Sebastien reggel nyolckor nekiállt reggelit készíteni. Örült, hogy végre lefoglalhatta gondolatait egy ilyen hétköznapi tevékenységgel.

Sosem használt még kávéfőzőt, de azt is sikerült kezelnie – kissé azt remélve, Réka fel fog ébredni a hangjára. A végigbeszélgetett éjszaka során Réka tucatszor kijelentette, hogy nem akar elaludni, idővel viszont egyre hosszabbakat hallgatott, egyre több ásítást fojtott el, fél hat körül pedig hátra is bukott a feje a kanapén. Sebastien azóta csak járkált a lakásban, vagy maga elé meredve gondolkodott az elmúlt órák eseményein. Amint pedig eléggé kivilágosodott, első dolga volt széthúzni a függönyt.

Sejtette, hogy saját történetbeli, észak-európai szigeténél délebbre került, még ha nem is egy napfényes tengerpartra. Az idő legalábbis olyan nyárias volt, hogy alig akart hinni a kis hálószoba komódján világító digitális órának, ami szeptember huszadikát jelzett. Az éjjel még úgy képzelte, az älstmari lakásokhoz hasonlóan most is egy felhőkarcoló sokadik emeletén vannak. Csalódnia kellett, amikor egy városnyi panoráma helyett alig pár utcányira látott el az ablakból. A kezdetektől formálódott benne egy elmélet, de szemmértékre nem tudta ellenőrizni – szüksége volt hozzá az egyik polcon talált, szakadt Budapest-térképre, ami a padlóra leterítve rögtön igazolta őt. Felülnézetből ez a város tényleg megegyezett otthonával. Ráismert a határ alakjára, a főbb utak irányára, a megegyező alapra, amire két merőben különböző várost húztak fel a két univerzumban. A szigetet kettészelő csatorna itt egy széles folyó volt, amit a hidai épp azokon a pontokon szelték át, ahol otthon az átkelőpontokat találta. Megtalálta a Róna utcát is, így már a hollétüket is belőhette. Réka az északi kantonban lakott – itt tizennegyedik kerületnek hívták a városrészt –, emeletes házban, de a kilátás alapján ez itt nem üvegfalú felhőkarcoló-óriásokat jelentett, hanem pasztellszín kockaépületeket apró ablakokkal és gondozott előkertekkel. Älstmar ehhez képest csupa kontraszt volt: luxusépületek tövében terjedő nyomornegyedek, kristálytiszta tenger és sárszínű csatornák, égbe törő üvegtornyok és minél kisebbre összehúzódó bérlakások, utópia és rémálom. Itt viszont minden arányos volt, valóságos és emberi. Megalkuvó, mondta volna Juniper elítélően.

Igyekezett nem gondolni a lányra, amíg meg nem szokja jelenlegi helyzetét. A történetük megvárja, ráér később is tépelődni rajta. Maga is meglepődött azon, milyen higgadtan kezeli a helyzetet – igaz, ezen a reggelen minden gondolatára rácsodálkozott. Életében először senki nem szabott utat nekik. Nem volt többé történethez, gondosan kivázlatolt jellemrajzhoz kötve, ez a felismerés pedig egészen megszédítette. Hát ilyen érzés igazán szabadnak lenni. Minden jobb meggyőződése ellenére ismét Juniperre gondolt: a világ legnagyobb lázadó lelke, sosem hajolna meg mások utasításai előtt, de erről a korlátlanságról még ő sem álmodhat. Mennyivel bonyolultabbá és csodálatosabbá vált a világ ma reggel, milyen kivételes lenne egy egész életet így megtapasztalni! Talán ezért nem okozott neki nehézséget, hogy elhiggye az elmúlt órák eseményeit. Eszébe se jutott, hogy csak álmodna – inkább úgy érezte, most ébredt fel életében először.

A konyhaszekrényben talált egyik bögrébe kitöltötte az elkészült kávé felét. Otthon ritkán jutottak hozzá, de nem is igazán bánta: az ízét sem szerette, meg egyébként is elég szerrel tartották az egekben a vérnyomását. Ma reggel viszont nem fogja megakadályozni sem egy belső hang, sem egy láthatatlan, kezét irányító erő, hogy ezt megigya...

Tízszer olyan keserű volt, mint emlékeiben, és arra se számított, hogy a forró ital szét fogja égetni a nyelvét. Köhögve, káromkodva nyúlt egy pohár vízért – szabadság ide vagy oda, részéről örökre lemondott a kávéfogyasztásról.

– Jó reggelt – hallotta Réka hangját, aki az ajtófélfának dőlve nézte végig a jelenetet. – Az pont olyan ízű, mint nálatok.

– Gondoltam, csak...

– Értem én. De bízz bennem, ismerlek annyira, hogy igaz legyen, amit rólad írok. – Kiöntötte magának a maradék kávét és elvett egy melegszendvicset. – Ez tökéletes, pont ahogy én szeretem. Látod, megéri pár dologban magadról mintázni a karaktereidet.

Leült a konyha három fémkeretes székének egyikére, állát nekitámasztotta a felhúzott térdének. Sebastien elnézte őt evés közben. Sokszor próbálta már elképzelni íróját, és bár csak találgatni tudott, többé-kevésbé mindig ugyanaz a kép villant elé: a személy, akit most vele szemben ült. Nála alig idősebb, középtermetű, sötétszőke haját hátrafogva hordja. Arca kerek, könnyen vörösödik, és úgy meglátszódik rajta a legkisebb érzelem is, hogy biztosan az a típus lehet, aki párbeszédírás közben a karakterekkel együtt grimaszol.

– El se aludtál, igaz? – kérdezte Réka. – Megnézted a lakást?

Sebastien bólogatott. Másfél szobás, negyedik emeleti, lakótársaktól pedig egyáltalán nem kell tartania. Az összes helyiség a rendetlenség definíciója: akárhová nézett, félig kipakolt táskákba vagy szétdobált ruhákba botlott, miközben a szekrények és polcok mind szinte üresen álltak. Ez volt az első részlet írójával kapcsolatban, ami őszintén meglepte. Sosem hitte volna, hogy ennyire szétszórt lenne.

– Mondtam, hogy csak tegnapelőtt költöztem – előzte meg Réka a megjegyzését erről. – Jó ég... nem hittem volna, hogy reggel még itt leszel. Ezek szerint mégsem csak álmodtalak.

Az egész viselkedésén meglátszott az éjszaka, hogy ilyesmitől fél. Olyan volt, mintha az elkerülhetetlen felébredés előtt igyekezne minél többet kihozni találkozásukból. Kimeríthetetlen kérdéssort tett fel Älstmarről és a cselekményről: az ottani élet részleteiről vagy a többi szereplő viselkedéséről. Sebastien nagyrészt csak mesélt és megerősített, Réka meg úgy figyelte őt, mintha minden szavát kötelessége volna beégetni a tudatába. Magáról ellenben folyton elterelte a szót, minden róla feltett kérdést időpocsékolásnak élhetett meg. Biztosan nem gondolt bele, hogy az újdonság varázsa kölcsönös: Sebastien is éppannyira hallani akar az ő életéről, vagy erről az ismeretlen világról, amibe váratlanul átesett.

Nagyjából annyit árult csak el magáról, hogy itt született, Kispesten nőtt fel – tizenkilencedik kerület, odaát déli kanton lenne –, aztán az egyetem miatt költözött Bécsbe. Tanulás alatt és után dolgozott mindenfelé, átmeneti munkák sorát járta meg, de közben sikerült elég jó hírnevet kiépítenie magának szabadúszó újságíróként. Írt ottani és magyar lapoknak is, szinte minden napra jutott egy munkája, de sosem kötötte le magát, egészen pár nappal ezelőttig, amikor a hazaköltözése előtt bebiztosított magának egy munkát egy budapesti szerkesztőségnél, a Hírközegnél.

