Content warning: így kéne ezt egyáltalán hívnom? Két megtört kis lázadó beszélget az elvesztett éveikről és a jövőjük kilátástalanságáról. A jelenben pedig további szükségállapot-leírások, most épp egy másik nyomasztó lakásba bezárkózva.

***

Magától értetődően indulok Juniper után.

A levert fáradtság, ami az elmúlt percekben kiült az arcára, önmagában még nem aggasztott. Csak pár hónapja győztem meg, hogy kezdjen jobban bevonódni a társaságunkba, gyakran látom, hogy ezek a hangoskodó közös beszélgetéseink még hamar kimerítik őt. Ilyenkor kicsit félrehúzódva szokott minket tovább hallgatni, szótlanul de annál figyelmesebben, néha halványan elmosolyodva egy-egy szavunkon. Mostanában pedig új szokása inkább odalépni hozzám valami halk alibi-kérdéssel, aztán mellém húzódva csak velem beszélgetni, a zajos külvilágból kivonva kettőnk kétszemélyes kis univerzumát. Talán nem szép tőle, hogy ilyenkor önkényesen elszakít a többiek társaságától, de túlságosan jólesik a figyelme ahhoz, hogy ezt sérelmezni tudjam.

Most is megtehetné mindezeket, ha egyszerűen csak elfárasztotta volna a szóáradatunk. Ehelyett leszegett fejjel siet ki a teremből, maga mögött hagyva a beszédtémánkat arról, ki milyen tervekkel szeretne visszatérni egy ennél igazságosabb rendszerben működő külvilágba. Hirtelen engem se tud érdekelni a saját félbehagyott mondatom. Gondolkodás nélkül követem őt, ki a visszhangzóan üres előtérbe, ahol még épp látom becsapódni a belső udvarra vezető lengőajtót.

Odakint a törött háttámlájú műanyag padon ül, ami valamikor régen a gyár munkásaihoz tartozott. Minden irányból rideg betonfalak veszik körbe, és ő is mintha élettelenné dermedt volna egyedüllétében. Mindig is nyomasztóan aprónak találtam ezt a teret, udvar helyett inkább csak az épület által körbeszorított, teremnyi betondarabnak, amit a tulajdonosnak még nem volt ideje gépekkel benépesíteni. Most viszont elég nagynak tűnik ahhoz, hogy ő teljesen elvesszen benne.

Meg se rezzen, ahogy odasétálva mellé ülök. Pár perc csend – ez már kötelező jellegű bevezetése minden nagy beszélgetésünknek. A pad lekopott festékének mintázatát, majd inkább az eget figyelem. Ez az egyetlen irány, ahonnan nem csak a szürkeség bámul vissza rám. Este tíz múlhatott, a nap épp lemenőben van; a csillagok már halványan átragyognak a megfoghatatlan árnyalatú, egyszerre kék, narancs és rózsaszín égen.

– Tényleg mások a csillagképek ott, ahol felnőttél? – érdeklődöm, nem esetlen kezdőkérdésként, hanem mert mostanában valóban mindig ez jut eszembe az alig pár órára elsötétedő nyári égboltról.

– Amikor ideköltöztünk, erre voltam a legkíváncsibb. De hiába meresztgettem a szemem az égre, ha az otthoni állásukat nem jegyeztem meg. – A szavai közben elmosolyodik. Sokáig fürkészi az arcom, én meg szeretném visszavonni, hogy az ég bármilyen színforrás is volna az ő szempárjához képest.

– Visszamész az orvosira? – idézi fel, amit odabent mondtam a jövőbeli terveimről. – Jól teszed. Ott majd úgy segíthetsz az embereken, hogy abból végre senki nem tud állásfoglalást gyártani. Megmented az életüket, és közben nem kell azon gondolkodnod, hány törvényt szegtek meg vagy hányszor jelentettek fel másokat.

– Így... így van. – dadogok. Hosszú évekre megfelejtkeztem már róla, de annak idején pontosan ebből a megfontolásból jelentkeztem a szakra. – Na és te?

A tekintete egyetlen villanásából megértem, miért menekült a kérdés elől.

– Figyelsz? – szakították félbe a tudatában pörgő képeket. Sebastien összerezzenve eszmélt fel. A másodperc töredékéig nem is rémlett neki, mit keres a budai lakás régi bútorokkal telepakolt nappalijában, a világos kanapé szélén. A kezében szorongatott bögre is olyan idegennek tűnt, mintha nem ő fogyasztotta volna el belőle a teája felét.

– Azt kérdeztem, hova mentetek aztán – ismételte Levente. Vele szemben állt a fehér szőnyegen, és átható tekintettel méregette őt, szétszórtságát valószínűleg a rosszullétének tudta be. Sebastien minden akaraterejét latba vetve kapcsolt át a fejében pörgő jelenetről a fél órával azelőtti emlékeire.

– Legalább fél óráig nem tudtuk lerázni azokat az idegeneket. És a metrókocsik szinte üresek voltak,  szóval sokkal fenyegetőbb helyzet volt, mint tegnap ilyenkor lett volna. Egy darabig tartottam magam, de addigra tényleg rosszul lettem. Elég... türelmetlenül is viselkedtem Szilárddal. Ő erősködött, hogy jöjjünk ide, hozzátok, viszont amikor felmentünk a metrómegállóból... már senki nem követett minket. Mondjuk, tele volt rendőrökkel az utca, biztos tőlük ijedtek be. Vagy remélték, hogy ők úgyis elintézik az előállításunkat. Láttam Szilárdon, hogy megkönnyebbül ettől, és igazából azt remélte, hogy folytathatja tovább az üzenetek kirakását. Szóval megegyeztünk, hogy...

– Rólam inkább ne beszéljünk – suttogja összefont karral. – Senkim sincs odakint. Otthagytam az iskolát tizennégy évesen. Fogalmam sincs, mikor adják vissza az állampolgárságom, vagy hány évig fognak utána gyűlölködve nézni rám az emberek. Nekem nem olyan szórakoztató a jövőről álmodozni.

Hidegzuhanyként önt el a szégyen. Eddig is tisztában voltam minden kimondott szavával, de olyan mellékes, pillanatnyi akadályként éltek a fejemben, amiket ő fél kézzel is képes lesz legyőzni. Annyi év után még mindig képes volt becsapni, elhitetni velem, hogy semmitől nem kell őt félteni. Pedig tudtam jól, hogy az itt kivívott érdemeink bármilyen másik életben azonnal értéktelenné válnának – és mit tegyen, akinek sosem volt esélye máshol bizonyítani? Merre induljon, aki gyerekkora óta nem ismert másik életet a miénken kívül?

Közel húzódik hozzám, én meg átkarolom őt. Ugyanannyira szükségem van a közelségére, magam mellett kell tudnom valaki más szívdobogását ebben a kihalt gyárépületben. A mozdulat mostanra már ösztönösen megy köztünk, ezúttal viszont nem elégszik meg ennyivel. Addig fészkelődik, amíg teljességgel a mellkasomnak veti a hátát. Egészen hozzám simul, két karomat olyan szorosan húzza maga köré, hogy már attól tartok, fájdalmat okozok vele.

– Nem igaz, hogy senkid sem lenne – mondom ki, a vállának támasztva az állam. – Segítek bármiben, csak... találd ki, mit szeretnél. Legyen miért várnod a jövőt.

– Ne pazarold rám az időd – kéri, de én válaszként csak még szorosabban vonom őt magamhoz. – Lehet, hogy nekem már minden túl késő. Képzeld, még kapcsolatom sem volt soha.

– Szóval megegyeztünk, hogy idejövök, ő pedig próbálkozik még egy ideig egyedül a megállókban. De vissza fog jönni, amint túl veszélyesnek érzi a helyzetet – folytatta a talán percek óta befejezetlenül hagyott mondatát. Egyáltalán nem lepte meg, hogy Levente kiborult a hallottaktól.

– Tehát elengedted őt? Határozottan kértem, hogy mindannyian minél hamarabb érjetek ide, erre ilyen zseniális különakciókkal jöttök...

– Szerintem nem volt rossz ötlet – szólt közbe tapintatosan Berni. A szemközti fotelban ült, saját nappalijában is olyan kifogástalan tartással, mintha külső szemlélők ellenőriznék minden mozdulatát. Háta mögött a tévéből konstans háttérzajként szólt a híradó, az elhangzottak azonban most először egyiküket sem kötötték le. – Szédülsz még?

– Itt kicsit már jobb – erőltetett magára Sebastien egy mosolyt, és ismét beleivott a teájába. – Szilárd azt mondta, képtelen volna itt várakozni. Viszont nekem se kell követnem őt, úgysem tudok segíteni rajta, amíg rosszul vagyok.

– Igen, ebben teljesen igaza van, na meg gondolom, ő is hamarosan idejön... – helyeselt Berni. Szavai azonban hamarosan elmosódtak Sebastien tudatában, ahogy az emlék harsogó élénksége felülkerekedett minden érzékszervén.

– Ne lepődj meg – szól rám a vallomása után. – Neked talán volt valakid, amióta köztünk vagy?

– Nem.

– És az általános iskolában?

– Nem.

– Akkor rakd össze a matekot.

– Sajnálom – mondom ki, óvatos mozdulatokkal simogatva a haját. Nem mintha a saját tapasztalataim azt állítanák, valami nagyszerű élményből maradt volna ki. Ha egész életed minden lépését ítélkező tekintetek nyomán kell kiszámítanod, a szerelem keresése is legfeljebb csak eltanult színjátékok kötelező köre lehet. Azzal az egy-két lánnyal középiskolásként csókolózva talán el tudtam hitetni magammal pár pillanatra a boldogságot; de az utána ránk nehezedő kínos csendek és elhallgatott igazságokkal teli, óvatos beszélgetések mindig visszatérítettek a valóságba. Talán idővel, egy tartós kapcsolatban az emberek még ebben a világban is ráveszik magukat a bizalomra – ebben legalábbis mindig szerettem volna hinni. De ha nem így van, talán jobb is, hogy a Juniper iránti érzéseim viszonzatlanok maradnak. Képtelen lennék egy centivel is távolabb tartani őt magamtól.

– De ha kijutunk innen, ugye, megpróbálsz találni valakit? – kérdezek rá, bármennyire szorítja a mellkasom már a feltételezés is. Egész eddig biztonságos holtpontban ragadhattak meg az érzéseim: valami önző megnyugvást találhattam abban, hogy Juniper nem csak velem, senki mással nem akarja egy kapcsolat kockázatait vállalni. Nehéz elhinni, de az elmúlt két évben a féltékenység árnyéka is alig ért utol. Ez a lány a kezdetektől hozzám tartozott leginkább, amennyire csak engedte magát egy másik emberhez tartozni. Innen kijutva fog majd csak arcul vágni, mennyire nem állok még készen arra, hogy végignézzem a boldogságát valaki mással – sőt, hogy őszintén kívánnom kelljen ezt, mint a legjobb esélyt mindkettőnk számára.

Ő viszont rázza a fejét a kérdésemre. A tekintetében ülő fájdalom többet sugall egyszerű borúlátásnál.

– Nem lesz olyan egyszerű továbblépni – suttogja.

Sebastien a városon átvágva értette meg, hogy a híradások nem túloztak a szükségállapotról. A néptelen utak, a leszegett fejjel, némán közlekedő emberek, a felfegyverzett járőröző rendőrök otthonának legnyomasztóbb részleteit idézték fel benne. Az első kerület ugyan egy fokkal bizalomgerjesztőbb volt Pestnél, a korábban annyiszor megcsodált hegyoldali házak közt még a kihalt csend is nyugodtabbnak tetszett. Őbenne mégis csak akkor tudott felengedni a félelem, amikor elért a Krisztina körútról a hegyoldalra vezető egyik kisutca végére, és végre beléphetett a lakás ajtaján. Reménykedett, hogy Rékáékat is már itt találja, de Berni és Levente csak ketten nyitottak ajtót. Sebastien látni vélte arcukon a csalódottságot, amiért megoldás helyett csak a rosszulléte újabb problémáját hozta a nyakukra. Most pedig még beszámolót sem képes adni nekik, túlságosan lefoglalja a küszködés egy másik univerzumból áttörő emlékekkel...

– Réka meg Mina is mindjárt jönnek, beszéltem velük telefonon – bökte ki az egyetlen megnyugtató hírt, amivel szolgálhatott. – Ők is jól vannak.

– Mármint a történteken továbblépni? – kérdezek rá. Tompán, szinte megzavarodottan bólint, mint aki egészen másra akart eredetileg célozgatni. – Teljesen megértem. Nehéz lesz olyan emberek közé visszamennünk, akik éveken át az országuk ellenségének láttak minket. Egymásban is nehéz lesz újra megbízniuk... nem tudom, ránk mikor lesznek képesek kiterjeszteni ezt a bizalmat. Egy ideig minden olyan zavaros lesz az életükben. És mégis ki akarná tovább bonyolítani a dolgokat azzal, hogy egy volt ellenállóval ismerkedik?

– A helyedben pont nem aggódnék. Hamarosan úgyis körbe fognak zsongani a lányok. A rendes, kedves, feddhetetlen múltú lányok, akik mellett tényleg vissza tudnál illeszkedni a normális életbe. – Felém fordul, mosolyog, mégis tele van a hangja fájdalommal. – Te meg addig beszéled tele a fejüket, és addig nézed őket a gyönyörű szemeddel, amíg beléd nem szeretnek mindannyian.

– Még elmentek hozzánk a gyógyszerért. – Ennél többet nem volt képes kimondani, amikor épp belehalni készült a fejében zsongó szavakba. Erősebben szédült, mint a nyugtatóhiánytól valaha tette, szíve ki tudott volna szakadni a mellkasából. Nem is tudta, mire vágyik jobban: hogy elkiabálja barátainak a hallottakat, vagy hogy napokra elzárkózzon a világtól, és csak Juniper előző mondatát ismételgesse magában. Ugye, nem csak félreértett valamit benne? Lehetséges rosszul emlékeznie olyasmire, amit alig pár másodperce szőttek a tudatába?

Levente mondott valamit Rékáék hollétéről, de Sebastien megengedte magának, hogy fel se fogja a szavait. Mindennél sürgetőbb volt most visszatérnie a jelenet folytatásába.

Szólni sem tudok. Reszketek, olyan hirtelen gyengeség tör rám, mintha lebetegedtem volna. Soha életemben nem beszéltek még hozzám így, ennyire kitekerten, mégis őszintén, ennyire tárgyilagosan, mégis sérülékenyen. Nem is hinném, hogy bárki mástól a világon megkaphattam volna ezeket a szavakat.

Juniper bátortalanul érinti a homlokát az enyémhez. Már kibírhatatlan, mennyire szeretném őt magamhoz vonni, tesztelni, mennyire igaz az előző kijelentése. Hiszen az elmúlt két és fél évben őt néztem a legtöbbet, az ő fejét beszéltem tele a legtöbbször. Elönt a forróság, a szemem is inkább lehunyom, hátha attól visszatér valamennyi a józan gondolataimból. Sosem volt még távolság olyan elviselhetetlen, mint az a tíz centi az elnyílt ajkaink közt.

De ekkor elkapja a fejét tőlem, hogy tekintete a hátam mögé fókuszáljon.

Én is hátrafordulok. A város irányából egy idegen közeledik a bejáratunk felé. A hátrafogott hajú nő civilekhez illő nadrágot és pulóvert visel, de elég rutinunk van már abban, hogy a tekintélyt parancsoló kiállásából, a távbeszélőt szorongató zsebre tett kezéből, a golyóálló mellénytől merev mozdulataiból minden szándékát kiolvassuk.

– Menj innen – sürget Juniper. Valóban felkelek a padról, de azért, hogy az idegen irányába közelítsek. – Komolyan, menj vissza a többiekhez!

– Azt hiszed, egyedül hagylak?

– Ha bízol bennem, akkor igen – vágja rá rögtön. – Semmiről nincs szó. Különben se tud ismerős terepen ártani nekem. Mindjárt megyek utánad, jó?

– Na és most hol lehetnek?

– Nem tudom, azóta nem beszéltünk. De biztonságban vannak – erősködött Sebastien. Elvégre akkora veszélybe mégsem kerülhettek, ha Réka épp most gépel új jelenetet a könyvébe. De sejthette volna, hihető bizonyíték híján milyen üresen fog csengeni a kijelentése.

– Honnan veszed? – kérdezett vissza Levente, és amikor nem kapott tőle választ, idegesen fújta ki a levegőt. – Sokra megyek a hülye optimizmusoddal, időben kellett volna gondolkodni, és megvárni őket...

– Levi, kérlek – érintette meg Berni finoman a karját. – Nincsen semmi gond, Seb, minden tőled telhetőt megtettél, és én is biztos vagyok benne, hogy jól vannak. Legjobb lenne most pihenned egy kicsit, amíg nincs itt a gyógyszered. Menj át nyugodtan a vendégszobába aludni.

– Nem, biztos nem alszom. És jó lesz itt. – Bögréjét a padlóra tette, hogy háttal ráfekhessen a kanapéra. Bármennyire is szüksége volt most némi pihenésre, ehhez semmiképp nem zárkózott volna el a többiektől egy másik helyiségbe.

A sokágú csillár fémjén megcsillanó reggeli napfény épp elvakította őt. A széles ablakok, a magas, fehér falak alapjaiban egészen emlékeztették a Batthyány utcai irodára, a régi bútorok sokasága viszont jóval szűkebbre nyomta össze ezt a helyiséget. A széles képernyőjű tévét és a párkányon álló szobanövényeket leszámítva egy évtizedekkel ezelőtti nagypolgári család házában is járhattak volna. Levente is olyan feszélyezetten kapkodta tekintetét a szoba sarkai közt, mint aki egészen másképp képzelte el a forradalmi rejtekhelyüket. Sebastien el akarta árulni neki, milyen konkrét bizonyítéka van Réka biztonságára, de attól tartott, ő most a legkevésbé lenne vevő ilyen képtelen történetekre.

Az előbb Szilárd sem igazán tűnt meggyőzöttnek. Ahogy a szórólapozás közben Sebastien tovább mesélt a múltjáról, hiába fogalmazott egyre félreérthetetlenebbül, ő következetesen semmit nem kérdezett vissza a karakterlétéről. Talán attól tartott, ha ő is szavakba önti ezt a képtelenséget, akkor már ketten lesznek teljesen megőrülve. Älstmarről ellenben a legapróbb gyakorlati részletekbe menően faggatta Sebastient. Nem úgy, mint aki lebuktatni akarja egy keresztkérdéssel – inkább, mint akinek meggyőződése, hogy így szokás regényt alkotni, olyan alapossággal megtervezve a világépítést, mintha az írónak valóban benne kellene élnie. Biztosan kezdte elhinni, vagy legalábbis jobb magyarázat híján tényként kezelni, hogy Sebastien valamiféle kitalált helyről származik. De mindezt szavakba foglalnia újabb lépés lett volna, aminek megtételében félbeszakították őt.

Sebastien egyáltalán nem bánta meg az őszinteségét. Beszélgetésüket nem teljes, de a vártnál jóval egyszerűbb sikernek érezte, és alig várta, hogy a többieket is beavathassa titkába. Ugyanakkor belátta azt is, hogy másodjára óvatosabban, nyugodtabb körülmények közt kell belefognia a vallomásba. Azt sem bánta volna, ha eközben számíthatna Réka támogatására is.

A nappaliban hamar utolérte ugyanaz az elzártságérzet, amitől tartva visszautasította a vendégszobát. Berniék kikapcsolták a tévét, és hogy ne zavarják őt, inkább a szemközti konyhában kávézva beszélgettek a hallottakról. Sebastien erőt vett magán, és nem sietett csatlakozni hozzájuk. Inkább szorosra hunyta a szemét, már rutinszerűen próbált a légzésére figyelni, gondolatait nyugodt mederben tartani. A kialvatlanság és a szórólapozással járó idegesség a megszokottnál hamarabb kiváltotta belőle az elvonási tüneteket; most, egy biztonságos lakás csendjében viszont egészen lecsillapodott a szorongása.

A regény új jelenete még mindig egészen kitöltötte tudatát – talán azért is kapta éppen most Rékától, hogy elterelje figyelmét a rosszullétéről. Tucatszor elismételte magában, mindig ugyanazzal a maradéktalan alapossággal, mintha még ezutáni feladata volna az elhangzottak memorizálása. Egyes pillanatokon minden alkalommal elmosolyodott, a képsor végére érve pedig semmihez sem fogható reménykedés tört rá. Került már közel ahhoz, hogy csaknem megcsókolja Junipert, de ennyire erős bizonyosság még sosem töltötte el arról, hogy a lány nem utasítaná el...

Az eredeti verzióban nem követte őt. Még fel tudta idézni magában az ugyanúgy becsapódó teremajtót, a percnyi rácsodálkozását, majd azt, ahogy a többiek rögtön elterelték a figyelmét róla. Ez a képsor viszont épp elfakulni készült a tudatában, és lassan csak annyira tűnt valódinak, mintha könyvben olvasta volna valaki más szereplésével. Az új jelenet percről percre élesebben lépett a régi helyébe. Ösztönösen a folytatásért kutatta emlékeit, hiába tudta józan esze, hogy az egyelőre nem létezik se a dokumentumban, se saját tudatában. Egészen biztosra vette, hogy azt látná benne, ahogy Juniper elküldi az ügynököt. Három héttel jártak ekkor az elnöki merénylet előtt, már körvonalazódott a tervük a parlamentbe való bejutásról – mi mást akart volna a rendfenntartó nő, mint a kiszivárgott elképzeléseiket szabotálni? És mi más válasza lett volna Juniper igazi énjének, mint elutasítani bármilyen árulásra vonatkozó ajánlatot?

Sejtette, hogy Réka a buszon ülve gépelte telefonjába a párbeszédet, a kép megszakadása pedig azt jelentette, gyalog tart feléjük a megállóból. Nem aggódott érte, biztosra tudta, melyik pillanatban fog felcsengetni hozzájuk. Arra viszont nem számított, hogy egyedül fog állni az ajtóban.

– Végre itt vagy! – Levente már a küszöbön magához szorította Rékát, aztán, ahogy elengedte, csodálkozó örömmel simította meg az arcát. – Te mosolyogsz. Tudtam, biztos voltam benne, hogy kitaláltál valamit!

– Igazából Mina volt a zseni – rángatta le a kabátja cipzárját Réka. – Nem jött velem, elengedtem a kórházba. Muszáj még a ma este előtt megtudnia, mi van Lantai Henivel. Tudom, mást beszéltünk meg, bocsánat, hogy szétváltunk... – kezdte, de ekkor Sebastienre rápillantva mindent összerakott. – Ti is ugyanezt tettétek.

– Mert nekünk is muszáj volt – vágta rá Sebastien. A nappaliba visszalépve ismételten beszámolt a történtekről, előre tudva, hogy Réka felháborodása alig egy másodpercig fog tartani.

– Hagyjuk a metrózást, az a lényeg, hogy jól vagy – jelentette ki a végén, és Sebastien kezébe nyomta a gyógyszeres dobozát. – Szilárd is elég hülye volt, hogy nem jött veled, de az sem gond. Ma estére végre fordítunk a dolgok állásán.

– Mit találtál ki?

– Berni, szükségünk lesz egy ismerősödre a tévétől. Mináék irodáját is attól a hírigazgató nőtől kaptad, nem?

– A fiától, igen... – Az ő arcán alig észrevehetően suhant át a bizonytalanság, ahogy visszaült a fotelba. – Mit szeretnél velük?

– Ma este be fogunk juttatni egy üzenetet a tévébe. Elmondjuk egy felvételen, hogy nem mi tehetünk a gyújtogatásról, és hogy a támogatóink ne adják fel.

Sebastien csaknem félrenyelte a gyógyszeréhez ivott teát. Réka tekintete cinkosan villant rá, hogy aztán rögtön visszaforduljon Bernihez. Nem úgy festett, mint aki egyhamar hajlandó beismerni a társainak, miféle múlt köti kettejüket ehhez az ötlethez.

– Tényleg ki kell törnünk az elszigeteltségből, és igazad van, ez csak akkor lehetséges, ha valahogyan bekerülünk a tévébe – kezdte Berni pontosan azzal a tapintattal, ami a nemleges válaszai felvezetőjéül szokott szolgálni. – De ugye, nem arra gondoltál, hogy képes leszek bejuttatni téged, élő adásban szónokolni?

– Dehogyis élőben, előre legyártanánk egy rövid videót, amiben Levi felmondja az üzenetünket. Ezt kellene becsempészni a leadott anyagok közé.

– Az embereknek olyan forrásból kell rólunk hallaniuk, ami tagadhatatlanul tőlünk származik. A szórólapok csak valamennyi kétkedésnek tudtak megalapozni, de ezen már senkinek nem volna mit félremagyaráznia – bólogatott Levente. Láthatóan felvillanyozta a gondolat, hogy ismét visszakerülne a köztudatba, visszaszerezhetne valamennyit a tegnap délután elveszített vezetői szerepéből. Berni még mindig félszegen kereste a szavakat:

– Persze, értem én, biztosan megoldható valahogyan...

– Nem nehéz, megszerezzük az épület alaprajzát, egymást fedezve bejutunk, és végig eltereljük az ottaniak figyelmét. Kell egy szövetséges bentről, aki be tudja illeszteni a felvételt, és kifelé készülnünk kell arra, hogy csak valami hátsó kijáraton vagy az ablakon át tudunk távozni – magyarázta Sebastien olyan magabiztossággal, mintha eredetileg, a regényben komoly szerepe lett volna a terv kitalálásában. Réka nagyokat bólogatott:

– Igen, pontosan. Neked csak az épületbe kell bejuttatnod minket. Még gimiben jártam a tévészékházban körbevezetésen, nagyjából el tudok igazodni bent. Szóval, ismersz valaki megbízhatót, vagy legalább megzsarolhatót onnan?

– Ti ketten egészen hihetetlenek vagytok – nevette el magát Berni. – Először is tudnod kell, Réka, hogy egész biztosan nem a jelenlegi tévénél tudsz eligazodni, mert azt úgy három éve elköltöztették ide, a Postapalotába, ahol ha jól sejtem, még egyikőnk sem járt. Hátsó kijáratokról nem tudok, az ablakon át távozást pedig nem javaslom, ha csak nem akartok egyenesen a körútra zuhanni. A fenyegetőzés pedig sose legyen a terved része, legfeljebb egy utolsó utáni kétségbeesett ötlet, amit fenntartasz arra az esetre, ha minden más elveszett. Ahhoz fel kell fedned a kártyáidat, onnan pedig már nincs lehetőség a méltóságteljes visszaútra, értitek? Persze, semmiről nem akarlak lebeszélni titeket – fűzte hozzá villámgyorsan, amint kezdte őket elönteni a csalódottság. – Csak felesleges káosz szítása helyett hadd segítsek úgy, ahogy én tudok, jó?

– Ezt úgy mondod, mintha szétlőni terveztük volna a hülye Postapalotát – forgatta a szemét Réka. Berniék talán meg sem hallották a megjegyzését, Sebastient viszont áramütésként érte a felismerés. Szemét épphogy összehúzva, némán érdeklődött tőle, tényleg nála van-e a fegyvere. Réka összepréselt ajakkal bólintott.

Legszívesebben kiabálva kérte volna számon rajta a felelőtlenségét. Sosem adott volna pisztolyt egy civil kezébe, még vaktölténnyel sem, még a fegyverhasználat elméletében jártas írójának sem. Fogalma sincs Rékának, milyen tétekben kezdett ezzel játszani. Figyelmesen méregette a maga mellé tett táskáját, szinte látni vélte, melyik zsebében találja a fegyvert. Elhatározta, hogy visszaszerzi, bármilyen tervének is kell ezzel keresztbetennie.

– Egy pillanat, hozok valamit – térítette vissza Berni hangja a megbeszélésükbe. Amint ő eltűnt a hálószobája irányába, Réka azonnal felpattant, hogy tolakodó kíváncsisággal mérje fel a terepet.

– Kicsit para hely, nem? – kérdezett rá. A régi bútorok kellően benépesítették a nappalit ahhoz, hogy Sebastiennek csak ekkor tűnjön fel: épp olyan ürességérzet fogja el idebent, mint amikor először járt Réka lakásában. Pedig Berni jó ideje itt élhetett, legalábbis nem arról volt szó, hogy ő maga idegenként mozgott volna a tágas helyiségek között. De mintha csak futólagos tartózkodását töltötte volna egy szállodai szobában, ahova kipakol minden szükségeset, de amit eszébe sem jutna ezen felül önmagáévá formálni. A polcokon nem sorakozott ugyan kínos rend, mégis személytelenné tette a látványt, hogy egyetlen bekeretezett fotót, megőrzött emléket, megmosolyogtató kis dísztárgyat sem lehetett találni rajtuk. A szekrény könyvsora is határozottan csak dekorációként szolgált, semmi érdemlegeset nem közölve Berni ízléséről. Mintha félt volna szem előtt hagyni bármit, ami egy telefontöltőnél többet árulna el önmagáról. Mintha nem is léteztek volna ilyen tárgyai.

– Megvan – jelentette be széles mosollyal, ahogy visszatért közéjük. Hatalmas lefűzős mappát hozott magával, aminek sötétkék borítója csaknem kettészakadt a belé pakolt papírmennyiségtől. Egy véletlenszerű oldalnál nyitotta ki eléjük a kanapéra: valamilyen idegen személyről összeszedett adatok hosszas sorai szerepeltek benne, a volt munkaköreitől a gyerekei családi állapotáig.

– Régóta sejtettem, hogy az interneten nyomozás idővel nem lesz kivitelezhető – magyarázta Berni magától értetődően. – Az utóbbi hetekben sok időt töltöttem a nyomtató előtt.

– Bocsánat, ezt muszáj látnom – jelentette ki Levente elragadtatva. Tágra nyílt tekintettel lapozta át az ország elitjéről szóló improvizált aktákat – a kulcsot a világba, amit évek óta kívülről, egy kutató odaadásával figyelt, és aminek valós megtapasztalásától talán éppen csak egy váratlan szükségállapot választotta el őt. Réka is mellé ült, hogy beleolvashasson. Látszott rajta, hogy egyelőre nem tudja eldönteni, hálás legyen a mappa létezéséért, vagy bizalmatlankodó megjegyzéseket tegyen az abszurditására. Sebastient közel sem kötötték le ennyire a látottak. Bár az iratok összességét sosem látta még Berni kezében, egy-egy adatlapot segített neki összeállítani a konzulátuson, és a világon semmi furcsát nem talált a munkában. Talán csak azért, mert nem voltak itt kiterjedt ismeretségei, de egyáltalán nem érzett igényt a mappa átolvasására.

– Itt vannak – mutatott rá Levente az egyik oldalra. – Szolovicz Márta, akitől kaptad az irodát. Hat éve hírigazgató, szóval három kormányon át mindig sikeresen átmentette a hatalmát. Megvesztegetésekkel kapta meg az állását, és valószínűleg összeköttetésben van egy csomó médiacéggel, akikkel közösen ellehetetlenítenek más csatornákat... – Az utolsó információnál váratlanul elhalkult, arcán valamiféle kétely suhant át. – Szóval őt kellene megzsarolnunk valamivel?

– Nem zsarolni, szépen megkérni. Egy régi ismerőseként fogom őt keresni a bejáratnál, azt állítva, hogy, nem is tudom, mondjuk kompromittáló részleteket szedtem ki a mozgalom vezetőiből még pár hete, és felvételeim is vannak erről a híradóba. Ez a vágószobáig valószínűleg nem fog bejuttatni minket, de a folyosókra biztosan, attól fogva pedig észrevétlen lerázzuk őt, és annyi tudatlan bent dolgozónak hazudunk az ottlétünk okáról, amennyi csak szükséges, hogy végre lejátsszák az esti hírekben a felvételt.

– Veled megyek, ketten csináljuk – vágta rá azonnal Sebastien. Levente úgyis hiába próbálkozott volna egy középületbe való bejutással, abba pedig bele sem mert gondolni, milyen tervei lehettek a fegyverét magával cipelő Rékának. Ő ellenben mindenképp menni akart, képtelen lett volna a lakásba bezárkózva várakozni az akció sikerére. Már abban sem volt biztos, hogy a kora esti indulás előtti órákat ép ésszel ki fogják bírni.

Miután megegyeztek pár további részletről, Réka a Bernitől kapott kávésbögréjébe bámulva, visszafogott hangon számolt be a Lantai Emmával való beszélgetéséről. Sebastient most is a rosszullét kerülgette a nő szavaitól, teljességgel átérezte Réka lesújtottságát. Ugyanakkor az elhangzottakkal csak még erősebb bizonyosságot nyert arról, hogy az új regényrészlet tényleg az árulás visszautasításáról fog szólni. Réka megírta a könyvébe, ahogy a szereplője hátat fordít az ügynöknek, épp ahogy ő tette Lantaival. Mi másért fogott volna bele épp most a jelenet legépelésébe?

Mina és Szilárd továbbra sem érkezett meg a lakásba. Ettől mindannyian egyre ingerültebbé váltak, de egyelőre bele tudtak kapaszkodni Réka kijelentésébe arról, hogy az esti akció úgyis mindent helyrehoz számukra. Még délelőtt elkészítették a videót, amit bejuttatnak majd a híradó anyagai közé. A felvételen Levente egy semleges háttér mögött a szokásos határozottságával, de jóval higgadtabban, félreérthetetlen egyszerűségű tőmondatokban közölte a mondanivalóikat.

– Sajnos azt nem irányíthatjuk, hányan mernek hallgatni rá – jegyezte meg, miközben átmásolták a videót egy pendrive-ra. – De ezzel megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Addigra már egyértelmű volt Sebastiennek, hogy a tervük miatti idegességen túl más is bántja őt. Újra meg újra kivonta magát a társaságukból, hogy az egész nap kezében szorongatott mappához térjen vissza, kényszeresen lapozgatva az oldalai közt. Egyiküket sem szólította meg az aggályaival, Sebastiennek viszont idővel feltűnt, hányszor pillant Berni felé, tekintetében épphogy megvillanó szorongással.

– Elkérhetem? – szedte el tőle a mappát valamikor délután. Levente nem tiltakozott, valószínűleg mert tudta, hogy előtte úgysem fog ennyivel lebukni. Sebastien hiába töltött egy órát azzal, hogy átolvassa az adatlapokat: nem ismerte elég jól az itteni elitet ahhoz, hogy bármi gyanússá váljon neki bennük.

Az itteni várakozásuk sem sokban maradt el a tegnap éjszakaitól. Egész nap türelmetlenül járkáltak a lakás helyiségei közt, mindig a tévé híradásainak hallótávolságán belül maradva. Talán csak a közös ötletelésük vált kicsit hangosabbá, merészebbé – mint akik egészen kezdenek beleszokni az üldözött lázadók életébe.

Sebastien kevésbé bánta, mennyi mindenben kell majd sötétben tapogatózniuk, megszokta a teljes improvizálást, amiben az eddigi akcióik többsége végződött. A többieket viszont még kiborította a bizonytalanság. Az egész nap figyelt híradóban eközben minden képkocka Lantai szavait igazolta. A szükségállapottal szembeni fellázadásokat mind elhallgatták, és Sebastien azon sem csodálkozott, hogy a szórólapjaik sem bírtak számukra hírértékkel. Miért is állt volna a hatalom érdekében, hogy a Pesten metrózókon kívül másokhoz is eljuttassa az üzenetüket?

Hosszasan mutatták viszont a rendként beállított némaságot; a kihalt utcákat, ideiglenesen bezárt munkahelyeket és alig pár embert szállító járműveket. Sebastien a többieknél is rosszabbul viselte ennek látványát. Otthon is mindig azok a napok voltak a legnyomasztóbbak, amikor egy új törvény megszületése után az emberek lélegezni is alig mertek egymás társaságában. Érezhetően csendesebbé vált ilyenkor a világ, mintha a hatalom végcélja az lenne, hogy minden hangot beszüntessen az országban. Gyűlölte ezeket az időket. Ösztönösen menekült ilyenkor a zajok irányába: még ha tudta is, hogy a körülötte lévők csak megjátsszák a gondtalan beszélgetést, a nevetést, akkor is jó volt pár percre elhitetnie magával, hogy nem kell állandóan félelemmel körülvennie magát. Meg kellett ismernie a megfelelő személyt ahhoz, hogy két ember csendjében ismét képes legyen megtalálni a meghittséget.

A hatkor tervezett indulásukig még legalább negyedóra hátravolt, amikor Berni zaklatottan felpattant.

– Szerintem mennünk kellene. Seb, kérlek, hozd a pendrive-ot. Minden rendben lesz, Szolovicznak semmi oka gyanakodnia rám. Igaz, személyesen nem igazán ismerjük egymást, de csak jókat hallott rólam, miért is volna másképp? – hadarta maga elé. Sebastien elgondolkodott, hogy ha őket nem is, legalább saját magát megnyugtatja-e a szóáradatával. – És ha nagyon sarokba szorít minket, mármint ha tényleg nincsen más lehetőségünk, még mindig emlékeztethetem finoman, miket hallottam a médiás összeköttetéseiről...

– Berni, figyelj – állta az útját Levente az előszobában. Mintha kész lett volna elpattanni, olyan feszültség áradt belőle, hangja pedig szokatlan bizonytalansággal csúszkált. – Mielőtt elindultok... ne erre célozgass. Ez pont nem igaz vele kapcsolatban, valójában nem szövetkezett semmilyen más céggel.

– Rosszul emlékeztem volna valamire?

– Nem – futott neki ismét az őszinteségnek, ökölbe szorított ujjait morzsolgatva. – Nem, erről... én vezettelek félre. Még nyáron, mindennek az elején. Nem akartam... féltem, hogy túl sok kártyát adok a kezedbe. Az tűnt a felelősségteljes döntésnek, ha néha félinformációkat osztunk meg veled. Ha néha a szemedbe hazudunk a terveinkről.

Berni hatalmasra nyílt tekintettel meredt rá.

– Nagyon szégyellem mindezt – sietett hozzátenni Levente. – Iszonyúan elhibázott döntés volt, vezetőként, és még inkább a barátodként. Sosem tennék már ilyet, tapasztalatlan voltam és túlságosan féltem, és elhitettem magammal, hogy fenntartásokkal kell kezelnem a bizalmad...

– Megértem, hogy így tettél – mondta ki lassan Berni. A hangjából csengő mélységes üresség viszont megnehezítette, hogy egy szavát is elhiggyék. – Végülis nagy kockázat voltam. Egy jó vezetőnek ezt fel kell ismernie.

–Teljesen jogos, ha haragszol...

– Dehogyis haragszom, Levi. – A magára erőltetett mosoly őszintétlenségétől Sebastient kirázta a hideg. – Viszont legjobb lesz, ha inkább egyedül megyek.

***

Sziasztok!

És megkezdődik Berni főgonosszá válása! Vagy kiderül hogy mindvégig az volt! Vagy szó sincs ilyesmiről! Ti hogyan értelmeztétek a karakterét ebben a részben, és mit gondoltok, mi vár rá ezután?

Éééés mit gondoltok a flashbackes majdnem-csókjelenetről, és annak lehetséges folytatásáról? Ez volt az utolsó jelentős regényrészlet a történetben, ezután csak egy-egy mondattal fognak utalgatni a további történéseire, így remélem, sikerült az elmúlt 19 fejezetben valamennyire eladnom a shipet. Van már valami tippetek arra, mi lesz a sorsuk ezt követően?

A következő részben Berni tovább halad a karakterkonfliktusában, közeledve valamilyen törésponthoz, Sebastienre meg természetesen rátör a megmentési komplexus vele kapcsolatban - a kérdés csak az, elkésett-e ezzel. Egyébként egészen jól áll már a fejezet, de inkább nem raktam ki egyben mindkettőt, ez a cliffhanger szerintem megérdemel egy hét várakozási időt. :D

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!