Másnap reggel Réka ismét kávé és melegszendvics illatára ébredt, ami jót jelentett.

Sebastien elgondolkodva ült a konyhaasztalnál, kezében egy pohár vízzel. Réka érkezésére összerezzent és hadarni kezdett:

– Bevettem a gyógyszert. Most, az előbb. A múlt éjszakára gyűlölök visszagondolni, soha többé nem akarok úgy érezni és úgy beszélni veled. Tudom, hogy nincsen rá mentség. Ha egyedül akarsz lenni, csak szólj.

– Nem akarok egyedül lenni. Épp ez a lényeg. – Réka azért is közel húzta hozzá az egyik széket, és beleivott a kávéjába. – Részemről megfelel, ha többé szóba se hozzuk, ami tegnap történt.

– Szerintem viszont kellene.

– Persze, gondolhattam volna – nevetett fel Réka. – Te nem unod még ezt az állandó lelkizést?

– Ne már, ez most fontos. Mi van, ha igazam volt? Igen, csak a paranoia beszélt belőlem az éjjel, de honnan tudhatjuk biztosra, hogy megálltak az események nélkülem? Csak megérzéseink vannak a szabályokról. Hogyan maradhatnék nyugodt, amíg minimális esély van arra, hogy Juniper szenved?

Csak jusson eszedbe, mit művelt veled – felelt volna legszívesebben Réka, de volt annyi esze, hogy hallgasson. Talán feleennyit se kéne lelkizniük, ha néha megtanulna tekintettel lenni mások érzéseire. Egyébként is, ezek a szavak túlságosan felpiszkáltak benne valamiféle aggodalmat. A megérzései még mindig állították, hogy az idő megfagyott Älstmarben, de Sebastien aggodalmaitól kissé megingott. Belátta, hogy a képlet egyszerű: sosem lesz felhőtlen a viszonyuk, amíg bizonyosságot nem szerez neki arról, hogy a szerelme jól van. Nem mintha akár a vázlataiban szó esett volna olyasmiről, hogy Juniper szenvedni fog a befejezésben – de ha a történet önállósodott, akkor a többi karakternek írói felügyelet nélkül kellett lereagálnia Sebastien eltűnését. És ki mást tenne ezért felelőssé Felix Morten, mint a beépített emberét, a lányt, aki beígérte az ellenállók kezére juttatását, de közben túlságosan ragaszkodni kezdett a kis csoporthoz? Tény, hogy igazán ütős tragédiát lehetne a letartóztatásából kihozni. De nem, nem csinálhat belőle mártírfigurát, hiszen azt csak Sebastien szenvedné meg. Akárhogy is nézte, nem jöhetett ki győztesen abból, hogy tovább ragaszkodik a kicsinyes dühéhez. Biztonságban kellett tudnia Junipert.

– Megpróbáltam utánanézni a dolognak, remélem, nem gond – kezdte Sebastien, a konyhaasztalon összecsukott laptop felé intve. Réka kezébe temette az arcát:

– Jó ég, én ehhez nem adom a nevem. A keresési előzményeimet figyelő ügynök hivatalosan is őrültnek tarthat – nyögte, aztán meglátta, milyen arcot vág erre Sebastien. – Csak vicc volt, dehogyis állunk megfigyelés alatt. Gondolom, nem találtál semmit. Figyelj, tényleg segítenék, de a megérzéseimnél többet nem tudok felajánlani. A megbizonyosodáshoz ki kell várnod, hogy új befejezést írjak és visszamehess.

– Igazság szerint találtam egy hirdetést – vágott közbe Sebastien. Réka döbbenten pislogott rá. Jóval őrültebb opciókra számított, mint ami valójában rá volt firkálva az elé csúsztatott cetlire: Írókör, szerda 17:00, XII. kerületi fiókkönyvtár.

– Úgyis szükséged van arra, hogy többet járj emberek közé. És ha már csatlakozol hozzájuk, megkérdezhetnéd őket, mit gondolnak erről.

– Igen, mert egy ilyen elborult témával pont jó első benyomást tennék – vágta rá. Felhajtotta a maradék kávéját és a mosogató elé lépett a bögrével. De így is magán érezte Sebastien türelmetlen, számon kérő tekintetét, és be kellett látnia, hogy nem ejtheti ilyen egyszerűen a témát. – Túl sokat kérsz, nagyon távol állok még attól, hogy idegenekkel jópofizzak. És sose vonzottak az ilyen közösségek. Írni egyedül is lehet, nincs szükségem egy csomó felvágós sznob társaságára, hogy magamnak bizonygassam az intellektusomat.

– Próbáld meg, nincs veszítenivalód. És annyira elborult nem lehet a kérdésed, ha egyszer tényleg megtörtént velünk. Hátha hallottak már ilyesmiről.

– Még ha feltételezzük is, hogy ez lehetséges, ugye tudod, hogy bárki másnál nem így alakult volna a találkozás? – fordult meg Réka, a konyhapultnak háttal támaszkodva. – Velem szerencséd volt. Teljesen egyedül éreztem magam, muszáj volt hinnem neked, csak hogy végre magam mellett tudhassak valakit. De normális ember nem dolgozza fel ilyen könnyen, hogy egy kitalált személy van a kanapéján. Ha véletlen meg is esett valakivel, akkor sem lesz ebből a nap kérdése semmilyen írókörön.

– Nem is kell, hogy az legyen. Elég figyelned a beszélgetéseikre, vagy óvatosan célozgatnod a témára – próbálkozott Sebastien, amire Réka még mindig csak egy szkeptikus fintorral tudott reagálni. – Én se mondom, hogy biztos terv, de egyikünk se tud okosabbat. És bármilyen infóval többre jutnánk, mint ahol most vagyunk.

– Tartozom neked ennyivel, igaz? – ismerte be Réka kelletlenül. – Hát legyen. Kevés rá az esély, hogy épp ez legyen a témájuk, amint belépek az ajtón, de megpróbálom. Ha valahol a világon létezik válasz a kérdésünkre, azt egy írókkal teli teremben fogom megtalálni.

– Mindenképp több esély lesz rá, mint a szobádba zárkózva. Köszönöm. De te biztos vagy benne, hogy nincs bajban, igaz? – kérdezett rá Sebastien hirtelen. Réka kezdte már unni a témát, de nem hibáztathatta őt. Valószínűleg ő is ugyanezt csinálná, ha neki is lenne kit féltenie.

– Pár napja még azt mondtam volna, hogy persze, mivel nem létezik – gondolkodott el. – Most viszont nem tudom... talán tényleg szenved. Talán meg is érdemli – mondta ki. Sebastien végre már nem borult ki a szavaira, csak rosszalló szemöldökráncolással hallgatta. – Mármint a történetekben elvárjuk, hogy az árulók megkapják a büntetésüket, nem? Ha neki ez a szerepe a cselekményben, nem kaphat a végén boldog befejezést, mintha semmi nem történt volna. Ha csak egy olvasója lennél a könyvnek, te sem védenéd őt.

– Még úgy is megalapozatlannak tartanám ezt a befejezést.

– Mert még nyomtatáson keresztül is beleesnél a csajba.

– Valószínűleg – hagyta rá elmosolyodva Sebastien. – Igazából sokat gondoltam erről... főleg ma reggel, azok után, hogy miket mondtál rólam az éjjel. Ehhez képest ahogy Juniperről beszélsz... biztosan te is érzed, mennyire nem oké ez így. Vagy engem is főgonosszá tennél hirtelen, csak hogy kijöjjön egy ütős fordulat?

– Ne mondj ilyet...

– Akkor szerintem érted, miről beszélek – folytatta, mire Réka megsemmisülten bólintott. – Juniper ugyanúgy a te felelősséged, az ő élete is rajtad múlik. Fel tudsz nőni ehhez?

– Tudom, hogy aggódsz, de még mindig az a legvalószínűbb, hogy a cselekmény egyszerűen megállt.

– Nem csak arról beszélek – nézett a szemébe hosszan. – Megígéred, hogy megmented őt?

Ezek után vette rá magát Réka az írókörre.

A hétfőtől kezdődő bejárást a Hírközeg szerkesztőségébe egészen olcsón megúszta. Arról egyelőre nem is álmodott, hogy hosszabb beszélgetéseket le tud majd folytatni a kollégáival, így megkönnyebbülten látta, hogy erre jelenleg ők se éreznek igényt. Az átszervezések mindenkit kellően lefoglaltak ahhoz, hogy alig szóljanak hozzá. Ha pedig bárki közeledésének veszélyét érezte, még mindig elkezdhetett bedugott fülhallgatóval dolgozni. A Thököly úti irodaházból hazafelé menet ugyanúgy kapart a torka az egész napos némaságtól, mint amikor még egyedül volt otthon. Ilyenkor elöntötte a szégyen, amiért nem is próbálkozik kitörni a magányból, másnap mégsem tudta ennél többre rávenni magát. A néma megfigyelő szerepe egyelőre tökéletesen bevált neki, és szerdán már magától értetődően tudta, hogy ezt akarja hozni az írókörön is. Tisztában volt vele, hogy így legfeljebb telepatikus úton fogja megszerezni az ott lévők tudatából a megoldást – mégis, már ehhez is nehéz volt összeszednie a szükséges lelkierőt. A fiókkönyvtárba vezető út minden másodpercében legszívesebben visszafordult volna, és fogalma sem volt, milyen pillanatnyi motivációval sikerült négy óra ötvenkor átlépnie az épület bejáratát.

Még kiskorában is alig járt a Hegyvidéken, mostanában pedig végképp köze sem volt a tizenkettedik kerülethez. Az ajtón benyitva mégis ismerős érzés fogta el. A felújításra eléggé rászoruló épület a szemmagasságig futó, telepakolt polcsoraival, alacsony olvasóasztalaival és régies papírillatával éppen olyan volt, mint a fiókkönyvtárak, ahol gyerekként a fél életét töltötte: ahol sorra végezte ki az ifjúsági krimiket, szövevényes képregényeket rajzolt a bátyjával vagy épp bármelyik idősebb gyereket is leverte a sakkjátszmákban, míg azok annyira ráuntak a sikereire, hogy inkább eldugták előle a kihajtható játéktáblát. Most megfordult a fejében, hogy egy polcról leemelt regénnyel leül egy szekrény mögé, és tudomást sem vesz a bent tartott eseményről. De aztán az este biztosan részletes beszámolót követelő Sebastienre gondolt, és mégis összeszedte magát.

Elsétált a terem végébe. A körbe helyezett székek és fotelek körül kisebb társaság beszélgetett, mindenféle korúak, egyelőre nem vették észre őt. Biztonságos távolságban fékezett le előttük, közben gépiesen ismételgette magában, hogy nem kell semmi különöset csinálnia, még a jó első benyomás sem cél. Csak köszönni kell, bemutatkozni, aztán biztos kérdezni fognak a könyvéről... és mit fog arra felelni? Most döbbent csak rá, hogy még sose beszélt róla ennyi embernek. Unni fogják, utálni fogják, kár is volt eljönnie ide...

Arra rezzent össze, hogy valaki megállt mellette. Egy vele egykorú fiatal nő volt, ugyanúgy az írókörösöket figyelte, vele ellentétben azonban sugárzott belőle a magabiztosság. Réka óvatosan végigmérte őt: telt alkatú, hosszú sötét hajjal és hatalmas sötétbarna szempárral, fitos orral, arcán gödröcskékkel, virágmintás ruhában és fekete harisnyában. Tudta, hogy előítéletei hagyják becsapni, mégis könnyebb volt megszólítania ezt a játékbabára emlékeztető nőt, mint a bentieket.

– Bocsánat, nem tudom, jó helyre jöttem-e...

– Ha írókör, akkor a lehető legjobbra, pár perc és kezdenek. Bernadett vagyok egyébként – nyújtotta a kezét lelkes mosollyal. Réka még mindig vékony hangon motyogta el saját nevét. – Új vagy itt, igaz? Ne izgulj, szerintem csodálatos társaság, és biztosan jól fogod érezni magad. Vagy esetleg csak hallgatóságként jöttél?

– Még én se tudom. Igazából van egy regényem... nem itt, nem hoztam el, otthon van. Még sosem jártam ilyen helyen. Gondoltam, érdemes lehet... még akkor is, ha én leszek a legbénább.

– Ugyan már, ne is mondj ilyet, ez nem erről szól. Azért alakult, hogy összehozza és segítse az írókat, nem azért, hogy megversenyeztesse őket, azokat a meccseket elég lesz majd lejátszani a kiadóknál – mert gondolom, még téged se publikáltak, vagy igen?

– A könyvemet nem. Csak cikkeket, pár osztrák lapban, amíg kint éltem, meg most a Hírközegben.

– Komolyan? Aydin Sadik még a főszerkesztőd, ugye? – csillant fel Bernadett szeme. – Képzeld, múlt évben ismertem meg őt egy sajtórendezvényen, néha azóta is beszélünk, de már hónapok óta nem is hallottam felőle... – Hát persze, hogy ismeri őt, gondolta Réka feszengve. Mert enélkül nem volt elég kínos ez a beszélgetés. – Hihetetlen egy alak, nem?

– De igen, hatalmas egyéniség.

– Főnökként viszont valószínűleg képtelen lennék elviselni, néha tényleg nehéz eset tud lenni, igaz? – Bernadett felnevetett, amikor látta Réka elbizonytalanodását. – Jaj, ne aggódj, nekem nyugodtan beismerheted. Ne izgulj, nálam biztonságban van a titkod – tornázta még szélesebbre megnyerő mosolyát. Réka zavartan nevetett, inkább fenntartásokkal kezelte ezt a kijelentést. De az legalább biztos, hogy a betervezett felszínes bájcsevegéshez megtalálta a legideálisabb személyt. Gyorsan elterelte a szót, megkérdezte, mi a helyzet Bernadett írásaival.

– Ó, ne haragudj, igazad van, szívem, félrevezethettelek az előbbivel, de az a helyzet, hogy én nem írok, legalábbis gimis korom óta nem, és hidd el, azt a nyáltengert pedig nem akarnád olvasni – nevetgélt. – Én csak egy barátomra várok, aki ide jár, ő mesél néha az írókörről. De ne gondold attól még, hogy kevésbé igaz, amiket mondtam, mert én csak jókat hallottam róla, tényleg csodás hely, és tényleg nincs mitől tartanod. Nem megyünk oda?

Választ se várva elindult – Réka zavartan követte –, és megállt a kis csoport előtt, mint aki évek óta ismeri őket. Olyan hangerővel szólalt meg, amit Réka biztosan nem engedett volna meg magának egy könyvtárban:

– Sziasztok, hogy vagytok? Én csak beugrottam egy percre, tényleg megkíméllek a firkálmányaimtól titeket, viszont találtam odakint egy új csapattagot – mutatott rá Rékára, aki erőtlen hangon kezdett bele:

– Jó estét kívánok, Mildner Réka vagyok, pár napja láttam a hirdetésüket, és arra gondoltam, csatlakoznék... Kiskorom óta írok novellákat, főleg krimit, thrillert, valamennyi sci-fit, meg most egy regényt, ami disztópia, írókörben viszont még sosem voltam, és önökről se hallottam még, nem tudom, ez gond lesz-e...

– Én próbáltam megnyugtatni a bejáratnál – ingatta a fejét Bernadett, amin a többiek mind jól szórakoztak. Rékát kezdte felhúzni új ismerősének viselkedése. Komolyan az ő szerencsétlenségén keres magának pluszpontokat egy olyan társaságnál, akiket többet úgysem lát?

– Látom, nem igazán ment. Tőled jobbat vártam, Berni – fordult feléjük a középső székről az egyik csoporttag, egy velük egykorú fiatal férfi, akihez ezek szerint Bernadett érkezett. – Réka, neked meg nincs mitől félned, ebben a teremben mindenki amatőr.

– Kivéve, ha az új hölgyről kiderül, hogy álnéven bestseller-szerző – fűzte hozzá egy idős férfi. Réka kipréselt magából egy kis nevetést:

– Nem, önöknek sem kell tőlem tartani.

– Térj át a tegezésre. Meglátod, mennyit dob a közvetlenségen – javasolta Bernadett ismerőse. Réka értetlenül ráncolta a homlokát. Enyhén szólva nem őt látta a legalkalmasabbnak ennek felajánlására, amikor bőven nyugdíjas korúak is voltak a csoportban. Ő viszont zavartalanul folytatta a magyarázatot. – Senkit se magázz. Írói körökben sértésnek számít, csak akkor használják, ha gúnyolódni akarnak valakin.

– Bocsi, nem tudtam...

– Azért vagy itt, hogy megtudd – válaszolt egy hanyag félmosollyal. Valószínűleg nem szándékosan volt lekezelő, mégis annyira derűsen, olyan magától értetődően volt magabiztos, hogy azt Réka legszívesebben illegálissá tette volna. Az a típus volt, akinek sosem kellhet azon aggódnia, hogy valakire rossz benyomást tett. Magas, világosszőke, vonzó külsejű volt, olyan értelmesen és nyugodtan beszélt, mintha könyvből olvasna, olyan kellemes mély hangon, amilyet Réka eddig csak színészektől hallott. Egy hátrafordított széken ült, lazán átkulcsolt kezével aprókat gesztikulált, ahogy a többiekhez visszafordulva új témába kezdett; kötött pulóverének ujja ilyenkor felcsúszott pár centimétert. Réka nem tudta volna meghatározni, pontosan mit jelent a kisugárzás, de egész biztosan olyasmi fogalom volt, ami kettejük közül csak neki adatott meg. Magától eszébe se jutott volna megszólítani ezt a pasit, sőt, olyan következetesen kerülte volna a társaságát, hogy az már udvariatlanságnak tűnne. Minden értelemben fényévekre voltak egymástól, és pont ezért hagynia kellett volna, hogy övé legyen az utolsó szó, ahogy azt a világ rendje megkívánja. Mégis, mintha fejbe ütötték volna: annyira felhúzta magát a saját szerencsétlenségén, a világ összes normális, hibátlan, rendes önbecsüléssel bíró emberén, meg azon, hogy még most is kényszeresen hasonlítgatja magát hozzájuk, hogy egyszerűen kiszaladt a száján:

– Ne haragudj, itt te vagy az oktató?

– Nem – nézett vissza ő csodálkozva. Réka csak most fogta fel saját sértő hangnemét, de már nem hátrálhatott meg. Esetlen hirtelenséggel húzta ki magát, úgy várt a válaszra. – Nincsen oktatónk, ez nem egy hivatalos kurzus. Csak összegyűlünk hetente egyszer, és mindig megbízunk valakit, hogy találjon ki feladatokat előre. Általában otthon kell elkészítenünk őket, de a múltkor például végig itt írtunk novellát, nagyon eredeti feladat volt, ötpercenként kaptunk egy új kifejezést, amit bele kellett építeni... – Mire idáig eljutott, mindenki felvont szemöldökkel, visszafojtott mosolyokkal figyelte őt. Bernadett ellenben Rékát nézte, öklét a szája elé tapasztva, mint aki el se akarja hinni a jelenetet. Nagy sokára alig hallhatóan köhintett egyet, és ez kellett, hogy az ismerősének leessen a helyzet.

– Ó, vagyis nem ezért kérdezted – állapította meg. – Ne haragudj, tényleg lekezelő voltam az előbb. Nem annak szántam, sajnálom.

– Felejtsük el. – Tőle kértek bocsánatot, mégis Réka volt az, aki zavarba jött. Kéretlen vitapartnere egy pillanatig még figyelte őt, és Réka megesküdött volna, hogy egy hitetlenkedő nevetést fojt vissza. Aztán, mintha semmi nem történt volna, Bernadett felé fordult:

– Történt valami?

– Ezt inkább kint akarod hallani – váltott át ő hirtelen szűkszavú visszafogottságba. Mindketten kisiettek a teremből; Réka sokáig nézett utánuk. Nem tudta eldönteni, hogyan érezte magát a tőlük megkapott figyelemtől. A gyomra még mindig liftezett, egyáltalán nem számított arra, hogy rögtön a megérkezése a középpontba fogja őt helyezni. Egy kis része viszont mégsem utasította volna el Bernadették társaságát – valószínűleg csak azért, mert hozzácsapódott volna az első személyekhez, akik figyelemre méltatták őt. De rögtön emlékeztette is magát arra, mekkora hülyeségre vágyik. Ezek ketten még csak nem is viselkedtek vele rokonszenvesen: csodásan szórakoztak az ijedtségén ahelyett, hogy valamiféle empátiával fordultak volna felé. Igenis legyen annyi önbecsülése, hogy egy ilyen kezdet után ne akarjon utánuk kapálózni.

Helyet foglalt az egyik széken, a terem sarkában. Elővette táskájából a sárga jegyzetfüzetet és új szakaszt kezdett benne, összeszorítva a már teleírt lapokat. Már csak az hiányzott volna, hogy bárki meglássa azokat a vállalhatatlanul kínos legelső vázlatjait.

– Említették már, hogy nincs miért aggódnod? – szólította meg a mellette ülő nő. Réka zavartan felnevetett. – Mellesleg hat hete ismerem őt, és először hallottam elnézést kérni.

– Igen? – Réka nem tudta, büszke legyen-e magára. Egy biztos, ehhez hasonló dicséretekre egyáltalán nem pályázott. A céljai közt legkevésbé sem szerepelt bizonyos nagyképű írójelöltek jó modorra nevelése – bármennyire is korrekt módon voltak képesek aztán bocsánatot kérni tőle –, azt meg végképp nem akarta, hogy ez a címke ráragadjon a többiek szemében.

– Ezen a héten én találtam ki a feladatot – folytatta a nő. – Egy hozott írást felolvasunk a partnerünknek, aki közbeszól a kritikáival, beleköt mindenbe, amit csak problémásnak talál, és azt is megmondja, ha véglegesen megunta a művet. Van esetleg nálad valami?

– Sajnos semmi – hazudta Réka. Ma reggel lementett ugyan pár novellát a telefonjára, de most már kizártnak tartotta, hogy azokat képes lenne felolvasni. Túl érzelmesek és személyesek voltak ahhoz, hogy ilyen gyilkos játékra fel merje ajánlani őket. – Nem gond, úgyis csak csendes megfigyelőként jöttem ma.

– Biztos? Hidd el, ez a program hallgatóságként nem olyan izgalmas.

És az enyhe kifejezés volt.

Mindenki párokba rendeződött, majd amikor végeztek saját írásukkal, új társaságot kerestek. Réka zavartan ücsörgött a székén, hallgatta az épp mellette lévők munkáját, és csak arra tudott gondolni, milyen végtelen időpazarlásba keverte magát. Válaszokért jött ide, nem azért, hogy idegenek szórakozását hallgassa. Mégis hogyan fogja ebből ráterelni a szót a kérdésre, ami érdekelné? Na és mi ez a szadisztikus feladat? Honnan szedi össze a bátorságot, hogy jövő héttől ő is részt vegyen ebben a kínzásban? Hiszen ezek körülötte minden szóba belekötöttek, földbe döngölték egymás munkáját. Még hogy nem versenyezni jöttek ide... És ide álljon ki olyasvalaki, aki most még a kabátját is feszeng visszavenni, hiába fázik a rosszul fűtött helyiségben? Kizárt dolog, ezt a helyet nem az ő önbizalmának találták ki.