Hogy miért jött haza, arra csak annyival felelt, hogy nemrég szakítottak vele. Láthatóan nem akart beszélni erről, Sebastien pedig nem erőltette, hiába érezte ki néha a hangjából, hogy még mélyen benne van a gyászidőszakban. Hiszen a végtelenségig úgyse sorolhatja a regényével kapcsolatos kérdéseit, előbb-utóbb magától is rá fog térni a témára.

– Bánt még a Juniper-dolog? – kérdezett rá Réka, amikor reggeli után elpakolt. Sebastien maga is meglepődött azon, hogy őszintén tud nemet inteni:

– Akkor iszonyatosan fájt, és még mindig érzek ebből valamennyit. De amiket rólad mondtam, azok egy ismeretlennek szóltak. Vagyis sosem voltál ismeretlen, de egész más lett minden így, hogy találkozhattunk. Nem tudom elhinni, hogy rosszat akarj nekem. Nevetséges, hogy ne bízzak benned, a történetnek még nincs vége, és úgyis meg fogod oldani, igaz?

– Tényleg nincs még vége. De ennél többet nem lőhetek le! – tette hozzá sietve Réka, elkapva a tekintetét. – Viszont ha tényleg maradsz, akkor be kell itt rendezkedned. Meg kell ismerned az itteni életet, meg hát nyilvánvalóan be kell szerezni pár dolgot, nem akarhatsz ezekben a koszos, vérfoltos ruhákban maradni...

– Ne csináld, igazán nincs értelme erre a rövid időre.

– Ezt bízd csak rám. Mindjárt meg is rendeljük neked.

– Mármint idehozatjuk, amit veszünk? Nem volna jobb kimenni a városba? Annyira szívesen megnéznék mindent, be akarom járni egész Budapestet...

– Most? – rezzent össze Réka. – Mármint nekem jó, csak... szerintem te kikészülnél, túl sok lenne neked. Jobb volna eleinte itt maradnod a lakásban.

– Annak mi értelme? Ugyan már, gondolhattad, hogy érdekel az odakinti világ, és esküszöm, nem foglak útközben égetni a kérdéseimmel... Na várj – rakta össze végre a képet. – Te félsz odakint valamitől? Olyan hely ez, mint...

– Dehogy! – vágta rá Réka. – Basszus, nehogy elkezdj kombinálni, megmondtam az este is, hogy itt nem kell ettől tartanod. Biztonságos helyen vagyunk, oké? Minden nyugis odakint, csak épp... szóval, tudod, most érkeztem, és még nem igazán ismerem a környéket. És ez kicsit ijesztő.

Körmével a sárga asztalterítőt piszkálta, látszott rajta a zavartság: hiszen gyerekes félelmét olyasvalakinek kellett bevallania, aki eddig naponta nézett szembe életveszéllyel. Pedig ismerhette már annyira Sebastient, hogy ne aggódjon ilyesmi miatt. Juniper és a többiek talán még kinevették volna, de ő sosem ismert a félelemre más reakciót, mint hogy bátorítóan kijelentse:

– Nem lesz gond, itt leszek melletted.

Alig várta, hogy kitegyék lábukat a lakásból, de jobban örült volna, ha más indokkal teszik. Réka felajánlása elképzelhetetlen lett volna régi életében. Az ellenállók közti belső szabályok gyakorlatilag tiltották, hogy besétáljon egy üzletbe. Minden pénzük egy közös kasszába került, ahol a kormányellenes akcióik élvezték az első és egyetlen prioritást. Idejét sem tudta már, mikor járt egy normális boltban normális emberként, és válogathatott biztonsággal az áruk közt. De hát nem kellene folyton a régi életéből kiindulni. Attól is el kéne vonatkoztatnia, hogy náluk a művészek mind nyomorognak, amióta a közvélemény szerint minden alkotás a bűnözést hirdeti valamilyen formában. Réka nem Älstmar szabályai szerint él, és nem is a regényírásból – amellett felnőtt ember, el tudja dönteni, mire költsön. Pont előtte nem kéne zavarban lennie emiatt. És csak ma délelőtt kell ezt túlélnie, attól fogva szabadon járkálhat a városban, amennyit csak akar. Ha csak pár napot marad, akkor is bőven lesz még ideje minden részletét kiismernie ennek a világnak.

– Túl izgatott vagy, csalódni fogsz – szólt rá Réka, ahogy kifelé igyekeztek. A lift, amiből épp kiszálltak, rozoga volt, és annyira összefirkált, amit az älstmari polgárok biztos nem mertek volna megengedni maguknak. Réka megnézte a postaládáját, fintorogva egyet a rengeteg bedobált szórólapon. – Hidd már el, hogy Pest nem nagy szám. Érkezhettél volna kicsit hamarabb, és akkor Bécset mutathatnám neked körbe.

– Mert ott minden tökéletes volt, igaz?

– Tudod, hogy működik a nosztalgiahatás.

– Két nap után is? – vonta fel a szemöldökét Sebastien. Válasz helyett Réka ellépett, hogy az előtér kukájába kidobja a szórólapokat. Sebastien viszont lefogta a kezét, ahogy a legfelsőt meglátta. Elkérte tőle, hogy jobban megnézhesse, ahogy kiléptek az utcára.

Csak hírből ismerte a kormányválasztások fogalmát, de könnyű volt kikövetkeztetnie, hogy ez onnan származhat. Egy megnyerő kiállású csinos nő mosolygott a fényképen, alatta a szöveg arra szólított fel, hogy szavazzanak Lantai Emma Utópia-pártjára április huszadikán – azaz pontosan öt hónappal ezelőtt. A szórólap valamiféle újrahasznosításon ment keresztül azóta. Most keresztbe teljes szélességgel, sötétkékkel szerepelt rajta a felirat: 5Z4M0LJ V3LUNK.

– Ez micsoda?

– Számolj velünk – olvasta ki Réka, elfojtva egy pillanatra feltűnt mosolyát. – Akkora kocka ötlet.

– Ki az a Lantai Emma?

– Jaj, kezded már – rázta a fejét, bevágva mögöttük a bejárati ajtót. – Az új miniszterelnök, még Bécsben voltam, amikor megválasztották. Valami elsöprő többséggel nyert, ezzel az Utópia-programmal, amit nagyon kreatívan a pártjáról nevezett el. Nekem sosem kellett a választásról írnom, szóval ne kérdezz túl nehezeket.

– Miért kéne számolnotok vele? Vagy neki valakivel?

– Egyik se, mert ez csak pár feltűnési mániás idióta akciója. Néhány hete kezdtek rá, azt olvastam, hogy a falakra is ezt graffitizik, egész Pesten mindenfelé. És ezek szerint annyira ráérnek, hogy már szórólapokat is gyártanak. Persze még halvány fogalma sincs senkinek, mit akar ez jelenteni. Egy csomó találgatás indult meg róluk, de semmi konkrétat nem lehet tudni, ők meg gondolom, külön élvezik, hogy egy egész ország agyát húzzák ezzel.

– Valami okuk mégis lehet a fenyegetőzésre.

– Mindig van valami ok, attól még nem kell őket komolyan venni.

– Már hogy ne kéne? – állt meg Sebastien a járda szélén. Alig fogta fel, hogy most először jár kint egy új városban, annyira beleélte magát a témába. Maga se tudta volna megmagyarázni, miért fontos ez, vagy miért idegesíti ennyire Réka közömbössége, de most kész lett volna akár hátat fordítani neki, csak mert nem veszi komolyan a kérdéseit.

– Nem rátok értettem. Te is tudod, hogy különbség van aközt, hogy...

– Milyen különbség? Ki dönt erről? – csattant fel, és abban a pillanatban görcsös fejfájás tört rá. – Azt mondtad, itt nem kell aggódnom, mégis ez az első dolog, amit kilépve meglátok! Nyilvánvaló, hogy nincs minden rendben, nem is értem, hogyan védheted ezt a Lantait.

– Dehogy védem, semmit nem tudok róla. Mi ütött beléd, nem értelek...

– A gyógyszer – értette meg végre Sebastien. Levegőt kapkodva dőlt az egyik házfalnak, kezébe temette az arcát. El akarta magyarázni, hogy ezek szerint nem íródott felül a tizenkét órás szabály, hogy egyetlen tabletta sincs nála, és fogalma sincs, mivel helyettesíthetnék – de mindezek felismerése csak még erősebb pánikot hozott rá, amitől már beszélni is alig tudott. Szíve egyre hevesebben dobogott, kétségbeesetten kapkodta a levegőt.

– Ne szórakozz, jól vagy? Mit csináljunk?

– Majd elmúlik – szedte össze minden akaraterejét, hogy feleljen. – Hátha itt leszokom róla...

– Nem úgy nézel ki. Gyere, van egy gyógyszertár a közelben, megpróbáljuk megoldani.

Nem volt ereje ellenkezni. Követte Rékát, bár csak halvány sejtése volt arról, mit kereshetnek – náluk a gyógyszereket közvetlenül az orvos adta át, életük egyik legproblémásabb részének számított a nyugtatóellátásról gondoskodni. Réka viszont hamarosan benyitott egy zöld kereszttel jelzett épületbe, éspár perc múlva a kezében egy dobozzal lépett ki.

– Ennek a márkának az ismertetőjéről mintáztam a történetbelit. Akkor ugyanúgy kell működnie, igaz? Félek, hogy csak ártani fog – aggodalmaskodott. De Sebastien bízott megérzéseiben, és kérdés nélkül bevett egy adagot. – Jobban vagy?

– Pár perc és jobban leszek.

– Mit érzel ilyenkor? Sose voltam biztos abban, hogy jól tudom megfogalmazni.

Sebastien behunyta a szemét, elképzelte, hogy a hatóanyag szétárad a testében.

– Idegen vagyok a saját testemben – mondta lassan. – Minden éles, hangos, idegesítő és ijesztő, a legkisebb ingertől a falat kaparnám, közben a fejem is széthasad. Morten hibája – tette hozzá, megelőzve Réka sajnálkozását. – Mindenki tudja, hogy drogokat kevernek a vízbe, amiktől paranoiás leszel. Soha nem akarok a hatásuk alá kerülni. És ha már kikerülni nem lehet a fogyasztásukat, legalább a semlegesítésnek meg kell találni a módját.

– De ez ilyenkor le is fáraszt egy félórára, igaz? Hazamenjünk?

– Én visszamegyek, de te indulj csak – jelentette ki, amitől Réka persze nem volt elragadtatva. – Az este azt mondtad, még könyvesboltba is akarsz menni, intézd el azt is most. Jól leszek, tényleg, ki se mozdulok a lakásból. Csak egy kis fáradtságot fogok érezni, tudod te is.

Réka még mindig a fejét rázva sóhajtott, és átadta a kulcsát.

– De csak mert könyvekről van szó – mosolyodott el.

– Köszi. És nem kell sietned, megleszek egyedül – biztosította Sebastien. Közben inkább elkapta a tekintetét, nagyon remélte, hogy eddigi telepátiájuk nem terjed ki  a most megformálódott gondolatára. Talán csak a roham utóhatása beszélt belőle, talán alapesetben sosem vetemedett volna ilyesmire, de akkor mindennél tisztábban ugrott be neki, minek kell a végére járnia.

***

Sziasztok!
A június 22-én érkező következő fejezetből kiderül, mi is ez a kérdés, amit meg szeretne fejteni, és hogyan befolyásolja ez kettejük - eddig elég szépen induló - barátságát.

Addig is köszönöm a figyelmeteket, és minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok!