– Honnan vették egyáltalán az ötletet?

Levente ezt halkan mondta, elgondolkodva, tekintetét le sem emelve a kissé szemcsés képernyőről – Sebastien mégis tudta, hogy nem költői kérdést tett fel. Mindketten a padlón ültek, közvetlenül a konyhában talált régi tévé előtt, amit első dolguk volt a nappaliba átvinni és bekapcsolni, amint bezárkóztak a Batthyány utcai irodába. Nem volt akkora szerencséjük, hogy az elsőként felvillanó híradás ne a szétroncsolódott gellérthegyi villáról szóljon.

Mindannyian szótlan sokkban nézték a képeket. A megfeketedett falú házat mintha díszlettervezők alakították volna minél inkább szánakozást keltővé. A tűz láthatóan a mellékutca irányából indult, valamilyen égő tárgy formájában, amivel az ablakot betörték. A lakásba beszökő lángok pedig a tágas nappali nagy részét elszenesedett, halványan még füstölgő, lakhatalan romhalmazzá pusztították. Egészen bizarr érzés volt, ahogy a látvány minden jogos dühe mellett egy szikrányi sajnálatot is kiváltott Sebastienből. Nem volt nehéz elképzelnie, hogyan érezhetnek most nézők milliói a feltételezett gyújtogatók iránt.

– Nálam volt Lantai Henriett öngyújtója. – Mina felhúzott térdét átölelve kuporodott össze az egyik fotelban, halk szavait alig lehetett kiérteni. – Tegnap este kiesett a kezünkből, észre sem vettük. Csak ma reggel láttam, hogy nincs meg. Gondolom... a biztonsági kamerákból látták, hogy ott vagyunk. Aztán, amikor azt megtalálták a földön... tökéletes lehetőség, mit kenjenek ránk – szipogott, és egy reszkető kézzel elővett zsebkendőbe rejtette egész arcát. Levente a padlót bámulva, szaggatottan fújta ki a levegőt:

– Ez egy képmutató, gerinctelen, elvetemült pszichopata, pontosan olyan, mint a nagynénje – kezdte a dühtől elcsukló hangon. – Hogy lehet ennyire gátlástalan, cinikus... csak mert meglátott egy öngyújtót? Mert rájött, hogy megvezették? Egyáltalán minek kellett elővennetek egy szalag kirakásához? – Mina és Sebastien erre összenéztek, némán egyeztek meg a makacs hallgatásban. – Igaz, nem is ez a lényeg. Ugyanolyan aljas mocsok ő is, hiba volt egyáltalán szóba állnunk vele...

– Ezt tudva érdekes, hogy pont ő sérült meg – intett Berni a tévé felé, ahol most a budai János Kórház vörös téglás bejáratáról adtak vágóképeket. Értetlenkedő kérdéseiket megelőzve felhangosította az addig épphogy háttérzajként zúgó narrációt:

– ...harmadfokú égési sérülésekkel. Beszámolója szerint a tűzeset időpontja alatt a házban tartózkodott, a nappaliban felébredve túl későn vette észre a gyújtogatást...

– Szóval mégsem az ő ötlete volt?

– Jaj, Levi, gondolj csak bele, nem véletlen, hogy őt egyáltalán nem mutatták – magyarázta Berni. A küszöbön ácsorgott, haja egészen összekócolódott már, annyiszor túrt bele ösztönösen, míg a tévét figyelte. – A lánynak a világon semmi baja, nyilvánvalóan ő találta ki az összes ellenünk szóló vádat, és a végére még volt képe beilleszteni ezt az apró részletet is a sérüléséről, hogy bármiféle gyanú alól garantáltan kivonja magát, na és persze, hogy még gyűlöltebbé tegyen minket, amiért egy ártatlan személyt bántottunk.

– De hát az előbb mutatták a kórházat, ahol ellátták. Egy hazugságba nagyon kockázatos lenne ilyen részleteket belefűzni. Szerinted odabent mindenkit rávettek, hogy játsszák el egy egészséges személy ápolását?

– Nekik ez teljességgel megoldható, főleg, hogy már az internetet is elvágták, és így esély sincs terjeszteni az igazságot.

– Nem, akkor is valószínűbb, hogy nem tudtak az ottlétéről és tényleg megsérült a tűzben. Lantai pontosan olyan jellem, akinek még ez is belefér a járulékos veszteségek közé. A lánynak sosem fogják elmondani az igazságot, ahogy egyébként a kormány nagy részének sem. Őszintén minket fog tartani a felelősnek, hogy a felépülése után annál hatékonyabb segítséget nyújtson a bosszúhadjáratban.

– Én nem hiszem, hogy az öngyújtóról bárki tudna rajta kívül, ez nem egy egyszerű lejárató terv volt, hanem egy nagyon is átgondolt személyes támadás, amit senki más nem tudott volna kivitelezni...

