Content warning: említéssszinten pár különösen szemét és korrupt kicseszés a hatalom részéről, de ha eddig eljutottatok, gondolom, már számítottatok rá. Több sírdogálás szerencsére nem lesz, kimondottan komfortos hangulatban zajlik le a fejezet nagy része.

Sebastien kábultan kapta fel a fejét a hangra. Most már végképp nem tudott hinni a szemének. Berni autójának egy csíkosra karcolódott, betört ablakú változata parkolt le a hátuk mögé, a lakótelepi kisutca padkájára. A vezetőülés lehúzott ablakáról egy ismeretlen, középkorú, sötét hajú férfi méregette őket. Arckifejezése alapján teljességgel tisztában volt vele, mekkora szívességet tesz nekik.

– Előbb beszállás, aztán beszélgetünk – előzte meg értetlen kérdéseiket. – Jó látni, hogy egyben vagytok. De csak azért, mert bármiféle bántódásotok az én elhalálozásomhoz vezetne, Mildner Réka keze által.

Sebastien megtörölte könnyes szemét a kézfejével. Bernire pillantott, de az ő arca sem árulkodott arról, hogy valami előre lefixált terve teljesült volna be most. Mindketten reszketve álltak fel és léptek az autóhoz. A hátsó ülésre behúzódva Sebastien megszólalni se mert, nehogy egy túlságosan racionális kérdés éket verjen ebbe az érthetetlen álomképbe. Zúgó fejjel hallgatta, ahogy Berni mellette dadogva hálálkodik a sofőrjüknek. Úgy tűnt, ismerik egymást, és Sebastien is egyre növekvő bizonyossággal sejtette, ki ő.

– Haladjunk fontossági sorrendben – nyújtott hátra Aydin egy doboz nyugtatót. – Mildner Réka üzeni, hogy elképesztően idióta vagy, amiért nem vitted magaddal. Nem pontatlan diagnózis, csak egy kicsit képmutató olyasvalakitől, aki vaktöltényekkel lövöldözik egy tüntetésen.

– Nagyon köszönöm. – Sebastien el se akarta hinni, hogy végre kezében tartja a tablettákat. Kapkodva kibontott és bevett egyet, lehunyt szemmel elképzelte, hogy a nyugalom hatóidő nélkül, azonnal szétárad a testében. Most azt se bánta volna, ha csak beképzeli az egészet, annyira képtelen lett volna még egy percet eltölteni ebben az állapotban.

Ahogy az induló kocsi előrezökkent, ő pedig a gyógyszeres dobozt elgondolkodva forgatta a kezében, megszállta a hirtelen felismerés. Nem belé hasított, sokkal inkább előbukott félig sejtett gondolatai közül, amik jó ideje formálódtak a tudatában, akárhányszor visszaemlékezett az elnöki irodában történtekre. Eddig szándékosan nyomta magában olyan mélyre a kérdést  – most azonban túlságos tisztasággal kristályosodott ki a válasz ahhoz, hogy ignorálhassa.

– Tudom, hogyan fogok hazajutni.

– Nincs akkora szerencséd, hogy hazafele menjünk – reagált Aydin a hangosan kimondott gondolatára. – Következő állomás a Hírközeg szerkesztősége. Azt meg ne kérdezzétek, milyen jogon ugráltat engem egy hely, amit épp most buktam el. A kormány pár órája visszaszerezte, és engem ugyan még nem menesztettek hivatalosan, de gyanítom, adott személy karrierje csak véges számú ideológiai kanyart vehet, mielőtt végleg kisiklana.

– Hallottuk Levi üzenetét, de mi sem értjük – szedte össze magát Berni a beszélgetéshez. – Hogyhogy feladták magukat?

– Bővebb magyarázatot a drága barátaidtól kell kérned, mert már viccnek is elmenne, mennyire nem vagyok képben. De íme az én szemszögem – folytatta, rákanyarodva a város felé vezető főútra. Szinte minden utcán feltűntek a tüntetők kisebb csoportjai, akik mind visszavonultak, már csak elhagyni igyekeztek a terepet, mielőtt elkapnák őket. A környék több pontjáról is szimultán szólt a rendőrautók fülsértő szirénája. – Az egésznek hírét se hallottam volna, ha nem sétálok épp arra este tízkor, és nem veszem észre, hogy a szerkesztőség villanyai égnek, a rendőrautóktól meg mozdulni se lehet a parkolóban. Nyilván siettem befelé, de nem úgy festettek, mint akik véletlen felejtettek le a vendéglistáról. Sőt, a rendőrség fel se ismert, Mildner Réka meg kézzel-lábbal mutogatta nekem, nehogy bemutatkozzak. Maradt még annyi józan eszem, hogy ebben hallgassak rá. A hatalom valamiért ott kívánta fogva tartani őt, Holmann Leventét, meg azt a két másik szerencsétlent. Bármiről is egyezkedtek, az én nézeteimre voltak a legkevésbé kíváncsiak. Hamarosan ki is vágtak onnan. Réka még valahogy ki tudta ügyeskedni, hogy egy percre félrevonjon és rám bízzon egy autókulcsot, egy csomag nyugtatót, meg két peches lázadó életét, akikről valamiért esküdözött, hogy biztosan kiszabadultak. Úgyhogy a keresésetekre indultam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez valahogyan nekem is megéri.

– Köszönjük, hogy megtetted – vágta rá Berni. – És borzasztóan sajnálunk mindent. Biztos vagyok benne, hogy Leviék a végsőkig kitartottak, csak sarokba lettek szorítva.

– Újabban elég kényelmesen berendezkedtetek abba a bizonyos sarokba. Nehogy újra szabadkozni kezdjél, még csak az kéne, hogy ti sajnálkozzatok felettem – előzte meg Berni megszólalását. – Tudjátok, végignéztem én mindent az elmúlt hetekben. Dehogy mentem külföldre, a hülye is látta, hogy akkor hamarosan nem tudnék visszatérni. Bezárkóztam otthon, elérhetetlenné tettem magam. És eleinte még elégedett is voltam veletek. Aztán sajnos tovább néztem a híreket. Amióta kihirdették a szükségállapotot, ti csak fejvesztve rohangáltok, és remélitek, hogy egyik eszement tervetek se nyír ki titeket, jól mondom?

– A helyünkben maga se tudna jobbakat kitalálni – szólt vissza Sebastien. Eddigi hálája váratlan ingerültségbe fordult át, és utálta, hogy legbelül kénytelen igazat adni Aydinnak.

– Látod, ezt sosem tagadtam – hagyta rá az utat figyelve. – Pontosan ezért fogok felszívódni innen, amint kiteszlek titeket. Nem feltétlen véglegesen, de mindenképp minél hamarabb, mielőtt a rendőrök össze nem rakják, hogy érdemes volna átkutatniuk a lakásom. Azt beszélik, némi szerencsével még mindig át lehet jutni a határon – csodálom is, hogy Mildner Rékának még mindig derogál ezt belátnia. Te szintén Bécsből jöttél, ugye? – nézett hátra Sebastienre. – De tudtommal a kis hölgy is egy konzulátuson dolgozik, még nem volna késő menedékjogért kapálóznia.

– Nem fogunk eltűnni. Akármi is történt, azért együtt vállaljuk a felelősséget – szögezte le Berni, amire Sebastien zavartan süllyesztette zsebébe a gyógyszeres dobozt, szinte utálva magát, amiért pont most kellett ilyen felismerésekre jutnia. Aydin csak megrázta a fejét:

– Végülis mindenkinek megvan a joga a saját agybajához.

– Várj, tudom már! – kapta el ekkor Berni Sebastien karját. Kivörösödött arca most végre a lelkesedéstől lángolt, és alig lehetett kiérteni a szavait, úgy hadart. – Jaj, biztos van valami oka, hogy az újságnál vannak, és nem egy másik rendőrségen. Szedd ki Rékából, mi történt! Olvasd ki a gondolataiból, mi volt eredetileg a tervük!

– Ez most tényleg az agybajról jutott eszedbe?

– Váratlanul kellene érnie, hogy mindezek mellé Mildner Réka még telepatikusan is szokott kommunikálni? – szólt közbe Aydin, ahogy a Soroksári úton áthajtva a híd felé közeledett. – Mert engem már kevés dolog tud meglepni azzal a nővel kapcsolatban.

Sebastien sosem tudott ilyen hosszas, konkrét gondolatokat parancsszóra kiolvasni szerzője tudatából, és úgy emlékezett, ezt a cellában várakozva tisztázta is Bernivel. De túlságosan átérezte a reménykedését ahhoz, hogy meg se próbálja megtenni. Szemét lehunyva dőlt hátra az ülésen, minden idegszálával próbálta tudatni Rékával, hogy válaszokra van szükségük. Kezdte átélni az ő aggodalmát és türelmetlen várakozását, jólesett még egyszer igazolást kapnia arról, hogy épségben van,  de nem látta be, ez hogyan lesz elég egy teljes este eseményeinek megbeszélésére.

Aztán elfogta a jól ismert, mélybe zuhanós érzés. Az autó fűtött levegője hideg széllé változott, a kabátja anyaga durva vászonfelsővé, új gondolatai pedig a semmiből kezdtek pörögni előtte.

Ingerülten rázom meg a fejem, és azzal a lendülettel jó volna a többiek elméleteit is kizárni, mielőtt egy szót is elhinnék belőlük. Éveken át számtalanszor bíztam az életem Juniperre, ezen nem fog változtatni olyan apróság, hogy mostanában mintha hallgatagabb lenne. Nem is számít, mit talált ki a merénylettel kapcsolatban: úgysem változtat a tényen, hogy bárhová követném őt.

Elmosolyodott a tényen, hogy Réka most a lányt szeretné saját szeretteire vonatkoztatni. És valóban egyértelmű üzenetet tudott vele átadni Sebastiennek: menjen tovább, tartson ki, bízzon úgy, ahogy eddig is bízott. Nem kell attól félnie, hogy az út végén a tragédiája fogja várni.

Azt hiszem, tudomására jutott valami, ami korábban egyikünknek sem. Talán egyszerűen nálunk hosszabb távon képes gondolkodni. Talán okosan taktikázik, megengedi magának, hogy megéljen egy pillanatnyi veszteséget, csak hogy ezzel időt nyerjen mindannyiunk nyereségéhez.

– Szóismétlés – suttogta elmosolyodva, ahogy maga elé képzelte Réka kapkodva gépelő alakját. – De azt mondod, nem örökre szól a vereség. Van még egy tervetek.

Lennie kell még egy tervnek – bizonygatta a fejében pörgő jelenet narrációja is. – Korábban semmi nem tudta volna rávenni őt, hogy egyáltalán szóba álljon a hatalom bármilyen képviselőjével, de most mindannyiunktól elszakadva tette meg, és utána ő erősködött a legjobban, hogy végre kell hajtanunk az akciót. Hogy értelmezzem ezt másképp, mint hogy megtalálta a legjobb esélyünket, a hatalom leggyengébb láncszemét? Hogy végre felfedezte, mitől fog az összes gondosan kitervelt hazugság lángba borulni?

– Tényleg kitaláltak valamit – fordult Bernihez levegőt kapkodva, amint kitisztultak a gondolatai. – Csak színlelik, hogy feladják magukat. Azt gondolják... vagyis, csak Réka gondolja, mert nyíltan nem beszélgethetnek, de Lantai Henriett valószínűleg beismerte a gyújtogatást Minának. Ezt nyilvánosságra fogjuk hozni, de ahhoz véget kell vetni a szükségállapotnak.

– Ez biztos?

– Követik, amit először tanácsoltam nekik – ismerte fel Sebastien elszoruló szívvel. Még tisztán visszaemlékezett arra, miket sorolt el egy csapat kezdő lázadónak a Városligetben, hogy bizonyítsa, maguk közé kell fogadniuk őt. Támaszkodj a támogatóidra, veszély esetén ne add fel, csak kezdj el a háttérből irányítani, és kommunikálj a társaiddal feltörhetetlen módon. És mi lehetne feltörhetetlenebb a Rékával köztük meglévő összhangnál?

– Szóval eszetek ágában sincs eltűnni – sóhajtott Aydin látványosan. – Jól van, akkor viszont hadd verjek valamit a fejetekbe, amiről eddig reméltem hinni, hogy magatoktól is felfogjátok. Annak a megvezetett szegény lánynak a vallomása nem a győzelmetek, csak az első lépésetek lesz. Attól fogva is szükségetek lesz egy tervre. Nem kamu hősködésre, meg erre az összevissza kapkodásra, amit levágtatok, hanem konkrét, igazi lépésekre, amikkel helyre fogjátok rázni ezt a helyet. Máskülönben csak újabb és újabb kudarcokba fogtok beleszaladni, amíg végül rá nem untok az elnyomott lázadók szerepére.

– Jól tudja, hogy esélyünk se volt előre tervezni – emlékeztette dacosan Sebastien. – Az egész szükségállapot lényege, hogy a szabályok ellenünk szóljanak.

– Akkor itt az ideje, hogy valaki újakat írjon, nem? De ahhoz részletes ígéreteket kell az emberek elé állítanotok, amiket az ő valóságukra alapoztok. Nem csak valami csöpögős süketelést arról, hogy igazságot akartok. Vonzóbb alternatívát kell felajánlanotok az embereknek, nem csak tisztességesebbet. Hátam közepére se kívánom Lantai Emmáékat, de ők legalább tudják, hol lesznek egy hónap múlva ilyenkor.

– Már mi is sejtjük – felelt Berni sokatmondóan.

– Milyen borúlátó jellem lett a kis hölgyből, ha épp nincs kinek megjátszania magát. Na persze, a döntés a tiétek. Ha kevésnek érzitek magatokat hozzá, inkább húzzátok innen a csíkot, mert ezt az időszakot senkinek nem lesz kedve újracsinálni. – Leparkolt az út szélére, ahogy megérkeztek az irodaház elé. A féket behúzva hátrafordult hozzájuk, hogy égnek emelt tekintettel fogalmazza át magát. – Úgy értem, egy utolsó jócselekedetre talán még van kapacitásom. De csak ha úgy szól, juttassuk ki ezt a két nyomorultat az országból.

– Nem szükséges – ismételte meg Berni olyan határozottan, hogy Sebastien végleg eldöntötte: egy darabig ugyanúgy fogja a tudata mélyére nyomni a hazajutás kérdését, ahogy eddig tette. Aydin sokáig fürkészte őket. Arcán mintha valami aggodalomféleség villant volna át.

– Végülis nem tudom, milyen józan észt várok tőletek. Te élő adásban tetted magad kegyvesztetté, de a te fejedben sem lehet minden rendben, ha épp Mildner Réka gondolataira kattantál rá. – Hátranyújtotta Berninek az autókulcsot, és kinyitotta az ajtót. – Nos, én már így is mélyebben ülök ebben az egészben, mint valaha is akartam. Nektek viszont sok sikert kívánok. Most már igyekezzetek limitálni a hülyeségeiteket.

Rájuk csukta a kocsiajtót, aztán gyalog indult el az úton a belváros irányába.

Egy pillanatnyi hallgatás után ők ketten is kiszálltak, hogy a parkolón átvágva igyekezzenek az irodaházhoz. Messziről látszott, hogy őrzik az épületet, és Sebastiennek most jutott csak eszébe, vajon mit szólhatnak a rendőrök a közismerten letartóztatott szökevényeik újbóli felbukkanásához. De olyan természetességgel engedék át őket a szalaggal lezárt bejáraton, hogy egész biztosan hírt kaptak az érkezésükről. Felrohantak a lépcsősoron az üres épületbe, aminek valóban egyedül a második emeletén égtek lámpák.

A szerkesztőség ajtaját belökve Sebastien a legborzasztóbb forgatókönyvekre is felkészült – leszámítva azt, hogy nem találja Rékáékat odabent. Tucatnyi idegenbe ütközött csak, akiknek meglepően nagy aránya viselt rendőri egyenruha helyett civil kabátot. Mind az asztalokon hagyott papírokat és számítógépeket kutatták át. A további utasításaikat daráló távbeszélő recsegése kivehetetlenül keveredett össze a híradással, amit az iroda túloldalára kitett apró rádió sugárzott.

– Hova menjünk? – kérdezte Sebastien élesen, mielőtt a feléjük közelítő rendőrök hozzájuk érhettek volna. Ők a szemközti ajtó felé intettek, a belső irodára, amit Rékáék vallatószobaként emlegettek. Bár fogalma se volt, mi vár rá ott, Bernivel együtt felszegett fejjel, önként indult meg oda, mindenki gyanakvó és megvető pillantásától kísérve.

– Hát itt vagytok!

Sebastien még ki sem nyitotta egészen az ajtót, amikor Mina bentről mindkettejük nyakába ugrott. Érezte, hogy a lány reszket az idegességtől, hát ő is erősen szorította magához, miközben lehunyt szemmel igyekezett végre felengedni. Borzasztó dolgokon mentek keresztül, de mind átvészelték a fájdalmakat, és talán épp most készülnek maguk mögött hagyni őket. Bármi is történik odakint a világgal, nem lesz képes segíteni rajta, amíg saját gondolatait nem nyugtatja le előbb.

Mina sokára engedte el csak őket, hátrálva ült vissza a sarokba behúzott dohányzóasztal tetejére. Érkezésükre a többiek is felpattantak: Szilárd a fal mellől, Levente és Réka az ócska vörös fotelből.  Sebastien egyből Réka tekintetét kereste, aki az ajkába harapva viaskodott érzéseivel:

– Tényleg igaz, hogy...

– Igen, de ne mondj semmit – lépett közelebb hozzá. – Gyanítjuk, hogy lehallgatják ezt a termet. Amint lehet, mindent megbeszélünk – vonta magához ő is szorosan. – Már teljesen kikészített, hogy mi tarthat nektek ennyi ideig. Megkaptad a gyógyszert? Nem esett bajod odakint?

Sebastien bólogatott és Réka válla felett a többieken is végignézett. Mind épségben voltak, ahogy sejtette – és úgy méregették kettejüket, mintha biztosak lennének benne, hogy valami természetfeletti csodának lesznek szemtanúi.

– Sajnálom, hogy ez pontosan olyan hely lett, mint az otthonod, Seb – mondta ki Mina végül. Levente és Szilárd komoran bólogattak, a régi iratszekrény mellé húzódó Berni pedig a szája elé kapta a kezét, ahogy felismerte, ebbe a titokba nem csak őt avatták be.

– Szóval elhiszitek?

– Tény, hogy én egész nap viaskodtam vele – válaszolt Szilárd a teljesen elfogódott Sebastiennek. – Tudtam rólad, hogy nem vernél át minket, de hát... ugye, te is érzed, milyen őrülten hangzottál? Nehéz volt egyszerűen csak jó szándékból hinni neked. Amikor délután meséltem erről Minának, ő elmondta, hogy Réka füzete tényleg tele van a neveddel. Azt egynek biztosra vettük, hogy rólad ír könyvet. Aztán Levi már úgy érkezett ide, hogy az egészet tényként kezelte. Pár perce végignéztük, hogyan kapsz új emléket, és azt hiszem, addigra már egyikünk se kételkedett a dologban.

– Tényleg az a csaj szerelmes beléd, akiről festmény van Réka szobájában? – szakította félbe Mina. Sebastien csak zavartan vonogatta a vállát; erre ő is rég szerette volna megkapni a választ. – Ugye, tudsz róla, milyen szerencséd van?

– És egy az egyben megkaptad az új emlékeket? – gondolkodott el Szilárd . – Oké, de olyan tempóban, ahogy Réka írja? Mert mi van akkor, ha percekig ül egy szó felett? Vagy ha egészben beilleszt egy új bekezdést? Biztosan olyan is van, hogy egy mondatban leír egy egész hetet, azt egyszerűen átugorja az életed?

– Ezt nem féltitek a lehallgatástól? – csodálkozott el Sebastien, mire mind egyszerre feleltek nemmel. Leroskadt a fal tövébe, ahogy nemrég tette a hideg utcán. Iszonyú fáradtság áradt szét benne a lassan hatni kezdő gyógyszertől, de azért eszében sem volt elhallgatni, úgy felvillanyozta, hogy nem kell többé titkolóznia előttük. – Hát, magát a kéziratot még sosem olvastam egyben, szóval nem tudhatom biztosra, melyik emlékem volt konkrét jelenet. Rendes időben éltem meg az életem, legalábbis én annak éreztem. Viszont néha tényleg úgy tűnt, hogy a napok gyorsabban telnek és nagyon egyformák, és akkorra tippeltem egy időugrást a narrációban.

– Leéltél két évet pár hónap alatt. Mintha csak egy másik bolygó időszámítása lenne – ismételte Szilárd lassan. – És ha Réka átfogalmaz dolgokat, akkor kijavítod magad beszéd közben? És az miben más, mint amikor a szöveg is arról szól, hogy félremondasz valamit?

– Ki kéne próbálnunk – húzta fel Mina mindkét lábát az asztalra. – Beleírhatunk mi is a doksiba? Akkor is működik, ha mi csináljuk?

– Így is elégszer kínoztam meg szegényt az új emlékekkel – szólt rájuk Réka, visszaülve Levente mellé és zsebre rakva az eddig kezében szorongatott telefonját. – Nem egyszerű úgy átírni egy történetet, hogy épp melletted van, akinek a múltját önkényesen módosítod.

– És ha elkészült a történet, haza fogsz menni? – tette fel Levente a kérdést, amivel Sebastien most mind közül a legkevésbé akart szembesülni. Hidegzuhanyként öntötte el az idegesség, sarokba szorítva érezte magát, de nem a többiek, hanem saját kételyei által. Végignézett mindannyiuk feszülten várakozó arcán, és mielőtt észrevennék rajta a hezitálást, felnevetve kivágta magát:

– Egyelőre azt sem tudjuk, hogyan működik a visszajutás. Egy darabig biztos nem kell ettől tartanotok.

Egyértelműen észrevette Rékán, hogy átlát ezen a kijelentésen. De csak néma szemkontaktussal tudták megtárgyalni, hogy erről még beszélniük kell, mert abban a pillanatban nyílt az ajtó. A két rendőr érkezésére mind elhallgattak, arcukról eltűnt eddigi halvány mosolyuk. Ők nem szóltak hozzájuk, csak azért érkeztek, hogy a szoba egyik régi iratszekrényét kivonszolják magukkal.

– Semmi érdekes nincs azokban, de cipekedjenek csak – jegyezte meg Réka az ajtócsukódást követően, fejét ráhajtva Levente vállára. Sebastien értetlenül nézett utánuk:

– Mit keresnek egyáltalán? Tényleg újra fog indulni az újság?

– Lefoglalják az eddigi tulajtól és újra felvásárolják, most már tényleg megbízható kezekbe. Attól kezdve meg nem nehéz elképzelni a jövőt: mindenkit kirúgnak és feljelentenek, leszedik az egész munkánkat, a cím is csak azért marad meg, mert annyira jól jelképezi a győzelmet felettünk. Legalább azt sejthetjük ebből, hogy nemsokára vége az internetkorlátozásnak – tette hozzá bizakodva, némán célozva a Lantai Henriettel kapcsolatos tervükre. – Tudjátok egyébként, miért pont itt vagyunk? Azt akarják elhitetni, hogy a szükségállapot óta végig itt rejtőztünk. Szeretnék még az ebben való bűnrészességet is ráfogni az eddigi laptulajdonosunkra. Szóval minimum reggelig biztosan maradunk, amíg körbe nem fotózzák az összes állítólagos bizonyítékot az ittlétünkre. Persze a Batthyányban is épp most kutatják át az irodánkat, de azt inkább csak titokban. Az a hírigazgató nő odaszólt a rendőrségnek, hogy inkább ne kerüljön nyilvánosságra, kinek a lakását használtuk főhadiszállásnak. Elég okos húzás, irigylem, amiért megtehet ilyesmit.

A nő említésére Berni összerezzent, de végül nem hozta szóba a tévében történteket.

– Az egész ítélethozást ilyen gusztustalan elvek mentén tervezik – fintorgott Mina. – A világon mindent a mi nyakunkba varrnának, és utólagosan keresnek ehhez bizonyítékokat. Gondolom, minél több hülyeséget tud ránk kenni valami rendőr vagy hivatalnok, annál nagyobb dicséretet kap a főnökétől. Tudok róla, mekkora versenyt akar Lantai csinálni a dologból, tisztára beteges az egész.

– Biztos meg lesz büntetve az összes támogatónk is valamilyen formában – szólt Levente. – De nyilván az a narratíva hangzik a legtisztábban, hogy minden bűnös itt van, ebbe a terembe zárva...

Ekkor elhallgatott – saját szavai vágták őt félbe, amik az ajtó túloldaláról visszhangzottak át. A követeléseikről lemondó beszédét ismételték a rádióban, a kintiek pedig szándékosan hangosíthattak az adáson. Levente teljesen megfeszült, talán el se jutottak a tudatáig Réka halk megnyugtató szavai, amiket mellette ülve suttogott. Sokáig meredt maga elé, majd megdörzsölte arcát, és amikor felnézett, tekintetében már inkább félelem csillant, mint düh. A tervük még mindig kétesélyes volt, a rákényszerített lemondással járó megalázottság viszont borítékolt. Sebastien megint az első találkozásukra gondolt, az akkori nagyratörő, elbizakodott, idealista idegenre, aki azóta annyit változott, annyi mindent volt kész feladni, aki annyi erőfeszítéssel akarta kiérdemelni a rá bízott felelősséget. És ez az igyekezet talán már önmagában alkalmasabbá tette őt a vezetésre bármilyen mostani hatalomnál.

– Bármi is jön ezek után, én tudom, hogy helyt fogsz állni. És náluk ezerszer jobban fogsz csinálni mindent – jelentette ki teljes meggyőződésből. Levente halványan elmosolyodva kapta felé a fejét:

– Ugyan, egyikünk se vitte volna semmire, ha te nem lennél itt. Megmentetted ezt a helyet, csak még nem feltétlen látszik rajta. – Elhallgatott egy pillanatra, a többiek pedig mind helyeseltek szavaira. – Réka valamire nagyon ráhibázott, amikor éppen most, éppen közénk hozott át téged a valóságba.

Sebastien csak zavartan elvigyorodott. A padlón fészkelődve újra felidéződtek benne a kocsiban kapott tanácsok egy újabb tervről – egy kiterjedt programról, ami válaszokat garantál, ami állít, és nem csak ellenez, amiről az emberek végre higgadtan és észszerűen eldönthetik, bizalmat szavaznak-e neki. Ő sosem kapott lehetőséget arra, hogy a témában otthonosan mozogjon, most mégis egészen tisztán rémlett elé egy jövőkép, ahol mindezt végre tudnák hajtani. Jól tudta, milyen abszurd épp most, a bukástörténetük közepén álmodozni ilyesmiről – de egyelőre nem is kellett többet tudnia annál, mint hogy bízik a barátai képességeiben. A részletekre elég lesz holnap reggeltől rátérniük.

– Persze, egyszer biztos minden jobb lesz, de addig ki is kell valahogy bírnunk ezt a közutálatot. – Mina dühösen méregette az ajtót, láthatóan nem érezte át reményteli kijelentéseik hangulatát. – Nagyon megszívjuk, ha túl sokat várunk, ugye, tudjátok? Reggeltől fogva a kormány egyetlen célja lesz minket lejáratni, és ha elég sokáig hangoztatják a hazugságaikat, az emberek elkezdenek hinni nekik. Pár hónap, és minket úgy fognak gyűlölni, ahogy még soha senkit.

– Talán nem is olyan kibírhatatlan érzés – jegyezte meg halkan Berni. Ittlétük óta először szólalt meg, először célozgatott a tévében történtekre – pedig bizonyára más se járt azóta a fejében. Sebastien látta a többieken, ahogy egymásra pillantgatva, hezitálva keresik a szavakat. Végül Szilárd kezdett bele először:

– Amíg itt voltunk, sokat beszélgettünk rólad is. Tényleg nagyon sajnáljuk. A félrevezetéseid... meg azt is, hogy nem vettük észre, mennyire rosszul érzed magad.

– Hát, kicsit azért észrevettük – fűzte hozzá Mina. – De nem tudtuk, hogyan segíthetnénk, inkább csak arra vártunk, hogy végre te is belásd a dolgot. Azt egyikünk se tippelte volna meg, hogy ilyen zseniális húzással teszed meg – ült ki a cinkos vigyor arcára. – Most komolyan, nem semmi voltál. Irtó büszkék vagyunk rád.

– Jobban vagy? – kérdezett rá Levente. Berni sokáig meredt maga elé, előrelógó haját lassú mozdulatokkal csavargatta az ujjai közt.

– Fogalmam sincs – fújta ki végül a levegőt. – Egyáltalán nem tudom. Annyi minden változik most, és azt sem tudom, mit gondoljak mindenről. Nem tudom, hova helyezzem őket az életemben. – Felpillantott rájuk, kiüresedett hangjából több fájdalom áradt, mint nemrég az utcai zokogásából. – Semmit nem kéne hiányolnom abból, amit most eldobtam, igaz? Csakis örülnöm kéne annak, hogy végre megszabadultam az egésztől, és teljesen kicserélhetem magam.

– Ez nem így működik. – Réka csak automatikusan javította őt ki, aztán, ahogy Berni rábámult, esetlenül kényszerült a gondolat kifejtésére. – Mármint... te voltál az is, aki ma este odaállt a kamerák elé. De az is, aki előtte fél kézzel átverte minden ismerősét. Sosem fogod teljesen kicserélni magad... de a lényeg, hogy ez nem is gond. Nincs is szükséged semmilyen új énre. A változás nem erről szól. Csak meg kell tanulnod... tudod, tisztábban látni a képet. Megszabadulni attól a sok hülyeségtől, amit mások tévesen hitettek el veled.

– Add csak ide a telefonod. A régit, amit publikusan használsz – pattant fel az asztalról Mina, hogy kinyújtsa Berni felé a kezét. Gyors mozdulattal pörgetett át valamit a tőle megkapott telefonban, aztán felpillantott. – Aha, földhöz vághatom?

– Miért szeretnéd?

– Szerintem sejted. Tegnap este még működtek a telefonszolgáltatások, te váratlanul eltűntél mindenki szeme elől, ezeknek az embereknek pedig még semmi okuk nem volt utálni téged. Akkor hogyhogy egyikük sem volt képes felhívni, hogy jól vagy-e? Most komolyan, hiányozni fog akár egyikük is neked?

Egy pillanatnyi hallgatás után Berni is felállt a helyéről, haját kisöpörve az arcából.

– Én akarom csinálni – vette vissza a telefont. És valóban, elszánt tekintettel lépett hátra egyet, és a következő pillanatban teljes erőből vágta neki az ablak melletti falnak. Az éles csattanásra mind összerezzentek – csak hogy aztán mindannyiukból hitetlenkedő nevetés bukjon ki.

– Olyan hülyék vagytok, ez minimum pár napot rá fog húzni az őrizetünkre – bizonygatta Réka, de ő is ugyanolyan képtelen volt visszatartani a vigyorgást. – Belőletek mindig kijön az idióta, amint beléptek ebbe a szerkesztőségbe...

Az egész éjszakát végigbeszélgették. Talán minden fáradtságuk ellenére is féltek a csendtől, a némaságban rájuk szakadó külvilágtól, mert összevissza ugráltak a témák közt, csak elhallgatniuk ne kelljen. A regényvilágból átjutás minden részletéről is kikérdezgették Rékáékat, olyan alapossággal, amire ők ketten hónapokon keresztül nem jutottak volna. De lehallgatott helyiség ide vagy oda, időről időre egy másik kérdéshez kanyarodtak vissza: hogyan képzelnék el az ország jövőjét, ha végre rajtuk múlnának a dolgok. Az irányvonalak egyre tisztábban kristályosodtak ki előttük, és Sebastien mosolyogva ismerte fel, hogy át sem kell adnia végül az autóban kapott tanácsokat. Az elhangzó szavaik így is minden rá bízott kritériumnak megfeleltek.

Ő pedig folyton azon kapta magát, hogy úgy figyeli a barátait, mintha máris elfakuló emlékek lennének egy másik univerzum távolságában. Annyi mindent szeretett volna elmondani nekik, annak egyre biztosabb tudatában, hogy már nem sok lehetősége lesz rá. De amit ki tudott bökni, az is csak pár futó dicséret lehetett – visszafogott, mellékesen megjegyzett verziói a benne viaskodó elfogódott érzéseknek. Nem válhatott túl melodramatikussá, nem törhette el ezt a pillanatnyi nyugalmat, az utolsó éjszakát életük legnehezebb kihívása előtt. Mert azt is egyre növekvő bizonyossággal tudta, hogy ma látja őket utoljára kezdő lázadóknak, hogy hamarosan ki fogják nőni eddigi szerepüket, és olyan magasságokat fognak megcélozni, amikhez ő már nem érthet, és valószínűleg látni sem fog. Ha pedig ez lesz a helyzet, a nagy kijelentések helyett százszor többet fog érni, ha ezt a hétköznapi beszélgetést megőrizheti emlékeiben.

A nap lassan felkúszott az égen, a felkapcsolt lámpájuk ellenfényeként tüntette el a vallatószoba árnyékait. Mind egyre gyakrabban pillantottak ki a tiszta novemberi égboltra, mintha a jövőjük onnan érkezne meg. Már reggel nyolc óra is elmúlhatott, amikor benyitott egy rendőr az ajtón.

– Csak maga jöjjön – intett Rékának, mert mindannyian felpattantak a kilincs első mozdulására. – Lenne itt pár megbeszélnivaló. 

Sziasztok!

Hű, ezt a hosszú közös beszélgetést már nagyon régóta vártam. Hogy éreztétek magatokat az olvasása közben? És milyen jövő vár szerintetek rájuk, ami a kormány lebuktatását, illetve Seb hazajutását illeti?

A 22.1. fejezetben kapunk egy kellően összezavaró tartalmú, utolsó főgonosz-beszédet Lantaitól. Megtudjuk, milyen sorsot szán a hatalom ezeknek a látszólag bukott lázadóknak, és milyen új körülmények közt kell majd még egyszer utoljára kijátszani őket.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!