Réka lassan kezdte elhinni ezt a helyzetet.

Nem arról volt szó, hogy valami becsavarodott őrült lett volna, aki fenntartás nélkül beveszi, hogy egy kitalált karaktere felbukkanhat a lakásán. Csupán szüksége volt erre a csodára. Hamar összerakta, mit veszíthet a kételkedéssel, és Sebastien ittléte ért neki annyit, hogy elfogadja a lehetetlent. Egyébként a maga képtelenségében nagyon is logikusnak találta a helyzetet, végig világos játékszabályokat sejtett a történtek mögött. Már az első este rájöttek arra, hogy itt nem irányíthatja írással Sebastien életét, így pedig folytatni se tudná az egyes szám első személyű narrációban alkotást. Visszamenőleg viszont továbbra is javíthat a szövegen, amíg a legutolsó jelenetet ezzel nem semmisíti meg. Úgy gondolta, Älstmarben azóta megállt az idő, elvégre szerzői utasítás nélkül úgyis szünetelnie kell a cselekménynek. Azt is tudták, hogy bár a regényből kijutáshoz elég volt Réka nevét kimondani, a visszakerülés módszere jóval bonyolultabb lesz. A helyzetnek megvoltak a maga korlátai: álomnak túl szabályszerű volt, olcsó átverésnek túl kidolgozott. Így kiegyezett önmagával abban, hogy ragaszkodik illúzióihoz, amíg nem lát rajtuk félreérthetetlen törést.

A szíve megszakadt Sebastienért, amikor rosszul lett, de azt is tudta, hogy a nyugtató perceken belül helyreteszi. Igyekezett hát meggyőzni magát, hogy még jobb is, ha nem ugrálja őt körbe. Elindult legjobb tudása szerint elintézni a vásárlást az Arenában. Az üzletekbe járást még kevésbé érintette a várossal kapcsolatos problémája: vásárolnia néha muszáj volt, és ott még nem tartott, hogy egy köszönés az eladónak gondot okozzon. Sietős tempóval és minimális szemkontaktussal túl lehetett élni a dolgot. Mire átért a könyvesboltba, egészen normálisnak érezte magát, hazafelé pedig már-már elfogta a boldogság az elmúlt órák eseményei miatt.

Fel se merült benne, hogy Sebastien készül valamire.

Valószínűleg azért, mert a könyvesbolt egy másik univerzumba repítette el, ahol az egész életéről megfelejtkezhetett – vagy talán nem is annyira önálló univerzumba, inkább minden könyv világának találkozásába, metszéspontjaik erőterébe, ahol különböző hatások ide-oda dobálják őt. Minden könyv, amibe belelapozott, egyformán bevonzotta, miközben mindből fájó irigység mart belé. Valamelyik azért, mert sosem tudna olyan jót írni; mások meg pont azért, mert olyat még ő is tudna írni. Az olvasás sosem ment neki csupán lenyűgözött műkedvelőként: kíméletlenül elemzett és hasonlítgatott minden elé botló kifejezést, fáradhatatlanul kutatta az alkotás folyamatát a sorok közt. Az írók sorstársak, kollégák, ugyanazon titkok tudói voltak, ez pedig keserűséget éppúgy hozott neki, mint örömet. Ideális esetben Mildner Réka lett volna az egyetlen szerző a világon, és mindenki rákényszerült volna, hogy az ő könyveit olvassa. Arra vágyott, hogy ő írhassa meg a világ összes történetét, mert elképzelni se tudta, ennyi vetélytárs közt hogyan lehetne ő a legjobb.

De ma éjjel óta az alkotás egész más értelmet nyert számára. Hazafelé sétálva elgondolkodott azon, ez vajon elmond-e valamit a tehetségéről. Tény, hogy mindig is jól sikerült, komplex jellemnek tartotta főszereplőjét. Pedig amióta csak írni tudott, a karakteralkotásnál sokkal jobban élvezte a kitalált univerzumok felépítését, vagy épp a szövevényes cselekményszálak végigléptetését, ezt az egyszemélyes stratégiai játékot, amelyben számtalan jelenetdarabot kell addig forgatni, míg logikájuk egymásba illeszkedik. Ennek a regénynek a megírása előtt külön meg kellett fogadnia, hogy a főhőst ezúttal nem csak a történések fogják dróton rángatni, hanem alaposan kidolgozza és megérti a jellemét, tényleg bele fog látni a lelkébe. Az eredménnyel egészen elégedett volt – de annyira rendkívüli szereplőt írt volna, hogy az szó szerint életre kelt a papíron? A gondolatra csaknem hangosan felnevetett a nyílt utcán. Bármennyire is jólesett volna egójának ez a magyarázat, belátta, hogy egyáltalán nem racionális ilyesmibe beleélnie magát. Ha ez így volna, akkor már rég szerepelne a könyvesbolt top tízes eladási listáján, és nem csak álmodozna a kiadatásról huszonöt évesen, nem?

Egyáltalán miért hiszi, hogy ő az első, akivel ez megtörténik?

Mindenképp meg akarta osztani az elméleteit Sebastiennel. Hiába faggatta őt egy fél éjszakán át, azóta még ezer másik kérdés jutott eszébe, a végtelenségig el tudta volna hallgatni tőle saját kitalált univerzumának részleteit. Ám amint belépett a lakásba, már látta, hogy más témájuk lesz. A fiú a nappaliban ült, kezében Réka sárga jegyzetfüzetével. Éppen olvasott benne valamit, de látszott rajta, hogy az érkezésére vár.

– Hát te meg... – kezdte Réka, de hitetlenkedését rögtön felváltotta a pánik. – Tedd le, kérlek, mondtam, hogy nem jó ötlet lelőni... hol jársz benne? Mégis hogy gondoltad?

– Ezt én is kérdezhetném tőled – nézett fel ő olyan dühvel, ami szinte idegennek hatott arcán.

Hát persze, hogy a története befejezését olvasta el, legalábbis az arra vonatkozó zavaros jegyzeteket. Már nem sok volt hátra a sztoriból, Réka hosszú előkészítést tervezett váratlan fordulattal és tragikus gyorsasággal pergő lezárással. Tökéletes ívű mű, ami könyörtelenül bizonyítja be, hogy semmi nem az, aminek látszik – ilyesmi ajánlást képzelt el a borító hátuljára. De hogyan is magyarázhatná el ezt a dühös sokkban rá bámuló Sebastiennek?

– Ez csak vázlat, semmi nem végleges...

– Igen? Akkor mondd meg, melyik részén változtatnál – vágta rá Sebastien. Válasz helyett Réka csak bűntudatos csendben sütötte le a szemét. – Szóval komolyan gondoltad. Hogy voltál képes... hogy ronthattad el ennyire?

– Egy történet nem lesz rossz attól, hogy nem tökéletesen boldog a befejezése.

– Az enyhe kifejezés – gúnyolódott Sebastien az okoskodó megjegyzésen. – Tényleg baromira művészi meg drámai lesz így a könyved, minden elismerésem. Biztos találsz hozzá közönséget, akik értékelik, hogy az utolsó pillanatban átvágod őket. De én hülye abban reménykedtem, hogy ennél jobban ismersz. Hogy jót akarsz nekem.

– Én jót akartam...

– Végig bíztam benned! Megcsináltam mindent, amit akartál, végignéztem, ahogy egyre elkeserítőbbre írod a történetet... fel se merült bennem, hogy bármit rosszul csinálnál. Azt hittem, te nem verhetsz át... te nem fordulhatsz el tőlem, hiszen te vagy Réka!

– Ezek szerint mégsem vagyok olyan tökéletes! – csattant fel. Sebastiennek ez a felfogása a kezdetektől imponált neki, talán emiatt is ragaszkodott ennyire a társaságához. Most azonban arcon vágta a felismerés, mekkora szakadék van az ő elképzelései és a valóság közt. A ragaszkodása hirtelen inkább tűnt egy újabb teljesíthetetlen elvárásnak, mint bármiféle szeretet jelének.

– Akkor csináld vissza. A leendő közönséged átverheted, de én tudom, hogy nem ezt akartad az elején elmesélni. Ez egy reményteli történetnek indult, csak az utóbbi időben lett minden tragikusabb. A hatalom egyre erőszakosabb lett, az emberek közönyösebbek, az ellenállók többször veszítettek... nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre. Belenyugodtam, mert azt gondoltam, hátha így nagyobbat fog ütni a boldog lezárás. Még a tegnap után is reménykedtem, pedig minden elveszett... de azt hittem, úgyis jön még egy utolsó fordulat, ilyen nyomorúságos vége úgysem lehet egy történetnek! Ehhez képest a jegyzeteid... – ütött a kézfejével a papírra. – Azt írod, Juniper végig a kormánnyal játszott össze, éveken át a beépített emberük volt, engem meg az elfogásom után börtönbe zárnak és elrendelik a kivégzésemet. Amikor meg az ellenállók bejutnak, hogy kiszabadítsanak, akkor... akkor nem tartok velük, hanem a szemük láttára lövöm magam fejbe? Mégis miért tenném ezt?

– Juniper tette óta értelmetlennek fogod látni az életet.

– Te teljesen el vagy tévedve – meredt rá Sebastien elképedve. – Át kell írnod a végét. Most, hogy itt vagyok, már belátod, ugye, hogy ez hülyeség? Gondolom, kitaláltál egy új befejezést azóta.

– Nem – szegte fel a fejét Réka, a rátörő bűntudat ellenére is. – És nem is fogok.

– Hogyhogy? De hát én kérlek rá! Ha rám nem hallgatsz...

– ...akkor senkire nem fogok. Pont ez a lényeg! Egyedül én döntöm el, miről fogok írni. Mindent elterveztem, ezt a történetet akarom elmondani, és ebbe senkinek nincs joga beleszólni, még ha egyenesen a regényből sétált is ki! Jóságos ég, ez annyira abszurd... és annyira nem fair – váltott át a kifakadása halk suttogásba. A falnak dőlve leszegte a fejét, egy szót sem akart többé hallani. Persze, hogy elkeserítő lesz a regény vége. Milliónyi indoka volt, hogy ilyen irányba változtassa eredeti terveit, története épp olyan éles kanyart vett, mint a körülötte lévő világ, és most már az egyetlen lehetséges lezárásnak egy váratlan árulás, egy tragédia tűnt. Hogy miért, arról az égvilágon senkivel nem akart tárgyalni. Ha Sebastien csak azért jött, hogy tükröt tartson tévedései elé, akkor kár is volt megtörténnie ennek a csodának.

– Nincs jogod ezt csinálni – jelentette ki, makacsul a padlót bámulva. – Minden történetben szenvednek néha a szereplők. Szenvedések nélkül igazából történet se lenne. És ezek szerint az ember már nem írhat fájdalomról, mert bármikor életre kelhet az alkotása, és számon kérheti rajta minden szavát, és hirtelen már úgy áll, hogy nem egy fiktív valakit, hanem egy valódi, élő személyt kínzott meg... annyira igazságtalan!

– Igazad van, nem normális itt lennem. Juttass vissza valahogy.

– Már most? – kiáltott fel elcsukló hangon. – Nem teheted, nem mehetsz el!

– Miért ne? Majd megváltoztatom én a dolgokat, ha te képtelen vagy rá.

– De te is képtelen lennél! – Réka mély levegőt vett, próbált lenyugodni. Nem szabad azt hinnie Sebastiennek, hogy csak a kétségbeesés beszél belőle. – Amint befejezem a regény megírását, neked ez lesz a megváltoztathatatlan sorsod. Eddig sem tudtál szembemenni vele, most se sikerülne, és minimum beleőrülnél a próbálkozásba. Nem érted, mennyire lehetetlen helyzetbe hoztál mindkettőnket? Nem élhetsz olyan életet, aminek tudod az elkerülhetetlen végét, pláne egyedüliként a többiek közt...

– Jó, akkor írd át a befejezést, és úgy már hazamehetek – vágta rá Sebastien, de Réka makacsul hallgatott. – Akkor mi lesz velem? Mit akarsz, maradjak itt örökké?

Igen, ordított minden hang Réka fejében, de neki minimum kerülő választ kellett adnia, hogy ne durvuljon el még jobban vitájuk.

– Látod, ezért nem akartam elmondani a végét, azt hittem, ezt te is felfogtad. Most lőttél az egész sztorinak. Mi ütött beléd egyáltalán? Két órára egyedül hagylak, és azonnal kutakodni kezdesz...

Saját sérelmeit legalább olyan jogosnak érezte, mint a befejezés miatti bűntudatát. Bár alig pár órája ismerték egymást, eddig elhitte, hogy a bizalom kettejük közt magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen lehet. Persze, nagy volt a kísértés, fordított esetben Réka is biztos feldúlta volna a lakást a sárga füzetért – de nem épp Sebastiennek kéne okosabbnak lennie? Most először döbbent rá arra, hogy nem a személyes megmentője érkezett meg, csupán egy dühös, összetört szívű örök lázadó, akit odaát egy egész diktatúra sem volt képes megfékezni.

– Szerettem őt – mondta Sebastien panaszosan. – Miért kellett ezt művelned velünk?

– Meg kell tanulnod, hogy nem mindig a megfelelő emberbe szeretsz bele.

– Ő megfelelő lett volna, ha nincs ez a hülye lezárás.

– Dehogy lett volna! – Réka érezte, hogy túl messzire megy, még saját abszurd mércéjük szerint is, de már nem érdekelte. – Annyira tipikus pasi vagy! Belezúgnál bárkibe, csak mert jól néz ki, meg beindulsz a lázadó szövegeire... nem veszed észre, hogy egy rohadt karikatúra a csaj? Annyira undorítóan tökéletes, hogy hánynom kell tőle!

Sebastien úgy meredt rá, mint akit felképeltek. Levágta a füzetet az asztalra, és kiviharzott a lakásból.

Réka azonnal elsírta magát, mintha parancsszóra történt volna. Alig látott a könnyeitől, ahogy utána futott, és a lépcsőházban a nevét kiáltozta.

– Hagyj békén – mondta maga elé Sebastien. Még arra se vette a fáradságot, hogy a vitához megemelje hangját. – Sok dologban tévedtem veled kapcsolatban.

– Nem tévedtél! És nem mehetsz el, szükségem van rád!

– Hogy megírhasd ezt a mesterművet? Ne fáradj. Legalább az olvasóidat ne verd át úgy, mint engem.

– Nem azért, hanem mert rajtad kívül senkim nincs!

A dühösen robogó léptek lelassultak, majd elnémultak. Sebastien egy lépcsőfordulónyi távolságból nézett fel rá.

– Sajnálom, hogy szakítottak veled, de ez nem mentség mindenre. Ne engem büntess, csak mert kiszúrt veled az élet.

– Te ezt nem érted. Minden tönkrement... az életem katasztrófa.

– Persze, hogy most annak tűnik, de helyre fogsz jönni. Nem is értem, mit vársz el magadtól, ha csak tegnapelőtt történt!

– Holnap lesz öt hete.

Réka nem bírta tovább a hazudozást. Most már rázta a zokogás. Szemét behunyva a falnak dőlt, és ugyanúgy szakadt meg a szíve, mint amikor ott állt bécsi lakásuk előtt, és ugyanilyen kétségbeesve kiabált valaki más után, aki nem jött vissza többé.

De Sebastien visszajött. Két lépés távolságban állt meg tőle, közben nem szólt hozzá, nem ölelte meg, csak némán kinyitotta előtte a lakásajtót. Odabent Réka még mindig zokogva roskadt le a nappali kanapéjára. Sebastien nyugtalan csendben járt fel-alá, alig nézett rá. Egyáltalán nem vallott ez a távolságtartás arra a jellemre, akit Réka megismert benne. Mégis mennyire kell valakinek elszúrnia a dolgokat ahhoz, hogy ezt váltsa ki belőle?

– Több mint egy hónapja, hogy itt lakom – szedte össze magát Réka. Furcsán színtelennek érezte hangját ahhoz képest, milyen fizikai fájdalmat okozott neki minden kimondott szava. – Tényleg a szakítás után jöttem, tiszta lapot akartam, meg minden. És azóta... nem igazán voltam emberek közt. Bezárkóztam, megszűntem létezni... és beleragadtam ebbe a semmibe. Nem volt miért vagy kiért túllépnem. – Megtörölte a szemét, próbált úgy mesélni, mintha ez egy történet lenne: egy szerencsétlen, fiktív karakter élete, akire az olvasók rámondanák, hogy ekkora nyomorult igazából a világon nincs. – Már nem is a szakítás fáj. Persze, az is padlóra vágott, de jó ideje sejtettem már, hogy esedékes lesz, és sikerült is békében elköszönnünk egymástól. Csak... csak abba nem gondoltam bele, hogy ennyi mindent kihúz majd a lábam alól. Elúszott az életem, egy nagy üresség most az egész. És azt hittem, itt, Pesten esélyem lesz újjáépíteni magam, de hát láthatod. Minden annyira nehéz, és olyan kevés vagyok ehhez...

– Mit jelent, hogy nem voltál emberek közt?

– Nem megyek ki a lakásból, úgy egyáltalán. Hetente egyszer bevásárolok, és kerülöm mindenki tekintetét. Néha kimegyek az erkélyre. Egyszerűen félek kint.

– A lakásod...

– Egy káosz. Tényleg úgy néz ki, mintha két napja jöttem volna. Többször elkezdtem kipakolni, de értelmetlen, még csak nem is tud zavarni a rendetlenség.

– Nem értelek – kezdte óvatosan Sebastien. – Ha ennyire utálsz itt lenni, nem lett volna muszáj...

– Ez egy hat éves kapcsolat volt, az egyetlen komolyabb az életemben. Amikor megismertem Dennist, még én voltam az új lány Bécsben, szóval köré építettem az életem. Az ő lakásában éltem, az ő barátai lettek az enyémek, egyetlen rohadt sarka sem volt annak a városnak, amit nélküle ismertem volna meg. Muszáj volt eltűnni onnan. Még jól is hangzott, hogy végre egyedül vágok neki az életnek. Tudod, másodjára kezdem el a felnőtt létet. Ehhez képest eltelt egy hónap, és még az utcára se vagyok képes kilépni. Utálom Pestet és félek is tőle, pedig itt nőttem fel, de mikor volt az már...

– Akkor az se igaz, hogy van munkád?

– De igen, legalább abban szerencsém volt. Távmunka, nem is láttam még a kollégáimat, itthonról készítem az összes cikket. Az írás legalább még most is megy. – Elhallgatott egy pillanatra, az ölébe ejtett kezét bámulva mondta ki a mindkettejükre nehezedő gondolatot. – Egész jól le lehet vezetni benne minden dühöt meg keserűséget.

Látta Sebastien arcán, hogy végre megértette. Magyarázatot talált minden köztük lejátszódott pillanatra, és aztán saját világának részeire is: hogy miért lett a történet így megírva, hogyan áramlott át oda Réka életéből minden keserűség, amit nem tudott kinek kifejezni. Hogy a sorsuk annál is szorosabban fonódik össze, mint eddig hitték. És hogy nem sétálhat ki újra az ajtón, bármennyire is megbántotta Réka viselkedése.

– Ez nem mehet így tovább. Kitaláljuk, hogyan változtass, újra fogod kezdeni. És nem leszel egyedül.

Réka erre elmosolyodott, bármennyire is apró volt a benne felgyulladó reményszikra. Szerette volna, hogy Sebastien örökre maradjon. Szinte irigyelte őt, amiért ő csak vendég ebben a városban, amiért egy komplex, teljes életbe tartozik, van hová hazamennie innen, bármilyen nyomorúságos is legyen az a hely. Hozzá képest Réka csak átollózta magát egy idegen színtérbe, amit egy hónap alatt sem tudott megszokni.

Ekkor bevillant neki egy gondolat. Kutatni kezdett a táskájában, de Sebastien lefogta a kezét, mielőtt megtalálhatta volna a dobozt:

– Nem engedem, hogy te is ráfüggj.

– Csak amíg összeszedem magam...

– Nekem azért kell, mert máskülönben egy paranoiás bábja lennék a kormánynak. Neked van ilyen mentséged?

Réka a fejét rázta, és lassan leeresztette a táskát. Elöntötte a szégyen. Talán végig hálátlanul és nevetségesen viselkedett, talán másokhoz képest nincs is joga panaszkodni. Mekkora szerencse, hogy Sebastiennel találkozott – bármely másik szereplője biztos képen röhögte volna a szánalmas problémái miatt. Különösen Juniper... ó, hogy Réka mennyire utálta őt!

– Kimegyek levegőzni – jelentette be halkan, és kilépett az erkélyre, az ajtót is becsukta maga után. Egy ilyen nap után nem kellett volna egyedüllétre vágynia, most mégis szüksége volt erre a pár percre, mielőtt szembenéz a valóságával. Az őszi napfényben fürdő, csendes utcát nézve azon gondolkodott, volt-e már olyan huszonnégy órája, ami ennyire felforgatta az életét.

Először egyszerűnek tűnt a képlet. Sebastien megjelent, vége a magánynak, innentől kezdve minden rendbe fog jönni. Nincs is értelme elárulni neki az azelőtt történteket, miért pazarolnák az időt arra, ami már úgyis a múlt része? Csakhogy elég volt pár óra, hogy a valóság pofon vágja mindkettejüket. Semmi nem jött helyre tegnap éjszaka óta, mert senkit nem ilyen egyszerű megmenteni. Réka teljes szívvel örült a főhőse ittlétének, mégis egy makacs, a fájdalomhoz végsőkig ragaszkodó kis része azt kívánta, bár ne ajánlotta volna fel a segítségét. Bárcsak kiélvezhetné még azt az idealizált szerepet, amit Sebastien neki tulajdonított – bárcsak lehetősége volna tettetni a boldogságot ahelyett, hogy tegyen is érte!

Mert ha most leszokik erről a szorongó önsajnáltatásról és újra felépíti magát, erre a régi-új világra szabva, az talán árulás az elmúlt hat évvel szemben. Azzal azt üzenné, hogy igazából tökmindegy, hogy Bécs vagy Budapest, hogy minden pótolható, és nem is akarja többé visszakapni, amit elveszített. Hogy tizennyolc éves korától mostanáig kár volt bármit tennie, úgyis mindent nyugodt szívvel dob a kukába azokból az időkből. Mintha csak úgy mellékesen képes lenne egyedül felnőtté válni, megszeretni ezt a várost, új emberekkel és emlékekkel helyettesíteni a régieket – vagy épp felkeresni a szüleit.

Ez a gondolat az elmúlt hónap legalkalmatlanabb pillanataiban tört rá. Az egyetem előtti nyáron látta őket utoljára, hét éve: rosszban váltak el, ők mindketten nehezteltek rá a külföldre költözése miatt. A telefonbeszélgetéseik jobb esetben távolságtartóak, de inkább szúrósak és rosszindulatúak voltak: minden alkalommal egyre keserűbbé vált a viszonyuk, így Réka már hazalátogatni sem akart. Egyre inkább érezte, hogy ők tizennyolc éves kora óta várják a látványos bukását, hátha akkor majd bocsánatot kérve fog újra közeledni hozzájuk. Hát, most bekövetkezett valami ehhez hasonló. Még igazuk is lett, a költözés másnapján valóban felhívta őket. Már nem is tudta volna megmondani, mit remélt, de a szülei teljes közönnyel reagáltak minden szavára, amitől egyszerre megijedt és megsértődött, és inkább megszakította a hívást. Azóta sokszor eszébe jutott, hogy újra kellene próbálkoznia, a gondolat lassan egy régóta halogatott, kellemetlen feladattá kezdett válni. De egyáltalán nem találta magában azt az érzelmi érettséget, ami ehhez szükséges lett volna. Ilyen lelkiállapotban képtelen lett volna türelemjátékot folytatni a szeretetükért.

Egyik irányba sem nyúlhatott segítségért, mindkét városban egyedül maradt. De ez nem azt jelenti, hogy végre objektíven mérlegelhet a kettő közt? Elgondolkodva kapargatta az erkélykorláton felpattogzott olajzöld festéket. Tény, hogy Bécsben keresne eleget egy ennél szebb lakáshoz. Írhatna megint németül, kétnyelvű szabadúszóként jóval több lehetőség nyílna ki előtte. Még ha kerülnie is kellene néhány helyet, a várost már eléggé ismerné ahhoz, hogy ne féljen kitenni a lábát, és jóval több önbizalommal vághasson neki ennek az új élet dolognak. Talán végig rosszul szemlélte a helyzetet: az emberek eltűnhetnek, az emlékek megkeseredhetnek, nem azok alapján kell döntéseket hozni. Talán a tizennyolc éves énje volt a legokosabb, aki túlgondolás helyett racionálisan mérlegelt és egyszerűen beadta a jelentkezést kedvenc városa egyetemére. Ez az öt hét hátha nem volt több egy visszacsinálható tévedésnél...

Tettre készen nyitott vissza a nappaliba.

***

Sziasztok!
A június 29-én érkező következő fejezetből kiderül, milyen döntésre jutott Réka, és milyen újabb problémák merülnek fel a történet befejezését illetően.

Addig is köszönöm a figyelmeteket, és minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok!