– Elolvashatom a cikkeidet? – kérdezte Sebastien, amikor Réka visszajött az erkélyről. Érezte, hogy most egy kicsit egyedül kell hagynia őt, ez a kérdés pedig már a kezdetektől érdekelte. Réka szórakozottan bólintott. Elővette neki a számítógépét, a Hírközeg honlapján rákeresett saját nevére, aztán magára hagyta őt, és nekiállt rendbehozni a kaotikus állapotban lévő lakást.

Tényleg jó írások voltak. Még Sebastien laikus szemének is feltűnt, mennyire összeszedett, élvezhető stílusú cikkeket olvas, és a hozzászólásokban mennyire pozitív a fogadtatásuk a többihez képest. Bár minden feldolgozott téma érdekelte, minden újdonság ezer további kérdést vetett fel benne, szándékosan visszafogta magában a türelmetlen kíváncsiságot. Jól tudta, hogy lesz még ideje szép lassan beadagolni magának az itteni világ megismerését, ezerszer fog még rácsodálkozni a különbségekre vagy épp párhuzamokra a saját otthonához képest. Nem kell hirtelen felindulásból mindent egyszerre megtudnia és az információáradattal lesokkolnia magát.

Egyetlen kérdés mégis elsőbbséget élvezett a többihez képest. Idővel azon kapta magát, hogy a sorokat átfutva Lantai Emma nevét, az Utópia-programot, vagy a szórólapra nyomtatott Számolj velünk feliratot keresi. Réka azonban tényleg nem dolgozott a témával kapcsolatban, írásai futólag se említettek olyasmit, ami Sebastient előrébb vitte volna. Inkább megkereste az archívumot, hogy visszanézhesse az áprilisban kitett cikkeket: arra számított, azokból úgyis mindent megtudhat a választásról.

Ott azonban hiába akarta megnyitni az egyik cikket, ami a végeredményt véleményezte, az hirtelen eltűnt. A szöveg helyett rövid, sajnálkozó hibaüzenet jelent meg a képernyőn. Ezt ő rontotta volna el? De hát nem lépett semmiféle törlés opcióra, akkor ez hogyan lehetséges? Sorra végignyitotta az archívum cikkeit, de a bejegyzéseknek alig a felét tudta elérni. Aggodalmas pillantást vetett Rékára, aki neki háttal állt a nyitott ajtajú hálószobában, a ruháit hajtogatta. Iszonyúan ki fog borulni. Ha tényleg Sebastien hibája volt, mégis hogyan fogja ezt kimagyarázni a munkahelyén? Az volt az élete egyetlen biztos pontja, és talán most búcsút is inthet neki...

Mély levegőt vett, igyekezett nem rögtön a legrosszabbra gondolni. Hátha mégsem ő rontotta el, hátha a szerkesztőségnél akadt valamilyen technikai hiba, amin már dolgoznak is. Mire Réka tudomást szerezhetne róla, nyomtalanul ki lesz javítva az egész. Talán semmi szükség arra, hogy ezt elmondja neki.

– Gond van? – lépett közelebb ekkor Réka, azonnal kiszúrva az idegességét. Pár másodpercig csak bámult a képernyőre, miközben Sebastien feszült csendben kerülte a tekintetét. – Na ne mondd, hogy már elkezdték! Azt mondták, még legalább két hét, és ráérek előtte lementeni a legjobbakat.

– Szóval nem miattam tűntek el a cikkek?

– Ne hülyéskedj, dehogyis miattad. A szerkesztőségben leszedik a régi írásainkat. Pár napja lett új tulajdonosa az újságnak, ez is benne volt az átvételi szerződésben.

– Miért szerződnétek ilyesmiről?

– Jaj, tudod, mi megy ilyenkor. Mindig vannak témák, amiket az új vezetés kevésbé tart fontosnak, és nem nézne ki szépen, ha az archívumban ott maradnának az őket bíráló vélemények – magyarázta Réka olyan természetességgel, ami csak még gyanakvóbbá tette Sebastient:

– El fogtok hallgattatni dolgokat?

– Nem jobban, mint mások – vont vállat, de mintha kissé zavarba hozta volna a kérdés. – Légyszi, ne kezdd megint. Csak kicsit belekeveredtünk ezekbe a hatalmi játszmákba, mivel valami Lantaihoz közeli arc ez az új tulajdonos. Az eddiginél valamennyivel jobban kell fényeznünk őket, ez még nem számít hazugságnak

– Hát, szerintem meg...

– Gondolod, hogy az emberek manipulálásából élek meg? Ennyire gerinctelennek tartasz?

Sebastien nem reagált az indulatos vádakra, csak megrázta a fejét. Továbbra sem tudta hová tenni mindezt, de talán köze sem volt hozzá. Hiszen még mindig alig tud valamit erről a világról, semmi joga félinformációkból ítélkezni róla. Hozzá kellene szoktatnia magát, hogy ne az eddigi tapasztalataival ítélje meg az itteni eseményeket.

– Viszont küldhettek volna legalább egy e-mailt erről... – fordította Réka maga felé a laptopot, hogy egy másik ablakban megnyissa a leveleit. – Vagy mégis küldtek. Nem néztem meg reggel, és persze, pont akkor... Ó, basszus – olvasta végig a hosszú üzenetet, közben végig az asztallapon dobolva. – Hát, ez nagyszerű. Távmunkáról többé ne is álmodjunk. Megkaptam egy csomó új témát, mindegyikhez terepre kell menni, pont erre volt szükségem. Jó ég, de hosszan írják... mindenkit átcsoportosítottak, új témákkal lettünk tele, a legtöbb félkész riport is mehet a kukába. És örüljünk, hogy elbocsátások egyelőre nincsenek. A rohadt életbe. Mindent most szerveztek újjá, ezek kettéhasítanak, ha beadom a felmondást...

– Felmondást? – ismételte Sebastien. Aztán rosszat sejtve nézett körbe a lakásban. – Várj, te a bőröndbe visszafelé pakoltál?

– Talán – nézett fel rá bűntudatosan Réka. – Csak volt egy ötletem, oké? – sóhajtott, és a konyhapultra könyökölve kezébe temette az arcát. – Arra gondoltam, oka van annak, hogy itt minden káosz. Talán az ideköltözés eleve hülyeség volt. És oké, úgyse csinálhatok vissza mindent, de legalább egy kiindulópontot kaphatnék, ha visszamegyek. Bécsben ki merem tenni a lábam az utcára, és ez nálam már pozitívumnak számít, érted?

– És velem mi lett volna akkor? Oda mégannyira sem tartozok, a nyelvet se beszélem.

– Megoldottuk volna – vágta rá olyan nemtörődömséggel, ami kimondottan rosszul esett Sebastiennek. – De ez már sose derül ki, látod, nem hagyhatom ott a szerkesztőséget. – Ellökte magát a pulttól, elkezdett fel-alá körözni a lakásban, mintha börtöncellába került volna. A leghalványabb fogalmad sincs a rabságról, gondolta Sebastien dühösen.

– Itt ragadtam Budapesten – panaszkodott közben Réka. – Bezárva egy idegen helyre, ahová sose tartoztam. Pont, ahogy te. Szóval ne ítélkezz felettem, amiért szeretnék hazajutni...

– Hadd legyen már a két eset teljesen más! És hagyd abba ezt a hülyeséget. Nem kapkodhatsz olyasmi után, ami már rég nincs a helyén. Nem akkora tragédia Budapesten maradni, nem a város hibája, ha nem sikerül beilleszkedned.

– Hanem az én hibám, igaz?

– Nem igazán tettél eddig erőfeszítéseket – mondta ki könyörtelenül Sebastien, hiába bánta ő maga is, hogy ilyen hangnemre kellett áttérnie. Ekkor eszébe jutott valami sokkal aggasztóbb. – Dennisnek is írtál legalább?

– Ennyire kétségbeesettnek nézel? – nevetett fel Réka, aztán elgondolkodott. – Oké, jogos. De kibírtam, hogy ne keressem. Épp elég ez a hírközeges dolog most. Hogy a francba fogom rávenni magam, hogy minden nap bejárjak oda?

– Csak eleinte lesz nehéz. Azután még segíteni is fog, hogy emiatt muszáj kimozdulnod otthonról.

– Szerintem meg néma csendben fogom ott tölteni minden napomat, és életem hátralévő részében senki nem vesz tudomást rólam.

– Elég drámai ilyesmit huszonöt évesen kijelenteni.

– Pont ez az. Ennyi idősen már igazán rá kéne jönnie az embernek, hogyan kell beilleszkedni valahová, vagy legalább megkedveltetni magát másokkal. De hát látod, még a magányban is rossz vagyok. – Összefonta maga előtt a karját, leszegte a fejét, mintha minél kisebb helyet akarna elfoglalni a lakásban. – El vagyok cseszve, még bele se tudok nyugodni abba, hogy nekem az egyedüllét való. Mindig jön valami az életben, ami emlékeztet rá, hogy nem bírom ki így, és szükségem lenne másokra. Aztán meg csak kapálózom valami után, amit úgyse lennék képes megtartani...

Sebastien erre felkapta a fejét. Megesküdött volna, hogy ugyanezt a gondolatmenetet hallotta már egyszer: pár hónapja, a tengerpart éjszakai sötétségébe bámulva a bázisuk őreként, egy lánytól, aki egészen jól elhitette másokkal, mennyire megfélemlítő és megközelíthetetlen személyiség, és az ő kedvéért mégis tett valami érthetetlen kivételt, apró lépésenként a bizalmába fogadva őt. Annyira mégsem lehetett eltúlzott karikatúra, ha Réka ilyen gondolatokat címzett neki a sajátjaiból. Sebastien egy pillanatig elképedve várta a folytatást, de hiába, Réka teljesen öntudatlanul szólta el magát, és valószínűleg ki is borult volna azon, ha ezt felhozzák neki. Így inkább elterelte a szót – igaz, a másik témáról is sejtette, hogy rázósnak ígérkezik:

– Nem segítene, ha felkeresnéd a szüleidet?

– Semmibe vettek, amíg kétszáz kilométer volt köztünk, és semmibe vesznek most is, amikor csak húsz van. Nem akarok egyelőre rájuk gondolni. Minél kevésbé folynak bele az életembe, annál jobb.

– Te tudod – hagyta rá Sebastien, elfojtva egy elítélő grimaszt. – Na és a bátyád?

– Mondtam volna, hogy...? – zavarodott meg Réka, mire Sebastien vállat vont. Egyszerű megérzés volt, és ezek szerint bejött. – Na igen, őt nem tudom hová tenni. Elvileg nem vesztünk össze, de ő sem keresett az elmúlt hónapban. Gondolom, nem kockáztatja értem a szüleimmel való összebalhézást. Utoljára akkor keresett, amikor pár hónapja...várj, ez tetszeni fog.

Visszasietett a hálószobába, és az asztalról egy nagyobb papírt hozott ki, hogy megmutassa. Nyilvánvalóan csak terelni akarta a szót, de mire Sebastien ezt megjegyezhette volna, teljesen elakadt a hangja. Réka egy festményt mutatott neki. Egy fiatal, kreolbarna bőrű lányt ábrázolt, határozott, szabályos arcvonásokkal és hosszú copfba fogott, sötét hajjal. Az ellenállók sötétzöld kabátját viselte, és egy rosszul összeszerelt lőfegyvert tartott maga előtt. Tengerszínű szempárjából félelmetes elszántság tükröződött.

– Dávid mindig is szerette illusztrálni, amiket írok – magyarázta Réka. – Pár hónapja, amikor még csak a cselekményt vázlatolgattam, elpanaszoltam neki, hogy nem látom magam előtt a karakterek arcát. És egyszer csak elküldte ezt postán. Stimmel az ábrázolás?

Minden vonásában stimmelt. Sebastien elfogódottan bólintott, képtelen volt megszólalni. Ha eddig azt hitte, túltette magát legutolsó találkozásukon, hát óriásit tévedett. Milliónyi érzés kezdte fojtogatni, egyszerre sajnálta Junipert, dühös volt rá, csodálta őt, és fel nem tudta fogni, hogyan tud még mindig hiányozni neki. Szóval mások szerint is ennyire szép. Ők is látják ugyanazt a ragyogást a szemében, nem csak az ő rajongása vetített ki valami hamis képet róla. Mindenki csodálta és szerette őt, mindenki aggódna most érte... mi oka volt akkor ellenük fordulnia? Vagy tényleg Sebastien lett volna naiv és felszínes, amiért sosem vette észre az árulását előrevetítő jeleket?

– Pontosan miért utálod őt? – tette fel a magában rég megfogalmazott kérdést. Réka nem terelte a szót, nem tagadott, csak unott grimasszal felelt:

– Abból látszik, hogy fiú vagy, hogy ezt meg kellett kérdezned.

– Nem hiszem, hogy ezen múlik. Csak rajtad állna, hogy rokonszenvesebbé tedd, ehelyett szándékosan idegesíted magad vele, és ez annyira...

– Kicsinyes? – Réka dacosan, de különösebb indulat nélkül kérdezett rá, mint aki régóta tudja, túl kell esnie ezen a beszélgetésen. – Előfordul, amikor már semmid se marad. Szánalmas életem volt az elmúlt hónapban, és amikor ránéztem erre a mindenben tökéletes karakterre... hát, nem a legjobban reagáltam le. Tudod, mennyire idegesített, hogy ő bármilyen életveszélyt gond nélkül venne, miközben én még az utcára kilépni is félek? Mintha... mintha elém toltak volna egy elvárást, amit soha az életben nem fogok teljesíteni.

– Nem lett volna muszáj...

– Szerinted ezzel nem voltam végig tisztában? Persze, én toltam magam elé, én kezeltem elvárásként. Normális ember átírta volna őt kevésbé idegesítőre, és teljes nyugalomban alkothatott volna tovább, de valamiért én a másik irányba mentem. Még hibátlanabbra írtam őt. Semmit nem rontott el, mindig szerencsével járt, te pedig még jobban beleestél, mert ugyan ki ne szeretne egy ilyen tökéletes lányt? És annyira jó érzés volt gyűlölnöm őt! Nekem már nem is Felix Morten, hanem ő volt a sztori főgonosza. – A kispárnát szorongatva meredt maga elé, olyan volt, mintha csak magának beszélne. – Legyőzni viszont nem lehetett a történet végén, az csak mártírt csinálna belőle. Helyette inkább árulóvá kellett válnia, hogy a közönség éppúgy megutálja, mint én. Eleve akartam egy nagy csavart a befejezéshez, és ez teljesen passzolt, bármit is mondasz róla. Azért volt ilyen tökéletes jellem, hogy még nagyobbat üthessen a végkifejlet – magyarázta tárgyilagosan. Aztán észbe kaphatott, mennyire bántja Sebastient a hangneme, mert elhalkult. – Nem várom el, hogy megérts, utálhatsz miatta, de ne felejtsd el, hogy nekem ez tegnap estig nem valóság volt. Csak egy rakat egymás után gépelt szó, amiben kiadhattam a dühömet.

– Nem tudom, mit mondhatnék – felelt Sebastien nagy sokára, még mindig a rajzot bámulva. – Dehogyis utállak. De nem viselkedhetsz többé így. Belehajszoltad magad ebbe a nem létező versenybe, és mi értelme volt? Csak én szenvedtem meg a végén, de azt se hinném, hogy te boldogabb lettél tőle. – Egy pillanatig hallgatott, úgy nézett a festett zöld szempárba, mintha az igazi lett volna. – Igazad volt. Tényleg nem fair csak úgy felbukkannom az életedben.

– Bárcsak minden igazságtalanságnak ennyire tudnék örülni – mosolyodott el halványan Réka. – És... szóval, nem egyszerű mostanában velem. De jól mondtad, nem igazság, hogy ezt te szenvedd meg. Ahogy ma viselkedtem, és te mégis maradtál... köszönöm.

Mintha ezzel áttörték volna az utolsó falat kettejük közt, végre megtört addigi zárkózottsága. Aznap este sokkal többet mesélt magáról. Órákon keresztül csak beszélt, a témák közt csapongva, a gyerekkoráról és Bécsről, a családjáról, régebbi barátairól és a volt kapcsolatárol, minden történetet kiterjesztve ennek az egész világnak a bemutatására. Ennek Sebastien külön örült: Réka legalább tudta, milyen különbségeket kell elmesélnie, míg ő csak a vakvilágba lőtte kérdéseit. A múltkori éjszakázás után már kora este mindketten kidőltek, de Sebastien nem félt elaludni a nappali kihúzható kanapéján. Tudta, hogy holnap reggel mindenre lesz még idejük.

Aztán hajnal háromkor arra ébredt, hogy fuldoklik.

Levegőt kapkodva ült fel az ágyban. Rázta a hideg, mégis verejtékben úszott, gondolatai összefüggéstelenül üldözték egymást. Hirtelen megértette, hogy bezárták ide. A falak kezdték összenyomni, fojtogatta a pánik, és tekintete hiába rohant körbe a sötét nappaliban, nem talált kiutat. Pedig iszonyatos veszélyben volt, és el kellett tűnnie innen. Miért nem érezte eddig a sokkoló félelmet – hogyhogy csak most tudatosul benne, miféle börtönben van?

– Jól vagy?

Az ajtó ekkor nyílt, és a küszöbön ott állt fogvatartója, életének megkeserítője. Sosem tapasztalt harag tört fel benne iránta, fel se fogta, hogyan volt képes eddig elviselni őt.

– Mit keresel itt? – vetette oda neki.

– Volt egy megérzésem – kezdte Réka bizonytalanul. – Rosszul vagy?

– Engedj haza! – ordított rá kiszáradt torokkal. – Egy percet se bírok itt tovább, gyűlölök mindent! Fogva tartod az egyetlen embert, akivel ezt megteheted, mert senki más nem visel el téged. Higgyem is el, hogy nem tudsz visszajuttatni, mi?

– De hát tudod, hogy az nem hazugság – bámult rá Réka, és egy bátortalan lépést tett felé. – Mi a baj? Miért akarsz egyáltalán hazamenni? Nem akarod azt a befejezést...

– Mert tönkretettél mindent benne! És most minden elveszett, mindenki meghal, mindenki veszít, én meg itt ragadtam, és semmit nem tehetek értük! Te meg azzal jössz, hogy bármeddig maradhatok, hiszen annyira ráér...

– Miért ne érne rá? Te is mondtad, hogy megállt az idő a történetben.

– Honnan veszed? Ki mondta ezt neked? Az nekem nem elég, hogy a hülye megérzéseidre hivatkozol, csak hogy itt tarthass engem – mutatott rá kíméletlenül. És előre tudta, hogy nem fog választ kapni Rékától; csak bűntudatosan és ijedten fog rá pislogni, mintha ezzel meggyőzhetné, hogy sajnálja. – Persze, hogy fel se fogod... vagy külön élvezed, hogy így alakult? Az idő nem állt meg, nélkülem zajlanak odaát az események, Juniper pedig szenved – folytatta, bár indulatos hangneme egyre erőtlenebbé vált. Tekintete közben végigrohant a szobán, kiutat keresve. – Érzem, hogy így van. Mindenki ellene fordult... haza kell jutnom, segítenem kell rajta. Szóval meg ne próbálj az utamba állni.

– Nyugodj meg! – kérlelte Réka, tovább közelítve felé. – Azért vagy így kikészülve, mert...

– Ne érj hozzám! – lökte el a kezét. – Hová zártál be engem? Még hogy különb hely... Miért terjeszt akkor az újságod hazugságokat, miért dobálják be azokat a szórólapokat?

– Ez meg hogy jön ide?

Nem reagált Réka kérdésére, kinyitotta az erkély ajtaját és kilépett rajta. Túl magasan voltak, de hátha valami túlélőösztön megmenti, ha leugrik. Elvégre nem volt más választása... Már átvetette fél lábát a korláton, amikor az eddiginél is erősebb szédülés tört rá. Az egyensúlyvesztéstől csaknem lezuhant, de Réka visszahúzta.

– Mit művelsz? – bámult rá értetlenül. – Mikor vetted be a gyógyszered?

– Azzal is kényelmes adagolni engem. Eltompítani az agyamat, hogy ne fogjam fel, milyen börtönben vagyok...

– Vedd be a gyógyszert! – rántott a karján. Sebastien próbált kiszabadulni a szorításából, még ha a következő pillanatban a járdakövön is találja magát, de hiába. – Minden rendben lesz, csak gyere vissza... állj meg, figyelj már rám!

Addigra elviselhetetlenül szédült, egész testében rázta a hideg. Minél rosszabbul lett, annál kétségbeesettebben menekült volna, de lassan eljutott egy pontra, ahol elesettsége felülírt minden szökésvágyat. Hiába dolgozott benne lázasan a düh, túl gyenge volt a küzdéshez. Még mindig iszonyodva, de felhagyott a kapálózással.

– Menekülnél vissza az otthonodba – hallotta tompán Réka hangját. – Pedig ha igazad van, és nem fagyott meg az idő, akkor ott rosszabb a helyzet, mint valaha. Maradhatnál itt, biztonságban, de te rohannál Juniperért. Mert te még az őrület határán is másokért aggódsz, neked a legeszelősebb, legösztönösebb cselekedeted is az lenne, hogy másokat megments. És ha ezt nem tudod most magadról, nem baj, azért vagyok, hogy elmondjam neked. Én ismerlek a legjobban, és tudom, hogy jobbat érdemelsz ennél, sokkal jobbat... és segíteni akarok, hogy elérhesd, de ahhoz vissza kell jönnöd. Képes vagy hinni nekem?

Két kézzel, görcsösen kapaszkodott a korlátba, az erős széltől még inkább zúgott a feje. Már lenézni se mert.

– Nagyon félek – suttogta.

– Tudom. De nincs mitől.

Még mindig forgott vele a világ. Szíve csaknem kiszakadt, de lassan felderengett neki egy tompa biztonságérzet, áttörve a káosz hangjain. Réka segített neki visszamászni az erkélyre, bekísérte a kanapéra. Behozta neki a gyógyszerét; Sebastien azonnal bevett egy tablettát, és háton fekve, a plafont bámulva várta a hatást. Ajkát összepréselte, lélegzetét visszatartotta, hogy egy szót se szóljon többé, amíg nem tér vissza önmagába. Első ösztönként még újra és újra bekapcsolt nála, hogy menekülnie kell, de egyre jobban sikerült kontrollban tartania magát. Nincs most hova futnia. Bármit is állítanak a pánik hangjai a fejében, itt van jó helyen.

A fáradtság lassan átvette az uralmat gondolatai felett. Réka még a szobában volt, amikor kábultan lehunyta a szemét. És mielőtt elaludt volna, még az kavargott a fejében, hogy az elhangzott szavakat sosem fogja megbocsátani magának.

***

Sziasztok!
Új kérdés merült fel a hazajutással kapcsolatban – hogy megállt-e az idő a regényen belül –, aminek a július 6-án érkező következő fejezetben megpróbálnak utánajárni. Ennek kapcsán új szereplőket ismerhetünk majd meg, és végre elindíthatjuk Rékát valami jellemfejlődés-szerűségen.

Addig is köszönöm a figyelmeteket! Minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok!