megtaláljon valakit, aki folyamatosan nyomot hagy maga után.

Otthon még mindig a térképpel foglalkozott, a pontok közti távolságot számolgatva próbálta megtippelni az elkövető kiindulópontját, amikor Réka hazaérkezett, és gondterhelt sóhajjal ült le mellé.

– Az egészet át fogom írni – jelentette be. – Minden el van szúrva benne. Nem az alapsztori, hanem a stílus meg a fordulatok. Egész nap olvasgatni szerettem volna a kéziratot, de baromira szégyelltem volna megnyitni mindenki előtt, és rájöttem, miért.

– Mert munkaidőben voltál?

– Mert egy nyálas melodráma az egész. Jól mondtad, csak az volt a célom, hogy mindenki minél többet szenvedjen benne, hogy telepakolhassam érzelgős nagyjelenetekkel. De hát így nem lehet cselekményt tervezni. Ezt az írókörre is szégyellném bevinni. Át kéne gondolnom az egészet, a legelejétől fogva.

– Akkor Juniper...

– Róla ne kérdezz, fogalmam sincs – tette fel a kezét megadóan. – De más szálakat biztosan ki kell javítanom, nevetségesen eltúloztam az egésznek a tragédiáját. Pedig tényleg jól akarom csinálni. Ha már mással sem foglalkoztam mostanában, legalább ebben legyen sikerem – magyarázkodott, aztán rápillantott Sebastienre. – Neked nem baj?

– Azt kérdezed, gond-e, ha kevesebbet szenvedek?

– Ez időbe fog telni. Ha rá is jövünk a visszajutás módjára, pár hétig garantáltan maradnod kéne, amíg végzek az átírással. Jó neked így?

– Persze, hogy jó. Elhiheted, én is szeretném, hogy sikerüljön a sztori. És tudok várni. – Lepillantott az asztalon fekvő térképre; hirtelen elképzelhetetlenné vált számára, hogy eltűnjön innen, mielőtt megtalálja a feliratok magyarázatát. – Szeretek itt lenni, tényleg.

Az elkövetkezendő napokban viszont adódtak pillanatok, amikor csaknem megbánta a szavait.

Úgy tűnt, Rékának szabályosan a kezéhez ragadt a sárga jegyzetfüzet. Délutánonként hazaérve órák hosszat volt képes felette tölteni és a jegyzeteit nézegetni benne. Valószínűleg még nem sok konkrét ötlete támadt, mert alig írt bele valamit: csak maga elé suttogva olvasta fel a vázlatait, néha fintorogva kihúzott egy-egy félmondatot, vagy hatalmas nyilakat húzogatott, a jeleneteket rendezgetve. Ilyenkor mindkettejük érdeke volt, hogy Sebastien kerülje őt. Idegesítette, hogy így gondolkodik az élete felett, de azt is el tudta képzelni, mennyire frusztráló lehet Rékának az ő számon kérő tekintete a szoba másik feléből. Pedig egy része szívesen legyűrte volna a zavart ellenérzését és összedolgozott volna vele a javításban. Még ha a befejezést nem is láthatta, visszamenőlegesen segíthetett volna kibogozni a cselekményt, megmagyarázni egy-egy összefüggést. De tisztán érezte, hogy Réka magától akar rájönni a dolgokra: olyan logikus tisztánlátással akarja szemlélni a történetet, amit az ő közbeszólásai csak akadályoztak volna. Ezért igyekezett minden figyelmét lekötni saját nyomozgatásával.

Naponta bejárta a város valamelyik kerületét, hátha belefut valakibe a graffitik környékén, vagy legalább kiegészítheti a térképét újabb pontokkal. Délután pedig a híroldalakat nézegette, újabb fejleményekre várva. Pár nap kellett csupán, hogy a kérdés egészen összefonódjon számára az ittléttel: úgy érezte, ha valaha ide tartozónak érezheti magát, azt csakis a nyomozásának köszönheti majd. A térképrajzolás nélkül sosem ismerte volna meg olyan behatóan a várost, hogy csukott szemmel is eltájékozódjon az utcáin. Az utánaolvasások során pedig olyan részleteket tudott meg az itteni világról, amikről máskülönben biztosan nem hallott volna. Napról napra otthonosabban mozgott az itteni életében, már egészen úgy érezte, hogy a keresett válasz őt is ugyanolyan közvetlenül fogja érinteni, mint bárki más itt lakót. Hát tessék, alig egy hét kellett ahhoz, hogy úgy szívére vegye egy idegen hely sorsát, mintha a sajátja volna...

Réka nem igazán foglalkozott mindezzel. Napi szinten közönsége volt a szóáradatának a fejleményekről, néha közbeszúrt egy-egy tanácsot, de magától nem jutott volna eszébe beszállni a keresgélésbe. Sebastient egyre inkább frusztrálta, hogy állandóan falakba ütközik, hogy új ötletek helyett már csak saját gondolatait ismételgeti, és egyedül nem képes ennél tovább jutni. Egyre tisztábban fogalmazódott meg benne, hogy egy új nézőpontra lenne szüksége: olyasvalaki társaságára, aki ugyanennyire elhivatottan keresi a választ. Ugyanakkor egyre többször fogta el az érzés, hogy talán Rékának van igaza. Ha ezek a graffitik valami bejelentést előlegeznek meg, kár is idő előtt találgatni, mire utalnak. Talán a formálódó elméleteivel ő sem különb azoknál, akik világméretű összeesküvések meglétét bizonygatják az interneten.

Ezekben a napokban Réka is megváltozott – ezt Sebastien először megérezte, úgy három nap után pedig egyszerűen azért látta rajta, mert nem volt vak. Korábban legalábbis biztosan nem vallott rá, hogy percekig álmodozva meredjen ki az ablakon, hogy néha váratlanul elnevesse magát, és ne adjon erre magyarázatot, vagy akár, hogy ennyit nézegesse a telefonját. Sebastien tisztán emlékezett, hogy az első itt töltött napjaiban alig látta nála a készüléket, most viszont órákon át tudott üzengetni rajta valakinek. Csaknem megölte a kíváncsiság, de ez egyszer szándékosan kivárt, nem kérdezett rá semmire. Egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Réka magától kezdjen bele a témába. A második írókör után hazaérve kissé remegő hangon jelentette ki:

– Lehet... hogy épp hülyeséget csinálok.

– Köze van ahhoz, hogy ma látlak először szoknyában és magassarkúban?

– Ha szemét vagy, nem mondok semmit – nyögött fel, kezét az arcába temetve. Aztán mégis mesélni kezdett. – Elkezdtem beszélgetni valakivel. Írókörről. Annyira érdekeseket mondott, muszáj volt megszólítanom. Nekem őt, érted? Azóta meg folyamatosan írogatunk egymásnak. Most közösen dolgoztunk a feladaton, és utána is beszélgettünk egy csomót... Képzeld, ő mondta, hogy biztosan megállt az idő a történetben.

Sebastien végig kész lett volna kijelenteni, hogy Réka semmi újat nem mondott ezzel – az utolsó mondat viszont őszintén meglepte.

– Komolyan? Tud valamit erről?

– Nem hiszem, hiába próbáltam belőle többet kihúzni. Valószínűleg csak ráhibázott. Szerinted mekkora hülyeség lenne most... – kezdett bele, de Sebastien nem figyelt rá, kivette a kezéből a telefonját.

Hunyorítva próbálta kinézni az üzenetváltáshoz tartozó profilképet. Holmann Levente a Rakpart korlátjába támaszkodott rajta, és hanyagul, féloldalasan mosolygott, szőke haját összevissza fújta a Duna-parti szél. Átpörgette az üzenetváltást, ami végtelen mennyiségűnek tűnt ahhoz képest, hogy csak egy hete ismerték egymást. Sorra akadt meg a szeme a különös mondatokon:

„Szerintem én nem is akarnék túlélni egy apokalipszist."

„Viccelsz? Az a fagylalt annyira jó, hogy feleségül venném. De csakis eperszósszal."

„Tudod, mennyi tragikus nagyjelenettől fosztja meg magát az emberiség azzal, hogy többé nem használnak üzenetrögzítőket?"

„Ez a legrosszabb múzeumrabló terv, amit valaha hallottam."

– Kontextusban nem olyan furák – mentegetőzött Réka. Sebastien kinevette:

– Kicsit földhözragadtabb témátok nem volt?

– Nem nagyon. Alig tudunk konkrétumokat egymásról, mindig akad annál érdekesebb megbeszélnivalónk. Nem is gond. Százszor inkább megvitatnám vele a legjobb túlélési stratégiát világvége esetére, mint hogy elmondjam neki, miért jöttem el Bécsből.

– Szerencséd, hogy neki ugyanilyen fura elképzelései vannak a beszélgetésről. Ez már jelent valamit – állapította meg vigyorogva. – De azért szép lassan álljatok rá a másik megismerésére is.

– Mondja ezt az, akinek három hónapjába telt kiokoskodni, hogy a lőgyakorlatok kifogásával fog beszélgetni a szerelmével. Különben sincs értelme, nem lesz ebből semmi. Csak hasonlíts össze minket, miért akarna bármit is tőlem? – sóhajtott Réka. – Jaj, szólj már rám, hogy ne éljem bele magam.

Sebastien egy ilyen kijelentés előtt inkább alaposabban végigolvasta az üzeneteket. Nem kellett tartania attól, hogy valami kellemetlent lát, ugyanis ők ketten még csak nem is flörtöltek, legalábbis a szó megszokott értelmében egyáltalán nem. Semmiféle kétértelmű célozgatás nem hangzott el köztük. Annál jobban lekötötte őket, hogy minden szavuk kellően eredetinek és szellemesnek hasson, mintha még a névelőikkel is le akarnák nyűgözni a másikat. Szinte versengtek egymással abban, melyikük mondja ki a vicceik végső csattanóját, a vitáik legütősebb érvét. Össze se lehetett ezt hasonlítani ezt azzal az őszinte természetességgel, amit ő szokott meg Rékától, mégsem látott ebben semmi különöset. Tudta jól, hogy dolgozik benne annyi bizonyítási vágy, amitől egy ilyen versengő stílusban pont elemében fogja érezni magát.

Levente többször kezdeményezte a beszélgetést. Ő volt az, aki átlátszóbb kifogásokkal írt, aki akár az éjszaka közepén elküldte legújabb zseniális felvetéseit, amikre Réka csak másnap reggel reagált. Minden témájukhoz végtelen lelkesedéssel viszonyult, egy percig sem játszotta meg a közömbösséget, csak hogy a másik kapálózzon utána. Ő is olyan típus lehetett, akinek semmi gondja a kezdeményezőkészséggel, amíg barátságnak címkézheti a másikkal alakuló dolgokat... Erre a gondolatra Sebastient hirtelen rokonszenv öntötte el iránta. Egyébként is rendesnek tűnt – egy kicsit felvágósnak ugyan, de valószínűleg csak azért, mert annyira szerette volna lenyűgözni Rékát. Nem látott a megismerkedésükben semmilyen problémát.

A szeme ekkor megakadt egy üzeneten, amiben Levente épp azt próbálta összerakni, milyen módon volna a legideálisabb földönkívüliekkel kommunikálniuk – és felmerült benne egy hirtelen ötlet. Ha tényleg új nézőpontra van szüksége, keresve sem találhatott volna ennél jobb alibit a megszerzésére.

– Kérdezd meg tőle, hogyan keresné meg ő a graffitiseket.

– Nem – vette vissza Réka tőle a telefont. – Ugyanis semmi kedvem ahhoz, hogy hülyének nézzen.

– Ó, tényleg? – könyökölt az asztalra vigyorogva. – Nem szeretnéd kimutatni neki, mennyire tájékozott vagy és milyen izgalmas témákon szokott járni az agyad? Nem azon gondolkodsz az elköszönésetek óta, milyen indokkal kéne ma este írnod neki?

Réka úgy méregette őt, mint aki azt számolgatja, megérné-e a fejéhez vágni a telefonját. Végül mégis megadta magát, és legépelte a kérdést.

– Jössz nekem eggyel.

– Vagy inkább neki – javította ki Sebastien, ahogy meglátta, hogy Levente rögtön visszaírt. – Már vártam, hogy szóba hozd a témát – kezdte felolvasni a sorra érkező üzeneteket. – Kicsit reméltem is, hogy kihúzhatok belőled valami szigorúan bizalmas sajtóinformációt róla, de ezek szerint nincs szerencsém. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy egyedül kellene a keresésükre indulnod. Egyesek szerint őrült tudósok világméretű összeesküvéséről van szó, az ilyenekkel nem érdemes viccelni. De ha vállalod a kockázatot, én először biztosan a szórólapokból indulnék ki. Én legalábbis mindig a többi reklámújsággal egyidőben kaptam őket, pedig kizárt, hogy a postán keresztül küldik. Elég alaposak lehetnek, ha még erre is odafigyelnek. Szóval már csak az a kérdés, nálatok melyik napon szoktak érkezni a reklámújságok.

– Szóval szórólapok. Na, elégedett vagy?

Sebastien bólintott. Pedig különösebben erősnek sem tartotta a tervet, de nem számított: kapott egy másik kiindulópontot, egy új gondolatot, amibe belekapaszkodhatott. Ha ez nem válik be, úgyis kész lenne végigkérdezni a város összes lakóját, amíg nem találja meg a legjobb megoldást. Vasárnap reggelre viszont ezek szerint elfoglaltsága lett.

***

Sziasztok!
A hetedik fejezetet három részre osztottam, és bevallom, nem kicsit szenvedtem meg vele: az időugrás és a sok történetszál egyensúlyozása miatt egészen sok átíráson ment már keresztül. Remélem, tetszett nektek a végeredmény!

Ebben a részben szerettem kicsit jobban belemenni Sebastien fejébe, adni neki egy viszonylag nyugisabb időszakot, amikor jobban kiteljesedhet – nektek működőképes volt, hogy inkább a gondolatleírásai vitték most a sztorit?

Na és hogyan tetszett a belső sztoris regényrészlet? Nagyon érdekel, hogy az eddig megtudott - szándékosan nem túl sok - infó alapján milyen kapcsolatot tudtok elképzelni Sebastien és Juniper közt. Szerintetek mennyire állhattak közel egymáshoz, inkább csak felszínes vonzódás volt ez, vagy tényleg alakult köztük valami?

Hogyan keresnétek meg a graffitik szerzőit? Jó taktika lehetett, amit eddig Sebastien követett, vagy amit a végén Levente javasolt? Vagy inkább Rékának van igaza, és nem érdemes olyanok után futni, akik eleve feltűnési vágyból szerepeltetik magukat?

A következő fejezet augusztus 10-én érkezik, és rögtön teszteljük benne Levente elméletbeli javaslatát. Akár beválik, akár nem, az biztos, hogy nem várt események indulnak be vele.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és a türelmeteket! Minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok! 💖