Content warning: lényegesen kevesebb dolog jut eszembe. Persze még mindig a szükségállapotot próbálják navigálni, bujkálva és a támogatóikat elveszítve, szóval az alaphangulat adott, de most visszakapják a reményt egy új tervvel. Sokat beszélnek benne őrizetbe vételekről és igazságtalan ítélethozatalokról, meg az emberek által elhitt hazug vádakról.

Beletelt pár másodpercbe, mire Sebastien felfogta, hogy rájuk hajnalodott. A nappali ugyan még félhomályban derengett, csak a tévé hidegkék fénye világította meg a Mina íróasztala felőli oldalát, de a falmagasságú ablakokon át már narancssárgás árnyalatú felhők tűntek elő. Ahogy ő kiért a helyiségbe, Leventéék is felpattantak a helyükről. Mindannyiuk arcán ugyanaz a zavarodottság tükröződött, amiből ítélve az elmúlt órákban őket is elnyomta valami felületes álom. A sötét, halk lakásban némán várakozva, a tehetetlenségtől megbénultan nem volt miért végigvirrasztaniuk az éjszakát.

– Nem zártátok be az ajtót – állapította meg Szilárd, ahogy belépett és feloltotta a villanyt. – Az egész ország elől bujkáltok, és még erre sem figyeltek oda?

– Pont te mondod ezt? – kérdezte Sebastien, és a többiek is vele egyidőben háborodtak fel a számon kérésen:

– Jobb lett volna, ha te se tudsz bejönni?

– Te meg beállítasz ide, miután feladtad magad?

– Igen, hány rendőrautó lehet most a nyomodban?

– Jaj, fogjátok már be! – csattant rájuk Mina. – Mi történt? Meggondoltad magad, igaz?

Szilárd nemet intett, amire mind értetlenül hallgattak el. A tévé épp az elnéptelenedett Üllői útról mutatott felvételeket – látszólag véletlenszerű vágóképként, valójában minden helyszínnel hangsúlyozva, mennyi tüntetést számoltak fel országszerte. A híradások épp elégszer sulykolták beléjük az elmúlt órákban, hogy a mozgalom összes jelentős támogatóját előállították. Ahhoz pedig, hogy a kitelepüléseket ténylegesen mind feloszlassák, százakat kellett őrizetbe venniük. Egészen szürreális volt a gondolat, hogy az alapítók egyike ilyen szabadon járkálhasson a városban.

– Elmentél egyáltalán a rendőrségre? – kérdezett rá Sebastien.

– A Maros utcában töltöttem az éjszakát – fonta össze a karját Szilárd némi sértődöttséggel. – De nem akartak bent tartani. Én se értem – sietett hozzátenni, mielőtt mindannyian letámadnák a kérdésekkel. – Először kint az utcán felhívtam a rendőrséget, hogy feladjam magam, beismertem, hogy én hoztam ki az adatokat. Erre csak... szó nélkül letették. Pedig ha megfigyelnek minket, már a telefonszámból tudhatták, hogy tényleg én vagyok.

– Szóval fel is adtad a próbálkozást?

– Igazából arra gondoltam, te mit tennél a helyemben – ismerte be Szilárd. Ezzel kiváltotta, hogy mindenki rosszallva pillantson Sebastienre, aki zavartan hagyott fel a kötekedéssel. – Egyértelmű volt, hogy idekint mindenki csak annyit tud, amennyiről a tévében hallanak, az összes tüntetőnk őrizetben, nekem pedig tudnom kell az igazságot. És hát körülbelül fejből tudtam a támogatói névsorunkat. Elmentem a rendőrkapitányságra, hogy az egyik tüntetőnk nevén bemutatkozva adjam fel magam. Annyira mégsem működhetnek hatékonyan, mert őt még nem fogták el, és gond nélkül hittek nekem. Vagy legalábbis nem érdekelte őket a személyazonosságom. Gondolom, csak örültek, hogy eggyel több nevet jelenthetnek a felettesüknek.

– És reggelre kiengedik a tüntetőinket? – Réka megkerülte Sebastient, aki még mindig az ajtófélfának támaszkodva fedezte őt, hogy kiléphessen a nappaliba.

– Nem, dehogy. Bent maradtam pár óráig, legalább beszélhettem néhány előállítottal. Nem vészes hely, a bíróságtól mindenki fél, de az őrizetet ki lehet bírni. Az viszont hamar kiderült a rendőrökről, hogy ész nélkül mindenkit bevisznek. Jobban meg vannak zavarodva, mint hinnétek. Nekik is időbe telik alkalmazkodni az új szabályokhoz, ő se tudnak kommunikálni vagy az eseményekről tájékozódni, csak a felső utasításokban kell valahogy bízniuk. Pár órája még csak felügyelniük kellett azokat a tüntetéseket, amiket most szétvernek.

Mina gúnyosan nevetett fel, és Sebastien sem tudott különösebb sajnálatot érezni a rendőrök iránt. Mégis felkeltette az érdeklődését, milyen állapotok uralkodhatnak mindeközben a hatalom oldalán. Talán csak felszínes szemlélő mondhatná rájuk, hogy a szükségállapottal mindent nyertek?

– Gondolom, zavarodottságukban inkább bevisznek mindenkit, akire ráfoghatják, hogy szabálysértésen érték – szólt Réka, összefont karjával magához szorítva a sárga füzetét. – Így lehet igazán félelmet kelteni az emberekben: ha sosem vehetik biztosra, mivel szegnek éppen törvényt.

– Sikerrel is jártak – folytatta Szilárd. – Egyik támogatónk se tűnt túl lelkesnek, amikor arra célozgattam, újrakezdenék-e a tüntetéseket. Félnek kockáztatni, sok értelmét nem is látják a kitelepüléseknek, amikor alig járnak kint az utcán. Na meg... mind azt hiszik, eltűntünk – halkult el, ahogy a legrosszabb hírt közölte velük. – Néhányak szerint az országot is elhagytuk, de amiatt mindenki dühös, hogy nem vállaljuk a felelősséget a gyújtogatásért.

Képtelenség lett volna bármi másban reménykedni, Sebastient most mégis elöntötte a csalódottság. A támogatóik persze, nem hallhattak a szombat este valódi eseményeiről... de egyetlen légből kapott hazugság elégnek bizonyult ahhoz, hogy mind ellenük forduljanak? Mi mindent szúrhattak el az ezelőtti tevékenységeikben, ha az emberek végig ilyen ingatag bizalmat szavaztak nekik?

– Ezt zseniálisan megcsinálták Lantaiék. Senkinek nincs oka kételkedni abban, hogy mi gyújtogattunk, és az, hogy elvettek tőlünk minden kommunikációs lehetőséget... miért is ne adják elő úgy, hogy gyáván elbújtunk? Hiszen ezt csinálják a közveszélyes rendbontók, mi? – Levente nagyot sóhajtott, egy pillanatig az ujjait tördelve hallgatott. – És hogy sikerült kijutnod? Megtaláltad aztán Zsanettet?

– Nem találtam. Amikor megszólítottam az egyik rendőrt azzal, hogy keresek valakit, még mindig segítőkésznek tűnt. Szerintem fogalma se volt arról, szabad-e ilyen alkudozásokban részt vennie. Kivezetett valami zárt irodába, megkérdezte, miről van szó. Amikor viszont mondtam neki Zsanett nevét, meg a sajátomat... mintha észbe kapott volna. Teljesen abszurd volt, kilökdöstek az utcára, nem engedték, hogy letartóztatva maradjak. Mintha parancsba lenne adva nekik, hogy tilos elfogniuk.

– Persze, mert a nyomozás utánad csak...

– Meg volt rendezve, tudjuk – fejezte meg Mina unottan Sebastien mondatát. – Szóval még egy kamu, amivel etetik az embereket. Csak eljátsszák, hogy keresnek minket, igaz?

– Igazából már a Kossuth téren elfoghattak volna minket, ha ezt akarják – vélte Réka. – Ha a másik utcából érkeztek volna az autóik, a színpadunk felőli oldalon, úgy esélytelen lett volna elmenekülnünk. Nehezen hiszem el, hogy ez eszükbe se jutott. Szándékosan hagytak futni minket, valamiért jobb nekik, hogy szabadlábon vagyunk.

– Megértem a megkönnyebbüléseteket – szólalt meg Berni, végigjáratva a tekintetét mindannyiukon –, de ez szerintem még mindig nem jelenti, hogy akárhová mehetünk, nagy valószínűséggel szándékosan akarták, hogy erre rájöjjünk, és aztán belesétáljunk valami veszélyesbe...

– És ezen az elven inkább ne csináljunk semmit? – háborodott fel Mina. – Igenis ki kéne használnunk, hogy mégis van mozgásterünk.

– Csak a támogatóinknak nincs. Sokra megyünk így ezzel – fintorgott Réka. Levente csak a fejét ingatta a borúlátó megjegyzésére:

– Igen, a főbb szervezőinknek nincs. De náluk azért többen voltak odakint tüntetni, és azt a tömeget nehéz volna megállítani – mosolyodott el, talán az akkori sikerét felidézve, amiről olyan nehéz volt elhinnie, hogy azóta nyomtalanul eltűnt. – És még hozzájuk számolhatjuk azokat, akik most félnek, és semmit nem értenek, és gyűlölik a szükségállapotot. Akik hajlandóak lennének megmozdulni, ha azzal visszakapnák a normális életüket. Még az őrizetbe vett szervezőink se váltak hirtelen a kormány támogatóivá, csak magyarázatot szeretnének a tűzesetre. Félnek, persze, de ez nem jelenti, hogy képtelenség volna őket mozgósítani, ha az igazságot megtudják.

– Így van. Ezért jöttem vissza – helyeselt Szilárd. – Először nem tudtam, hova mehetnék, összevissza bolyongtam a városban. Tényleg tele vannak az utcák rendőrökkel, alig lehet kikerülni őket. Aztán eszembe jutott, hogy délután jártam egy helyen, ahol eggyel sem találkoztam. Ahol viszonylag biztonságban közölhetnénk a mondanivalónkat – vigyorodott el óvatosan. – Lemegyünk a metrómegállókba.

– Ott nincsenek rendőrök?

– Csak a lejáróknál vannak, a megállókba egyet se küldtek le. És ha ránk is hívják őket, a metróval elég könnyen eltűnhetünk a helyszínről. Megint bevetnénk a szórólapokat és graffitiket, épp mint a kezdetekkor. Pár szóban közöljük velük, hogy még itt vagyunk, és a hírek hazudnak rólunk.

– Igen, és hogy senki ne engedelmeskedjen a szükségállapot törvényeinek, és kezdjék újra a szerveződést...

– Maradjunk annyiban, hogy nem mi gyújtogattunk – javasolta Szilárd a belelkesedő Minának. – Már az is csoda lenne, ha valamennyi kételyt kiválthatnánk az emberekből.

– Nem is tudom, ezzel csak pár metrózó budapestit érhetünk el, akik talán el se hiszik, hogy tőlünk jön az üzenet. Biztos megéri a kockázatot? – támaszkodott az asztalnak Réka. Berni elmosolyodott rajta:

– Jaj, drága, ezt nem a te szkeptikus eszeddel kell elképzelni, nem az a lényeg, hogy ténylegesen hihető forrásból tagadjuk a vádakat. Bőven elég, ha beszélni kezdenek rólunk, elterjed a hírünk, a legjobb pedig az volna, ha a tévé is szóba hozná, milyen veszélyes üzenetek terjednek a metrómegállókban. A nyáron is ebből állt a taktikánk, és valóban beletelt némi időbe, de végül egészen szép ismertséget hoztunk össze pár szórólappal. És nem tudom, hogy vagytok vele, de én ennél százszor gyengébb tervekbe is bemennék, csak hogy ne érezzem magam ilyen reménytelenül tehetetlennek. Egész biztosan benne vagyok.

Réka elgondolkodva adott neki igazat, és Sebastien is vele együtt helyeselt. Az az égő kíváncsiság jutott eszébe, amit a Számolj velünk–feliratok először kiváltottak belőle, a végigolvasott internetes találgatások és a tucatszor bejárt utcák, amikben annyira szeretett volna az ismeretlen rokon lelkek nyomára akadni. Most ébredt csak rá, hogy Leventéék akkor is épp ilyen holtpontban ragadtak meg a segítsége nélkül. És talán most is csak néhány lelkes idegenre volna szükségük, akik képesek megmenteni őket.

– Elmúlt hat óra, vége a kijárási tilalomnak, most már sokkal szabadabban mozoghatunk kint. Összedobunk néhány szórólapot, és rögtön indulunk, jó? – kezdte Szilárd, aki láthatóan tényleg kész tervvel érkezett hozzájuk. – Osszátok fel, melyik metróvonalakat tudjuk le ma. Addig segítenél a szórólapokban, Seb?

Sebastien meglepve fordult felé. Nem volt nehéz belátnia, hogy Szilárd nem sokban van rászorulva a hozzájárulására, azon pedig meg sem lepődött, hogy ő a laptopját felkapva átindult a konyhába. Sebastien igazából csak egyetérteni tudott vele. Valóban túl sok minden hangzott el köztük, amiket meg kell beszélniük, mielőtt bárhova elindulnának. Utánasietett a helyiségbe, az ajtót is behajtotta maga mögött, jól tudva, hogy a többiek most legfeljebb tettetik, hogy az íróasztalra kiterített térképük jobban lekötné őket a hallgatózásnál.

– Én nem megyek veletek – ismerte be Szilárd halkan, rögtön a tárgyra térve. – Utánajárok a szavazatkivizsgálásnak, felhívom a bizottságot, addig zaklatok mindenkit, amíg nem tudják ignorálni a beismerő vallomásom. És aztán kijátszom valahogy, hogy Zsanettet engedjék el.

Sebastien a konyhapulthoz sétált, hogy felülhessen rá. Hirtelen nem tudta rávenni magát a helyeslésre. Az érvek, amik heteken át annyira ésszerűen szóltak az igaza mellett, egyszerre szükségtelen, kegyetlen szúrásokká váltak, amiket kimondani is képtelen lett volna.

– Honnan vetted, hogy fel kell adnom magam?

– Csak megérzés volt...

– Senkinek nem jutott eszébe, de te olyan biztosra állítottad, mint aki saját tapasztalatból beszél.

Nem fűzött hozzá semmilyen tolakodó kérdést, ahogy a többiek valószínűleg tették volna. Sebastien behunyta a szemét pár másodperc erejéig. Talán csak a fáradtság és az új tervük hallatán feléledő, aggodalommal keveredő adrenalinhullám munkálkodott benne, azért homályosult el úgy a józan ítélőképessége – de hirtelen elfogta az érzés, hogy semmi kedve századjára is elterelni a szót a témáról. Utálta folyton behúzni a féket, mielőtt a barátai ténylegesen megismerhetnék őt, olyan emberek előtt titkolózni, akik már milliószor bebizonyították, hogy az igazságot érdemlik.

– Engem pont így csaptak ki az egyetemről – vallotta be. Szilárd meglepetten fordult felé a székről, amire épp leült. Valószínűleg valami súlyos bűncselekménnyel azonosította ezeket a szavakat, aminek az elkövetését ki sem nézte volna belőle. – Mindig tudtam, hogy csak azért vettek fel az orvosira, mert képes voltam befogni a szájam. Nálam okosabb osztálytársaimnak is elutasították a jelentkezését, ha a rendszer gyanúsnak tartotta őket. Jól tudtam, hogy nem játszhatom el a szerencsémet, ki kell még bírnom pár évnyi szabálykövetést... de közben annyira szégyelltem a helyzetet. A gyávaságommal vettem meg a jövőmet, tudod? Próbáltam azzal hitegetni magam, hogy eddig csak megfontolt voltam, de ha arról van szó, tudok én bátran is viselkedni.

Kellemetlen érzéssel töltötte el, hogy Szilárd olyan megértően bólogatott – hiszen ha annyira azonosulni tud a szavaival, miért nem volt képes időben hallgatni rá? Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, mégsem ez zavarja igazán a reakciójában. Sokkal dühösebb volt magára, amiért egész eddig elhitte, az igazság bármiben is kikezdené a többiek iránta érzett bizalmát.

– Az első év végén valaki, azóta sem tudom, kicsoda, elkezdett rendszerellenes, lázító műveket terjeszteni az egyetemen. Verseket meg kiáltványokat tett ki minden tanterembe, és tényleg elérte, hogy mindenki a benne írtakról beszéljen. Amikor vizsgálatot indítottak ellene, valamiért éreztem, hogy most kell bizonyítanom. Nem egyedül, arra biztos képtelen lettem volna – pár csoporttársammal megfogadtuk, hogy a rendfenntartóknak mind beismerő vallomást teszünk. Ennyire ellentmondásos infókkal még azok a szemetek se mernek nyilvánosság elé állni. Megakasztjuk a nyomozást, legfeljebb mindannyiunkat kirúgnak feltételezett hazugság vádjával, ami jóval olcsóbb büntetés, mint amit a tényleges tettes kapna. Tényleg fogalmam se volt, kit mentek meg ezzel. Igazából... csak hasonlítani szerettem volna azokra az ismerőseimre, akik elveszítettek valamit az elveik miatt. Végre lázadni akartam, ha már egész gyerekkoromban befogták a szájamat.

Szilárd összeráncolt szemöldökkel figyelt, mintha az elhangzó szavak valami megfejtendő rejtvény kirakósai lennének. Valószínűleg már két kezén se tudta volna megszámolni, mennyi részletet képtelen megmagyarázni a valóság körülményeivel, mégsem szólt közbe. Úgy hihette, bármiféle kötekedéssel csak megtörné a bátorságot, amit Sebastien végre összeszedett magában az őszinteséghez.

– Tartottam is magam a fogadalmunkhoz, a kihallgatáson előadtam a hazugságaimat – folytatta. – Egyesével hívtak be minket, engem utoljára. Szóval még csak nem is színészkedtem, végigvigyorogtam az egész monológomat, mert arra gondoltam, mennyire szétvetheti az ideg a rendfenntartókat a sok ellentmondásos vallomástól. Hát, nem ez történt. Meghallgatták a teljesen értelmetlen, kamu vallomásomat, aztán csak elmosolyodtak, és bejelentették a letartóztatásomat.

– Gondolhattad volna, hogy a többiek úgyis megszegik az egyezséget.

– Nem arról volt szó – sietett tiltakozni. – Vagyis, nem egészen. Tényleg belekezdtek a beismerésbe, de a rendfenntartók azt hazudták, időközben elfogták a valódi tettest, szóval nincs értelme hősködni. Persze, hogy ezt hallva visszavonták a vallomásukat. Az egyetem tudta rólunk, hogy valahol mélyen mindannyian félünk kockáztatni. És hogy nincs köztünk olyan bizalom, amit ne tudnának egy kisebb hazugsággal megtörni. Nem is a tettest akarták elkapni, csak egy alibivel letartóztatni valakit, aki... aki ugyan egyelőre nem tett rendszerellenes kijelentéseket, de ijesztően sokat lógott a társain, és folyton beleavatkozni próbált az életükbe.

– Ezt a részt mondjuk meg tudom érteni – jegyezte meg, mire Sebastien halkan elnevette magát.

– Tudom... igyekszem megérteni, milyen nehéz volt neked az egész kivizsgálással – kezdte, zavarában cipőjével a padlót rugdalva. – Nem gondoltam, hogy letartóztatást érdemelnél. Csak azt akartam közölni, hogy neked még volna esélyed kikerülni egy ilyen előre kitervelt hatalmi színjátékból.

– De nem is akartam kikerülni – ellenkezett Szilárd. – Veletek jóval többet tehettem az otthonomért, az egész jövőért, mint valami hülye tanúvédelemben várakozva. Legalábbis tegnapig ez így volt. – Komoran elhallgatott, ahogy visszafordult a géphez, és egy üres dokumentumba vakon legépelt pár tőmondatot a hazug vádakról. – Most már tudom, hogy túl sokáig hazudtam magamnak. Nem játszhatom többé, hogy a hibákért nem kell vállalni a felelősséget.

– Az ilyen játszmáknak nem épp az a lényege, hogy nem kell hibáznod, hogy belekerülj?

– Látod, ebben jó lenne hinni – mosolyodott el szomorúan. – Mert te dühös vagy arra, aki helyett feladtad magad?

– Talán egy kicsit – ismerte be Sebastien, ahogy gondolataiba merülve kezdett sétálni az asztal körül. – Pedig tudom, hogy valahogy el kellett jutnom az ellenállásba, hogy elkezdődhessen a történet, az ott töltött éveket pedig sosem bánnám meg. De akkor is, van valami önző abban, hogy valaki megúszta helyettem a felelősségre vonást, valószínűleg végignézte az egész kivizsgálást és nem szólalt fel a védelmemben. És bármennyire is elnyomtak az egyetemi életemben, nagyon is voltak részei, amiket sajnáltam feláldozni. Mégis honnan tudjuk, hogy lázadóként volt szüksége rám a világnak, nem orvosként? Lehettem volna valamilyen kórházi rezidens is, akihez beutalják a merényletben megsérült elnököt, ő meg megmenti az országot azzal, hogy nem látja el őt – annak a történetéről talán ne lehetne regényt írni?

Talán most jött el a pillanat, amikor Szilárd végképp feladta, hogy valamilyen logikus összképet alkosson Sebastien életéről. De még most sem kötött bele a szavaiba, az értetlenkedésével sem támadta le őt. Megérezhette a viselkedésén, hogy végre megkapja azt az őszinteséget, amit az elmúlt hetekben olyan reménykedve igyekeztek kihúzni belőle.

– És megnyugtatna, ha felelősségre vonnák azt a tettest? – vetette fel nagy sokára, pontosan azzal a bizonytalan óvatossággal, mint akit egy olyan könyvről kérdeznek, amit nem olvasott. Sebastien határozottan rázta meg a fejét:

– Nem, dehogyis. Jól mondtad, vállalni kell a felelősséget a hibáinkért, de nem azzal, hogy büntetnek minket érte... hanem hogy helyrehozzuk őket. – Hirtelen elhallgatott, az egyik széktámlán dobolt egy ideig az ujjaival. – Te is gyere velünk szórólapozni.

– Nem lehet, már döntöttem...

– Semmiért nem kell büntetned magad. Kitesszük az üzeneteket, eljuttatjuk az emberekhez az igazságot, sokkal nagyobb jót teszünk vele, mintha az ítéletünkért jelentkeznénk. Zsanett pedig... tegnap nem is volt Pesten, hátha sikerült elmenekülnie. De ha már el is fogták, jártál odabent, tudod, hogy nem vár rá semmi kibírhatatlan az őrizetben. Helyrehozzuk a dolgokat, mielőtt ítéletet hoznának a tüntetők felett – ígérte, bármennyire is kevés fogalma volt arról, mennyi időről beszélhetnek. – Addig meg hinned kell abban, hogy tud vigyázni magára.

Szilárd egy ideig csendben kattintgatott a gépén, hogy az összecsapott kiáltványaikat befejezze és kinyomtassa. A szomszéd helyiségből rögtön átszűrődött a beinduló nyomtatójuk hangja, elnyomva a többiek beszélgetését a metróvonalakról.

– Végig fogom panaszkodni az utat, hogy meg akarom őt találni – figyelmeztette Sebastient. – De igazad van... ha feladnám magam, az semmiben nem garantálná, hogy elengedjék őt. Azt hiszem, tényleg ezzel teszek a legtöbbet érte. Kösz, hogy ezt belátod.

Amint visszaértek a nappaliba, Levente rögtön a kezükbe nyomott egy-egy adag elkészült szórólapot:

– Most rögtön indulunk, hátha a reggeli forgalomban könnyebb észrevétlennek maradunk. Egyelőre csak itt, a kettes metró vonalán mozgunk, pár perces váltásokban, és mindenképp kettessével. Seb, te elindulhatnál Minával, addig meg Réka...

– ...inkább mégse megy veletek – fejezte be a megszólított a mondatot, és ellépett az ablak mellől. – Úgy néz ki, más dolgom lesz.

A többiek egy pillanatnyi értetlenség után mind az ablakhoz siettek, de Sebastien anélkül is kapásból tudta, mit látott meg – és a terve gondolatától is összeugrott a gyomra.

– Ne menj oda, ne viccelj már – nézett mélyen a szemébe. – És komolyan beszállnál Lantai kocsijába?

– Ez tényleg hülye ötlet, akárhová elvihetnek – szólt közbe Mina is. Réka csak a szemét forgatta:

– Miért, szerintetek jobb ötlet úgy csinálni, mintha észre se venném őt? – De határozottan nem váltotta ki a remélt hatást a többiekből, mert mindannyian rávágták az igent. – Jaj, felesleges aggódnotok, a tegnapi találkozót is túléltem. Ha bántani akarnának, ahhoz nem így fognának hozzá.

– De meghallgatnunk se kell őket. Hagyd az egészet, gyere velünk, azzal többet segítesz rajtunk. Nem merek nélküled menni – játszotta be Sebastien a hazugságot, amin Réka is azonnal elmosolyodva átlátott:

– Minden rendben lesz. Ti gyorsan intézzétek el a szórólapokat, nem kell sokáig maradnotok, ez úgysem egynapos feladat lesz. Berni, te viszont vidd el Levit a lakásodra – utasította őt. – Nem hiszem, hogy elfognak minket, de inkább ne kockáztassunk. Az egész mozgalom vezéralakját nem szabad elveszítenünk, akkor aztán végképp lemondanának rólunk az emberek.

– Nem akarok... – kezdte Levente, de Réka olyan határozottan nézett vissza rá, hogy felhagyott a tiltakozással. – Oké, legyen, bízom benned. De amint tudtok, gyertek ti is mind Bernihez, és nehogy bármelyikőtök elkezdjen különakciózni. Még mindig fontosabb az összes hülye szórólapnál, hogy mindannyian szabadlábon maradjunk.

***

Sziasztok!

Nos, elég visszafogott „igazából egy kitalált karakter vagyok" leleplezésre került itt sor, de remélem, egyetértetek abban, hogy egy ilyen információt szép lassan kell beadagolni. A következő fejezetben is folytatódni fog a folyamat, és szerintem végül nagyon izgalmas körülmények közt kapnak rá a többiek végső bizonyítékot :)

Emellett ahogy láthattátok is, a 18. fejezetben újabb főgonosz-monológot is kapunk. (Lantai elég nyomulós antagonista, nem semmi hogy huszonnégy órát sem bír ki Réka társasága nélkül.) Réka pedig bármennyire is igyekszik flegmázni vele, az azért kissé megrendíti, amikor szembesítik őt saját gonosztevő-hajlamaival.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!