Content warning: tenyérbemászó és cinikus főgonosz-beszéd 1500 szón át, azt hiszem. Akkor lesz nehéz olvasmány, ha nem tartod szórakoztatónak Lantait. Aztán meg a szokásos angst és lelkizés, nagyon szeretetteljesen és szerintem különösebb trigger nélkül. 

– Érdekes húzás, hogy ugyanazzal a testőrrel kell tartanom, mint tegnap – közölte Réka fennhangon. – A főnökéből pont nem néztem volna ki ilyen humorérzéket.

Egész hitelesen tettetett flegmasága azonban semmiféle reakciót nem váltott ki a kísérőjéből. Réka berángatta maga után a társasház ajtaját, és a magas, sötét télikabátos férfi társaságában megindult az út túloldalára. Léptei tapintatlanul verték fel a hajnal csendjét; a máskor forgalmas utca most dérlepte, néma őszi állóképpé változott, ahol valószínűleg szükség sem lett volna testőri felügyeletre. Egyenesen az ablakból kiszúrt fehér terepjáró autó felé tartottak, ami úgy tűnt ki fénytelen, egyszerű környezetéből, akár egy rajzfilm összecsapott hátteréből.

A hideg elől belefúrta arcát Levente azóta is viselt sáljába. El akarta hinni, hogy valamiféle morális útmutatót lélegezhet be az anyagból, hogy az elvtelen önmagánál többet képviselve tart most a legnagyobb ellenfelük felé. Az nem lepte meg, hogy ismét sor kerül egy találkozójukra. Lantai túl jól szórakozott a társaságában ahhoz, hogy ne akarja megismételni a felette aratott győzelmi köreit. Épp csak azt hitte, mindez csak azután következik be, hogy valamilyen zseniális lépésükkel ismét kiütik a kontrollt a hatalom kezéből. El sem tudta képzelni róla, miről akarna alkudozni egy ilyen éjszaka után.

– Lantai mennyire elviselhetetlen főnök? – pillantott fel a testőrre. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy legalább őt kibillentse az egyensúlyból, felülírja emlékeit arról a fél perces némultságáról, amit az első találkozás váltott ki belőle. – Mármint oké, közvetetten mindannyian alá vagyunk rendelve, de milyen érzés, ha tényleg a nő minden szavára ugrálni kell?

– Nem tudom. Magának milyen érzés?

Réka megsemmisülten hallgatott el. Az autóhoz megérkezve váratlanul érte, hogy a testőr kinyitotta előtte a hátsó ajtót. Eddig nem tudott róla, hogy a mozdulatot ennyire parancsolóan, az udvariasság leghalványabb árnyéka nélkül is végre lehet hajtani.

– Nem, szálljon ki ő – fonta össze a karját. – Ugye, nem gondolják, hogy elvisznek innen?

– Nem is terveztem ilyet. Szálljon be nyugodtan, végig állni fogunk, ígérem – szűrődött ki az autóból Lantai megnyerően higgadt hangja.

Réka pillanatnyi hezitálás után közelebb lépett, hogy benézzen. Azt máris sikerként könyvelte el, hogy kísérője nem lökte be abban a pillanatban a kocsiülésre. Elöl valóban nem ült senki, Lantai a kezében szorongatta a kulcsot. Réka megengedett magának pár másodpercnyi vonakodást, de lassan kezdte belátni, hogy ha egyszer magától sétált a színük elé, a méltóságát nem az utcán ácsorgással fogja megmenteni. Beszállt hátulra, Lantai mellé; a testőr rávágta az ajtót, mielőtt eszébe jutott volna bejátszani, hogy nyitva hagyja.

Beszívta az új autó enyhe parfümmel keveredő illatát, észrevétlen végigsimított a világos bőr üléshuzaton. Máris enyhe émelygéssel töltötte el, hogy Lantai mennyire beleillik makulátlan környezetébe. Zavartalanul tökéletes volt a megjelenése, szövetkabátjával, halvány sminkével, behullámosított hajával úgy festett, mint aki nem is ebben az országban töltötte az elmúlt huszonnégy órát. Réka eddig a legkevésbé sem törődött zilált külsejével, és a legkicsinyesebb hang a fejében most azt sugallta, ezzel máris vesztett egy csatát.

– Miért kocsi, ha sehová se megyünk?

– Szóval arról érdeklődik, miért nem hívtam a házamba – kulcsolta össze a kezét Lantai. Réka majdnem kijavította, hogy semmi közük a tűzhöz, aztán emlékeztette magát, hogy ő ezt mindenkinél jobban tudja. – Hibásnak érzi magát?

– Na és maga? – vágott vissza, de Lantai előre eldönthette, hogy elég minden tiszteletlenségét egy türelmes mosollyal nyugtáznia:

– Tény, hogy meglepett a visszautasításával. Azt a hősködő műsorszámot megkaphattam volna Holmann Leventétől vagy bármelyik hangadójuktól is, de szándékosan nem hozzájuk fordultam. Maga kellően értelmesnek tűnt egy ilyen beszélgetéshez.

– Annyira mégse lephettem meg, ha addigra készenlétben állt az öngyújtóval.

– Nem, a tűzeset már szombat este megtörtént. A hatóságoknak bejelentett időpontnak egyeznie kellett, biztosan megérti, milyen bosszantó lett volna ilyen apróságon elbukni. Maga csak arról döntött, vonjon-e magával következményeket, vagy betudjuk egy véletlen balesetnek.

– Felgyújtotta a saját házát, hátha ezt felhasználhatja másnap ellenünk. Micsoda elhivatottság, mekkora egy áldozat a jó ügy érdekében...

– Tudtam, hogy maga megérti – érintette meg halványan Réka csuklóját, aki ösztönből megrázkódott a mozdulattól. – De nem azért kerestem fel, hogy számon kérjem magán a hibáit... bármennyire is nehéz helyzetbe sodorta vele a társait. Most a jövőre kell koncentrálnunk, és ebből az új felállásból kihoznunk a legjobbakat. Mit gondol, milyen következő lépés volna a legokosabb? Például mit tenne azokkal, akik még ellenállást tanúsítanak a renddel szemben?

– Szóval mégis vannak olyanok – kapta szája elé a kezét, győzedelmesen elvigyorodva, mire Lantai a fejét ingatta:

– Maga elég okos ahhoz, hogy ne higgyen el akármit a híradónak. Mindent teljes kontrollban tartunk, hát persze. Mintha létezne egyáltalán ez a fogalom, pláne alig tizenkét óra alatt – emelte égnek a tekintetét, mint aki valami munkahelyi bosszúságról panaszkodik. – Mindig lesznek páran, akik elhitetik magukkal, hogy érdemes ellenállást tanúsítaniuk. A lelkesedésük nem azon múlik, mekkora erőt vetünk be ellenük, hanem hogy látnak-e még reményt az állás megfordulására. – Összepréselte az ajkát, a sötétített ablakon át az utca első munkába igyekvő járókelőjét figyelte, aki épp csak egy csodálkozó pillantást címzett a terepjárónak. – Fontos lenne tudnom, tervezik-e még a visszatérést.

– Még csak az kéne, hogy ezt elmondjam – nevette ki Réka. Keresztbe felhúzta a bal lábát: némi elégedettséggel szemlélte a cipőjével húzott apró piszokfoltot az első ülésen, bármennyire is tudta, hogy azt úgysem Lantai fogja onnan letakarítani.

– Tudom, mi sem egyszerűbb maguk számára, mint gonosznak hinni minket. Pedig beláthatnák, hogy nekünk sem érdekünk túl szigorúan bánnunk a saját polgárainkkal. Amíg csak pár megtévesztett ellenállójelöltről van szó, szétszórva az országban, addig nincs mitől féltenünk őket. De egészen más hangnemre lesz szükség a részünkről, ha maguk még tervezik a visszatérést.

– Mit érdekli magukat, mit tervezünk? – csattant fel Réka. – Épp minden erejükkel tettetik, hogy megszűntünk létezni, még a keresésünkkel sem fáradnak. Csak így tudják megalkotni a maguk ideális világát, amiben fel se merült, hogy elcsalták volna a választást. – Lantai arcán a leghalványabb elégedetlenség jelent meg, ő meg képtelen volt lelőni magát. Úgy folytatta a találgatást, mint egy osztályelső, aki kedvenc tanárától akar dicséretet kicsikarni. – Na persze ez az ideális világ... gondolom, ez nem a megjelenésünk előtti volt. Máskülönben csak elhallgattattak volna minket, de nem, maga felgyújtotta a házát, csak hogy szükségállapotot rendelhessen el. Mert pontosan így képzeli el a rendet. És ennek fenntartásához kell a fenyegetettség, ami... hát persze.

Képzeletében számtalan vészjósló hangnemű híradás jelent meg tragédiákról, zűrzavarról és erőszakról, amik mind a közveszélyessé vált mozgalom vezetőit kiáltják ki felelősnek. Hát ezért kényelmes a pártnak, hogy ők nem egy börtöncellában ücsörögnek. Ha egyszer már sikerült egy alaptalan váddal félelmet kelteniük az egész országban, miért ne húzhatnák el kicsit a színjátékot? Nincs ebben semmi meglepő, már a regényében is megírta: bűnösök nélkül nem működik a hatalom. A kormánynak most égető szüksége van arra, hogy pár ellensége háborítatlanul mozogjon az országban.

– A szabadságunk ad létjogot a maguk egyeduralmának – suttogta maga elé, mire Lantaitól egy elismerő mosolyt kapott válaszként. Összefont karral húzta össze magát, úgy meredt ki az ablakon. Hidegfejjel, gyakorlatiasan kellett volna szemlélni a helyzetüket, pontosan megértette, hogy ebben a beszélgetésben nincs helye a hősködésnek. De kezdte összezavarni, mit is jelent ez a szó: a vakmerő, látványos akciókat, vagy épp ellenkezőleg, a büszkeségünket félretévő, csendes önfeláldozást?

– És ha feladjuk magunkat? – suttogta. Nem lett volna kész egyedül dönteni erről, de nem is akart úgy távozni, hogy fel se merüljön ennek lehetősége. – Akkor kénytelenek letartóztatni minket, és többé nincs értelme a szükségállapotnak.

– Sejtettem, hogy kezdtek ilyen gondolatai támadni – ingatta a fejét Lantai. – Mit gondol, mi várna magukra? – Réka hallgatott, nagyon is könnyen maga elé tudott képzelni egy börtöncellát, de úgy érezte, ennek kimondásával csak ötleteket adna a kormánynak. – Időre van szüksége, ezt teljességgel megértem. Térjen csak vissza a társaihoz, és amennyiben úgy döntenek, szeretettel várunk magukra egy rendőrállomáson. Eddig mindent a terveink szerint csináltak, remélem, erre a jövőben is számíthatunk.

A kocsikulcsot benyomva kinyitotta a zárat. Réka azonnal kiszállt az autóból, egyetlen felmerülő kérdése sem ért annyit, hogy újabb perceket töltsön Lantai társaságában. Kísérője ezzel egyidőben beült a vezetőülésre, és a következő pillanatban már kihajtottak az utcáról.

Az út közepén állva, megsemmisülten kapkodta a levegőt. Semmi nem változott tegnap óta: a rövid beszélgetés ugyanúgy elszívott belőle minden életerőt, és ugyanúgy kihozta belőle a legrosszabbakat. Gyomorgörccsel gondolt vissza az alkudozásnak is beillő párbeszédükre, Lantai derűs közvetlenségére, és már azt se tudta, elhangzott-e köztük olyan szó, amiről nyugodt szívvel beszámolhatna a többieknek.

– Mit akart tőled?

– Mit csinálsz itt? – kiáltott fel Réka. A járdáról felé sétáló Mina egy meglepett grimasszal reagált az ijedtségére.

– Megbeszéltük, senki nem marad egyedül. A fiúkkal hárman úgyse tudtunk volna kettéválni, gondoltam, több értelme van, ha megvárlak itt. Mit akart Lantai?

– A jövőbeli szándékainkról kérdezett. De nem mondtam semmit – tette hozzá görcsösen. – Főleg, mert elég optimista feltételezés, hogy egyáltalán lennének szándékaink...

Ekkor a telefonja rezegni kezdett. Csodálkozva vette ki a kabátzsebéből, tegnap óta egészen lemondott arról, hogy így kommunikáljanak egymással. A kijelző Szilárd nevét írta ki, megérzései viszont biztosra állították, hogy Sebastien keresi őt.

– Jól vagy? – szólt elszorult torokkal, lehúzódva a járdára. Sebastien hangja nyugtalanítóan erőtlen és elmosódott volt:

– Nincs gond, csak.... a gyógyszeremet ide tudnád hozni valamelyik megállóba? Nem kell aggódnod – tette hozzá gyorsan, amit a vonal recsegése egészen elnyomott. – Csak szédülök kicsit, de félek, hogy rosszabb lesz.

– Az legalább egy órás kerülő lesz hazafelé, addigra ki fogsz készülni. Te nem tudsz hazamenni érte, ha úgyis metróztok? A rendőrök nem fognak követni, ígérem.

– Nem is velük van gond. – Mélyet sóhajtott, amiből Réka megértette, hogy az ilyenkor szokásos önkéntelen ingerültség is kezd benne feltörni. – Pár idegen követ minket egy ideje. Öt-hatan vannak, egyelőre csak méregetik, mit csinálunk. De jönnek utánunk minden megállóban, és nem akarom, hogy megtudják a címünket.

– Persze, akkor ne menj – dörzsölte meg a szemét egy pillanatra. – Mindjárt ott leszek. Addig próbáljatok kitérni az útjukból, rázzátok le őket. Ha közelebb jönnek, ne mondj semmi meggondolatlant. Ha meg végképp sarokba lesztek szorítva, üzenem Szilárdnak, hogy hirtelen üssön le téged. Valahogy tettesse, hogy eddig ő is csak követett, mert le akarta szedni a szórólapjaidat, és most ezzel elintézett. Akkor garantáltan békén hagynak titeket, örülni fognak, hogy igazság lett szolgáltatva, és még csak nem is nekik kellett lépniük érte...

– Te normális vagy? – hallotta maga mellől Mina éles hangját. A következő pillanatban ki is rántotta Réka kezéből a telefont. – Ne legyél hülye, Seb, nem veretitek össze magatokat se egymással, se azokkal az idegenekkel. Tűnjetek szépen mindketten Bernihez, mi is ott leszünk fél órán belül, aztán meg...

Réka is hallotta a vonal fülsiketítő sípolását, ami félbeszakította a szavait. Mina értetlenül mutatta felé a megszakadt hívást, és hiába próbálta őket visszahívni: a térerő nem bizonyult elégnek. Réka visszavette a telefont, kétségbeesetten nyomogatott minden opciót a beállításaiban, pedig már az elején megértette, mi történt. Miután az internetelérést már tegnap este elvágták az országban, miért késlekedtek volna azzal, hogy a telefonvonalakat is beszüntessék?

– Nem lesz gond velük – erősködött Minának rekedt hangon. – Menjünk el hozzánk. Szegény Levi, ki fog akadni a késésünk miatt, de muszáj elhoznunk Seb gyógyszerét. Nyugodtan járkálhatunk a városban, most Lantai is megerősítette, nem akarnak elfogni minket.

– Akkor az biztos úgy is van – grimaszolt Mina, ahogy megindultak. Aztán mintha ő is azon gondolkodott volna el, hogy az elmúlt tizenkét órában csak az a hatalom nem tartóztatta le őket, akinek ez nem is állt szándékában. – Oké, óvatosan elmehetünk Zuglóba. És reménykedhetünk, hogy közben nem jut eszükbe a járatokat is beszüntetni – intett a Széna tér felé, ahol a harminckilences busz csaknem üres úton haladt el. – Mekkora privilégiumban van részed. Nekem esélytelen, hogy elhozhassam a cuccaim a koleszból. Mondták a tévében, hogy mivel az egyetem úgyis szünetel, ma hazaküldik az összes belföldi kollégistát. Szerinted mit kapnék az ottaniaktól, ha most beállítanék? Közös erővel nyírnának ki, élükön a szobatársammal, aki mindig is bájosan tudta érzékeltetni, mennyire nem ért egyet a tüntetésekkel. Tavasszal kampányaktivistaként is dolgozott, eddig szórakoztató volt a közvetlen közelében szervezkednem, de most már nem olyan szívesen látnám őt viszont.

– Menjünk a négyes-hatossal, ne kockáztassuk a metrót. A szobatársad meg búcsúajándékként kaphatna tőled egy névtelen bejelentést a kollégium felé, hogy mondjuk drogokkal kereskedett a szobában, a pártrendezvényekkel is csak azt álcázta. Napokig ott ragadna, amíg a kivizsgálás tart ellene, és annyi pletykát indítana el, hogy rólad egyből elfelejtkezne mindenki. Ha okosan időzítesz, talán még azt is elhitetheted párakkal, hogy miatta kell kiköltözniük.

– Jó is volna. Most komolyan, miket mondott Lantai?

– Nem sokat – halkult el Réka, ahogy a Széna térre kiérve elhaladtak két járókelő mellett. Eszébe jutott az a kiábrándult döbbenet, amivel Sebastien reagált a vallatószobás beszélgetés hangnemére, és eldöntötte, semmi szükség megosztania ezt a részletet Minával. – Próbálta ránk kenni a felelősséget, jót szórakozott a nyomorunkon. Meg elmondta, hogy nem üldöznek minket, mert ezzel adunk létjogot a szükségállapotnak. – Mina erre fél kezébe temette az arcát, mint aki el sem tud hinni ekkora aljasságot. – Elég megsemmisítő volt. De ne aggódj, titeket nem fog ugyanígy elővenni.

– Ja, azt gondoltam, erre úgyis csak te vagy vevő közülünk – felelt, ahogy gyors copfba kötötte összekócolódott haját. Réka megütközve várta tőle a folytatást. – Nem kell így nézned, tudod, miről van szó. Mármint, te vagy az, aki fél óra leforgása alatt higgadt eszmecserét folytatott egy diktátorral, kész volt leüttetni a legjobb barátját, és be akarta drogozni a szobatársam. Na nem mintha ez utóbbit bánnám. De akkor is, néha kicsit para, ahogy gondolkodsz.

Réka képtelen volt megszólalni. Leszegett fejjel, szótlanul bámulta a cipőorrát, ahogy átsétáltak a szokatlanul üres megállóba. Halkan megköszönte, amikor Mina a kezébe nyomott egy vonaljegyet, a villamoson ülve váltottak pár fojtott hangú mondatot a város rémisztően kihalt állapotairól, de gondolatai nem szűntek meg az elhangzottak körül forogni.

Semmi joga nem volt megbántódni azon, hogy nem tartják őt különösebben jó embernek. Önző okokból csatlakozott a szervezkedéshez, végig jobban érdekelte a rájuk számító tömegek sorsánál, hogy pár ember elismerését és szeretetét elnyerje, most pedig kiérdemelten nevezhetik őt a szükségállapot egyik kiprovokálójának. Arra mégsem volt felkészülve, hogy Lantai másodjára bizonyítsa be, milyen megértő tárgyalópartnerre akadt a személyében. Sebastien is kiakadt a tegnapi alkudozásuk hallatán – a többiek pedig ezek szerint nála is rosszabbakat gondolhattak Rékáról, hiszen semmi meglepőt nem találtak abban, hogy egy hataloméhes, aljas zsarnok benne látja meg a rokon lelket. Mina reakciója után mégis hogy legyen képes lerázni magáról Lantai szavait? Vajon a barátai épp most kezdenek ráébredni, hogy az eleinte iránta érzett gyanakvásuk mégis megalapozott volt?

A Róna utcát valóban nem vette körbe a járőröző rendőrök tömege. Réka már nem tudta eldönteni, csak beleképzeli-e a szarkazmust abba, ahogy Mina megállapította, milyen szerencséjük van. Sokáig keresgélte a lakáskulcsot táskájában, hogy kerülje a lány tekintetét. Tudta, magára kellene valahogy erőltetnie a bizalmat, végletesen elhibázott döntés volna most ilyen hülyeségeken összeveszniük. De vajon mit árul el róla, hogy a barátait is csak taktikai okokból fél elveszíteni?

Lantai ígéretében nemigen bízva sietett fel a lépcsőházba, végig tartva valami ott várakozó veszélytől. Elmondhatatlan szüksége lett volna arra, hogy Sebastien segítsen felmérni a terepet, megvédje őket, ha arról van szó – de még inkább arra, hogy kiálljon Réka mellett, feltétlenül és teljes meggyőződésből, nem törődve semmiféle ellene szóló körülménnyel. Réka abban biztos volt, hogy nem kell tartania az ő bizalmának elvesztésétől. Már csak abban nem, mennyire érdemli ezt ki a fiútól.

A lakásba belépve villanásként ötlött elé egy váratlan ötlet.

– Most kezdem érezni, hogy tegnap dél óta nem ettem semmit – szólt Minának, amivel még csak nem is hazudott. – Te nem halsz éhen? Amíg összepakolok pár dolgot, keresnél valami kaját?

Torokszorító paranoiáját némileg csillapította, hogy Mina nem tett fel gyanakvó keresztkérdéseket, egyből eltűnt a konyha irányába. Közben Réka besietett a nappaliba. Miután zsebre vágta az asztalukon hagyott gyógyszeres dobozt, keze a ruhásszekrény felső fiókjához tévedt.

Azóta nem nyúlt a regényuniverzumból áthozott fegyverhez, hogy Sebastientől az első találkozásukkor elszedte, de eddig nem is találta különösebben nyomasztónak, hogy ilyesmit rejtegetnek a nappalijukban. Talán minden veszélyérzetét eltompította a tudat, hogy a pisztolyt a benne lévő vaktöltényekkel együtt saját képzelete teremtette. A fiókot kihúzva most mégis egész testében kirázta a hideg. A fegyver túl súlyosnak tűnt, túlságosan könnyen elsüthetőnek, pontosan olyan tárgynak, aminek már a birtoklása visszavonhatatlan nyomot hagy a jellemén.

Csak vaktöltények vannak benne, emlékeztette magát. Legfeljebb arra jó, hogy egy pillanatra ráijesszek valakire. És az sem biztos, hogy egyáltalán használni fogom, csak legyen kéznél a legrosszabb esetre. Egy reszkető sóhajjal nyomta a táskájába, és abban a pillanatban hallotta is Mina lépteit közeledni.

– Ő meg kicsoda? – mutatott a Juniper-portréra a küszöbön állva. Két tányéron melegszendvicset hozott magával, az egyiket átadva felhúzott lábakkal ült az ágy szélére. Rékát egyáltalán nem lepte meg a kérdés. Vasárnap reggel óta még nem rakta ki a testvére többi rajzát, így a kép egyetlenként még feltűnőbb volt a szobája falán.

– A történetem egyik főhőse, tudod.

– Hű, lelőhetne és megköszönném neki. Foglalt a sztoriban?

– Ne álmodozz, már odaígértem Sebastiennek. – Réka nem bírta ki, muszáj volt egy kicsit húznia vele Minát, aki erre vállat vont:

– Nem is csodálom, hogy kéne neki. Ő az a csaj, aki miatt nem bírod befejezni a sztoridat, igaz? Seb mesélt róla.

– Miket mondott pontosan? – siklott ki Réka hangja.

– Nyugi, nem olvasott bele. Csak mesélte, hogy az eredeti verzióban a semmiből akartál árulót csinálni belőle. Ami tök hülyeség, ha engem kérdezel. Úgy utálom, amikor egy sztori ilyen csavarokkal próbál okosnak tűnni, bocs már, hogy nem sejtettem előre olyasvalamit, amire nem is utalt semmi előjel a történetben – forgatta a szemét látványosan. – De Seb azt is mondta, túl sokat gondolkodtál ezen a lányon, és olyan jelentőséget adtál neki, hogy most már nem is tudod karakterként látni. Inkább valami ideál lett a személyisége, amiről azt hiszed, hogy sosem fogod megközelíteni. És közben észre se veszed, hogy a magad módján rég elértél hozzá hasonló eredményeket, de ha nem így lenne, akkor is bőven elegen szeretnek pont olyannak, amilyen vagy. Nem olvastam a sztorid, de csak egyetérteni tudok vele.

Végtelen tényszerűséggel, bármiféle hezitálás nélkül mondta ki mindezt. Réka hirtelen nem is tudott hogyan felelni. Némán enni kezdte a szendvicsét, aminek íze rögtön keserűbe fordult a felismeréstől, milyen alaptalanul képzelgett az előbb arról, hogy Mina kiábrándult volna belőle.

– Áruló már biztos nem lesz Juniperből – tiltakozott teli szájjal, csak mert ezzel a résszel volt a legkönnyebb kezdenie. – Bármennyire is sajnálom, hogy így le kell mondanom egy ütős fordulatról.

– Hát, azért unalmasan jóságosnak se kell lennie. Nyugodtan hozhat valami rossz döntést, aminek következményei lesznek a végén. Csak érted, attól még nem kell gonosztevőt csinálni belőle.

– Lehetséges – mosolyodott el a felismerésen, hogy valójában hetek óta ilyesmi befejezéssel szeretett volna kiegyezni magában. – Végülis előfordulhat, hogy belekényszerítik valami alkuba, ami a látszólagos árulásával jár. Az azért tagadhatatlanul erős drámaforrás, ahogy végig kell néznie, hogy miatta esik baja a szerelmének. Elég ismerős helyzet lenne, nem? – ült mellé az ágyra. – Sok minden az arcodra volt írva, amikor meghallottad, hogy Henriett kórházban van. Borzasztó lehet a tudat, hogy most mindenki azt hiszi, miattad sérült meg.

Kicsit sem lepődött meg Mina felcsattanásán:

– Miről beszélsz? Legfeljebb azt láttad az arcomon, mennyire felháborított a pofátlan hazugságuk. Agyadra ment a romantikus regényed, ha azt hiszed, egy percig is kötődtem ahhoz a... – Sosem akadt problémája a degradáló jelzők dobálásával, most mégis befejezetlenül hagyta a mondatot. – Már különben is mindegy, nem? Vasárnap reggel óta nem beszéltünk, előtte se volt sok értelme az ismeretségünknek. Nem vagyok Berni, rosszul megy ez nekem.

Zavarában az ágytakaró egyik cérnaszálát kezdte tekergetni az ujjai közt. Réka hasonló csendben evett tovább, megpróbálta nem erőltetni a témát. Valóban észrevette, hogy Lantai Emma unokahúgának behálózása nem hozott olyan eredményeket, mint remélték. Henriett egyszerre tűnt információhiányos, a bennfenntes ügyekből valóban kimaradó gyakornoknak, és okos politikusjelöltnek, aki nem fog első randikon bizalmas titkokat elejteni. Mina néha kijelentette, csak azért nem szakítja meg vele a kapcsolatot, nehogy a lány megbántottságának az egész mozgalom kárát lássa. Ugyanakkor egyre nehezebb volt tagadnia, milyen sok időt töltenek együtt, mennyire szívesen beszélget vele, és mások előtt is milyen gyakran hozza fel a nevét. Réka nem tudta eldönteni Mináról, milyen hosszú ismeretségre lehet szüksége, hogy szerelmesnek nyilvánítsa magát, valami erős szimpátiát viszont egyre nehezebben tudott tagadni a lány iránt.

– Magamnak csináltam az egészet – kezdett bele Mina komoran. – Azt hittem, irtózni fogok tőle, és kapásból feladom, ahogy jósoltátok. De aztán az egész kezdett eltávolodni a mi ügyünktől. Heni a kezdetektől levágta, hogy nem igazán rajongok a pártjukért, amúgy se szereti hangoztatni, kinek a rokona. Neki is az volt a kényelmes, ha inkább hanyagoljuk a témát. És így könnyű volt beleélni magam abba, hogy csak ismerkedünk... olyan normálisan és egyszerűen, mint bárki a világon. Idővel meg elkezdtem kifogásokat gyártani. Elhitettem magammal, hogy ő nem is felelős a körülötte lévők tetteiért, hogy nem is hisz a pártja elveiben, csak kiskora óta kapta az agymosást... néha még azt is, hogy megváltozik a kedvemért! Annyira idiótán viselkedtem.

– Ez bárkivel előfordul, ha szerelmes lesz...

– Oké, ilyen nagy szavakkal még ne dobálózzunk. Épp hogy kezdtem közel kerülni hozzá, fogalmam sincs, illettünk volna-e egymáshoz. De rohadtul nem így kellett volna választ kapnom erre. – Szaggatottan sóhajtott, mire Réka közelebb húzódott, hogy átkarolja őt. – Olyan szánalmas, hogy ezek után még aggódom érte...

– Mi lenne, ha elmennénk a kórházba? A gyógyszert még elvisszük Berniékhez, de onnan úgyse kell messze mennünk. Kitalálunk egy tervet, bejutunk megnézni, tényleg megsérült-e. Elintézzük, hogy négyszemközt beszélhess vele.

– Nem is tudom. Túl kockázatos, nem ér annyit, hogy elkapjanak.

– És te ilyenektől szoktál félni? – nevette ki Réka. – Nem inkább attól, hogy saját szemeddel kell látnod, ha tényleg csak tetteti a sérülését?

– Talán – suttogta egy pillanatnyi dacos csend után, és átkarolta a lábát. – Hagyjál, Réka, nem akarok vele foglalkozni. Akkor se, ha ártatlan. Higgyen rólam akármit, nem fogok egy Lantainak magyarázkodni.

– Figyelj... megértem, hogy félsz – kezdett bele Réka óvatosan. – Sajnos nem tudom megígérni, hogy Heni biztos csak áldozat volt. A környezete egész életében manipulálta, kevés esély van rá, hogy egy pár hetes ismeretségért mindent átértékeljen magában. És ha ártatlanul megsérült, és esetleg végighallgatna téged, akkor sem valószínű, hogy mellénk álljon. Tényleg nem egy életbiztosítás mostanában hozzánk kötődni. – Mina felvont szemöldökkel meredt rá, mintha azt kérdezné, ugye lesz a monológjának második fele is. – De szerintem tudnod kéne róla az igazságot. És ha az valami fájdalmas lesz, akkor el kell fogadnod, hogy úgysem lett volna esélyetek. Ezt idővel te is belátod, addig meg itt leszünk melletted, hogy akárhányszor kisírhasd magad miatta. Mina Fournier ideális barátnőjelöltje nem a családja hazugságai mögé bújik a kockázat elől, hanem minimum kijátssza az egész országot, csak hogy vele lehessen. Ne érd be ennél kevesebbel, mert tényleg ezt érdemelnéd. – Mina ekkor már könnyezett, és Rékának reflexből muszáj volt oldania a hangulatot. – A végén még kiderül, hogy jobban jártál nélküle. Képzeld el azokat a családi vacsorákat...

– Hülye vagy – nevette el magát végre.

– Ugyan, csak ijesztő, szociopata robot, aki tök jól megérteti magát egy diktátorral.

– Azóta is ezen rágódsz? – kerekedett el Mina szeme. – Oké, kicsit túlzás volt, amit a fiúknak javasoltál. De nem voltál ott, nem segíthettél rajtuk másképp. És láttam rajtad, hogy rögtön megbántad. Jó célokra használod az agyad, ezért jó ember vagy, ez ennyire egyszerűen működik.

– Akkor Lantai miért tart igényt a meglátásaimra?

– Mert ezzel akar meggyengíteni és belemászni a fejedbe. – Mina lassan tagolta a szavait, mintha kisgyerekeknek magyarázna vele. – Komolyan, néha mintha direkt játszanád az érzelmi analfabétát. Azt akarja, hogy ne tudj nekünk segítséget nyújtani, főleg azt, hogy Levivel megtörjön az összhangotok. Biztos érzi rajtad, hogy az a típus vagy, aki képes kitalált karakterekhez is hasonlítgatni magát, csak hogy addig is kitartson az önutálata. És amikor így sajnáltatod magad, azzal épp az ő szándékaira játszol rá.

– De ha egyszer mégis túllövök a célon...

– Akkor mi ott leszünk, hogy visszafogjunk. Azt ne hidd, hogy rám tudnál ijeszteni – mérte végig Rékát. – Személy szerint imádom, hogy ilyen könyörtelen géniusszal dolgozhatok együtt. Gondolom, tökre olyan érzés ezeket kitalálnod, mint amikor a regényedet tervezed. Most éjjel is az írós füzetedben kerestél valami ötletet, nem?

– Nem... nem, az semmi különös nem volt, az egyik béna romantikus jelenetet olvastam újra...

Mina követelőző tekintettel nyújtotta ki a tenyerét. Réka ösztönösen húzta közelebb magához a táskáját. Már attól leverte a víz, hogy most mesélnie kell a regényről, aminek konkrétumait, és főleg a főhősét olyan gondosan elhallgatta eddig a többiek előtt.

– Szóval higgyem azt, hogy a Lantaival kitalált terveidet írogatod a füzetedbe?

Réka a fejét rázta – és abban a pillanatban egy iszonyatos forgatókönyv cikázott át a gondolatain, amiben Mina elkobozza a táskáját, és a füzettel együtt a pisztolyra is ráakad benne. Bármennyire megértően nyilatkozott az előbb könyörtelen géniusz hajlamairól, erre már biztosan nem lehetett volna higgadt magyarázatot adni neki. Réka nagyot sóhajtva döntött, magától nyúlt a táskájába, és adta át neki a jegyzeteit. Egész testében érezte felgyorsult szívdobogását, óráknak tűnt neki a pillanat, ahogy Mina kinyitotta a fedőlapot. A körmét rágva igyekezett valami kifogást összekaparni az elkerülhetetlenül rázúduló kérdésekre. Seb megengedte, hogy pár dolgot róla mintázzak. Nem, már rég kitaláltam a könyvet, amikor megismertem őt, hát nem fura véletlen? Nem, igazából ő vert át titeket, fogadásból viselkedett úgy, mintha a regénykarakterem lenne... 

– Ez a jelenet... – nézett fel Mina a nyomtatott papírokból. Rékának már ennyitől fülsiketítően zúgott a vér a fejében:

– Tudom, csak hülyeség...

– Nem, basszus, ez zseniális. Végig itt volt a szemed előtt, és nem voltál képes összerakni? – csapott kézfejével a lapokra. Réka még mindig képtelen volt bármi okosat felelni. – Tegnap óta attól szenvedünk, hogy nem tudjuk a támogatóinkhoz eljuttatni az igazságot, erre részletekbe menően leírod az egyik jelenetedben, hogyan kell egy országos rádióállomásra bejuttatni egy mozgósító üzenetet.

Réka szédelegve bámult vissza rá. Egyelőre azt is időbe telt felfognia, hogy nem a karaktere életre keltéséről kell most magyarázkodnia.

– Ez... ezt csak úgy kitaláltam, nem biztos, hogy tényleg megvalósítható.

– Ja, biztos kell igazítanunk a terven, de legalább kiindulhatunk valamiből! Indulunk most rögtön, majd Berniékkel kidolgozzuk a részleteket. Jó lenne még ma este bejuttatni egy üzenetet a tévébe, pont ahogy a szereplőid tették.

– Oké, te viszont a kórházba mész – pattant fel Réka az ágyról. – Most rögtön, amint átértünk Budára. Valószínű, hogy egy ilyen akció után megváltozik a hatalom véleménye a szabadlábon maradásunkról. Ne kockáztassunk, inkább még előtte beszélj Henriettel. És komolyan remélem, hogy helyrejönnek a dolgok köztetek – mosolyodott el bátorítóan. – Ha meg ő találta ki a gyújtogatást... kapcsold be azért a telefonodon a hangrögzítőt. Hátha a szemedbe mond olyasmit, amit később aztán megbánhat.

– Könyörtelen vagy, mondom én – bukott ki a nevetés Minából. – Tényleg hallanom kell tőle az igazat. De ez, hogy szétválunk... nem a legjobb ötlet, Levi falnak fog menni a magánakciómtól.

– Hát én pedig teljességgel bízom benned. Elég bátor vagy ahhoz, hogy bejuss a kórházba valami eszement ötlettel, amit senki más nem vállalna be rajtad kívül. És elég erős ahhoz, hogy szembenézz Henriettel, akármit is követett el ellenünk. Miattunk meg ne aggódj, addig megüzenjük az embereknek, hogy még mindig számíthatnak ránk.

Mina elfogódottan bólogatott, és rögtön megindult az ajtó felé. Réka is követte, magához szorítva a füzetét, a szoba küszöbéről még egy pillantást címezve Juniper portréjának. Pontosan tudta, milyen jelenetet fog begépelni a telefonján a regénybe, amint pár percre végre egyedül marad.

***

Sziasztok!

Mindig is nagyon szerettem ennek a fejezetnek a dialógusait, és remélem, ez most nektek is átjött. Nagyon kellett már ez a helyretevős lelkizés mindkét lánynak, és nagyon szeretem látni, milyen messzire jutott el a barátságuk.

Ami a következő rész flashbackjét illeti, teljességgel rákapcsolunk az angstre, és talán a romantikára is. A jelenben viszont a karaktereknek egyre több oka lesz a reménykedésre, és most épp Berni kerül sorra, hogy szembesüljön önmagával, és nagy horderejű döntéseket hozzon, amivel mindannyiuk sorsát befolyásolja.

Ez valószínűleg két hét múlva fog érkezni, ugyanis még mindig ki kell találnom, honnan fogom megszerezni a valóságban létező épület leírását, ahol a szereplők mozogni fognak. Ja igen, szerintem aki eddig eljutott a sztoriban, annak ezt nem nagyon kell külön mondani, de azért vasárnap menjetek el szavazni. A valóságban sajnos nem fog egy idealista kis found family kiharcolni helyettetek egy igazságos társadalmi berendezkedést.

Nemsokára találkozunk, köszönöm a figyelmeteket és minden csillagot-kommentet!