Content warning: ahogy ígértem, egy utolsó nagy főgonosz-beszéd. Aztán jó sok bezártság. És híradások, amik egészen hasonlítanak a mi mindennapjaink híradásaira.

Döbbenetet és idegességet kellett volna éreznie, de Réka egyetlen gondolata az volt, mégis miért erőlteti Lantai Emma még mindig a tárgyalásaikat. Mit akar tőle mindezek után, miért játssza meg, hogy bármi beleszólást kínál neki az eseményekbe? Dacosan kapta el tekintetét az ajtóban rá várakozó rendőrről. Hiszen nem kötelessége felvenni ezt az önkényesen ráosztott, hálátlan szerepet: mi van, ha egyszerűen nem mozdul az épületből? A világon semmi kedve nem volt átutazni a darabjaira esett, káoszból ébredező városon, bevonulni a mostaninál is ellenségesebb falak közé, csak hogy aztán engedelmes beszélgetőtársként szórakoztassa mindannyiuk megsemmisítőjét.

– A másik irodába menjen át.

Ezzel mégis sikerült Lantainak meglepetést okoznia. Mit keres itt, hogyhogy nem valami biztonságosan őrzött rejtekhelyen vár rájuk? Talán saját szemével akarta látni őket, mint egy uralkodó az értékes hadifoglyait... Vagy egyszerűen az éjszaka eseményei ráijesztettek, és lehetőleg távol tartaná közveszélyesnek bélyegzett ellenfeleit a személyes terétől. Amint Réka felegyenesedett a fotelből, előre számított a többiek ellenkezésére.

– Te mondtad, mindig a legrosszabbat hozza ki belőled – hallotta ki mindannyiuk szóáradatából Mina hangját. – Most komolyan, mit vársz tőle harmadjára?

– Veled megyek – állt fel Sebastien a fal mellől. Bármennyire is vonzó gondolat volt rászabadítania az ő lázadó hősét Lantaira, Réka a fejét rázta. Egyedül őt hívták tárgyalni, és ezt helyesnek is látta így. Még mindig nem szívesen vállalta a szerettei előtt azt az énjét, amit ezek a beszélgetések kiváltottak belőle.

– Bízzatok bennem jó? – hallgattatta el mindannyiukat. Hiszen belenyugodott már, hogy úgysem fog olyan hőssé válni, aki hátat mer fordítani az ellenségnek.

Kilépett az ajtón és végigsétált a hosszúkás irodahelyiségen – kábultan, de semmivel se idegesebben, mint ahogy nemrég nap mint nap tette munka közben. A fáradtság egyszerre tompította el és tisztította ki gondolatait: a félelmet legalábbis egészében száműzte belőlük. Végigjáratta tekintetét az íróasztalokon, amiket a rendőrök és állami tévés riporterek nagyobb rendetlenségben hagytak, mint a hírközegesek valaha. A kicipelt szekrények és kiborogatott fiókok üresen tátongtak; az évekkel ezelőtti, már csak szemétként tárolt iratokat mind körbefényképezték, de ahhoz nem bizonyultak elég fontosnak, hogy le is foglalják őket. Az őt kísérő rendőr kinyitotta a szemközti ajtót.

Lantai Emma valóban odabent ült, fél kézzel úgy könyökölve az asztalon, mintha a főszerkesztői iroda is az ő hazai pályája volna. Udvariasan megkérte a rendőrt, hogy csukja rájuk az ajtót, aztán Réka felé fordult, aki ezúttal bármiféle remegés nélkül ült le vele szembe. Egy pillanatig némán méregették egymást, csak a nyitott ablakon szűrődött be egy elsiető autó zúgása, csak az asztalra kitett fakeretes óra kattogása szabdalta másodpercekre a csendet. Lantain nem látszott ellenségesség, gyűlölet, de még a kötelezőként viselt személytelen kirakatmosolya sem. Úgy nézett rá, ahogy barátokra szokás, akiknek jószándékú közbelépésre van szükségük, mielőtt hülyeséget csinálnak.

– Hogy érzi magát?

– Már csak fáradtan – vonogatta a vállát Réka. Elvégre bele tudott ő szokni abba, hogy megjátszott szövetségesként csevegjenek. Lantai felé csúsztatott egy metálkék termoszos bögrét. Réka a kezébe véve forgatta, meg is csapta belőle a kávéillat, de beleivás helyett végig tartotta a szemkontaktust:

– Mit szeretne tőlem?

– Megköszönni a ma esti teljesítményüket. Nagyon okosan ismerte fel, amikor minden ütőkártyája kikerült a kezükből. Maga vette rá a társait a visszavonulásra, igaz? – Csak úgy ragyogott a büszkeségtől, szavait a szokásosnál is tisztábban artikulálta. Réka igyekezett pókerarccal hallgatni őt, és csak magában örülni annak, hogy aki ilyen óvatlanul tetszeleg a győztes szerepben, annak tényleg fogalma sincs arról a bizonyos utolsó ütőkártyáról. – Szép munkát végzett az utóbbi hetekben, és most, hogy az eddigi törekvései úgyis elbuktak, érdemes volna valami hasznosabbra irányítani az energiáit. Megtisztelő lenne, ha az eddigiekhez hasonló munkáját ezúttal mellettem folytatná. Mondja, mennyiért vállalna egy tanácsadói állást?

Réka égnek emelte a tekintetét. Hát persze, hogy most is valamilyen abszurd, kibogozhatatlan ajánlattal jön, amiről maga sem hiszi el, hogy az ellenfele elfogadná.

– Nem félnek ilyen fontos pozíciót felajánlani nekem? – kérdezett vissza gúnyosan.

– Fordított esetben maga talán nem szeretné rajtam tartani a szemét? 

Réka eddig egy börtöncella formájában tippelte volna ennek megvalósítását, és ezúttal is megszállta a halvány aggodalom, hogy ha bármi félresiklik, valóban ott fognak kikötni. De ahogy a reményt, úgy a félelmet is átgondolatlan lépés lett volna most kimutatnia. Lantai a fejét elbillentve, halvány mosollyal váltott témát:

– Mit gondol, mihez kezdjünk a társaival?

– Egy valamirevaló diktátor ezt magától is tudja.

– Egy valamirevaló diktátornak nincs kitől megkérdeznie, mert egy valamirevaló forradalmár nem áll szóba vele.

Rékának égett az arca, de a szék karfájába megkapaszkodva azért sem veszítette el a fejét. Lantai szórakozott mozdulattal nyúlt a fakeretes óráért, a díszítésének tanulmányozása után kikapcsolva tette azt vissza az asztalra. Bár az elmúlt hetekben Rékát is többször idegesítette már a mutató kattogása, a mozdulat önteltségétől most elöntötte a felháborodás.

– Azért rengeteg támogatónk vonult utcára – emlékeztette őt élesen. – Annyian, hogy azt már a maga tévéje sem tudta elhallgatni. Mégsem sikerült eladnia magát tökéletes vezetőként?

– Az csupán egy éjszakányi eltévedés volt, amiből mindannyian levontuk a tanulságokat. Például megtudhattuk, kik azok, akik elhiszik magukról, hogy fenyegetést jelentenének a rendre. Vagy mit gondol, miért néztük gyakorlatilag ölbe tett kézzel, hogy megszerveződjenek? Hát nem kényelmesebb így, hogy konkrét listánk van arról, kiket érdemes távol tartani a hatalomtól?

– Ezt úgysem fogom elhinni magának. Most megpróbál azzal jönni, hogy mindent előre láttak, igaz? A tévés akció, az öngyújtó, a túlkapásaink a szerkesztőségben...minden csak a maguk csapdájának egy részlete volt, mi?

– Mégis honnan láttunk volna mindent előre? – vonta össze a szemöldökét őszinte meglepettséggel. Bizalmasan közelebb hajolt, és Rékának az az abszurd benyomása támadt, hogy épp mélyinterjút készít vele valami érzékeny témáról. – Ezt nem árt megjegyeznie... csodálom is, hogy eddig nem tűnt fel magának, de hátha a közeljövőben megtanulja. Ha hatalomról van szó, egy idő után okosnak sem kell lenni. Maga végigtaktikázta az utóbbi időszakot, húsz lépéssel próbált meg előttünk járni, de erre csak a vesztesek vannak rákényszerülve. Valójában csak egyszer kell akkora befolyást nyerni, hogy aztán bármi történjen, azt az előnyünkre fordíthassuk. Sosem láttuk előre a jövőt, nem is volt rá szükségünk. Mert elég erőssé váltunk ahhoz, hogy bármit lépnek, mi arra kész válasszal reagáljunk.

– Na és mostanra milyen kész választ terveztek be? Többé nem lesz a kezükben a szükségállapot. Kellemetlen mellékhatása annak, ha az ellenfeleik végre börtönben végzik.

– Hátha ebből is ki lehet még hozni valami érdekeset – mosolyodott el önelégülten. – És érdekes egyébként, hogy a börtönt emlegeti, ugyanis nem oda fognak kerülni Biztosan megérti a múlt éjszaka után... sosem lehetünk elég biztosak abban, hogy nem támad odabent valami zseniális ötletük, esetleg hogy az őrök nem kezdenek el szimpatizálni magukkal. Ennél sokkal egyszerűbb volna a házi őrizetet választanunk.

Átlátszóbban már nem is csenghetett volna a hangja, csakhogy Réka egyelőre képtelen volt kikövetkeztetni a szavai mögötti hátsó szándékot. Kezdte felismerni, milyen okos szokása Lantainak, hogy ezekkel a félinformációkkal gyanakvó paranoiába kergeti az ellenfelét, anélkül, hogy engedné neki átlátni az összképet.

– Amint maga kilép innen, mindannyiukat hazaszállítjuk – folytatta. – Nyomkövetővel felszerelve kell otthon maradniuk, aminek a jelei természetesen állandó megfigyelés alatt állnak. Addig fognak várakozni, amíg mi helyre nem hozzuk a károkat, amiket az elmúlt hetekben okoztak az országnak. Utána rátérhetünk a következmények ügyére. Azt hiszem, ez még mindig humánusabb megoldás, mint amit a közvélemény fog hamarosan követelni tőlünk.

– Ezt a kinti rendőrök is elárulták volna. Maga mit akar közölni velem? – kérdezett rá Réka, mire válaszul csak újabb üres mosolyt kapott. És annyi gyötrődés után végre kezdte felismerni, hogy ez az egész lényét elöntő türelmetlen düh jogosabb érzés minden eddigi félelménél. – Tudja, arra egész jól ráérzett, hogy hajlandó lennék tárgyalni magával. Kár, hogy maga sosem tárgyalni érkezett. Csak eljátssza, hogy közel engedi magához az ellenfeleit, de valójában mindig is túl gyáva volt ahhoz, hogy az őszinteségével bármit kockáztasson. Az ilyesmihez pedig elfogyott a türelmem.

Felpattant a székből és lenyomta a kilincset, már az se érdekelte, ha a távozásával elmulaszt valami létfontosságú információt. Kilépve rögtön látta, hogy a vallatószoba ajtaja nyitva áll – a közös irodahelyiségben azonban egyedül Sebastient találta.

– A többieket épp most vitték el. Semmit se mondtak arról, hova.

– Házi őrizetben leszünk – tájékoztatta Réka. Ennél többet azonban nem mert ennyi ellenséges tekintet célkeresztjében elárulni neki. Csak egy bátorító mosolyt küldött felé, majd némán tartotta ő is bal kezét a nyomkövető csuklópántjáért. Végighallgatta, hogy az eszközt állandóan viselnie kell, a lakásukon kívüli engedélyezett útvonalként pedig csak a házzal szemközti kisbolt útvonalát programozták be, tekintettel arra, hogy az őrizet ideje hetekig is eltarthat. A terület elhagyása vagy az eszköz megrongálása esetén azonnal rendőrök fogják elhurcolni őket.

Kiutasították kettejüket a szerkesztőségből, le a lépcsőn, hogy az udvaron parkoló rendőrautók egyikébe parancsolják be őket. Amint kikanyarodtak az útra, Réka a hátsó ablakból még visszanézett a Hírközeg irodaházára. Az épület olyan normálisnak, olyan állandónak és két hónappal ezelőttinek tűnt kívülről, hogy az szabályos árulással ért fel.

Egy-két menetrendjét követő, szinte üres busz járt csak a Thököly úton, a kétoldalt szétágazó, kihalt utcákat épphogy bevilágította a felkelő nap hideg fénye. Alig tízperces út vezetett a lakásukra, de Rékának így is túl sok volt abba belegondolnia, hány elsuhanó házban élnek emberek százai, akik kiábrándultak belőlük, és akik az ezt követő hetekben fogják igazán meggyűlölni őket. Elszoruló szívvel képzelte maga elé a többieket, akik saját rendőrautójukban alig pár perc előnnyel mind különválasztva, egyedül tették meg a hazafelé vezető utat. Óvatosan Sebastien vállának dőlt, ennyire még soha nem volt hálás az ittlétének. És ekkor szúrt belé, mit említett ő az éjszaka a hazajutásáról. 

A téma azonnal kibukott belőle, még a hazajutást sem várta ki vele. Nem számított, hogy a sofőr minden szavukat hallhatta; nekik az ilyesmi sosem okozott problémát.

– Egyébként elkészült – szólalt meg halkan, a történetre utalva. – Vagyis soha nem lesz igazán kész, de azt hiszem, már elég jó az induláshoz. Te pedig rájöttél az átjutás módjára, igaz?

– Hány adag nyugtató volt az injekcióban, az utolsó jelenetben?

– Kétszer három – vágta rá azonnal. Korábban sosem gondolkodott el ezen a részleten, de régóta hozzászokott már, hogy ami regényének világát illeti, neki csak egy szavába kerül új igazságokat teremtenie. Mennyire ironikus volt mindenható hatalmat gyakorolnia egy másik univerzum felett, miközben saját valóságában még a szabadságától is megfosztották!

Sebastien kivette kabátzsebéből a gyógyszeres dobozt. Az egyik levélen ujját végigvezette hat tablettán.

– Nem – képedt el Réka. – Nem, erről szó sem lehet.

– Pedig szerintem logikus. Ha egyszer a kijutáshoz is ez kellett...

– Nem érdekel, mi a logikus! Életveszélyes ötlet, nem játszunk ilyesmivel.

– Mert te tudsz jobb megoldást?

– Ki fogok találni – határozta el, és elhúzódott tőle, hogy tüntetőleg kibámulhasson az ablakon. Nem is szóltak egymáshoz, amíg a kocsi ki nem tette őket a házuk előtt.

Olyan érzés volt belépni a lakásba, mintha hetek óta először jártak volna odabent. Az őket szállító két rendőr egyike bekísérte őket, hogy bekapcsolja az előszobában a nyomkövetőjük jelzőegységét, és újból letisztázza a fogolylétük szabályait. Amint becsukódott mögötte a bejárati ajtó, Réka egyből a hálószobába sietett. Csak megszokásból húzta elő zsebéből a telefonját, és őszintén megkönnyebbült, hogy az internetszolgáltatást egyelőre nem állították vissza, neki pedig nem most rögtön kell szembesülnie az éjszaka eseményeinek legelvetemültebb újramagyarázásaival. Az ágyán heverve üveges tekintettel frissítgette a betöltetlen hírportálokat, aztán perceken belül álomba is zuhant.

Késő délután riadt csak fel nyugtalan álmaiból. Addigra egészen rásötétedett a szobára, kint viharos őszi szél tombolt. Egyből látta, hogy a telefonvonalakat addigra visszállították: az ő képernyőjén is lenémított nem fogadott hívások sokasága várta a szüleitől. A látványra görcs állt a gyomrába, halvány fogalma sem volt, mit kellene éreznie az aggodalmuktól. Némi szenvedés után megfogalmazott nekik egy rövid üzenetet arról, hogy biztonságban van, de házi őrizetben és bizonyára lehallgatás alatt. Ennek elküldése után pedig egyből a párna alá is rejtette a telefont, előre reszketve az információáradattól, ami hamarosan rá fog onnan zúdulni. Tegnap ilyenkor még a lelkét eladta volna bármilyen kapcsolattartási eszközért – most azonban másra se volt szüksége, mint hogy kicsit még kizárhassa a külvilágot.

Halk léptekkel ment ki a nappaliba, és jól sejtette, hogy Sebastient is álomba zuhanva találja. Ő nem bírta magát távol tartani a hírektől: lehalkítva nézte a tévében szünet nélkül sugárzott tudósítások egyikét, amikor elaludt a kanapén. Réka hozott neki egy takarót, majd inkább kikapcsolta a csepeli rendőrkapitányság megrongált környékéről nyilatkozó riporter szóáradatát, hogy lehetősége legyen nyugodtan gondolkodni.

Utálta, hogy meg se tudja tippelni, miféle csapdába sétáltak be a házi őrizet elfogadásával. A telefonjukat megtarthatták, még a laptopját sem kobozták el, ahogy a hírközeges és a Batthyány utcai eszközeikkel tették. Ettől a szabadságtól pedig kellemetlenebb érzés fogta el, mint bármilyen börtöncella ígéretétől. A mélyen alvó Sebastienre pillantott. Bármiféle aljas húzásról van szó, ő még menekülhet előle: a csuklójára tett nyomkövető gyaníthatóan nincsen kitalált univerzumokra beprogramozva. Ha bebizonyosodik, hogy mégis van mitől tartaniuk, Rékának semmi joga nem lesz maradásra kérni őt. Már rég nem volt az a személy, aki önzőn ragaszkodott a fiú társaságához, mert rajta kívül senki másban nem volt képes megbízni.

Mégis, ahogy a sötétbe bámulva a visszajuttatásának megoldásain próbált gondolkodni, képzelőereje gyorsan elérte a limitjeit. Hamarosan csak önmagát ismételgette, minden felmerülő ötletének kisujjból rázta ki a cáfolatát. Be kellett ismernie, hogy egyik sem hangzik olyan meggyőzően, mint a kocsiban elhangzott gondolat: ha Sebastient a nyugtató-túladagolás hozta át a világba, az újbóli utazáshoz is ugyanezt kell megpróbálniuk. De képtelen volt elvonatkoztatni attól a magától értetődő aggodalomtól is, hogy egy ilyen húzás nem párhuzamos regényuniverzumokba, egyszerűen csak kórházba juttatná a fiút. Kibámult az ablakon a hideg esőben ázó, elnéptelenedett utcára. Már azt is megköszönte volna a világnak, ha most megtudhatta volna, mennyi idejük van még ezen tépelődni.

Átsétált a konyhába, megpróbált a hűtőben találtakból összedobni valamiféle vacsorát. A monoton mozdulatok kezdték csillapítani szorongását, és hamarosan már olyan mindennapi dolgokon agyalt, hogyan kellhet ilyen körülmények közt megtervezni a bevásárlásaikat. A hamarosan felébredő Sebastiennek nem hozta fel ismételten a hazajutás kérdését. Bele akart kapaszkodni a kocsiban tett kijelentésébe, miszerint találni fog erre egy biztonságosabb választ.

Este Sebastien tovább nézte a híradásokat, ugyanazzal a makacssággal, ahogy a regénybeli életében tudott a rádió propagandaműsorai előtt ülni. Addigra Rékán is úrrá lett a kíváncsiság: leült mellé a kanapéra, csak hogy lássa, mennyi mindent tudnak a nyakukba varrni egy este leforgása alatt. Másfél óra elteltével már azt sem tudta felfogni, miért zúdítanak egyszerre ennyi információt az emberekre. Ő legalábbis már most belefáradt abba, hogy ilyen mértékű gyűlölködést magára vegyen. A szavak jelentése elkopott, már dühöt se igazán érzett szidalmazói iránt. A lángoló ház ezerszer visszaismételt képsora sem tudta úgy felnyomni a vérnyomását, mint két nappal azelőtt. Talán belefáradt már a hatalom játszmáiba – de talán csak kellő elégtételt adott neki a gondolat, hogy hamarosan úgyis az egész ország megtudja, az állítólagos gyújtogatást valójában egy üres öngyújtóval követték el.

Ébren voltak még, amikor éjfélkor visszaállították az internetet, legalábbis néhány hivatalos kormányzati oldalt és az állami média honlapját. Rékának ekkor támadt az a hirtelen ötlete, hogy megcsörgeti a többieket: hangjuk akkor is megnyugtatta volna őt, ha pontosan tudta, hogy minden szavuk lehallgatás alatt áll. De mindannyian ki voltak kapcsolva, őrajta pedig a gyanakvó aggodalom újabb hulláma csapott át.

– Szerinted miért vagyunk házi őrizetben? – kérdezett rá halkan. Sebastien csak a fejét rázta:

– Fogalmam sincs. Az gondolom, nem segít, hogy nálunk, otthon csak a legfontosabb politikai foglyokat tartották így fogva. Nem akarták, hogy bármelyik elítélttel egy szót is válthassanak.

– Tényleg nem segítesz – mosolyodott el fáradtan. A következő pillanatban egyszerre nyúltak a távirányítóért, hogy kikapcsolják a tévét. Sokadjára ismételték teljes hosszában Levente lemondó beszédét, amit a képernyőn figyelni százszor kínzóbb volt, mint tegnap este a szomszédos irodából végighallgatni. A kamera minden kétértelműségét elvette annak, őszintén beszél-e. Tehetetlen frusztrációja itt elszántságnak csengett, a kormány iránti dühe egyből a nézőre csapódott, és amikor tekintete egyenesen a kamerára villant, az olyan volt, mintha épp most árulná el mindannyiukat. Réka nem akart beszélni feltörő érzéseiről, inkább felállt a kanapéról, hogy visszamenjen a szobájába. Úgy érezte, ha most rögtön nem hagyja abba a hírek bámulását, napokig nem tud majd elaludni a felkavarodott gondolataitól.

Ezt követően még öt nap telt el a házi őrizetükben. Öt dühítően egyforma, összemosódó, kétségekkel teli nap, amit nem tölthettek mással azon túl, hogy minden hírműsort megnéztek és minden cikket elolvastak a történtekről. Valóban mintha versenyt hirdettek volna arról, ki tudja a leghangosabban vádolni a mozgalom tagjait. Sebastiennel egyetértettek abban, hogy az älstmari diktatúra is megirigyelhette volna, milyen hatékony propagandaműsort rakott össze a kormány ilyen rövid idő leforgása alatt. Az ottanival ellentétben azonban itt valóban akadtak jó hírek, amiknek örömteli beszámolóira alapozhatták félhazugságaikat.

Bármilyen tömegek is vonultak utcára pár napja, a mozgalom vezetőinek visszavonulása után mintha mindenki egyszerre döntötte volna el, hogy legjobb volna meg sem történtként kezelniük azt az éjszakát. A kormány továbbra is ragaszkodott a szükségállapothoz, de az eddigi terror mindenki számára tarthatatlan volt: az életnek újra kellett indulnia. Az elkövetkezendő héten egyre többen merészkedtek ki lakásukból, egyre kevesebbek arcán tükröződött a félelem. A rendőrség ugyan még nagy létszámban járőrözött, de egyre kevesebbet igazoltattak, és egyre világosabbá vált, hogy valójában semmi okuk az állandó jelenlétre. Az üzletek és gyárak országszerte újranyitottak, az intézmények csak kétnapos szünetre zártak be, még az éjszakai kijárási tilalmat is gyorsan feloldották. Az egyetlen, amivel a kormány az elmúlt hónap eseményeire engedte utalni magát, az a mozgalom által okozott anyagi károk megtérítésének ígérete volt. A tavasszal belengedett reformjaikat, a minden feszültséget kirobbantó Utópia-programot viszont egyelőre jó érzékkel félretették. Elhibázott taktika lett volna egyáltalán felemlegetni ilyesmit, miközben még a bizalom helyreállításán munkálkodtak. És úgy tűnt, a lépéseik kezdenek beválni.

Aki belenyugodott a történtekbe, és nem tervezte megkérdőjelezni a fennálló hatalmat, annak egészen nyugodt életet biztosított ez az enyhített szükségállapotú zsarnokság. Réka bármi kétség nélkül tudta, hogy Lantainak ezek az állapotok tetszenek a legjobban mind közül. Az erőszak valóban csak kellemetlen közjáték volt, úton egy olyan rendszer felé, amit polgárai nem csak nem tudnak, de nem is akarnak megkérdőjelezni, ami nem elveszi, hanem nagylelkűen felajánlja a stabilitást, ami eléggé gyűlölködik ahhoz, hogy félelemben tartsa az embereket, de az utolsó pillanatban mindig visszahúzza őket a cselekvéstől. Még a mozgalom vezetői iránt érzett harag sem hullámozhatott úgy végig az országon, amióta a közösségi oldalakat államilag tiltották be. A híroldalak saját hozzászólásaiban ugyan még kifejezhették az emberek felháborodásukat, de mintha beleszoktak volna, hogy a hatalom átvállalta tőlük ennek feladatát. Réka eljátszott a gondolattal, hogy valamelyik cikk alá álnéven odakommenteli a teljes igazságot a történtekről, de belátta, hogy úgyis csak az ürességbe kiabálna. Kínos mosollyal gondolt vissza a napokra, amikor még úgy frusztrálta, hogy mindenki az ő álláspontját akarja hallani egy induló mozgalomról. Most már bármit megadott volna, hogy a véleményének csak feleakkora jelentőséget tulajdonítsanak mások.

Néhány, a hatalommal tökéletesen kompatibilis lapnak szintén engedélyezték az újraindulást, és a Hírközeg volt az első ezek sorában. Elismerésre méltó volt, milyen gyorsan talált a legújabb tulajdonosuk egy szerkesztőségre való új írót is a munkához. Réka nagy részüket névről se ismerte, de épp elég első benyomást neki adtak elfogult, gyűlölködő cikkeikkel, amik mostanra a szakmaiság minden látszatát eldobva szidalmazták őket. Gyakran belegondolt, hogy ha annak idején másképp döntött volna, most talán része is lenne ennek az új csapatnak – és ilyenkor nyugtázta magában, hogy mégis van rosszabb sors, mint házi őrizetben várni az ítéletére. Ő alig pár napot töltött a hatalmat kiszolgáló újságíróként, jóval visszafogottabb stílusban fogalmazva akkori írásait, és utólag visszanézve már attól az időszaktól is elöntötte a szégyen. Kirázta a hideg attól, milyen megkeseredett feladat lehet minden leírt szavukat ilyen mértékű gyűlölettel átitatni. Sajnálni mégsem tudta az újonnan felvett szerzőket. Ahhoz kevesebb bejegyzésüknek kellett volna a Leventével való csókjelenetükön gúnyolódnia.

Sebastien viselte rosszabbul a bezártságot, még a rendszeres gyógyszeradagjai mellett is. Réka nem tehetett érte többet, mint hogy hülye kis beszédtémákkal igyekezett elterelni a figyelmét, kicsavarta kezéből a távirányítót, ha a híradó képei túlságosan a múltját kezdték idézni, és inkább nem sokkolta őt a regény további szerkesztésével. Egyébként se tudott volna többet dolgozni rajta, miután a jegyzetfüzetét Berni kocsijában felejtette a Leventének tett vallomása után. Csak a telefonjában pörgette át a kéziratot napi rendszerességgel, inkább olvasóként, mint hibákra vadászó szerzőként, újra és újra lefékezve kedvenc jeleneteinél. Az utolsó fejezet még mindig hátravolt, egy megállt univerzum eseményeinek továbbszövésével szükségszerűen megakadt még szeptemberben. Hiába minden ígérete, szigorúan véve nem tudta megteremteni Sebastienék boldog befejezését, legfeljebb megalapozni annak. A sokadik átolvasásra pedig arra kezdett jutni, hogy ebben megtett minden tőle telhetőt.

Egy-egy pillanat erejéig még azon is elgondolkodott, objektíven jónak számít-e az alkotása. Igazából maga elé tudta képzelni, mibe kötne bele egy rosszindulatú kritikus: a stílus néha még mindig túl érzelgős, az elnyomó hatalom működésében olykor magától értetődőnek vesz dolgokat, a karakterekkel pedig összességében úgy bánik, mintha személyes ismerősei életéről írna összekacsintós továbbgondolást. De mindez nem igazán érdekelte már. Egy kívülállónak nem is kell tudnia semmit arról, milyen út vezette őt át az újraíráson.

Többször megpróbáltak újra beszélgetni a hazajutás mikéntjéről, mindig ugyanabba a zsákutcába futva. Sebastien makacsul állította, hogy megtalálta rá a megoldást, Réka pedig jobb ötlet híján csak ugyanolyan makacs tiltakozással tudott reagálni. A tabletták aggasztó gyorsasággal fogytak, és Réka ki se merte számolni, milyen kevés napjuk van hátra, ha mégis a fiú ötletének követésére kényszerülnek. Az őrületbe kergette ez a tétlen várakozás egy akcióra, aminek részleteiről semmit nem tudott: mintha olyan óra kattogna a feje felett, aminek rá sem láthat a számlapjára. El se tudta képzelni, hogyan fogja Mina a lekorlátozott interneten közzétenni azt a hangfelvételt Lantai Henriettről, és főként hogyan akarja elérni, hogy némi kétely és felháborodás helyett ezúttal valódi változást hozzon el a leleplezés. Végképp fogalma sem volt arról, hány nap múlva számíthat a hír robbanására. Taktikusan gondolkodva ő maga is kivárt volna pár hetet – bezárt fogolyként viszont minden tétlen órát sokallott.

Teljesen felkavarodott az élete. Néha nem tudta elég gyorsan frissítgetni a híreket, hogy aztán fél napokra rá se bírjon nézni a képernyőre. Ébren töltött éjjelek váltották egymást olyan délelőttökkel, amikor újra és újra visszaaludt, csak hogy minél kevesebb időt kelljen ebben a tétlenségben várakoznia. Már a második este átengedte a hálószobát Sebastiennek, tudva, hogy ő maga úgyis a fél éjszakát fel-alá járkálással fogja tölteni. Hétfő éjjel, háromnegyed kettőkor még a konyhaasztalnál ült és kevés sikerrel próbálta meg lekötni a figyelmét egy könyvvel, amikor kintről léptek zaját hallotta meg. És mire végigmondhatta volna magában, hogy hátha csak egy szomszédjuk járkál, kopogtak a bejárati ajtón.

Sziasztok!

Jaj, ez a függővég nagyon adta magát, még úgy is, hogy a legtöbb fejezettel ellentétben itt semmilyen időugrás nem fog következni a folytatásban. Na mit gondoltok, ki keresheti most őket? És mi állhat a házi őrizetben tartás rejtélye mögött? És szükség lesz végül Sebastien hazajuttatására? Nagyon kíváncsi vagyok a tippjeitekre, vajon lesz a végén könnyezős búcsújelenet, vagy tartósan itt fog maradni ebben a világban?

A következő részben választ kapunk minden kérdésre, ami a mostani fejezet során felmerült. De tényleg, mindegyikre. Ugyanis nemsokára végzünk, és még némi lezárásnak is jönnie kell a végére.  😱 😱 😱  Remélem, ti is izgatottak vagytok a befejezés miatt, én már nagyon kíváncsi vagyok a reakcióitokra, és alig várom, hogy kitehessem azt a bizonyos utolsó fejezetet!

És ezt folyton elfelejtem bejelenteni, de ahogy már biztosan észrevettétek: a történet elérte az ezer csillagot, ami számomra már végképp az elképzelhetetlen kategória volt az első fejezetek kirakásának idejében. Nagyon köszönöm a támogatásotokat, rengeteget jelent nekem! És igen, érkezni fog egy 1000 csillagos novella is - már neki is kezdtem, de aztán úgy döntöttem, egyelőre inkább a befejezésre koncentrálok, és inkább az utolsó rész után, a poszt-publikálós depresszióm megelőzése érdekében fogom kitenni ezt a kis komfortos fluff plusznovellát. 

A következő résznél találkozunk, addig is köszönöm a figyelmeteket és minden csillagot-kommentet!