Sziasztok!

Alapvetően nem szeretek a fejezetek elején beköszöngetni, de most akadt érdemi mondanivalóm ehhez a részhez is. Tekintettel arra, hogy elég szorongós időket élünk, és ez a történet nem épp az eszképizmus mintaképe, mostantól szeretnék minden új rész elé content warningokat helyezni, hogy el tudjátok dönteni, mikor álltok készen az elolvasására. Ne érezzétek rosszul magatokat, ha ezeket látva inkább kihagytok egy kis időt az olvasásban, vagy csak lassan haladtok vele, kimondottan bátorítalak titeket erre, ha a mentális egészségeteknek ez jobbat tesz.

Ezek a figyelmeztetések szükségszerűen elég spoileresek lesznek az adott fejezetre nézve. Hiszen azt a sztori eleje óta tudjuk, hogy a sokkolás kedvéért kitalált plot twisteket senki nem szereti :)

Tehát, content warning ehhez a részhez: regényrészlet, szóval egy disztópikus társadalom általános atmoszférája. Fegyverhasználat említése a háttérben meg a dialógusokban, de konkrétan a hőseink nem lövöldöznek. És ami inkább triggering lehet: szétszakított családok, rendszerszintű xenofóbia meg az ezzel járó traumák kifejtése, az elidegenedés és magány hosszabb körbejárása. Aranyos párbeszédekkel vezeti fel a témát, aztán hirtelen veszekedés, angst és sírás, a vége viszont ismételten reményteli lesz.

***

Sebastien le se emelte tekintetét a papírról, úgy zuhant rá az egyik konyhaszékre. A rádióállomás körüli jelenet minden mozzanatára tisztán emlékezett, magabiztosan ugrotta át az első bekezdéseket, ahol még csak odafelé sétálva kérdezgette társait a tervük részleteiről. Nem az ő szavaikra volt most szüksége, bármennyire is jólesett neki a nyitottság, amivel aznap este is viszonyultak hozzá.

Tisztán emlékezett arra a feltételezésére, hogy minden ellenállótól ugyanolyan rideg hozzáállásra kell számítania, amit Junipertől is tapasztalt – és arra is, milyen hamar rácáfoltak ők erre. Új társai a kezdetektől olyan közvetlenséggel fogadták őt, amit korábbi életében, Älstmar paranoiásan bizalmatlankodó társadalmában sosem tapasztalhatott meg. Ahogy a segítségükkel beleszokott a közösség mindennapjaiba, újra és újra meglepte, mennyire másként képzelte el eddig a működésüket. Általában hetek teltek el egy-egy jelentősebb akciójuk közt, és közben információkat gyűjtöttek a kormánytagokról, segítettek a legszegényebbeken, vagy alkalmi munkákat végeztek a város lakóinak, akik cserébe titkon gondoskodtak az ellátásukról. A mindennapjaik inkább szóltak a közös túlélésről, mint a rendbontásról, és Sebastien már nem is értette, korábban hogyan hihette el a hatalomtól ennek ellenkezőjét.

Bár három hónapnyi önvédelmi oktatása épp csak az életben maradásra készítette fel, az égő tettvágy boldogan mondatott vele igent, amikor őt is beszervezték a rádióállomás megtámadására. Olyan lelkesedéssel vállalta el az őrködést, ahogy később talán a legfontosabb terveik vezető pozícióját sem. Az akció előestéjén elkapott ugyan egy beszélgetést, amiben a vezetőik arra intették a többi fiút, vigyázzanak rá, a hallottak pedig kellően padlóra vágták az önbizalmát – de másnap reggel annál makacsabbul határozta el, hogy pontosan ezért kell kivívnia az elismerésüket.

Most megindultan mosolyodott el, ahogy a sorok közt ugrálva elkapta Juniper villanásnyi említését. Furcsa volt jelen idejű jellemzésként olvasni a szűkszavú távolságtartásról, ami akkoriban egy nyáron át jellemezte kettejüket. Útjaik az első találkozásuk után, a bázisra megérkezve rögtön elváltak; Juniper rábízta őt a többiekre, és később sem kereste a társaságát. Új társai pedig megerősítették abban Sebastient, hogy nem ő sértette meg valamivel a lányt. Teljességgel Juniperre vall, hogy megmentse az életét, utána pedig a szemkontaktust is kerülje vele.

– Gyorsan elrepült ez az időszak – csodálkozott rá most halkan, ahogy megfordította az első lapot. Réka közel húzódott a másik székkel, szinte a vállának dőlve olvasta ő is a szöveget.

– Több időugrás is volt a narrációban, biztosan azokat érezted meg – magyarázta. – Nem tartottam olyan izgalmasnak a szerelmi szál nélküli fejezeteket.

Sebastien elvigyorodott, mire Réka égnek emelte a tekintetét, és elterelésképp rámutatott a bekezdésre, ahol először eredtek szóba Juniperrel.

– Képzeld, ma kiolvastam az utolsó törikönyveteket is, Aleksander ki is kérdezett belőle – kezdek rá köszönés nélkül, amint hallótávolságnak tudható be a köztünk húzódó kőút. – Rendesen leszidott, amikor összekevertem a déli tengeri háborút a nyugatival. Mintha nem tudná, hogy ezekről sosem tanultunk az iskolában. Néha még mindig meglep, mekkora jelentőséggel bírnak nálatok ezek a könyvek... persze, jó értelemben, nagyon örülök neki. Nem semmi, hogy ennyi példányt sikerült megmentenetek belőlük. És igazatok van, mindenkinek olvasnia kellene őket, nem lesz elég megbuktatni a hatalmat, ha utána az új rendszert is ekkora tudatlanságban tartott társadalomra akarjuk felhúzni.

Juniper rám se pillant, de nem zavar, ugyanúgy ömlik belőlem a szó.

– Abban mondjuk, nem vagyok biztos, hogy a történelem ennyire érdekelne, de valamilyen nyelvkönyvből szívesen tanulnék. Nem is számít, melyikből, csak szeretném átélni, hogy arra a pillanatra készülök, amikor elhagyom ezt a helyet. De Jonatan azt mesélte, azokat hamarabb tiltották be, és egy példányt se tudtak megszerezni belőlük. Pedig annyira érdekes élmény lehet, ha több nyelven tudsz gondolkodni. Mindig úgy képzeltem, mintha a világot is kétféleképp látnád...

– Nagyon kifinomult ismerkedési módszerek.

– Hagyjál – szólt rá Rékára elvörösödve. Már akkoriban érzett valamit Juniper iránt: olyasmi felszínes vonzalmat, amit szinte közhely volt a gyönyörű és rejtélyes megmentőjének kiváltania belőle. Gyakran kapta azon magát, hogy a bázist végigjáró tekintete őt keresi, hogy szabad félóráiban az ő társaságát reméli elkapni. De új életének felpörgött mindennapjaiban mindennek esélye se volt elmélyülnie; egy alig ismert lány legfeljebb futó gondolataiba tudott beférkőzni. Különben is, a társai hozzáállásából gyorsan megértette, hogy nincs miről álmodoznia. Megtudta tőlük, hogy Juniper évek óta képtelen becsatlakozni a társaságukba, a legjobb szándékú közeledést is eltaszítja magától. Valószínűleg mindenkit lenéz maga körül, aki nem ér fel az ő képességeihez – nem csoda, hogy az újonc Sebastient csak tőmondatos válaszokra méltatja. Mégis, már ekkor, látatlanban is nehéz volt beletörődnie ebbe a magyarázatba. Juniper végtére is megmentette az életét. Nem akarta ráerőltetni a társaságát, de abba is nehezen tudott belenyugodni, hogy ezek után ne tartozna felé semmivel.

 
Többször elsétálok a halványsárga, fehér oszlopokkal díszített épület mentén, egészen az utcafrontig, amíg még rálátok a kapubejáróra, majd vissza. Juniper eközben el se mozdul saját helyéről. Türelmetlen arckifejezése alapján egyetért velem: tényleg szürreális, hogy Hanne-ék őt is csak őrködni osztották be. A róla hallottak alapján körülbelül az egész akciónkat rá kellene bízni: egyedül is képes volna bejuttatni a hangfelvételt a stúdióba.

Sokáig szuggerálom a sötét fakeretes emeleti ablakokat, míg az egyik végre résnyire nyílik. A fentről ledobott vastag kötél vége a lábunknál ér földet, épp, ahogy terveztük. Én ragadom meg hamarabb, de rögtön meg is bánom a hirtelen mozdulatot. A tűzcsapot, amihez oda kellene rögzítenem a végét, aminek az ottlétében mindannyian olyan biztosak voltunk, sehol nem találom.

Teljességgel leblokkolok. Szerencsétlenül szorongatom kezemben a kötelet, és bár tényleg látom az esélyt arra, hogy a tűzcsapokat leszerelték az épület közeléből, egészen olyan érzés, mintha csak én nem venném észre az ittlétét. Sajnos nem állíthatom, hogy ennek semmi köze Juniper átható tekintetéhez. A figyelme középpontjában ostobábbnak érzem magam, mint az ideérkezésem napján, bármiféle használható ötlet nyomtalanul távozik a józan eszemből. Már csak a pillanatot várom, amikor rám csattan, amiért ekkora nyomorult mellé osztották be őt. De ekkor mellém lép és elveszi tőlem a kötelet.

Szó nélkül vezet az épület oldalának tűzlépcsőjéhez, amit eddig észre se vettem, és segít szorosan odacsomózni a végét a vaskorláthoz. A kötél így némi dőlésszöggel vezet ki az ablakból, de még elég stabil ahhoz, hogy a bent lévők biztonságban lemászhassanak rajta. Amint elkészülünk, egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. 

– Biztos csak lámpaláz, ennyire még én sem szoktam életképtelen lenni – nevetek kényszeredetten. Junipernek egyetlen szavába kerülne megnyugtatni, mégsem válaszol. Halk léptekkel vonul vissza a másik kapuhoz, egyértelműen adja a tudtomra, hogy legjobb lesz csendben töltenem az este hátralévő részét.

A sötétség már órákkal ezelőtt átvette az uralmat az utcák felett. Senki nincs a közelben, az őszi levelekbe belekapó szélnél hangosabb zajforrást nem is hallani. A kijárási tilalmat mostanában mintha kevesebb rendfenntartó ellenőrizné: a sziget kezd beletörődni, hogy nyugton kell maradnia. Odafent dolgozik néhány sajtós, de még jó pár óráig nincs okuk elhagyni az épületet. Attól aligha kell tartanom, hogy az ittlétemmel bárki figyelmét felkeltem. Valószínűleg hiába várhatom, hogy ma este bizonyítsak a többieknek.

Magamban monoton számolom a másodperceket, innen tudom, hogy legalább negyed óra eltelik ebben a némaságban. Most, hogy egyedül maradtam – mert Juniper társasága legfeljebb az épületet díszítő oszlopokéval ér fel –,  először fog el igazán a kétely. Azt hiszem, nem tudnám megmondani, mit keresek itt. Komolyan el kellene hinnem, hogy most épp a hatalom megdöntésében veszek részt? Éveken át nem is tekintettem rá máshogy, mint legyőzhetetlen, mindannyiunkat kettétörő gépezetként – az ellenállás pedig feltűnési vágyban szenvedő idealisták társasága volt számomra, akik egyetlenként nem látják ezt be az országban. Nem hittem, hogy veszélyesek és rosszindulatúak lennének, de nem is adtam volna komolyabb esélyeket a győzelmüknek. Úgy képzeltem, a lázongásaikkal csak magukban szeretnék fenntartani a tévképzetet, hogy van még beleszólásuk az eseményekbe, hogy ők még kézben tartják saját sorsukat. Azt hiszem, hamarabb leszek verhetetlen mesterlövész, mint hogy ezeket a kételyeket kiirtsam a gondolataimból. A többiek túl hamar várják el tőlem a bátorságot. Fél éve még a reggeli késésemről se mertem hazudni az egyetemen, most meg fegyverrel biztosítom az ország gazdaságának tönkretételét?

– Félsz?

– Hogyan? – rezzenek össze. Juniper a házfalnak támaszkodva méreget, tekintetéből talán azóta se tűnt el a számonkérő várakozás. – Nem. Dehogyis félek, semmi okom rá. Miért kérded?

– Nem szoktál ennyit hallgatni.

– Nem, az tényleg nem azért, csak mert... gondoltam, már így is eleget idegesítettelek. A folyamatos szövegelésemmel.

– Sose mondtam ilyet – csodálkozik el. – Igazából szeretem hallgatni, ahogy mások beszélnek. Feltéve, ha értelmes dolgokról.

Az idióta vigyor már kiül az arcomra, de annyi eszem legalább marad, hogy ne kezdjek ismételten monologizálni. Elvégre egy szóval sem pontosított arról, mi számít nála értelmes témának.

– Szerinted nem lenne okosabb a tűzlépcsőn át menekülniük?

– Pontosan ezt mondtam nekik. – Láthatóan meglepi, hogy egy újoncnak is támadhatnak az övéhez hasonló gondolatai. – De a többiek leszavazták. Azt mondták, nem fognak időben eljutni a stúdiótól a folyosó végéig. Ami teljesen alaptalan, addigra már használhatják a fegyvereiket, senki nem tartóztatná fel őket. Így meg sokkal kockázatosabb észrevétlenül távozniuk – magyarázza. Szóval ezek azok a megfelelő kérdések, amiket fel kell tennem, ha egyszavas válaszoknál többet szeretnék kihúzni tőle. Közben ugyanolyan feszült, egyenletes hanghordozással beszél, ugyanúgy több figyelmet szentel az utcának, mint nekem. Fényes kilátások arra, megismerhetem-e valaha is őt.

 
– Ezen nem javítottál mostanában, igaz? – fordult Sebastien Rékához. Az utóbbi napokban már kezdett belezavarodni saját módosított emlékeinek számon tartásába. – Itt Juniper nem épp olyasvalakinek hangzik, akit a tökéletessége miatt utálni kellene.

– Nem, igazából ezt még régen írtam. Azt hiszem, itt még nem éreztem... tudod, azokat a dolgokat vele kapcsolatban – halkult el a mondat végén. – Ez érdekes. Nem is gondoltam még erre, de... az első fejezetekből igazából visszafejthetem, milyen karakternek terveztem őt eredetileg.

Közelebb húzta magához a papírt, mint aki most jött rá, hogy Sebastiennél is nagyobb igényt tart a fejből ismert sorokra.

Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet felügyelet nélkül hagyni a másik kapubejárót, de hát a bázisban is megmondták: bíznom kell a többiek ítélőképességében. Juniper szórakozottan babrál a kifeszített kötéllel, egy távoli utcalámpa féloldalasan világítja meg alakját.

– Ha Elise beépített embere nem segít kicserélni a felvételeket...

– Akkor megszívjuk. Nem hiszem, hogy a többieknek odafent idejük lesz kitalálni, hogyan működik a rádióadás hanglejátszása – jelenti ki. – Esetleg még belekiabálhatják az egyik mikrofonba, élő adásba, hogy senki ne vegyen újraadóztatott árukat, ha elegen bojkottáljuk őket, a kormány majd nem tudja visszafizetni a külföldi kölcsöneit. De nem hiszem, hogy este tízkor sok lakos hallgatna rádiót. Fontos volna holnapra időzíteni a felvételt, közvetlenül a reggeli hírek elé.

– Megnézném a kormánytagok fejét, amikor erre ébrednek...

– Ha csődbe nem is juttatjuk őket, legalább szívrohamban kopjanak el – vigyorog. Átbújik a kötél alatt, gondolataiba merülve közelít az én kijáratom felé. Úgy szuggerálja az utcát, mint aki várja, hogy valaki megjelenjen ott. Igazából én se venném rossz néven, ha bizonyíthatnék. Az ellenállásnak, az új barátaimnak, talán ennek a lánynak is, aki teljességgel az itteni akciókra huzalozta az agyát, és úgy tűnik, más témával nem is lehet mosolyt csalni az arcára.

– Van még egy idegesítő kérdésem – mondom ki, mire csak felvonja a szemöldökét. – Miért van felvett neved?

– Nem mondom el az igazit.

– Miért, az igazit kérdeztem volna?

– Nem – ismeri el, talán kicsit meg is bánva a hirtelen felcsattanását.
 

Azóta sem mondta el – Sebastient nem is igazán érdekelte. Juniper sokkal többet elárult neki magáról azzal, hogy egy akkoriban olvasott ifjúsági regényből kölcsönözte az új nevét. Hogy kiskamasz korában rengeteget olvasott, ész nélkül, kapkodva száguldott át a könyveken, alig fogta fel a cselekményt, csak a furcsa idegen kifejezéseket, a nyelv hullámzó ritmusát kereste bennük, hogy megtanuljon egészen úgy beszélni, mint aki itt született. Összebarátkozott a legokosabb iskolatársaival, és annyi idősen, amikor minden kortársa a saját mondanivalóját tartotta a legfontosabbnak, ő megtanult hallgatni: magában jegyzett fel minden hanglejtést és szófordulatot, amit aztán leutánozhat tőlük. Akkor, gyerekként még nem tudhatta, mennyire hiábavaló lesz minden igyekezete, hogy ez az ország befogadja őt.

– Kamu, hogy tényleg töröltek volna engem a nyilvántartásból – kezd bele egy pillanatnyi csend után. – Minden kiutasított külföldinek megvannak még az adatai, máskülönben hogyan üldözhetnének minket? Sosem azt akarták, hogy eltűnjünk, hanem hogy legyen mivel büntetniük minket. Így is eleget hallottak már rólam a rendfenntartók, ha mindezt még összekapcsolnák a múltbeli információimmal, bármivel zsarolható lennék.

– Szóval nekem is kéne egy másik név? – kérdezem, féloldalasan a falnak támaszkodva, mire apró, gúnyos nevetés tör ki belőle. – Jó, értem én, kiérdemeletlen volna. Gondolj csak bele, milyen kínos lenne, ha egy csomó hihetetlenül izgalmas sztori kezdene terjedni rólam, aztán meg a rendfenntartók rám találnának, és kiderülne, hogy még a köteleket sem lehet rám bízni. Nem járnék jól egy menő alteregóval.

– Nem is lenne rá szükséged – véli, nekem meg úgy hagy ki a szívverésem, mintha egy szakadékba lökött volna le ezzel a mondattal. – De azért is használok másik nevet, mert... mert egyszer vége lesz ennek. És akkor...

– Akkor szeretnél elkezdeni egy új életet, visszatérve az eredeti nevedhez. És utólag visszanézve lesz abban valami megnyugtató, hogy ezek az évek nem is önmagadhoz tartoztak – mondom ki. Juniper hálásan pillant fel rám, amiért nem neki kellett mindezt megfogalmaznia. Aztán váratlanul ő is a falnak dől, egész közel hozzám. Az utolsó pillanatban sikerül csak elkapnom a bal kezem, hogy ne érjünk egymáshoz. A következő pillanatban meg tettethetem, hogy csak a töltényeket ellenőrzöm, hogy ne legyen az elviselhetőnél is kínosabb ez a hirtelen mozdulat.

 
– Nem balkezes vagyok – mutatott rá Sebastien a mondatra, mire Réka zavartan kapott a lap után.

– Várj csak... Nem láttam, hogy benne maradt, pedig már milliószor átolvastam... Ezek szerint nem csak Levi keveri össze az irányokat.

Sebastien jót szórakozott azon, milyen kétségbeesetten szuggerálja az apró hibáját a nyomtatásban, mintha a teljes regény minősége ezen tudna elcsúszni. Emlékezett rá, hogy tényleg a bal kezével kellett nyúlnia a töltényekért, és a természetellenes, ügyetlen mozdulat félútján jutott eszébe, hogy Réka biztosan elírta a dolgot. A felismerés pedig hirtelen ragaszkodással öntötte el a szerzője iránt, olyan villanásnyi érzéssel, ami helyet sem kapott a regény szövegében. Valószínűleg nehéz volna ezt elmagyarázni a leendő olvasóknak, de ő semmiképpen nem javította volna ki az ilyen pontatlanságokat.

– Aranyos, hogy itt még mennyire zavarban voltatok egymástól – jegyezte meg Réka. Valóban furcsa volt olvasni, ahogy aznap este a véletlen egymásnak ütődő ujjaik is kínos helyzetet teremtettek volna. A későbbiekben, ahogy a barátságuk egyre szorosabbá fonódott, úgy vált egyre inkább mindennapossá, hogy Juniper megölelje, belekaroljon, vagy akár a kezét szorongassa. Újra és újra meglepte Sebastient azzal, mennyire igényli tőle a fizikai kontaktust. Mintha hosszú évek hiányát szerette volna egyetlen személlyel bepótolni – néha szinte mintha kommunikálni szeretett volna valamit, amit szavakkal túl nehéz lett volna átadnia.

De Sebastien is csak vele ébredt rá, mennyire ritkán engedhette meg eddig, hogy fizikai közelségbe kerüljön másokkal. Ismerőseinek többsége úgy vélte, a legbiztosabb túlélési módszer ebben a rendszerben, ha mindenkitől tartják a távolságot. Nem viselkedtek vele durván, nem kockáztattak meg egy rossz viszonyt, ami valamelyikük feljelentésében érhetett volna véget – de amint azt hitte, a kölcsönös bizalom kialakulóban van köztük, az utolsó pillanatban mégis folyton a képébe csapták az ajtót.

 
– Fázol? – szólalok meg, bár a szorosan összefont karja meg az álláig felhúzott kabátcipzárja kétségtelenül megválaszolja a kérdésem. Gyanakodva méreget, mintha a legféltettebb titkait igyekeznék kihúzni belőle:

– Miért érdekel az?

– Ha fáznál, odaadnám a pulóverem.

– Nem kell a pulóvered.

– Nekem se, meleg van itt.

– Egyáltalán nincs, egész nap fújt az idióta szél, már most meg lehet fagyni, és alig múlt el a nyár... – magyarázza panaszos hangon, hogy aztán észbe kapjon. – De nem fázom.

– Tudod, ez nem szép tőled.

– Mi?

– Hogy két választási lehetőségbe kényszerítesz. Vagy neveletlen bunkó leszek, aki végignézi, ahogy megfagysz. Vagy nyomulós bunkó, aki rád erőlteti a pulóverét a kérésed ellenére. Te döntesz, melyik legyek inkább?

Az ajkát összepréselve néz a sötétbe pár másodperc erejéig.

– Nyomulós – dönt végül. – De csak mert nevetséges ez a hideg szeptemberben...

Szóval lerángatom magamról a pulóvert. Szeretném a vállára teríteni, de végül visszafogom magam, és csak a kinyújtott kezébe nyomom.

– Kösz – mondja ki halkan.

– Ismerős vagy ezen a környéken? – érdeklődöm, mire csak szárazon felnevet. – Én párszor jártam erre kiskoromban a szüleimmel. Érdekes, hogy azóta alig változott, mintha még az elit is egy helyben megragadva érezné magát. Elégedettek a pozícióikkal, az összes megkapott profittal, de ők sem igazán látják az utat előre. A szüleim is gyakran mondták...

– Nem akarom hallani – vág közbe ekkor élesen. Arca ismét elkomorul, tekintetéből minden fényt kiolt ez a pár kimondott szó. És most értem meg, hogy Juniper sem fog többet jelenteni az életemben egy újabb arcomba csapott ajtónál. Alig ismerem őt, alig volt miben reménykednem, és mégis: a visszautasítása kellően fáj ahhoz, hogy kiszakadjon belőlem:

– Na és ha én meg el akarom mondani?

– Akkor menj és mondd el a barátaidnak.

– Épp azt teszem.

– Nem – ellenkezik olyan komoly, színtelen hangon, ami újabb pofon ütéssel ér fel. – Nézd, te...tudom, mit próbálsz csinálni, és biztosan jót akarsz. De nem fogok itt barátokat szerezni. Ezt rég eldöntöttem, és te sem fogsz rávenni, hogy meggondoljam magam. Reméltem, hogy ezt mostanra belátod.

– Miért? – szegezem neki a kérdést. Nem azért, mert nem sejteném a választ, hanem mert ki akarom vele mondani, legalább tőle el akarom várni, hogy a szemembe mondja az igazat. Be akarom bizonyítani, milyen hibás logika mentén taszít el magától mindenkit.

– Mert... mert... na és ti miért hiszitek, hogy jó ötlet ragaszkodni egymáshoz? – vágja ki magát elcsukló hangon. – Mintha nem tudnátok mindannyian, milyen érzés elveszteni a szeretteinket. Na és ha bármi rossz történik valamelyikőtökkel, akkor majd mindannyian szétestek meg kikészültök? Nem követhetünk el ennyire amatőr hibát, igazán lehetnétek okosabbak.

– Ezt nevezed okosnak? Szóval, ha most meghalnék...

– Halkabban már!

– Ha most meghalnék, arra szemed se rebbenne? – Visszafojtott hangom akaratlanul is megremeg. Juniper sokáig gondolkodik, egy pillanatra mintha őt is gyomorszájon vágná a kétségsbeesés. Aztán csak ennyit felel:

– Igyekeznék, hogy így legyen.

Olyan közönnyel állja a szemkontaktust, mintha azzal is bizonyítani akarna nekem. Amint keserűen elkapom a tekintetem, ő is hátat fordít, hogy visszasétáljon a másik kapu felé.

– Nincs igazad – szólok utána annyi határozottsággal, amit még biztosan nem tapasztalt tőlem. – Ha velem nem akarsz beszélgetni, értem én, tényleg idegesítően viselkedtem. De valakihez muszáj lesz kötődnöd, máskülönben tönkre fogsz menni.

– Mert majd pont tőled fogadok el tanácsot, úrifiútól három hónap ittlét után...

– Hagyd ezt abba. – Nem hittem volna, mennyi ingerültséget válthat ki belőlem a lány, akinek a társasága iránt eddig úgy vágyakoztam. – Nem voltam úrifiú. Sosem voltunk gazdagok, és te nem is tudod igazán, milyen érzés úgy felnőni, hogy nem is vagy biztos abban, mit tilos megtenned, hogy állandóan bizalmatlankodnod kell mindenkiben...

– Hiába próbálkozol, nem tudlak megsajnálni.

– Nem értelek – rázom a fejem, pedig ami azt illeti, épp most kezd összeállni róla a kép. – Szóval szerinted egyedül te vagy ennek a rendszernek az áldozata, és mindenki más csak megalkuvó szemétláda, azért nem segít nekünk. Akik a városban laknak, és nem csatlakoznak az ellenálláshoz, azok mind az ellenségeink, ugye? Hát képzeld, ide senki sem jókedvéből jött. Még te se lennél köztünk, ha lett volna máshová menned. És ha mindenkit utálnunk kell az országban, akkor mi a francért küzdünk? Te kiket akarsz megmenteni azzal, hogy itt vagy?

– Na és ha nem az ellenségeink, mégis miért nem segítettek rajtam? – csattan rám olyan dühödt számon kéréssel, mintha személyesen nekem kellett volna megakadályoznom, tizennégy éves koromban, hogy nemkívánatosnak nyilvánítsák őt. – Miért kellett akkor mindent elvesztenem?

– Ha ez olyan egyszerű volna, neked sem kéne öt éve itt lenned. Csak azt akarom mondani, hogy nem a megfelelő emberekre haragszol.

– Majd megtanulod te is, hogy ezt nem lehet irányítani.

– Szóval tényleg lenézel engem – nevetem el magam kínomban. El se hiszem, hogy hónapokon át voltam képes távolról csodálni valakit, aki végül ennyire ellenszenves arcát mutatta felém. – Igaza volt a többieknek, nem is vagy kíváncsi ránk, csak szeretnéd mindenkinél különbnek képzelni magad...

– Az őrködésre koncentrálj – veti oda nekem, és ismételten hátat fordít.

Visszasétálok a kapuhoz, egyre dühösebben cikázó gondolatokkal figyelem az utcát. A környék továbbra is tiszta, senki nem jár erre. Még az út zajai is alig érik el a környéket, pedig errefelé határozottan több autó jár, mint a bázisnál. Csak mi ketten vagyunk itt, a vaksötétbe bámulva, és épp tettetjük, hogy tudomást se veszünk egymásról.

Belátom, érzékeny témába találtam bele az előbb. Eleget hallottam az állampolgárságukat elvesztett külföldiek sorsáról, láttam felvételeket azokról az illegálisan szervezett hajókról, amikkel a börtön elől menekülve igyekeztek elhagyni az országot. Azokkal a képekkel a híradóban is bőven elég sokkoló volt szembesülni. Nem lehetett tudni, a kiutasítottak közül hányan jutottak el a kikötőkig, és hányan értek végül partot biztonságban valahol messze tőlünk. A kétes hitelességű félinformációk épp csak ahhoz lehettek elegek, hogy Juniper már öt éve gyötrődjön tehetetlenül a családja miatt. Hogy ne tudja elengedni a reményt, bármennyire is kevés a viszontlátás esélye, hogy gyászolni és gyógyulni is képtelen legyen így. Nyilvánvalóan semmi kedve erről társalogni egy idegesítő újonccal egy létfontosságú akció közepén. Mégsem vagyok hajlandó elhinni, hogy neki lenne igaza.

Tényleg naivnak és hülyének néz engem, amiért megpróbálok beilleszkedni ide? Komolyan elhitette magával, hogy csak annak fájhat a családja elvesztése, aki utána örökké bezárkózik a világ elől? Szóval mindannyiunkat érzéketlen, meggondolatlan idiótának tart. Nem fogja fel, hogy egymásra támaszkodni nem a veszélyt, hanem magát az életesélyt jelenti számunkra.

Hiába tartja magát okosnak, nem mondott semmit, amit ne kaptam volna meg százszor a régi iskolatársaimtól. Pontosan tudom, hogy hajlamos vagyok túlzásba vinni a kezdeményezést: többet remélni, mélyebbnek hinni mások bizalmát a valóságnál, aztán egy újabb csalódással megérteni, milyen képtelenség mély kapcsolatokat kötni ebben a világban. De olyan rossz szokás ez, amiről eszembe se jutna lemondani. Könnyű bizalmatlankodni, könnyű a három lépés távolságot számolgatni egy olyan rendszerben, ami pontosan ezt várja el az alávetettjeitől. Aki elzárja magát az emberektől, az csak a hatalmi propaganda újabb élő hirdetőjévé válik. Mindig is éreztem, hogy aki lázadni akar, annak első dolga ezt a mindenhonnan felé áramló gyanakvást megtagadni. Igenis bátorság kellett ahhoz, hogy elfogadjam az itteniek segítségét, hogy Junipert is újra meg újra megszólítsam a hülye kis beszédtémáimmal – és ezt elég biztosra tudom ahhoz, hogy ne tudjon benne megingatni. Ha ő ugyanúgy zárkózik el mindenki elől, ahogy azt a kormány is elvárja tőlünk, talán mégsem kellene akkora lázadó léleknek képzelnie magát.

Bánt, hogy tényleg csak kényszerből viselte el a társaságom, hogy legszívesebben a létezésemről is elfelejtkezett volna, amint otthagyott a bázisnál. De miért kéne ezzel megtörnie engem? Már nem az a világ vesz körül, ahol muszáj hiába futnom mások után, csak hogy addig se maradjak egyedül. Itt végre olyan embereket ismertem meg, akiknek nem kell megfeszülnöm egy válaszáért, akikkel sokkal egyszerűbb és természetesebb beszélgetnem, mint korábban bárkivel is volt. Rájuk kellett volna hallgatnom a kezdetektől fogva, bizonyára tapasztalatból javasolták, hogy ne erőlködjek Junipernél. Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy bármitől is meg kéne mentenem őt.

Felé kapom a fejem, nem tartok attól, hogy össze fog akadni a tekintetünk. Kétlem, hogy az elmúlt percekben egy pillantásra is méltatott volna engem. A tűzlépcső alsó fokán ül, a sötétben nehéz kivenni az alakját. És elsőre nem is akarom elhinni, hogy nem csak a szemem káprázik.

Mégsem vette fel a kölcsönkapott pulóverem. A lépcsőfokon összekuporodva maga előtt szorongatja, szinte átöleli, mintha egy másik embert szeretne vele helyettesíteni. Nagy sokára felemeli a leszegett fejét, kibomlott haja eltakarja az arcát – de a hang egyértelműen olyan, mintha a sírást próbálná elfojtani.

– És ezek után utáltad meg őt? – Sebastien neheztelni sem tudott Rékára, annyival erősebb volt benne az értetlenség. Juniper mindig is magányos és elveszett volt, ezt a regény szövege is folyton észrevette rajta. Réka pontosan tudta, mennyi fájó nehézség tette őt olyan zárkózottá. De ha ezek a sorok mindvégig ott voltak az írásában, mégis melyik ponton veszhetett el az iránta érzett empátiája?

– Hát... gondoltam, itt csak szeretnél belelátni valamilyen mélységet, ami nincs meg benne.

– Abba, ahogy egyedül zokog?

– Nézd, azt sosem tagadtam, hogy sok trauma érte őt. De gondolom, épp ezért idegesített fel, hogy ennek ellenére annyira... összeszedett tud maradni. Mindenki előtt tetteti, hogy jól van, egyszerűen kizárja magából a fájdalmat. Elég előnyös képességnek hangzott, amikor engem épp a legkisebb nehézség is padlóra vágott.

– Szerinted itt éppen kizárja a fájdalmat? – kérdezett rá Sebastien meglepetten.

Első gondolatom visszakapni a fejem, tettetni, hogy észre se vettem őt. Pillanatnyi döbbenetemet viszont azonnal felváltja a legerősebb bűntudat, amit eddig életemben megtapasztaltam.

Juniper most már összetéveszthetetlenül, fékezhetetlenül zokog, a hang pedig görcsbe rántja a gyomrom, elszorítja a torkom, úgy vág padlóra, mintha életemben először szembesülnék valaki fájdalmával. Pedig ebben a világban igazán volt időm megszokni a magány légkörét. Az emberek nem tudták olyan sokáig tettetni az érzelemmentességet, a magamban is tapasztalt boldogtalanságot számtalanszor láttam mások arcán visszatükröződni. De épp ezért gondoltam a magányra eddig olyan állandó, mindennapos fogalomként, amiről nincs is mit mondanunk egymásnak, amit emelt fejjel, az élet részeként kell elviselnünk. Talán nem is tapasztaltam még soha, milyen az, amikor valaki összeomlik a súlya alatt. Amikor egy kicsit túl sokáig kell játszania a megközelíthetetlent, és pár bántó szó is elég ahhoz, hogy minden darabokra hulljon a lelkében.

Nem tudom, neki van-e a legnehezebb sorsa közülünk, nem is gondolom, hogy ebben versengenünk kellene. De most már biztosra kijelenthetem, hogy ő viseli az ittlétet a legrosszabbul. És akármit is mond – éppen azért jutott el idáig, mert senkitől nem kaphatott segítséget.

Igazából még mindig belátom, hogy nem hibáztathatom ezért a többieket. Juniper valóban jó munkát végezhetett az elidegenítésükben, ha egyedüliként az ő társaságáról mondtak le. De mindezek fültanújaként lehetetlenség volna úgy magára hagynom őt, ahogy mindenki más tette. Muszáj segítenem rajta – őszintén barátként, bármiféle felszínes rajongás meg hátsó szándék nélkül. Nem kéne, hogy nehéz legyen, hiszen alig ismerem őt, és eddig is tudtam, hogy ennél nyugodtabb körülmények közt se volna esélyem nála. Ő nem érzékelheti, hogy bármit is elvárnék cserébe, én pedig nem szenvedhetek évekig a garantáltan reménytelen vágyakozástól. Hiszen már azzal is rengeteg falat döntene le magában, ha egyszer barátként lenne képes gondolni rám.

– Tényleg nincs jól – ismerte be Réka halkan. – Örülök, hogy odamentél hozzá másnap reggel.

– Már aznap kellett volna...

– A mostani eszeddel ezt mondod, de hidd el, okosabb volt kivárni, hogy egyedül kisírja magát. Azt hiszem, már az is haladásnak számított nála, hogy ezt a sok érzelmet megengedte magának.

Sebastien látta a logikát szavaiban, a sorok látványára mégis ugyanúgy szorult el a torka, mint aznap este. Legszívesebben átíratta volna a jelenetet arra, hogy odasiet Juniperhez, magához szorítja, elmondja neki, mennyire fontos számára – az sem számított már, mennyire abszurd lépés lett volna ez akkori önmaguk számára. Mélységesen fájt most százszorosan átélni akkori tehetetlenségét, némán bámulni a papírlapokra, amik megszerkesztett fikcióba, közönyös nyomtatott szövegbe zárták a lány nagyon is valódi fájdalmát. Sosem tudatosul még benne ennyire tisztán, hogy elérhetetlen távolságokra sodródtak egymástól.

– Mégsem volt olyan jó ötlet elolvasnom – suttogta, az utolsó oldalt forgatva. Nem volt miben reménykednie: a szöveg megszakadt az aznap esti akciójelenet végén, a másnap reggel történtek már nem lettek kinyomtatva. De Réka a gondolatait kitalálva nyomta kezébe a középen kinyitott jegyzetfüzetét a folytatással.

Sebastien emlékezett arra, hogy a többiek társaságában sétált haza, végighallgatva a sikeres akció részleteit, tettetve, hogy odakint semmi érdemleges nem történt közben. Akkor jött csak rá, hogy a barátai egymás közt osztották le az éjszaka teendőit, azért hárult Juniperre az őrködés feladata. Ha nem kötelezte őket vezetői utasítás arra, hogy a legjobb tagukra bízzák a bejutást, semmi kedvük nem volt összedolgozni a lánnyal.

A bázisra visszaérve rögtön álomba zuhantak. Kivételesen nem várták tőlük a hajnali ébredést, a nap már magasról tűzött be a hálótermükbe, amikor Sebastien felébredt. Nem kérdezte a többieket a rádióadásban elhangzott üzenetük fogadtatásáról, nem is tudta érdekelni a dolog, amíg egy másik beszélgetést le nem folytathatott. Rögtön átsietett a lányok helyiségébe.

– Kérem vissza a pulcsim – szólítom meg Junipert. Az ágya mellől átdobja nekem a ruhát, tekintete egy pillanatra fogva tartja az enyémet. De ezúttal szándékosan figyelek, hogy ne mosolyodjak el.

– Nem akarok barátkozni – jelentem ki. Ő nem döbben le, nem sértődik meg, épp hogy csak megrázza a fejét: 

– Valahogy sejtettem, hogy te még a nem-barátkozást sem tudod csendben művelni.

– Látod, erről beszélek. Rossz társaság vagy, folyton sértegetsz, és csak akkor lehet kihúzni belőled valamit, ha panaszkodni kell.

– Mondták már.

– De taníts meg lőni.

– Hogyan? – fordul felém tágra nyílt tekintettel. A kezemet széttárva magyarázok, igyekszem eltalálni azt az egyensúlyt őszinteség és távolságtartás közt, ami ráveszi az igenlő válaszra:

– Ezek az emberek itt befogadtak, megmentették az életem. Sokkal tartozom nekik, ki akarom érdemelni az ittlétem. Te is biztosan így éreztél, amikor idekerültél. Heti egy-két órát kérek, beszélgetnünk se kell közben, csak csináljuk együtt a lőgyakorlatokat, és kiabálj rám, ha bármit elrontok.

Kimért csendben gondolkodik, ahogy a takaróját hajtogatja. Nem győzködöm tovább, zsebre tett kézzel vizsgálom a volt gyárépület képtelenül magas mennyezetét, a  betonszín falak kosznyomait, a fal mellett sorakozó fémkeretes ágyakat, mintha a mi hálóhelyiségünk nem pont ugyanígy festene. Szándékosan nem fordulok felé: még egy hosszabb szemkontaktussal sem merek túllőni a célon.

– Tényleg jól jönne, ha azoknál a zsákoknál komolyabb dolgokat is eltalálnál – ismeri el lassan.

– Te nézni szoktad, ahogy gyakorlok?

– Ma délután négykor a tengerparton – zárja rövidre. – És heti egy-két óránál többre lesz szükség. 
 

– Aztán pedig meg se próbáltatok távolságtartóak maradni – nevette el magát Réka. – Igazából... elég szép volt, hogy nem mondtál le róla. Megérezted, hogy csak mellette kell lenned, és erőltetés helyett kivárnod, hogy szép lassan megnyíljon neked. Meg persze, tőle is szép, hogy egész tűrhető lázadót csinált belőled – vigyorgott, mire végre Sebastien is el tudott mosolyodni. Bármennyire is kitörölte volna történetükből az aznap este érzett fájdalmakat, nem létezett más forgatókönyv, amit az akkori önmaguk képes lett volna beteljesíteni. Csak ezután kezdődött el az óvatos, hosszadalmas munka, amivel a kölcsönös bizalom felépülhetett köztük. És ha egyszer már sikerült megvalósítaniuk, hinnie kell benne, hogy egymást végre viszontlátva is újból menni fog.

Ledőlt az asztallapra, fejét a karján nyugtatva, miközben Réka elgondolkodva lapozgatta a füzetét. Nem küzdött az egyszerre rá törő kimerültség ellen – ritkán aludt elég mélyen ahhoz, hogy ne érzékelje a veszélyt maga körül. És most is: alig egy szemhunyásnyi időre zuhant álomba, amikor hirtelen ajtócsapódásra rezzent össze.

Azonnal felpattant a konyhaszékről. Fél karjával fedezte Rékát, úgy lépett ki lélegzet-visszafojtva a nappaliba. Rendőrökre, kormánypárti tagok testőreire számított, akik megtalálták a rejtekhelyüket. Egyik sem lepte volna meg annyira, mint az, hogy Szilárd most ott állt az előtér ajtajában, mintha pár órája nem jelentette volna be dühödten mindannyiuknak, hogy fel fogja adni magát.

– Ne akadj ki – előzte meg Sebastien értetlenségét. –Visszajöttem, mert tudom, mit kell csinálnunk.

***

Sziasztok!

Remélem, hatásos és kellően reményteli függővéggel sikerült zárnom a részt. És hogy tetszett a regényrészlet, milyen érzéseitek vannak most a szerelmi szálról vagy Juniper karakteréről? Ha úgy érzitek, ideje volna már áthozni őt a valóságba, azzal egyetértek én is, meg a hőseim is – aztán, hogy sikerrel fognak-e járni, az hamarosan kiderül ;)

Fun fact, hogy ha elhisszük a sztorinak, hogy a regénykarakterek saját öntudattal bírnak, akkor Seb balkezességéről szóló kis részlet is megtörtént. Abban a fejezetben, ahol Leventénél a lépcsőházban rájuk támadnak, nagyon sokáig szerepelt az, hogy a sérült bal kezét rejtegeti aztán Berni elől, és körülbelül az utolsó átolvasásnál vettem észre, hogy az úgy elég esetlen ütés lehetett. Erről jutott eszembe, vajon milyen érzés lehet a regénykaraktereknek ilyen kényelmetlenségbe ütközniük, amikor az írójuk véletlen benéz valamit. :)

A 17.3. fejezetben némi vitatkozás árán összerakunk egy lehetséges tervet, Sebastien pedig lehet hogy kicsit túl sokat árul el a múltjáról a többieknek. Nem lesz hosszú rész, de az biztos, hogy kibillenti a karaktereinket ebből a tehetetlenségből.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden csillagnak-kommentnek nagyon örülök!