Mina minden elhangzó szóval egyre sápadtabbá vált.

– Ugye, elhiszitek, hogy nem mi tettük? – tört ki Sebastienből. Szó sem volt arról, hogy ártatlannak látta volna magukat. Hiszen szombat este hatalmasat hibáztak: meggondolatlan, hisztis gyerekként viselkedtek, a veszekedésük minden óvatossági szabályt elfelejtetett velük. Túl hamar hitték el magukról, hogy nem csináltak hülyeséget: ahhoz épp elég messzire mentek, hogy a tetteikre aztán mindent tönkretévő vádakat lehessen alapozni. Bűntudattól gyötrődve, türelmetlenül várta, hogy a többiek ordítsanak rá végre, ne kerülgessék többé ilyen néma sokkban a témát. Minden haragjukat megérdemeltnek vette volna. Abba viszont belegondolni is alig mert, hogy most talán az őszinteségükben is kételkednek.

– Szerintem észrevettem volna rajtad, ha úgy érsz haza, hogy épp leégettél egy háztömbnyi villát – emlékeztette a másik fotel karfáján ülő Réka. Sebastien hálás volt neki, amiért észérvekkel áll az oldalára, jóval őszintébbnek érezte így Levente és Berni egyetértését. Aztán ránézett Szilárdra, aki viszont azóta meg sem szólalt, hogy a kocsiban elengedte Mina kezét. Az egyik íróasztalnak támaszkodott, üres tekintettel bámult a telefonjára, amit a bemérhetőségüktől tartva kikapcsoltattak vele, amint megérkeztek. Sebastien előre látta rajta, milyen feszült választ fog adni mindannyiuk várakozó tekintetére:

– Ezért kéne hálásnak lennem? Mert nem gyújtogattatok, csak eljátszottátok?

– Nem úgy értették – sietett közbeszólni Berni, a megszokott békítő hangneménél egy fokkal görcsösebben. – Nem akartak rosszat, te is biztosan belátod, hogy nem sejthették előre, mennyire félremagyarázhatják a tetteiket...

– De igen, sejthették, hogy ilyen körülmények közt mozgunk. Ezért kellett volna előre gondolkodniuk. Vagy még mindig olyan viccesnek érzitek magatokat?

– Igazságtalan vagy – szólt rá Levente. – Jól tudod, hogy bármit is teszünk, Lantaiék azt kicsavarhatják annyira, hogy aztán ellenünk fordítsák.

– Akkor inkább ne tegyünk semmit, nem? – vágta rá hirtelen. Talán ő maga sem gondolta komolyan, mégis sikerült vele mindannyiukat elhallgattatnia. Sebastien szerette volna hinni, hogy még most sem kell megbánniuk az eddigi tetteiket, mégsem mert ellenkezni. Nem talált semmit, ami ezt a reményt igazolhatná a többiek szemében.

– Mindegyik tüntetést felszámolták, láttátok a híradóban. A vezetőiket meg biztos mind őrizetbe veszik, mi mást tennének? Zsanett is... fel kell hívnom őt – erősködött Szilárd. Mind aggodalmasan néztek össze, egyik választ sem voltak képesek kimondani. Végül Berni odalépett hozzá, elővette a kabátzsebéből saját telefonját:

– Használd ezt. Ezen szoktam veletek beszélni, nem véletlen ilyen régi típus, ezen nagy eséllyel nem működnek a kémprogramok.

Újabb feszült csend szállt rájuk, ahogy beütötték a számot. Akárcsak a kocsiban ülve, a vonal ismét a végtelenségig kicsengett. Nem vette fel.

– Hidd el, hogy jól van, biztos sikerült eltűnnie, csak ő is fél a lehallgatásoktól, azért nem akar telefonálni – próbálkozott Berni. – Helyre fogjuk még hozni az egészet, nem szabad szétesnünk...

– Könnyű ezt olyasvalakinek mondania, aki még a nevét sem adta hozzánk – vágta rá Szilárd keserűen. – Tudjátok, ugye, hogy a saját otthonomat próbáltam az egésszel megmenteni? Erről ugye, még nem felejtkeztetek meg teljesen? – tört meg a hangja. – És most mit sikerült elérnünk? Korlátlan hatalmat kaptak, nem csak a program bevezetésére, hanem bármire a világon. Fogalmam sincs, mi lesz Zsanettel, elfogták-e már egyáltalán. Az viszont annál biztosabb, hogy engem engem elsőként küldenek börtönbe, amiért kihoztam a választási adatokat. Pontosan az történik, amiről először figyelmeztettél minket – fordult Sebastienhez. – Felforgattatok minket, rászabadítottátok az emberekre a diktatúrát, de kit izgat, úgyis elhúztok mindannyian külföldre...

– Egyikünk se fog menekülni innen, amíg nem tisztázzuk a nevünket.

– Hagyd abba! – kiáltott rá Leventére. – Csak fogd be, érted? Már nem a színpadon vagy, senkit nem fogsz lenyűgözni az idióta elveiddel.

– Ne csináld, nem az ő hibájuk! – szólt rá Réka. – Én provokáltam ki az egészet.

– Nem kell védened őt, csak mert... várj csak – nézett rá Szilárd megvilágosulva. – Nem a laptulaj volt bent veled reggel.

– Lantai Emma volt – mondta ki halkan. Bár az értetlenség mindenki arcára kiült, egyikük sem kérdezett vissza, szórakozik-e velük. Sebastien is úgy érezte most, mintha ezzel egész nap tisztában lett volna, csak lehetősége nem nyílt szavakba önteni a tényt. – Ma reggel a szerkesztőségben várt, és arra utasított, álljunk ki az ügy mögül. Jelentsünk be egy kivizsgálást a tüntetés végén, amibe tényleg belekezdenek, aztán persze eredmény nélkül ejteni fognak.

– Személyesen rád szállt? – Levente odalépett Rékához, hogy mellé ülve átölelje, arca közben megfeszült a dühtől. Sebastien is úgy érezte, képes lenne most valóban felgyújtani a nő házát. – Hogy jut egyáltalán eszébe ilyen?

– Nemet mondtál, igaz? – kérdezett rá Berni aggodalmasan. Réka bólintott:

– Persze, de akkor még nem említette, hogy a másik terve diktátort csinálni magából. Sajnálom, nem kellett volna titkolnom, csak... csak úgyis tudtam, hogy ti is visszautasítanátok. Akkor minek ijesztgettelek volna titeket ezzel? – magyarázkodott. Sebastien némi kétellyel hallgatta őt, megérzett valami kimondatlant a szavaiban, amire mindenképpen rá kell kérdeznie, amint félre tudja vonni őt. – Szóval engem utáljatok, én indítottam be az egészet. Mináék már csak akaratlanul adtak neki egy ötletet.

Szilárd hosszasan nézett a telefonra, amin a sokadjára újraindított hívás is ugyanúgy kicsengett.

– Nem utálok senkit. Nem jobban, mint magamat – ismerte el. – Ez sok rossz döntés volt egymás után, és én már csak szeretném... Fel fogom adni magamat – döntötte el. Mina kétségbeesetten kiáltott fel, a fotelből is felpattanva:

– Nem mehetsz el! Te mondtad, nem hagyjuk cserben egymást...

– Ezt úgysem úszhatom meg szabadlábon. Odakint felhívom a rendőrséget, megmondom nekik, hogy feladom magam, ha garantálják, hogy békén hagyják Zsanettet. Az egész választás leleplezőjét egy középszintű aktivistáért cserébe – bele kell menniük, nem?

– Nem, nem, ez legfeljebb a legutolsó lehetőség lehet...

– Nem, ennek az elsőnek kellett volna lennie – szakította félbe Minát Sebastien. – Ebben a vil... mármint az eddigi körülmények közt nem esett volna bántódásod, ha feladod magad. Valami tanúvédelem biztos védett volna téged, amíg kivizsgálják a választásokat. Azt is meg tudtad volna mondani Zsanettnek, hogy emiatt ne vállaljon nálunk szerepet. Most viszont egy szavadra se lesznek kíváncsiak, amint belépsz oda, már ítéletet is hoznak feletted. Megmondtam előre, hogy nem véletlen húzzák el a kivizsgálást, azt várják, hogy magadtól úgyse fogsz eléjük állni, de egyikőtök se vett komolyan.

– Én pedig azt mondtam meg előre, hogy ne szórakozzatok ilyen idióta ötletekkel, mint a rendőri szalagok – emlékeztette Szilárd. Erre Sebastien a szemét lehunyva fújta ki a levegőt – és minden jogos bocsánatkérésnél hamarabb csúszott ki a száján a követelőző kérdés:

– Olyan nehéz lett volna vállalni a felelősséget a választásokért? Mit nyertél most ezzel.. mi a franctól féltél ennyire?

– Mi lenne, ha befognád? – csattant rá Mina, hogy aztán könnyes arccal forduljon Szilárdhoz. – Te meg ne csináld ezt, ne haragudj ránk...

Ő olyan fájdalmas tekintettel rázta a fejét, mint aki ezt nem tudja őszintén megígérni neki. Szó nélkül hagyta el a lakást, pontosan úgy, mintha mindannyian elüldözték volna őt onnan.

Egyikük sem mozdult meg, hogy a bejárati ajtó zárjait visszaállítsa utána. Mina feldúltan vonult vissza a helyére, meglökve közben Sebastien vállát. A többiek egymás tekintetét is kerülve hallgattak. A tévéből pedig ekkor kúszott be közéjük a miniszterelnöki sajtótájékoztató hangja:

– Huszonnégy órával ezelőtt olyan megrázkódtatás ért a személyemben és az ország vezetőjeként egyaránt, amit semmilyen alapos felkészültség nem jelezhetett előre. Mindannyiunkkal együtt én is hittem abban, hogy még az ellenünk szervezkedő erők számára is létezik egy határ, az emberiesség alapvető határa, amit nem lépnének át. De saját káromon tanultam meg, mennyire alábecsültem a kegyetlenségüket. Ez a felismerés pedig azonnali és hatékony intézkedésekre sarkallt minket, hiszen megengedhetetlen, hogy bárki más az országban hasonló veszélyhelyzetbe sodródjon. Nem tudjuk még, meddig szükséges fenntartanunk a jelenlegi fokozott ellenőrzést – ez kizárólagosan attól függ, meddig van okunk tartani a minket fenyegető erőktől. Hatóságaink mindent megtesznek az önök védelméért, forduljanak hozzájuk bizalommal. A mindannyiunk nyugalmát felforgató szervezkedések egyszer már bizonyították, hogy nem képesek brutális erőszak nélkül érvényesülni. Erre pedig civilizált embereknek csak egyetlen válasza lehet: elutasítani minden szavukat, és a további hazugságok terjesztésének lehetőségétől is megfosztani őket...

Egyikük sem halkította le a tévét. Bármennyire is kiült arcukra a rosszullét, mind az elhangzó szavak hatása alá kerültek, első kézből Lantaitól akartak hallani minden rágalmat. A szokásosnál lassabban beszélt, többször is szaggatott sóhajokkal félbeszakítva mondatait. A kampánybeszédeivel ellentétben most többször is lepillantott jegyzeteire, fél kezével olykor az előtte lévő papírt tördelte. Sebastien teljesen el tudta képzelni, hogy azokból is együttérzést vált ki, akik egy órával ezelőtt még ellene tüntetve vonultak az utcára.

– Szerintetek mikor találnak itt ránk? – érdeklődött. – Berni, kié egyáltalán ez a hely?

– Az a hírigazgató nő fiáé, a pasiról nem sokat tudok, de az anyjáról kizárt, hogy elhagyta volna az országot. Valószínűleg ez is itt épp az ő utasítására alatt megy – intett Berni a képernyő felé. – Nekem kicsit kockázatosnak érződik, hogy mind egy helyen rejtőzünk, és szeretném azt is, hogy Szilárd visszajöjjön, nyilvánvalóan, de nem tudom elképzelni, hogy idefelé tartva ne kövessék a nyomát. Mondjuk, az én lakásomba még mindig átmehetünk innen, de ha bekerítik az épületet, nem sok esélyünk van ezen gondolkodni, igaz? – Maga felé húzta az asztalon hagyott telefonját. – Szerintem most kellene felhívni a támogatóinkat.

– Elég kockázatos lenne – jegyezte meg Sebastien, bármennyire is szüksége lett volna arra, hogy hallja valaki hangját, aki még egy oldalon áll velük. – Ha a te telefonod nincs is lehallgatva, az övéjük nagy eséllyel lehet.

– Nézzétek, ne kezdjetek el abban sem reménykedni, hogy túl sokáig elrejtőzhetünk, annyira azért én sem vagyok visszanyomozhatatlan, hogy hosszú távon bújhassatok a nevem mögé. Esélyes, hogy pár óránk van csak itt hátra, addig viszont tudnunk kell, mi történik a támogatóinkkal, és a híradóból valószínűleg nem fogjuk hallani az igazat. Vagy... rosszul értettem valamit? – bizonytalanodott el. – Ti esetleg feladni szeretnétek?

– Biztos, hogy nem – vágta rá azonnal Levente. – Legalábbis én nem. De ti... szóval, beletelik még egy kis időbe, míg mindenütt igazán ellenőrzötté válnak a határok. Nem foglak maradásra kérni titeket.

Sebastien Rékára pillantott, igyekezett belenyugodni abba, hogy nem számít a többiek iránti ragaszkodása, a forrongó igazságérzete: ha ő menni akar innen, vele fog tartani, és nem fog neheztelni rá, amiért nem képes vállalni ezt a kockázatot. De Réka annyira határozottan szorongatta Levente kezét, hogy az szavak nélkül is felért a világ összes ígéretével.

– Nem megyünk sehova – mondta ki halkan. Sebastien erre bólogatott, azzal a halvány érzéssel, hogy rá nem is kellene vonatkoznia a kérdésnek. Mina is egyetértett, hangjában a szokásosnál is több daccal:

– Nincs olyan, hogy hazamenjek, amíg itt gyújtogatónak hisznek.

– Akkor beszéljünk a támogatóinkkal – nyúlt Berni a telefonjáért, és a névjegyek görgetése közben átsétált az üres szomszéd szobába. A hívások alatt a bútorozatlan helyiség radiátorjának támaszkodott, megjátszottan optimista hangja folyamatosan keveredett a híradós műsorvezetőével.

– Jó napot kívánok, igen, a mozgalom vezetőségétől keresem...

– A határokat azonnali fokozott ellenőrzés alá vetették, és hamarosan le is zárják, megelőzve, hogy a felelősök elhagyják az ország területét.

– És csak azt szeretnénk tudni, biztonságban vannak-e...

– Az elrendelt kijárási tilalom értelmében este nyolc és reggel hat óra között senki nem hagyhatja el az otthonát. Az internet és a nem állami fennhatóság alatt álló televíziós és rádiós csatornák elérését az elkövetkezendő időszakra felfüggesztik. A kormányszóvivő hozzátette, mindezen intézkedések az állampolgárok biztonságát szolgálják.

– Nem, most nem tudom adni az eddigi kapcsolattartójukat. Jaj, dehogyis tűnt el, szó sincs erről, csak... Nem, igazság szerint én is szeretnék névtelen maradni, remélem, nem probléma...

– Az állami intézmények hétfő reggeltől határozatlan ideig szüneteltetik működésüket.

– Ó, nem, az kizárt dolog, hogy... jó, rendben, talán lehetséges. Felmerült már köztünk, hogy esetlegesen megfigyelhetnek minket. Magukat kizárt, csak minket. Vagyis úgy értem... ó. Teljesen megértem, nem szeretnék tartani a kapcsolatot. Vigyázzanak magukra...

– A parlament feloszlatása kihirdetésre került. Várhatóan este nyolc órakor hirdetik ki az ideiglenesen felállított kormánytestület tagjait és pontos hatáskörét. A kormányfő az ellenzéki pártok szakértőit is felkérte a közös munkára, ők azonban előzetes nyilatkozataik alapján nem kívánnak részt venni a szükségállapot alatti irányításban.

– Hát persze, hogy nem. Ők is mind bezárkóznak, esetleg elhúznak külföldre, mert ők aztán tényleg megtehetik, igaz? – suttogta Levente a tévét szuggerálva. – Még kiharcolhattak volna maguknak pár helyet a testületben, hogy legalább ennyi kontroll maradjon a kormány felett, de miért is lennének tekintettel az érdekeinkre?

A kétségbeesése egészen váratlanul érte Sebastient. Az ellenzék az elmúlt hetekben végig olyan következetes pártatlansággal figyelte a tevékenységeiket, hogy ő a létezésükről is rendszeresen megfelejtkezett. Pár általánoskodó, szinte csak áthallásos nyilatkozaton túl nem fejezték ki a mozgalom iránti szimpátiájukat, valószínűleg kivárták, mennyire érdemes támogatniuk őket. A többiek gyakran hangoztatták, hogy a mai tüntetés sikere esetén valamelyik pártelnök biztos feltűnik náluk, jelentős anyagi támogatás fejében együttműködést kérve. Sebastien viszont az ilyen feltételekhez szabott felajánlásban is pontosan ugyanazt a haszonlesést látta, mint most a menekülésükben. Fel se merült benne, hogy a segítségükre kellene számítaniuk.

– Gondolom, az utcák tele lesznek rendőrökkel, csak ezt a tévé nem hangoztatja – jegyezte meg. Levente bólogatott:

– Biztos, hogy a támogatóink már látják őket odakint, ezért is mondanak nemet a megkeresésünkre. Nem is vagyok biztos benne, hogy ilyen körülmények közt jogunk van bármire kérni őket.

– Ez a hálózat volt az egyetlen erősségünk, persze, hogy elvették tőlünk – suttogta Réka maga elé. – Pedig még mindig elegen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak és bedöntsék a szükségállapotot. De most elszigetelték őket egymástól, nyilván egyikük se akar az egyetlen hülye lenni, aki még mellettünk áll. Az internet lekapcsolása is pontosan erre volt jó nekik.

– Mi lesz a Hírközeggel?

– Gondolom, mindegyik kollégám első útja a bíróságra vezet – felelt Réka Sebastiennek. – Azt is sokkal megfontoltabban kellett volna csinálnunk, mindenkit el kellett volna küldeni, aki kockázatot jelent...

– Lantaiék akkor is megtaláltak volna téged valahogy – mutatott rá Levente. – Ha legközelebb ilyen van, szóba se állj velük, jó? – kérte Rékát ellágyult hangon. – Nem vagyunk kíváncsiak az alkudozásukra, nem ér annyit, hogy rád ijesszenek.

– Úgy tudtam, hogy ezt fogod mondani – sóhajtott Réka, és behunyt szemmel nekidőlt a vállának.

Sebastien rápillantott Minára, aki mozdulatlanul, ugyanúgy a térdét átkulcsolva ült a fotelban, és valószínűleg nem is bánta, hogy abban a szögben alig lát rá a tévére. Odalépett hozzá, leült a karfára.

– Haragszol rám?

– Nem tudom – felelt Mina fojtott hangon. A következő pillanatban pedig olyan szorosan ölelte át, mintha a fizikai erejével kellene őt maga mellett tartania.

– Nem csak a mi hibánk, ugye, tudod? – kockáztatta meg Sebastien a téma felvetését. – Időben fel kellett volna adnia magát, megmondtam, hogy nem szabad ott hagyni ezt az ütőkártyát a kormánynál. Nem is értem, mire várt, nem ennyire meggondolatlannak ismertem meg...

– Ez nem arról szól. Tudom jól, hogy Szilárd milyen volt egész életében. Azt hiszi, megbocsáthatatlan bármiféle bajba kerülnie, és ez ellen elég lesz mindig, a végsőkig betartania a szabályokat. És értem én... látta, hogy ugyanazzal a hibával nagyobbat bukna, mintha, nem tudom, egy gazdag fehér pasi volna... csak basszus, a világ nem így működik. Mert így csak leblokkol, amikor néha elkerülhetetlenül elront valamit. Akkor meg végképp, amikor az derül ki, hogy a szabálykövetésével tett rosszat.

Kicsit elhúzódott Sebastientől, hogy a fotelben hátrafordulva kinézhessen az ablakon. Az elnéptelenedett utcán járkáló két rendőr tétlennek, szinte unottnak tűnt. Abba már jóval rémisztőbb volt belegondolni, hogy a mozgalom körözött főszervezőinek lakásai elé vajon mekkora hatósági készültséget vezényelhettek.

– A választások után napokig nem akarta elfogadni, hogy jelentenünk kellett volna a csalást – folytatta Mina. – Elterelte a szót, kifogásokkal jött, borzasztó volt látni, hogy magát is becsapja. Amikor megkerestem Levit és hárman elindítottuk a dolgokat, az más volt... akkor megint lettek szabályok, amiknek megfelelhetett, feladatok, amiket kétszáz százalékon teljesíthetett. Csak most már a hatalommal szembeni oldalnak akart megfelelni. El akarta hinni, hogy ha elég keményen dolgozunk, akkor hátha helyrehozunk mindent, és nem kell semmilyen számon kéréssel szembenéznünk. Akkor megmaradhatunk abban a hitben, hogy végig helyes dolgokat tettünk.

– Tényleg nem így működik a világ – helyeselt Sebastien. Az a végsőkig elmenő, elvakult szabálykövetés jutott eszébe, amire őt nevelték otthon egész gyerekkorában. És nem is alaptalan paranoiából, hiszen amint először letért a neki kijelölt útról, amint egyetlenegyszer az igazságot választotta, rögtön száműzték őt a normális életéből. Egyáltalán nem csodálta, hogy a követőik ilyen rendeletek mellett már nem mernek az ő oldalukra állni. – Te is hittél ebben?

– Én nem féltem volna a következményektől – szólt Mina egész tárgyilagosan, bármiféle korábbi makacssága nélkül. – Csak fogalmam se volt, hogy azok ilyenek lesznek.

– Henriett azt hiszi, te voltál...

– Nem akarok olyanról beszélni, amivel még többen megutálnak – halkult el ismét. Visszafordult a fotelba, és a körmét piszkálva, a tévéképernyőre rá se nézve hallgatott. A másik helyiségben Berni is egyre nagyobb szüneteket tartott telefonálás közben, hangjából egyre kevésbé tudta leplezni a letörtséget. Levente a teljes letargia arckifejezésével figyelte a híreket, suttogva magyarázott olyan szabadságjogaik megszűnéséről, amiknek Sebastien eddig a létezéséről sem tudott. Réka a vállának dőlve hallgatta őt, elernyedt tartása ellenére is feszülten figyelt. Nem volt képes feladni, ahogy Sebastien sem. Gyűlölte az érzést, hogy tudnia kellene, mi most a teendő, hogy itt neki kellene a tökéletes tervvel előállnia. Minden halvány elképzelés-kezdeményét semmissé tette egy új információ a híradóból, neki pedig kezdett kiüresedni az agya. Azt mégsem javasolhatta, hogy most már a parlamentet is ideje felgyújtaniuk.

Nem bénult meg a tehetetlenségtől: ki akart menni az utcára, jelen akart lenni ahelyett, hogy csak egy tévéből nézné az eseményeket. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy elrejtőzzön, miközben odakint terrorban tartják az embereket. De egyelőre nem volt hova futnia, nem volt még egy ötletszikra sem, amiért kockára tehetne mindent. Különben is épp elég volt egyszer meggondolatlanságból veszélyt hoznia a társaira.

Ahogy rájuk sötétedett, nem kapcsoltak villanyt, csak a tévén halkítottak, mintha bármelyikük képes lett volna aludni aznap éjjel. Berni valamikor kora este csatlakozott a társaságukhoz, a nyomasztó légkör feloldását viszont tőle is hiába remélték. Sebastien nem tudott egy helyben megmaradni. Fel-alá járkált a lakás helyiségeiben, a nappaliba visszatérve mindig mással kezdett beszélgetni a hírekben hallottakról. De nemigen tudtak egymásnak újat mondani, és a többiek fásultsága folytonosan arra emlékeztette, hogy miatta kerültek ebbe a helyzetbe. Ő maga nehezen hitte, hogy tényleg ez lenne a vég. A híradások minden szava ismerősként csengett számára, saját tapasztalatból tudta, hogy ilyen körülmények közt is meg lehet szervezni egy ellenállást. De biztos terv hiányában ezt az optimizmust aligha tudta a többiek felé hangoztatni.

A besötétedett, rideg lakás légköre mintha az ő nyomasztó helyzetüket akarta volna visszatükrözni. Sebastien kisétált a konyhába, hogy bevegye a gyógyszerét – és talán, hogy pár percre kiszakadjon a többiek lélekvesztettségéből. A mosogató csapját kinyitva elgondolkodott azon, vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy itt is drogokkal nyomják tele az ivóvizet.

Most, hogy magára maradt, a tudata végre ki mert mondani egy rég formálódó gondolatot. Jó volna most maga mellett tudni valakit, aki nem blokkol le a szükségállapottól úgy, mint ezek a kezdő lázadók. És mindennél erősebb vágy mart belé, hogy valami csodával megtörhesse az otthona egyhónapos bénultságát, és végre áthozhassa ide Junipert. Épp csak egy halvány észérv tudta emlékeztetni arra, mennyire önző tett volna ezzel a lányt is a hatalom körözött ellenségei közé sorolni. Szeretett volna belekapaszkodni a gondolatba, hogy ketten képesek volnának mindenki megmentésére. Vajon mit szólna ő ahhoz, hogy egy elsőre biztonságosabbnak tűnő világban sem olyan egyszerű kiállni az igazunkért? Mennyire törné össze, hogy ezt látva már elvágyódni sem tudna igazán az otthonából?

Az üres konyhapultnak támaszkodva megérezte, hogy Réka mögötte áll. Megfordulva a saját nyugtalanságát látta viszont az ő arcán is. Nem fogytak még el, képtelenek voltak belenyugodni a helyzetbe, de a csillapíthatatlan tettvágyuk tervek híján csak tehetetlen idegességbe tudott átfordulni.

– Van másik nálad? – mutatott Réka a gyógyszer felé, mire ő a fejét rázta. – Valahogy vissza kéne jutnunk a lakásba a maradékért, most nem szabadna kiborulnod. Jól vagy? Nagyon félsz?

– Titeket jobban féltelek. Rossz nézni, hogy ennyire szétestetek.

Réka leült az egyik konyhaszékre, végigjáratta a tekintetét az üres, csaknem vaksötét helyiségen.

– Ha csak egy apróságban visszakaphatnánk a kontrollt, az már segítene. Elég lenne valami gyenge, vacak kis terv is, csak hogy addig se érezzem magam ilyen tehetetlennek. De így mintha kívülről nézném, ami velünk történik. Nem író vagyok, nem is karakter, hanem... néző a tévé előtt. – Elgondolkodva húzogatta nyakában a sálat, amitől az érkezésük óta nem vált meg a fűtött lakásban. – Levi teljesen kész van, fizikailag érzem, ahogy vibrál. És nem tudok neki mit mondani. Nem fogom valami hazugsággal vigasztalni, de segíteni sem tudok rajta, fogalmam sincs, mit tehetnék.

– Mellette vagy, és most is a megmentésünkön gondolkodsz. Ennél többet nem is szabadna elvárnia tőled – ült fel Sebastien a konyhapultra. – Nem tudtam egyébként, hogy ennyire szereted a látványos csókjeleneteket – emlegette fel a délutáni emléket, amiről egy gondtalan negyedóra erejéig azt hihette, a legfontosabb témájuk lesz. Réka végre elmosolyodott egy pillanatra:

– Eddig én sem. Azt hiszem, már teljesen benne vagyunk a veszélyben, amitől úgy féltett eddig. De... nem fog most szakítani velem, igaz? – vékonyodott el a hangja az aggodalomtól. Sebastien megrázta a fejét:

– Szerintem mindannyian megfojtanánk, ha ezzel próbálkozna. Nem lökhet el most magától. Ha bármi esélyünk is maradt még, azt csak akkor tudjuk megragadni, ha vigyázunk egymásra.

– Eddig csodás munkát végzünk vele – jegyezte meg Réka elkomorodva. – Nem akartad igazán, hogy Szilárd feladja magát, igaz? Csak túlságosan megijesztett, hogy ugyanaz történik, mint veled az egyetemen. Elmondhattad volna neki... meg Minának is, ő is teljesen összetört.

– A teljes igazságot?

– Fogalmam sincs – ismerte be a sötétségbe meredve. – Csak pár óránk van, mielőtt rájönnének, hogy itt vagyunk, ugye?

– Lehet, hogy már tudják is, csak szándékosan kivárnak?

– Én se ismerem a hosszú távú terveiket. Lantait ne úgy képzeld el... szóval, nem alázott engem – kezdett bele Réka a témába, ami reggel óta emészthette őt. – Tényleg úgy beszélt, mint aki együttműködni akar. Amilyen jól csinálta, néha szinte el is hittem neki. És amikor felajánlotta a kivizsgálást, én egy pillanatig...

– Ne már – csúszott ki a száján, mielőtt realizálhatta volna, hogy Réka épp az ilyen reakcióktól tartva titkolózott előttük. A legbátorítóbb mosolyával igyekezett korrigálni, mielőtt őt elfogná a kétségbeesés. – De végül nem fogadtad el, visszautasítottad a hazugságait. Nem az a lényeg?

– Nem tudom. Félek, hogy nem.

Réka az ajkát harapdálva elgondolkodott egy pillanatra, majd szó nélkül átsietett az irodahelyiségbe. Visszatérve rögtön feloltotta a konyha lámpáját. A sárga jegyzetfüzetét szorongatta a kezében.

– Hagyjál, nincs jobb ötletem, oké? – mentegetőzött. Sebastiennek eszébe sem jutott volna belekötni. Épp ellenkezőleg – most döbbent csak rá, mennyire szeretne a többiektől távol gondolkodni a múltjáról, egy nyelvet beszélni valakivel az emlékeiről. Ha kész tervért nem is, legalább valami megerősítésért vissza akart nyúlni korábbi életébe, hogy ilyen körülmények közt is ki lehet még tartaniuk.

Ahogy Réka szemöldökráncolva forgatta a füzet oldalait, kihullott közülük egy nyomtatott papír.

– Erről teljesen elfelejtkeztem – vette fel a földről. – A rádiós jelenet, tudod, amit fel kellett volna olvasnom az írókörön.

– Aznap jártam itt először – ismerte fel Sebastien. Emlékképek sokasága villant fel előtte az akkor még alig ismert, meggondolatlan és mindenen vitatkozó társairól, a felolvasásról összetörve távozó Rékáról – és most szorult el véglegesen a szíve. Annyira távolinak tűnt akkor még ez a világ, és ők annyit változtak útközben egy olyan ügy kedvéért, ami aztán cserben hagyta őket.

Ellökte magát a pultról, hogy elkérje Rékától a papírt. Olyan türelmetlenséggel kezdett bele az olvasásába, mintha nem ismerné fejből minden mozzanatát. Már az emlékei leírt formájának bizarrsága sem zavarta, már a jelenetbeli viselkedése miatt sem tudta kényelmetlenül érezni magát. Ha semmilyen csodában nem bízhatott, ami visszahozná neki Junipert, legalább az emlékébe akart most minden erejével belekapaszkodni.

***

Sziasztok!

Beleugrottunk a történet leginkább angsty szakaszába. Ilyen várakozós nyitásra számítottatok, vagy rögtön akciójelenetekre? És milyen jellegű konfliktusokat vártatok a karakterek közt?

Kicsit nehéz volt a történet hangulatában maradnom a jelenlegi helyzet közben, és valószínűleg még inkább így fogok érezni majd az áprilisi választások után. De végül arra jutottam, hogy teljesen megértem ha valakinek ez jelenleg nehéz téma, szeretné az olvasást félretennie, de én attól még nem szeretném a megírását elhalasztani. Néha beleesek abba a szemléletmódba, hogy az új fejezetet mindig az adott hétre írom, pedig igazából haladok előre egy történettel, ami aztán még hosszú távon itt lesz, befejezettként bármikor el lehet olvasni. Ezért nem is érdemes azt számolnom, mennyire releváns a világ aktuális állapotára épp ezen a héten ez a fejezet. Az felett meg végképp nincsen kontrollom, hogy majd a jövőben milyen állapotok közt olvassa el valaki ezt a történetet.

A 17.2.fejezet viszont kész eszképizmus lesz, egészen szó szerinti értelemben, ugyanis végre beleolvasunk az említett regényjelenetbe, amiből talán valami új ötletet is ki tudnak hozni hőseink.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!