– Valahogy mindig is fordulópontként gondoltam a mai napra. – Levente hangja a mikrofon visszhangos torzítása ellenére is fájó ismerősséggel csengett. – Amikor még májusban elkezdtünk beszélni a választások utáni körülményekről... nos, már nem tudnám meghatározni, mik voltak akkor a legmerészebb álmaim. De egészen biztosan nem reméltem egy ötszázezres közönséget magam elé, és háromszáz helyi tüntetést az ország minden pontjára. Persze, ha minden csak azon múlt volna, hogy én mit akarok akkoriban, még mindig egy számítógép memóriájában őrizgetnénk az összes bizonyítékunkat. Elmondhatatlan szerencsém volt, hogy olyan barátok álltak mellettem, akikkel lehetségessé vált bátornak lenni.

Réka teljességgel el tudta képzelni, hogy Mina és Sebastien, az eredeti honlap közzétevői ezt milyen elégedettséggel hallgathatják. De nem nézett rájuk – ahhoz el kellett volna szakítania tekintetét a színpadról, amire egész biztosan képtelen lett volna. Minden részletet meg akart őrizni Levente sötét szövetkabátos, vörös sálas alakjából, egész téren visszhangzó hangjából, szélfútta szőke hajából, felszabadult mosolyából, amit annyira képtelen volt visszafojtani, hogy néha már a tiszta artikuláció se ment neki. Réka ebben a pillanatban nem csodálkozott volna azon, ha az esemény több milliós közönsége, itt lévők és tévénézők mind ugyanolyan visszavonhatatlanul és reménytelenül szerettek volna belé, mint ő.

– Nehéz egy egész ország nevében beszélnem, amikor még a saját életemről is most tanulok dolgokat. Valószínűleg ezért nem másfél hónap alatt szokás eljutni a politikai karrierünk csúcspontjára. – A tömeg ujjongással és tapssal gratulált a szempillantás alatt elért hírnevéhez. Levente büszkén elnevette magát, de a következő pillanatban el is komolyodott a hangja. – És pontosan emiatt fontos szem előtt tartanom, hogy nem lehetek mindennek a megmondhatója. Tudjátok, hetek óta próbálom minél több platformon, minél szélesebb körökhöz eljuttatva levezetni, miért csináljuk mindezt. De kezdek rájönni, hogy a legfontosabb kérdés akkor is az marad, megérzi-e ezt a témát az ember a mindennapjaiban, a saját bőrén. Mert akik már tudják, mi mindent fognak elveszíteni a kormány programjának beindításával, azoknak mit mondhatnék? Mikor fognak az én papírról felolvasott, kiszámított észérveim felérni az ő valóságos tapasztalataikhoz? Nem tehetek úgy, mintha náluk jobban fognám fel ennek a mozgalomnak a fontosságát. Igazából nekik van mondanivalójuk felém, nem fordítva. Így hát most saját példámból kiindulva tudom kimondani, hogy ha a te életed még békén hagyta a program... akkor arra szeretnélek kérni, hogy legyél hálás érte, és igyekezz azokra hallgatni, akik nálad kevésbé szerencsések. Nekem is meg kellett tanulnom ezt – igazság szerint még most is tanulom, és ezután is tanulni fogom. És aki ezt nem érti meg, annak nem több tényre van szüksége, hanem több empátiára.

A többiek halk beszélgetéséből Réka kiértette a saját nevét. Elengedte a füle mellett, semmi szüksége nem volt arra, hogy századjára is összeszoruljon a szíve a hallottaktól. Hiszen mindenki láthatja, hogy ők ketten nem csak barátok, soha nem voltak csak azok. Mináék gyakorlatilag azóta egy párként kezelik őket, hogy megismerték Rékát – igazából az sem lepte volna meg, ha Lantaiék már a lehallgatás előtt megsejtettek volna minderről valamit. Mégis kit vernének át azzal, hogy az érzéseiket elnyomva tovább kerülgetik egymást?

Távolodott pár lépést a többiektől, a színpad felé közelítve. Minden irántuk érzett szeretete ellenére is idegennek érezte most magát köztük. Nem egy félmilliós tömeg részeként akarta hallgatni azt a személyt, akit neki kéne a legjobban megértenie a világon.

– Tulajdonképp már most elértük a sikert, hiszen az egész ország rólunk beszél. Vezető hír lettünk. – Levente arcán ugyanaz a kihívó félmosoly jelent meg, amivel ismeretségük első napján felhívta, majd azóta sem eresztette Réka figyelmét. – A nyilvánosságot megkaptuk, és most rajtunk múlik, mihez kezdünk vele. Ha minden tevékenységünket ugyanilyen okosan és fegyelmezetten, ilyen tiszta szándékokkal folytatjuk, garantálhatom, hogy rendben leszünk. Hiszen az üzenetünk is egyszerű: a választási csalásról megalapozott gyanúnk van, az erőltetett fejlődés pedig nem működik, ha közben nem törődsz azzal, akit magad mögött hagysz. De nem is ez lesz a mi tanulságunk. A világ egy másik üzenettel fog távozni a mi eseményeinkről. Azzal, hogy igaza van minden közhelynek: nem szabad alábecsülni egy közös céllal összefogott tömeg erejét, mert tényleg csak ők képesek valódi változást elérni. Mert mire is mentünk volna a támogatásotok nélkül? Pár hete még csak egy elmélet, egy halvány elképzelés voltunk. Ti töltöttetek fel minket tartalommal. Megvalósítottatok mindent, amit csak elképzeltünk, és mellé annyi mindent, ami eszünkbe sem jutott volna. Nem is tudom, hogyan köszönhetném ezt meg nektek. Köszönjük a ránk szánt időtöket, a fáradozásaitokat számtalan területen, az ötleteiteket, a bizalmat és segítő szándékot, amivel felénk és egymás felé fordultatok. Ígérem nektek, hogy mindez nem lesz hiábavaló.

Rékának már fogalma sem volt, miért lép egyre közelebb, elszakadva mindenki mástól, miért áll meg a színpad mellett, ahol már zúg a feje a hangosítástól. Mi egyáltalán a terve? Fel fog menni a lépcsőkön, egészen a színpadig, egészen Leventéig, hogy soha többé ne engedje el? Hiszen ő csak elmondott egy előre megírt beszédet, milliós közönség számára adta az ő zseniális önmagát. Ugyan mit vár tőle, játszódjon le benne közben ugyanez az érzésvihar? Már megbánta az egészet, talán vissza is fordult volna, amikor Levente felé kapta a tekintetét. Elhallgatott egy pillanatra, az arcán átsuhant valamilyen azonosíthatatlan érzelem. Aztán visszafordult a mikrofonjához.

– Nem tagadom, hogy még sosem éreztem magam olyan fontosnak és boldognak, mint az elmúlt hetekben – folytatta épphogy megremegő hangon. – Talán néha túlságosan is elragadtatott a saját jelentőségem tudata, de... olyankor mindig volt, aki emlékeztessen, miért csináljuk ezt valójában. Szeretném most nektek megfogadni, hogy ezt soha nem fogom szem elől téveszteni, bármilyen messze is kell elmennem az ígéretem betartásához. Hiszen sok mindent megtanultam az elmúlt időszakban, de a legfontosabb az volt, kiért éri meg bátornak lenni. Biztosíthatlak titeket, hogy értetek megéri.

Utolsó mondatai alatt már alig emelte el a tekintetét Rékától. Megköszönte a figyelmet, fogadta a messze visszhangzó tapsvihart, de közben mintha fel se fogta volna, hol van. Futva igyekezett le a lépcsőn, a kijelölt hátsó gyülekezőtér helyett elölről megkerülve a színpadot, és egyértelmű volt, hogy felé tart. Ez most fog megtörténni – a beszéd drámai lezárásaként, ötszázezer ember tapsviharának visszhangjában, kamerákkal körbevéve, vezető hírként. Levente már odaért, már átkarolta őt, már csak centikre volt az arcától – és Réka esélyt se adott neki arra, hogy meggondolja magát.

Addig minden annyira gyorsan és hangosan történt. Minden másodpercet megtöltött a nyomás, hogy ők most történelmet írnak, a feszültség ott szikrázott a legjelentéktelenebb gesztusaikban is. Abban a pillanatban viszont megállították a világot ők ketten. Egy percre minden lenyugodott és a helyére került: akkor és ott pillanatnyi közös univerzumot teremtettek, ahol nem volt többé miért taktikázni vagy a jövőjüket latolgatni. Réka sosem érezte még ennyire erősen, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell.

– Mindenki ránk figyel – szólalt meg nagy sokára, és Levente aggodalmát látva rögtön hozzátette: – Nem, nem azért mondom, mert félek. Csak elvonjuk a figyelmet a színpadról. Kicsit később visszatérünk rá, oké?

– Vagy tíz perc múlva találkozó a szoborcsoport mögött.

Réka vigyorogva bólintott. Elengedte Leventét, igyekezett gyors léptekkel megkerülni a színpadot, bár szédelegve, remegő lábakkal ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Hátrapillantva még látta, ahogy ő közben odalép a többiekhez. Széles vigyorral, ugyanannyira megzavarodva fogadta a dicséreteiket, amik talán elvétve a beszédnek is szóltak. Réka nagyon remélte, hogy azon nyomban le is rázza őket.

Választhattak volna a Kossuth-emlékműnél elhagyatottabb találkozóhelyet is. Bár a tér legszéle már nem volt fenntartva a demonstrálók részére, azért itt is sok járókelő nézelődött a tömeg irányába, a járőröző rendőrökről nem is beszélve. Réka leült a szoborcsoport alsó fehér padkájára. Felforrósodott arcát a kezébe temette, úgy próbálta feldolgozni a helyzetet, de az értelmes gondolatokhoz túl korai volt még az élmény. Egyelőre a teljes agyi kapacitását lefoglalta, hogy szélesen vigyorogva játssza vissza magában újra meg újra a történteket.

Arra eszmélt fel, hogy két idegen tizenéves lány megállt előtte:

– Te kavartál az előbb a Holmann Leventével?

Felnézett, vigyorogva bólintott egyet. Közben átfutott az agyán, hogy a lányok innen nem láthattak rá a színpadra – tehát a csókjelenetük alig pár perc alatt az interneten is elterjedt. Valahogy ezt egyáltalán nem bánta. Úgyis legszívesebben az egész világnak eldicsekedett volna a történetükről, a világ egyszerűen szó szerint értelmezte ezt a kívánságát.

– Az arcodból ítélve most jöttetek össze. Na, gratulálunk – vigyorodott el egyikük, és Rékának mindkettejükkel le kellett pacsiznia. – Nem semmi vagy, elég jó pasit szedtél össze.

– És nem félsz ettől a nagy nyilvánosságtól? – kérdezte a másik lány. – Mármint, ő most elég megosztó személyiség.

– Én is az vagyok – mutatott rá Réka a karszalagjára. – És úgyis megoldjuk valahogy, ez egy ideje már el lett döntve. El se tudnám képzelni mindezek után, hogy valaki külsőssel jöjjek össze...

– Késtem húsz másodpercet, de csak hogy ne legyek feltűnő – szólította meg ekkor a háta mögül Levente. – Igen, ez nagyon nyálasra sikerült. De tudjátok, mi folyik itt, nem? – nézett a két lányra, akik nevetgélve helyeseltek. – Szuper, akkor ugye, megértitek, hogy most kettesben lennénk?

Ahogy magukra maradva visszaültek a padkára, Réka számon kérő tekintettel nézett rá.

– Borzasztóan olcsó és komolytalan húzás volt így zárni a beszédedet – kezdte. Levente megjátszott sértődéssel felpattant, de ő a karjánál fogva visszahúzta. – Itt maradsz szépen, nem engedlek. És most komolyan beszélek. Az előbbi nem csak pillanatnyi elmezavarból történt meg, ne is próbáld meg túlgondolni, oké? Tényleg szeretnék veled lenni.

– Tudod, hogy ez kölcsönös – hajolt oda Levente, hogy ismét megcsókolja. A művelet viszont gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, mert a szája újra és újra széles vigyorra húzódott közben. – Bocsánat, csak egyszerűen ez a nap... én nem is értem, hogyan érdemeltem ki.

– Annyira szép dolgokat mondtál odafent. Most már nem bírtam volna ki, ha nem történik köztünk semmi.

– Te beszélsz? Tudod, hány napja szenvedek miattad? – karolta át Levente hátulról, fejét a vállán nyugtatva. Réka hitetlenkedve nevette el magát. – Igen, igaz, az is én voltam, aki a világ leghülyébb indokaival utasított vissza téged. Én sem hittem benne igazán, egyszerűen megijesztett, hogy miattam eshet bajod.

– Annyira bután viselkedtél...Velem nem kell hősnek lenned. Épp ez a lényeg, tudod?

– Most már igen. És különben is, gondolhattam volna, hogy téged a világon semmitől nem kell félteni – simította meg lassan az arcát. – Te vagy az én felülmúlhatatlan stratégám.

Szavai halványan emlékeztették Rékát a reggeli incidensre, amitől az akkori aggodalom leghalványabb árnyéka szállta meg. De annyira tökéletes volt a mostani pillanat, hogy ezt azonnal elnyomta magában.

– Fázol? – kérdezte esetlenül, és amikor Levente nemet intett, elvette a sálját és a saját nyakába tekerte, aztán visszadőlt a vállára. Lehunyta a szemét, a boldogságtól egészen eltompultak a gondolatai. Nem akart felfogni semmit, ami körülöttük történik vagy ezután történhet – csak kettejükkel akarta kitölteni a tudatát, Levente karjaiban tudni magát, az ő illatát érezni, az ő fülébe elsuttogni minden eszébe jutó hülyeséget. Legszívesebben rögtön elaludt volna, hogy a napja ebben a tökéletes idillben érhessen véget. De mielőtt az idő összefolyhatott volna a tudatában, felrázta egy hirtelen felismerés:

– Vissza kell mennünk, neked még el kell mondanod a zárószavakat.

– Kit érdekel...

– Levi, ezt nem csináljuk – rángatta fel őt a padkáról –, máskülönben rövidebb kapcsolatod lesz velem, mint a nyolcadikos csókpartnereddel. Gyerünk, látni akarlak még egyszer a színpadon.

Kézen fogva indultak a tér felé, amikor mindkettejük telefonja üzenetet jelzett.

Mi ez??? Gyertek ide – írta Mina, és a színpadról lefotózta nekik a tér másik oldalát. A Báthory utca felől rendőrautók sokasága érkezett az eseményt felügyelők mellé: már olyan sokan lettek, hogy szabályosan lezárták a kiutat a térről. Rendőrök szálltak ki belőle és utasítgatták az útjukba kerülőket.

– De nincs gond, igaz? – nézett fel Levente elbizonytalanodva. – Minden jól ment, jól csináltuk, mi okuk lenne... Meg kell mondaniuk a szervezőknek, miért jöttek, ugye? Odamegyünk és közölni fogják, mi történt.

– Várj kicsit – torpant meg Réka. Nagyon nem tetszett neki a gondolat, hogy maguktól járuljanak a rendőrök elé. A reggeli beszélgetése után nehezen hitte el róluk, hogy együttműködő szándékkal érkeztek.

Egyre növekvő pánikjában próbálta ezt valahogy megfogalmazni Leventének, aki megfeszülve figyelte a tér túlsó oldalát, holott ilyen távolságból úgysem tudtak kivenni semmit. Közben Mina újabb kérdőjeleket küldött nekik, és egy fotót, amin a rendőrök már sorfalat formázva nyomták előre a tömegeket.

– Megírom nekik, hogy jöjjenek ide – döntött Réka. – Eltűnünk innen.

– Dehogyis, maradnunk kell, a mi felelősségünk ez a rendezvény, nekünk kellene az élen állnunk...

– Szerintem nekünk itt már nincs szavunk. Te is tudod, hogy ha békés szándékkal jönnének, az nem így nézne ki – jelentette ki komoran, aztán megszorította Levente kezét. – Mindent elmondok, ha kijutunk, csak bízz bennem.

A kifelé igyekvő tömeg első hulláma ekkorra érte el a kijáratot. Réka hirtelen felindulásból behúzta Leventét a szobor oldalához: onnan figyelték az eseményeket lélegzet-visszafojtva, szabályosan elrejtőzve a miattuk összegyűlt emberek elől. Először némi megnyugvást talált a gondolatban, hogy a tüntetők ilyen békésen veszik a feloszlatásukat – de hamar rájött, hogy most csak azokat az embereket látja, akik elsőre elhagyták a helyszínt. Az általános hangzavarban nem lehetett megállapítani, mekkora ellenállás alakult ki a tér közepén. Nem kapott válaszüzenetet Minától, és csak remélni tudta, hogy ez azt jelenti, visszaírni sem volt idejük a kifelé sietségben.

– Sajnálom – mondta ki Leventének, úgy, mint aki egyáltalán tudja, mi történik éppen minden erőfeszítésükkel. Fél kézzel karjába kapaszkodott, a másikkal újra elővette telefonját. Végigkereste az eseményről szóló tartalmakat a közösségi oldalakon, de hiába: az utolsó bejegyzések még mind a beszédekről és plakátfeliratokról szóltak, nem a most beállt káoszról. A körülöttük elhaladó tömeg beszélgetéseiből is csak az értetlenkedést és az abszurd találgatásokat hallotta ki. Senki nem tudott magyarázattal szolgálni az elmúlt percek történéseire.

Aztán egy hírportál főoldalát megnyitva végre gyomorszájon vágta a válasz, egy vörös betűs szalagcím formájában. Reflexmozdulatként szorította magához a kijelzőt, hogy Leventének ne kelljen meglátnia.

– Elmondom, ha kijutottunk innen – ismételte meg halkan, bármennyire is ki akarta beszélni magából a rátörő pánikot. Ekkor végre kiszúrta a tömegben a többieket, ahogy feléjük sietnek. Mindannyian sértetetlennek tűntek – és Rékában felmerült a rémült gondolat, mióta számít már önmagában ez is jó hírnek.

– Jöttünk, amint írtál, nem volt időnk kérdezősködni senkitől – hadarta Sebastien olyan idegesen, hogy Rékának megszakadt érte a szíve. – Megtudtatok valamit?

– Előbb tűnjünk el. Berni, te még nem vagy kompromittálódva, menj a kocsidért, és tíz perc múlva vezess mondjuk, a Honvéd térre – utasította remegő hangon. – Szétválva kijutunk innen, és ott találkozó. Onnan meg a régi irodába megyünk.

Képtelen lett volna most vitatkozni, és hálás volt, hogy mindannyian szó nélkül elfogadták a tervét. Gyors léptekkel, hátra se pillantva indult meg a rakpart irányába, miközben mögötte a többiek is szétszéledtek. Az ottani út szerencsére elég széles volt ahhoz, hogy a tömeg ne torlódjon fel, és az embereket kerülgetve csaknem futva kijuthasson a térről. Leszegte a fejét, arcát egészen beletemette a még mindig viselt vörös sálba. Hiába kapta le karjáról a rendezői szalagot, a körülötte elhangzó félmondatok csak megerősítették abban, hogy rengetegen felismerhették őt. De a tüntetők mindannyian azt feltételezték, legjobb meg sem szólítaniuk az esemény menekülő szervezőit.

Bár sietős lépteivel pár perc alatt odaért a Honvéd térre, eszébe se jutott volna megállva várakozni. A járdát bámulva rótta tovább a környék kisebb utcáit, tudomást sem véve a szembejövő tömegről, szándékosan nem is keresve tekintetével a többieket. Mire biztonságban visszatérhetett, és végre észrevette Berni autóját, már minden legrosszabb forgatókönyv tízszer lejátszódott száguldó gondolataiban.

Utolsóként szállt be hátulra, Levente mellé, aki azonnal aggodalmasan szorította őt magához. Réka végigmérte a társait. Berni az úton gyalogló tüntetők csoportjait szuggerálva vezetett tovább, a többiek viszont mind várakozóan néztek rá.

– Felhívom Zsanettet, amíg egyáltalán lehet ilyet – kezdte Szilárd. – Te meg mondd el, mit tudsz.

Réka nagy levegőt vett a magyarázathoz, de az elöl ülő Mina ekkor megelőzte. Telefonjával a kezében hátrafordult hozzájuk, az arcán tükröződő ijedt értetlenség elárulta, hogy a helyes választ találta meg:

– Fél órája, szóval még az esemény közben elrendelték a szükségállapotot. Miattunk.

– Mi? Nem. Ugyan már, dehogyis – vágta rá Levente. Réka szorosan mellette ülve érezte rajta, hogy egész testében megfeszül. – Azt nem lehet csak úgy, a semmiből kihirdetni. Mindent szabályosan csináltunk, mi okuk lett volna rá?

Ez a kérdés nyugtalanította Rékát is – és valójában félt ott, a felfordult Kossuth téren megkapni rá a választ, azért nem olvasta tovább azt a híroldalt. Persze, azonnal tudta, hogy Lantai válaszlépéséről van szó. Így terjeszti ki rájuk a teljes kontrollját, miután senki nem jelentette be a kivizsgálás ígéretét a tüntetésen, és véglegesen bebizonyosodott, hogy visszautasítják az ajánlatát. De Leventének igaza volt, valahogy meg kellett indokolniuk, miért akarják hirtelen közveszélyesnek nyilvánítani a hetek óta jelen lévő mozgalmukat. Kellett egy veszélyhelyzet, egy fenyegetés, egy súlyos hiba, amit másképp nem lehet orvosolni...

– Azt írják... – Mina tekintete továbbhaladt a telefon képernyőjén. A következő pillanatban pedig olyan sokk ült ki az arcára, ami már a sírás határán állt.

– Mi történt?

– Ezt nem mondhatom el. Nem, ne nézzétek meg! – kiáltott fel, amikor erre mind automatikusan nyúltak a saját telefonjaikhoz. – Majd ha odabent vagyunk, amikor már nem tudtok engem...

– Mina, szívem, hogy gondolhatsz egyáltalán ilyenre? Mostanra igazán tudhatnád, hogy soha nem zárnánk ki téged – tiltakozott Berni, miközben le sem emelte tekintetét a forgalmas rakpartról. Irigylésre méltó összeszedettséggel navigált a kerülőútként választott apró utcákban – Réka legalábbis a helyében minden közlekedési lámpát elnézett volna az idegességtől.

– Bármi is az, megoldjuk. – Szilárd kissé eleresztette a fülétől a még mindig kicsengő telefont, előrenyúlt, hogy megszorítsa Mina kezét. – Eddig se hagytuk cserben egymást, nem most fogjuk elkezdeni, igaz?

Mina szaggatottan sóhajtott, a szemüvegét törölgetve szedte össze magát.

– Volt... szóval, a hírek szerint volt egy tűzeset. Egy gyújtogatás. Elvileg a mi oldalunkról tette valaki.

– Oké. Gondolom, nem te voltál.

– Nem, de... tegnap éjfél körül történt – vékonyodott el a hangja. – Lantai házában.

A csend fülsiketítővé vált az autóban. Szilárd olyan döbbenettel nézett a lányra, mint akit hátba szúrtak – és lassan eleresztette a kezét.

– Én ezt nem... ne haragudjatok! – tört ki Minából a zokogás, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. – Nem mi voltunk! Nem akartam ezt, én nem is tudtam...

A kétségbeesésétől Rékának is görcsbe állt a gyomra. Elkapta a tekintetét róla, szembetalálva magát Sebastien legalább ugyanennyire riadt arcával. És elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy végre meg tudjon szólalni:

– Hiszünk nektek – jelentette ki, mindkettejükre erőtlenül rámosolyogva. Elképzelhetetlen, nevetséges abszurditás volt a gondolat, hogy kételkedjen Sebastienben. Akármi is történt tegnap este, azt ő bevallotta volna hazaérkezve – sőt, talán szükség sem lett volna rá, Réka is megérezte volna már abban a pillanatban, hogy valami veszélybe keverednek. A világon senki nem tudott volna olyan alaposan kigondolt hazugsággal előállni, ami kikezdhetné az iránta érzett bizalmát.

– Mit jelent a szükségállapot? – kérdezte Sebastien olyan halkan, hogy Réka inkább csak a szájáról meg a gondolataiból olvasott. – Félnünk kellene?

Megrázta a fejét, bármennyire is tisztában volt vele, hogy ezt egyikük sem hiszi el. Ahogy a Margit hidat maguk mögött hagyták, és az eddigi tömegtől zsúfolt pesti utak ijesztően csendes, kiüresedett budai utcákba váltottak át, most először bánta, hogy maga mellett tudhatja a fiút. Soha nem gondolta volna, hogy egy kitalált disztópiából sikerül őt áthelyeznie egy valóságosba.

***

Sziasztok!

Szóval, üdvözlök mindenkit a sztori utolsó harmadában!

Először is, remélem, elég extrának tartottátok ezt a csókjelenetet, és elég kiérdemeltnek a romantikus félrevonulásukat. (Tegnap, pont Valentin-napon szerkesztettem le, és éreztem közben érzéseket rendesen.) Másodszor pedig remélem, a történet sikeresen szíven szúrt titeket a szükségállapotos csavarral. Réka nem túlzott a végén, ettől fogva a helyzetük egészen disztópikusba fog átmenni.

Rövid közjogi kiselőadás, mielőtt továbbhaladnánk, csak mert a sztorit még covid előtti időkben találtam ki, és csak mostanában jutott eszembe, hogy ebből potenciálisan kavarodás lehet. 2020-ban nálunk a természeti katasztrófák vagy járványok esetére fenntartott veszélyhelyzetet vezettek be. Ebben a történetben pedig a törvényes rend megbontása vagy hatalomátvételi kísérletek esetén bevezetett, ezért "eggyel súlyosabb" szükségállapot szerepel. Bár az ezután leírt állapotok sokban hasonlítani fognak a covid lockdown időszakára,  azért szeretném kérni, hogy az eltérésekben igyekezzetek elvonatkoztatni a hírekben hallottakról, mert ez most nem ugyanaz a rendelkezés. És nem akarok beszélni arról, hogy annyira dark timeline-ban élünk, hogy ki kell tennem egy ilyen figyelmeztetést a disztópiám elé.

A következő, 17. fejezet első részében eljutunk a főhadiszállás-irodáig, és érdemben is tájékozódunk az újonnan beállt állapotokról. A feszült helyzet pedig természetesen próbára teszi a kis csapat összetartását, és egyáltalán nem biztos, hogy együtt lesznek képesek venni az akadályokat.

Addig is viszont köszönöm a figyelmeteket és minden csillagnak, kommentnek nagyon örülök!