Erre a gondolatra valamiért fixírozni kezdte Bernadett barátját, aki pár perccel a kezdés után ült vissza a kör szélére. Derűs arckifejezéssel olvasott fel a bőrkötéses füzetéből, szeme se rebbent a közbeszólásokra, de hogy miről írt, azt Réka nem tudta kideríteni: stabilan lecövekelt a terem másik oldalán, hallótávolságon kívül. Bármennyire is kíváncsi lett volna a munkájára, azért örült annak, hogy nem kell vele végigcsinálnia ezt a feladatot. Azonnal kiderült volna, hogy a beszólásához szükséges bátorsága csak pillanatnyi agyi rövidzárlat, igazából egy átverés volt, és alapesetben esélye sincs az ő magabiztosságával szemben.

Háromnegyed hétkor a csoportvezető csendet kért, és megkérdezte, ki hogyan állt az alkotással az elmúlt héten. Páran felszólaltak, meséltek a saját munkáikról, és a szóáradatot hallgatva Rékának bevillant egy gondolat: soha többé nem akar visszajönni. De épp ezért csinálhat most hülyét magából.

– Mi van akkor, ha a történeted főszereplője egyszer csak megjelenik a kanapédon? – Mielőtt meggondolhatta volna magát, hirtelen kérdésével bevágott a pillanatnyi csöndbe. Érezte, hogy elvörösödik a rá szegeződő tekintetektől, de a Sebastiennek tett ígéretére gondolt, és kibírta, hogy ne rohanjon ki a teremből.

– Ezt akarod megírni? – kérdezett vissza a csoportvezető.

– Nem, ez a valóság. Mi történik akkor?

Mély csönd következett. Réka már azt fontolgatta, erőltetetten elneveti magát és visszatereli a szót valamelyik korábbi témára, amikor valaki végre megszólalt:

– Az én főszereplőm egy pszichopata sorozatgyilkos. Nap mint nap azért szorítok, hogy ez sose történjen meg.

Ezen mindenki jót szórakozott. Aztán, mintha elvágták volna az eddigi csendet, mind egyszerre kezdtek beszélni.

– Az enyém biztosan összezavarodna a mai világban.

– Őrületbe kergetném az enyémet a rendetlenségemmel!

– Az enyém segíthetne átvenni a világuralmat...

– Nekem meg végre lenne esélyem egy lánynál.

Már szó sem volt egyesével felszólalásról: mind egymás szavába vágva, a mellettük ülőnek magyarázták saját elképzeléseiket. Mindannyiuknak csak játék volt a feltett kérdés, de miért is lett volna más? Normális emberek nem hisznek az ilyesmiben. Talán Sebastien sem valódi, talán a kezdetektől olcsó átverés volt az egész, vagy valami képzelgés, amibe a beteges magánya hajszolta bele...

Ekkor észrevette, hogy az előző vitapartnere meg se szólalt. Némán hallgatta a többieket, egy-egy szórakozott mosollyal reagált csak a körülötte elhangzó elméletekre – aztán, amikor tekintetük összeakadt, felemelt hangon, egyenesen Rékának felelt:

– Szerintem mindkettőnk számára csalódás lenne.

***

Sziasztok!
A július 13-án érkező 6.2.fejezetben kiderül, mire utalt ezzel a titokzatos idegenünk, illetve milyen szándékai vannak olyan személyek felé, akik első látásra kioltják, aztán egy órán át kerülik vele a szemkontaktust.

Addig is köszönöm a figyelmeteket! Minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok!