A Budapesten eltöltött másfél hónapja alatt Sebastien először azt értette meg, hogy sosem tartozhat ide igazán – azután azt, hogy ennek nem szabad számítania.

Kevés oka lett volna más következtetésre jutnia. Hiszen ő maga döntött úgy, hogy megismeri ezt a helyet, hogy az itt élők gondjaival úgy foglalkozik, mintha sajátjai lennének, hogy új barátait külön megkéri arra, felejtkezzenek el az ittlétével kapcsolatos gyanúikról. Mindezek után nem léphetett el tőlük feltett kézzel, arra hivatkozva, hogy hiba volna túlságosan kötődnie ehhez a világhoz. Ahogy az itt felépült élete egyre inkább megkövetelte tőle a teljes jelenlétet, ő egyre kevésbé viselkedhetett hazavágyakozó regénykarakterként. A mozgalmas mindennapok illúziója pedig működött: mostanában sikerült úgy lefoglalnia a gondolatait, hogy a hazatérés kérdése is egyre kevesebbszer jusson eszébe. Néha egész váratlanul érték a pillanatok, amikor Réka jelezte neki, hogy egy-egy jelenetet át fog írni a kéziratban. Az ilyenkor előtte lepergő, feljavított vagy újonnan megkapott emlékek nyomán még belé szúrt a honvágy, olykor némi lelkiismeret-furdalással keveredve, amiért egy komfortosabb és nyugodtabb világból tekint vissza regénybeli társai megpróbáltatásaira. De sosem kellett sok időnek eltelnie, hogy ebből a letargiából kizökkentsék. A külvilág gyorsan pörgő eseményeinek pedig vitathatatlan előnye volt, hogy végre szabad akaratából alakíthatta őket. Könnyebb volt beleélnie magát saját tetteinek világába, mint egy másik univerzumban hagyott, teljességgel felforgatott múltja részleteibe, amin úgyis csak tehetetlenül tépelődni volna lehetősége.

Boldogan vette észre magán, hogy mostanában egyre kevesebb újdonságra csodálkozik rá, egyre magától értetőbbnek veszi az itt működő szabályokat. A szervezkedéseik első napjaiban még minden hazafelé tartó útján elfogta a félelem: az otthonából ismert erőszakos támadásokat, rendőri rajtaütéseket képzelte a házuk elé, amik számára egyértelmű következményei voltak annak, ha valaki egyáltalán gondolkodni mer egy lázadás terveiről. Amikor viszont november elsején, a nagy országos tüntetésük előtti este sétált haza, legnagyobb aggodalmát csak az jelentette, Minát ott fogja-e találni a házuk előtt.

Egy hét telt el azóta, hogy a lány segítséget kért tőle egy titokzatos akciójához. Sebastien csaknem rávágta az igent kérdésére, amikor észrevett a tekintetében valami furcsa, kihívó dühöt, ami egyértelműen Réka felé irányult. Ennyi elég volt, hogy látatlanban is elmenjen a kedve az egésztől: kijelentette, hogy sajnos egész héten elfoglalt lesz, döntését pedig azóta sem bánta meg. Még úgy sem, hogy hamarosan ráébredt, miféle utolsó cseppnek számított ez a visszautasítás Mina számára.

Attól fogva ő a világ összes bizonyítási vágyával vállalt magára új feladatokat. Görcsös igyekezettel zaklatta mindannyiukat, olyan terveket feldobva, mint hogy foglalják el a minisztériumi épületeket, hogy a magánházak utcái helyett inkább a legforgalmasabb körutakat barikádozzák le a tüntetéseikkel, vagy hogy ösztönözzék arra a támogatóikat, ne tartsák be a tavasz óta hozott törvényeket, ha azok úgyis egy jogtalan hatalomtól származnak. Az egyetemen teljes sztrájkot szervezett, amit alig páran tartottak be, a kollégiumában pedig több panaszt nyújtottak be a viselkedésére. A napokban a város utcáin is újabb graffitik tűntek fel, megerősítve Sebastien tippjét, hogy azokat eleinte is Mina készítette. A többiek rendre leszavazták ezeket az új terveket, nem sok kedvük volt épp a nagy tüntetésük hetén kockáztatni a letartóztatást. Ebben Sebastiennek is egyet kellett értenie, ha következetes akart maradni – a helyzet valahol mégis bántotta az igazságérzetét.

Túl könnyű volt meglátnia a fantáziát Mina javaslataiban, visszaképzelnie magát egy másik életbe, amikor ezeknél veszélyesebb akciókat is a mindennapos belső utasításaik részeként hajtott végre. Mégis kinek jutott volna eszébe az ellenállásban, hogy a törvényekre hivatkozva húzza ki magát ilyen ötletek alól? És jobban belegondolva itt sem igazán hitte, hogy végül legális úton fogják kikényszeríteni a szavazatok újraszámlálását. Mégis milyen hatalom hozna olyan játékszabályokat, amiket betartva leválthatóak lennének? Nem azért tűri meg a kormány a mostanra országos szintű tüntetéseiket, mert azok némi kényelmetlenségnél több veszélyt úgysem jelentenek rájuk?

Kétségeit persze nem hangoztatta Rékának, aki így is nyugtalanul figyelte Mina viselkedését. Ő sem tudta megmondani Sebastiennek, mi üthetett a lányba – mesélt ugyan kisebb szerkesztőségbeli vitáikról, de állítása szerint sosem volt annyira szigorú vele, hogy azzal kiborítsa őt. A héten mindannyian eredménytelenül próbáltak elbeszélgetni Minával. Napról napra kockázatosabb tervekkel állt elő, egyre durvább szavakkal illette ellenfeleiket, a többiek rosszallására pedig folyton sértődéssel reagált. Sebastien az egész szervezkedést féltve folyamodott az átveréséhez: kijelentette, hogy mégis hajlandó segíteni valamelyik ötletében, ha szombat este a házuk előtt találkoznak. A felajánlás arra máris elég volt, hogy Mina egy csapásra felejtkezzen meg az egész hetes megbántottságáról, és jóval barátságosabban viszonyuljon hozzá. Most este, a házfaluknak támaszkodva is szélesen vigyorogva várta őt:

– Már az összes tüntetés összepakolt holnapra. Azt ne mondd, hogy dolgozni voltál szombat este nyolcig.

– Segítettem Berninek kidumálni pár hasznos sztorit a feletteseiből – mesélte. A tőle kapott állás valóban ideális álcája volt a szervezkedéseiknek. Sebastien minden alkalmat megragadott, hogy a rá bízott feladatokat a város különböző pontjain intézze el, és közben szót váltson az útba eső tüntetések szervezőivel, de gondolatai a monoton irodai munkák közben is folyton a mozgalom körül forogtak. Jó érzés volt mindeközben közelebb kerülnie Bernihez, elmondani magáról, hogy kezdi átlátni a bonyolult intrikákkal átszőtt kapcsolatrendszerét. Gyakran segített neki egy-egy nyomozásához szükséges háttérmunkában, párszor pedig el is kísérte őt ezekre a találkozókra. Az ilyenkor hirtelen improvizált hazugságaik, közösen véghezvitt taktikáik már egész közel jártak a lázadói adrenalinhullámhoz, amit mostanában újult erővel kezdett hiányolni életéből.

– Fel nem bírom fogni, hogy viseled el a társaságukat. Indulhatunk?

– Előtte hadd ugorjak fel a lakásba – ütötte be a kapukódot. Igyekezett nem győzedelmesen elmosolyodni, amikor Mina mit sem sejtve válaszolt:

– Ja, nyugodtan, eszembe is jutott, hogy kölcsönkérnék Rékától egy pulcsit. Nem tervezek pont holnapra megfázni, márpedig jó sokáig leszünk odakint – vigyorgott sokatmondóan, ahogy beléptek az előtérbe. – Képzeld, még idefele jövet is kormánypárti újságokkal kellett telefonálnom. Nem gondolnád, hányszor zaklatják a szerkesztőséget, elvileg próbálják tartani velünk a munkakapcsolatot, de nyilván arra hajtanak, hogy lejárassanak minket. És mivel Réka úgy elvan az újsággal, Szilárd a tüntetőinkkel, a többi hírközegest meg inkább ne is emlegessük, átvállaltam a velük való kommunikációt.

– Pont te? – bukott ki a kérdés Sebastienből. Mina lepillanott rá három lépcsőfok távolságból, sértődés helyett külön büszkeséggel fogadta a meglepettségét:

– Persze, valakinek el kell magyaráznia a mocskolódni próbáló tévéknek meg lapoknak, hogy elmehetnek a francba. Nem mondom, hogy kellemes élmény velük társalogni, de idővel mind felfogják, hogy velünk nem szórakozhatnak.

– Réka tényleg kevesebb támadásról beszélt mostanában.

– Na, azt megköszönheti nekem – bólogatott Mina, ahogy az emeletre felérve lenyomta a bejárati ajtajuk kilincsét. A lakásba belépve viszont elakadt a szava.

A nappaliban kitépett jegyzetlapok hevertek mindenfelé a padlón, egy szamárfüles kreatívírás-tankönyvvel középen. Réka a kanapén állt vigyázzba, gyilkos arckifejezéssel meredt a sárga füzetére és szavalta belőle a hangrögzítőre Felix Morten egyik regénybeli beszédét. Kellett egy örökkévalóságig tartó pillanat, mire észrevette őket. Ijedtében elejtette a füzetét, köszönés helyett vörös arccal hajolt le összekapkodni a papírjait. Minának nem esett nehezére lereagálni:

– Nem tudtam, hogy már a hatalomátvételre készülünk.

– Mi? Ja nem, ez csak írókörre kell... vagyis nem kötelező, csak javasolták, tiszta hülyeség... Mindegy, úgyse volt az igazi – hagyta abba végre a pakolást. Még olyan zakó és hanyagul feldobott nyakkendő is volt rajta, amilyet Felix Morten viselt az egyik beszéde alatt. Az ezzel feltörő emlékek pár hete még kiborították volna Sebastient; most már csak jót szórakozott írója alapos felkészültségén. Réka hátrasimította kócos hajtincseit, összeszedte magát annyira, hogy lehiggadva üljön a kanapé szélére. – Mina, jó is, hogy itt vagy, mesélnem kell valamit. Délután megkeresett a laptulajdonos.

– Mi, hogyhogy megtalált? – előzte meg Sebastien a kiakadással. – Mit akart tőled?

– Egy ideje biztos érett nála a dolog, csak eddig nem tudta, kihez forduljon. Gondolom, ma tudta meg valakitől, hogy mostanában én vagyok a főnök a szerkesztőségben. Rejtett számról érkezett tőle egy hívás, elvileg nem is mesélhetném el senkinek. De nem volt vészes. – Bármennyire is nyugodtságot erőltetett a hangjára, Sebastien el tudta képzelni, mennyire kiboríthatta őt a vallatásszerű beszélgetés. – Azt mondta, eddig megéri neki, amit csinálunk, még azt se bánja, hogy hülyére vettük. De be kell tartanunk pár feltételt. Először is, mondj le a telefonálgatásaidról, nem akarja elidegeníteni magát az összes többi újságtól – fordult Minához. – Nem használhatjuk a Számolj velünk–szlogent, meg nem tehetünk ki olyan közleményeket, amik egyértelműen a mozgalomtól származnak. Szerinte arra van esély, hogy megbuktassuk Lantaiékat, de nincs a világon olyan utánuk következő hatalom, aki visszafogadná őt, ha csalásokat lebuktató mozgalmakkal azonosítja magát. Szóval értitek, olyan lap legyünk, aki kívülről szimpatizál egy ilyen szervezkedéssel. Nem olyan, aki érdekes módon mindig idő előtt értesül a belső infóiról.

– Ez inkább zsarolásnak hangzik. – Sebastient kirázta a hideg a cinikus feltételektől, és a gondolattól, hogy mindezt Rékának egyedül kellett végighallgatnia. – Mit gondolt, az elmúlt hetek után belemegyünk ilyenekbe?

– Igen, szórakozni próbál velünk? – vágódott le Mina is a kanapéra. – Nem mintha joga lenne megszabni, mit hogyan csinálunk.

– Igazából eléggé joga van hozzá.

– Azt ne mondd, hogy beleegyeztél! – kiáltott Rékára. – Mégis mit gondoltál? Épphogy függetlenek lettetek, és most megint eladnád magad?

– Nem kell kiborulnod ezen. Megoldjuk a dolgot, tőled csak annyit kértek, hogy több tisztelettel beszélj a többi újsággal. És igazából szerintem sem ártana, ha az ellenállás közben maradna valamennyi méltóságunk.

– Jaj, igazad van, pont az vall méltóságra, ha gerinctelen milliárdosok elismeréséért ugrálunk.

– De tényleg, így honnan fognak értesülni az emberek a fejleményekről? – vágott közbe Sebastien, mielőtt Réka végképp elvesztené a türelmét. – Pontosan azért kell nekünk a Hírközeg, mert el akarjuk juttatni az infóinkat a tüntetőkhöz, nem?

– Basszus, ne higgyétek már, hogy ezen nem gondolkodtam. Vagy hogy annyira rajongok a kompromisszumért. De szerintetek van más választásunk?

– Az még mindig ott van, hogy erőszakkal vegyük el tőle a tulajdonjogot.

– Nem volna lehetetlen meghackelni a rendszert, nem? – kapott Sebastien Mina ötletén. Ő az állát megtámasztva gondolkodott:

– Nem mondom, hogy gyerekjáték, de elég támogatónk van ahhoz, hogy találjunk valakit a feladatra. Nyilván attól fogva minden költséget mi állnánk, de az sem vészes, csak egy rakat önkéntes újságírót kéne keresnünk hozzá. Gond legfeljebb akkor adódna, ha ránk küldenék a rendőrséget.

– Átköltöztethetnénk az egészet egy másik irodába, nyilván titkosítva minden adatunkat. Az épületet lezárnánk, hogy ne jöhessenek be idegenek, megvédenénk magunkat, ha ránk törnék az ajtót – hadarta izgatottan. Aztán, ahogy Rékára tévedt a tekintete, zavartan kapott észbe. – De megértelek, tényleg egyszerűbb volna visszafogni magunkat.

– És mit fognak szólni a támogatóink ahhoz, hogy elmaradoznak a közleményeink? Kicsit sem lesz megalázó előttük – panaszkodott tovább Mina, ahogy az egyik díszpárnájukat az ölébe húzta és apró mozdulatokkal dobálta. Réka sötéten nevette ki őt:

– Mondjuk, ez eszedbe juthatott volna, mielőtt tiszta szórakozásból addig terrorizálod a munkatársaimat, amíg fel nem nyomnak a tulajnál.

– Szórakozásból? – Mina eddigi kihívó hangnemét most őszinte csodálkozás váltotta fel. – Várj, komolyan ezt gondolod?

– Dehogyis gondoljuk – tiltakozott Sebastien. – Réka függetlenséget ígért a kollégáinak, szóval nem kérhet számon rajtuk ennél többet, de mind tudjuk, hogy jobban járnánk egy minket támogató lappal. Ezért magadra vállalod, hogy felénk terelgeted a cikkek hangvételét. Előre gondolkodsz és belátod, milyen rossz kompromisszum objektívnek maradni. És igazad is van. Legalább az az újság álljon az oldalunkon, amit teljesen önerőből, magunknak szereztünk meg.

Mina eközben nagyokat bólogatott. Réka arckifejezése ellenben elárulta, hogy először látja meg a racionalitást a lány viselkedésében.

– Ha így is van, sokra megyek vele – intette le őket. – Nem vagyok főszerkesztő, senkit nincs hatalmam kirúgni. Maradniuk kell azoknak is, akiknek nem tetszenek a módszereink, és a vitáiddal csak jobban ellenünk hangolod őket.

– Na ne mondd. Én is ezer örömmel megszabadulnék tőlük egy tollvonással, de mivel ez nem játszik, inkább ösztönzöm őket arra, hogy maguktól menjenek. És azért vállalom magamra, hogy te közben azért jó színben tűnhess fel előttük. Képzeld, nem csak Berninek van annyi esze, hogy ezt belássa.

– Így azért eléggé leírod magad náluk – állapította meg Sebastien. Mina dacosan összefonta a karját, ahogy hátradőlt a kanapén.

– Érdekel is az engem – rángatta a vállát. – De ti felfoghatnátok, hogy nem azért csinálom, mert olyan elviselhetetlen bunkó lennék.

– Én nem... – Szinte úgy tűnt, Réka bocsánatot fog kérni, aztán mintha egy újabb érv kiszorította volna belőle a szándékot. – És ha csak az maradhat nálunk, aki megfelel a te elveidnek, akkor hogy tervezed a jövőt? Szerinted nem fogunk fél nap után bedőlni?

– Annyira unom már, hogy téged még mindig ez érdekel a legjobban! Túl sokat foglalkozol azzal, nehogy csúnyát mondjanak rád olyan idegenek, akik már úgyis utálnak. Ne nekik akarj megfelelni, hanem a szövetségeseidet védd már jobban!

– Bármibe fogadnék, hogy azért köpött be valamelyikük a tulajnál, mert annyira felhúztuk őket...

– Ez így van – vágta rá nagyokat bólogatva. – És mindezt megúszhattad volna, ha időben közlöd velük, hogy akinek problémája van veled, húzzon innen. De ez történik, ha senki nem kéri számon rajtad, mennyire megalkuvó tudsz lenni.

– Ezt rajtad kívül senki nem gondolja így – nevette ki Réka, és megerősítést várva nézett Sebastienre. Ő összepréselte az ajkát, szerette volna finomabban megfogalmazni a véleményét, de már azzal a pillanatnyi csenddel is hibát követett el. Réka elképedve kapkodta a tekintetét kettejük közt, majd mielőtt megszólalhattak volna, átvonult a nappaliból a szobájába.

– Ha már rád is megsértődik, ott gond van.

– Hozok neked egy pulóvert. – Sebastien Réka után sietett. Eredeti tervei szerint ők ketten ültek volna le Minával beszélgetni, hogy magyarázatot találjanak a viselkedésére. Semmi forgatókönyve nem volt arra az eshetőségre, amiben annyira elkezd egyetérteni a lány ötleteivel, hogy azzal végül Rékát bántja meg.

Réka odadobta neki az egyik pulóverét, de olyan arccal, mint aki azt kívánja, hogy meggyulladjon.

– Ne csináld – kérte Sebastien. – Pontosan tudod, miért gondolom, hogy...

– Persze, hogy mindent tudok. Te mindig is lázadni akartál, de meg kell elégedned ezzel itt... az újság fenntartásával meg az alkudozásokkal meg a törvényszerűen megtartott tüntetésekkel. Igyekszel elnyomni az elégedetlenségedet, mert tudod, hogy örülnöd kellene az itteni biztonságnak, és nem kívánhatod magadnak vissza a korábbi életed. De néha azt kívánod, bárcsak ne egy csapat kezdő civil lennénk, akinek a korlátaihoz folyton alkalmazkodnod kell.

Sebastien hallgatott, a tekintetét is elkapta róla. Bármit megadott volna azért, hogy nyugodt szívvel tudjon ellenkezni.

– Nem is akartam elindulni Minával – mondta végül. – Azért jöttünk fel, hogy végre megbeszéljétek, mi baja veled.

– Nincs sok kedvem beszélgetni. Te meg vele akarsz menni, mert érzéketlen lázadó lányoknak úgysem tudsz nemet mondani.

– Azt ne mondd, hogy őt látod benne. – Sebastienből kibukott a hitetlenkedő nevetés. – Mi van azzal, hogy Juniper csak egy irreális karikatúra?

– Nem őt látom, csak amilyen volt, vagyis aminek én... mindegy. Tudod jól, hogy ez bonyolult.

– És végső soron nem Mina hibája.

Réka dacosan égnek emelte a tekintetét. Felhúzott lábakkal ült le az ágyára, jelezve, hogy semmi kedve visszamenni a nappaliba, de a takarót piszkálva elgondolkodott.

– Menj vele – kérte végül. – Komolyan mondom. Beszélgetni tényleg nem akarok, de ha most hazaengedjük, egyedül megy megcsinálni valamelyik zseniális ötletét. Inkább legyen mellette valaki, akire kivételesen szokott is hallgatni.

– Nekem sincs kedvem... – kezdte, de Réka egy grimasszal jelezte, mennyire átlát a tapintatos hazugságán. – Oké, legyen. És megígérem, hogy nem fogunk bajba kerülni.

Amikor egy perccel később kiléptek a lakásból, Mina még visszakiabált:

– Köszi a pulcsit, Réka! És figyelj, aki olyan megfélemlítő beszédet tud mondani, mint te az előbb, annak semmi oka behódolni egy laptulajdonosnak.

Sebastien elnyomta magában a vigyorgást, ahogy a lépcsőn siettek lefelé:

– Kedvesebb is lehetnél vele, erre tényleg semmi szükség nem volt.

– Biztos felfogod, hogy csak segíteni próbálok. Ha én nem mondom meg neki ezeket, akkor olyasvalaki fogja, aki egyáltalán nem bírja őt – bizonygatta, ahogy a pulóver kissé túl hosszú ujját hajtogatta a kabátja alá. – De ha neked ennyire fontos, visszafoghatom magam.

– Köszönöm. Hova fogunk menni?

– Kicsit korán van még, de úgyis az elhagyatottabb helyeken kezdünk. Kidíszítünk pár minisztériumi épületet – felelt. Sebastien elhűlve figyelte őt, amiért a lépcsőház nyilvános terében ilyen természetességgel nyúl a táskájába; de végül csak egy összegyűrt műanyag szalag került ki belőle. Sárga alapján fekete betűkkel futott a Police line do not cross felirat.

– Tudod, ilyenekkel szokták lezárni a bűncselekmények helyszínét.

– Persze, tudom – vágta rá hirtelen. Még mindig nem szokta meg az itteniek megszállottságát az idegen nyelvek túlhasználatával. – Ezekkel fogjuk körbekeríteni az épületeket? Ennyi az egész?

– Nem elég? – kérdezett vissza Mina. Sebastien felismerte, hogy nem volna okos ötlet bejelentenie, valami jóval kockázatosabbra számított ennél. – Kezdjük, mondjuk, az igazságügyinél, Akadémia utca, szóval busz és onnan kettes metró. Nem hiszem, hogy sokáig fenn hagyják a szalagot, de lefotózzuk és felrakjuk az oldalunkra. Holnap délutánra épp felkapott téma lesz, megalapozza a tüntetés mondanivalóját.

– Igen, és egyben azt sugallja, hogy a rendőri intézkedésektől sem kell tartani, ha egyszer ilyen könnyen kigúnyolhatóak.

– Te érted, miről beszélek. A többieknek meg elég utólag értesülniük róla, elegem van már abból, hogy mindenben az engedélyükre szorulok. Még a hülye erőszakmentességüket sem szegjük meg, egy szavuk se lehet. – Dacosan elhallgatott a mondat végén, nem részletezte véleményét a témáról. Sebastien nem ellenkezett, ahogy az utcára kilépve elkanyarodtak a buszmegálló felé. Nem látott különösebb veszélyforrást Mina ötletében, legalábbis az eddigi tapasztalataihoz mérten. Azt pedig el kellett ismernie, hogy ő is szívesen látna pár minisztériumi épületet rendőrségi szalagokkal körbevéve.

A buszon ülve nem terelte a szót a napokban történtekre, egyelőre magában figyelte Mina gesztusait, de ő semmi jelét nem adta eddigi rosszkedvének. Olyan gondtalanul tudott beszélgetni vele, mintha az elmúlt hét meg sem történt volna köztük. Idővel azt is megkockáztatta volna, hogy szó sincs semmiféle belső vívódásról: Minának egyszerűen ütősebb ötletei támadtak a többieknél, és jogosan frusztrálja, hogy ezek mind elutasításra találtak. Ő sem olyan ellenállást képzelt el magának, ahol a társai még egy szalag kirakását is túl veszélyesnek ítélik meg.

Az Igazságügyi Minisztérium hosszúkás, egész háztömböt elfoglaló, az utcalámpák által sárgás fényűre festett épület volt, szemben az Akadémia székhelyével. Sebastien látásból már rég ismerte – hetek elteltek azóta, hogy először rácsodálkozott, mennyire természetes itt a kormányzat intézményeit egyszerűen csak a város közepére, magánházak közé építeni. Mielőtt bármibe belefogtak volna, azt tanácsolta, körbesétálva mérjék fel a környező utcákat is. Valóban korán érkeztek: a Rakpartra kifutó sétálóutcákon még túl sok járókelőbe futottak, az épület főbejárata előtt pedig több őr is ácsorgott. Felpillantott a széles emeleti erkély korlátjára. Látványos lett volna odakötniük a szalagot, egy kötéllel meg egy-két hozzáértő társsal fel is tudott volna mászni oda, de jelenleg esélytelen volt ilyesmiben gondolkodnia. A földszinti ablakok kovácsoltvas rácsait is hiába méregette. Amíg nem tudják az őröket eltüntetni a közelből, az épület frontjában nem is érdemes gondolkodniuk.

Félrehúzódva sétálgattak néhány percig a szemközti utcában, mire az egyik hátsó kocsibejáró kapuját megközelíthették. Igyekeztek minél alaposabban rákötni a szalagot a szélére, hogy legalább egy futó mozdulatnál nehezebb legyen azt leszedni. Bár kevésbé volt látványos akció, mintha a főbejáratot célozták volna meg, sikerült olyan szögben lefotózniuk, hogy az épület felismerhető legyen.

– Még ne rakd ki, majd holnap reggel az összeset együtt – intette le Sebastien Minát, aki a telefonján már átjelentkezett a mozgalmuk közösségi oldalas fiókjába. – Ha ez az egy még ma este szétterjed a neten, az összes többi intézményt le fogják zárni.

– Szétterjed? – ismételte Mina vigyorogva az esetlen kifejezést. Sebastien zavartan vonogatta a vállát. Legmélyen már kezdte idegesíteni, hogy mindig egy ösztönös mozdulaton, egy minimális vakfolton, egy igekötőn múlik, hogy az itteni világ éreztesse vele a kívülállói létét. – Igazad van, és akkor haladnunk is kéne. Következő állomás a fejlesztési minisztérium. Gondolj bele, ott dolgozzák ki a teljes kormányprogramot. Pont megérdemlik, hogy nevetségessé tegyük őket.

Ahogy Sebastien egy utcányi távolságból szemügyre vette a végeredményt, szinte nevetségesnek vélte, hogy a többiek ezt túl veszélyesnek tartozták. Talán ők nem merték volna vállalni a kockázatot, de ez igazán nem indok arra, hogy másokat is eltiltsanak tőle. Legalább Réka beláthatta volna, hogy bízhat Sebastienben. És mi rossz történhetett volna abból, ha már a hét elején segített volna Minának az ötleteiben?

Bár a Szent István téri épület pár percnyi sétára volt tőlük, a biztonság kedvéért buszra szállva tettek egy kerülőt, mielőtt megérkeztek volna. A környék az előzőnél is forgalmasabb volt, és mivel két saroknyira egy kitelepült tüntetést is éppen akkor pakoltak össze, az épület őrei mellett a közeli rendőri jelenléttel is számolniuk kellett.

– Gondolom, rendes lázadó nem erőszakoskodik velük – állapította meg Mina kimérten.

– Ennyire kiakasztott az a cikk?

– Hát, inkább az, ahogy Leviék képesek a véleményüket az egyetlen igazságként beállítani. Pedig tudják ők is, hogy az embernek semmi okuk hallgatni rád, ha nem okozol elég kellemetlenséget nekik. Erre alapoztunk a tüntetéseket is, nem? Eleinte működött, hogy összezavartuk vele a város működését, de nézd meg, mostanában mindenki megtanulta kikerülni. – A Káldy utcán pakoló tüntetők felé intett. Az elhaladó autók már automatikusan a környező utcákba kanyarodtak be, mintha hivatalos közlekedési szabály volna, hogy oda tilos behajtaniuk. – Ilyenkor két dolgot tehetsz. Elkezdesz nagyobb tétekben játszani, vagy behódolsz valami hülye laptulajdonos feltételeinek.

– Én egyetértek veled.

– Kösz, de attól még le leszünk szavazva. Levi akkor is csodálná Réka döntéseit, ha a szeme láttára árulna el mindannyiunkat. Szilárd is örülni fog, hogy nem kell többé úgy tennie, mint aki egyetért velem. Mindig csak akkor képes rám szólni, ha valaki mást is maga mögött tudhat. Berni meg... hát, róla szintén megtudtuk, hogy ezer örömmel asszisztál az ehhez hasonló megalkuváshoz. Tudod, milyen gáz volt, hogy épp akkor találta meg a hangját, amikor engem kell kiosztani? Én sosem osztanám ki őt, pedig bőven lenne miért...

– Rékát azért ki szoktad osztani.

– Az más. Ő erős csaj, csak néha ki kell robbantani a komfortzónájából, hogy erre rájöjjön. Berni viszont körülbelül egy porcelándísz, amihez nem szabad túl erősen nyúlni. Nem erőltethetek rá semmi elvárást, magának kell széttörnie a korlátait, ha közelebb akar kerülni hozzánk. – Észrevételeit a szokásos kihívó hangján sorolta, mint aki arra számít, ezt is valami provokatív túlzásnak fogják értelmezni. – Szóval, hanyagoljuk ezt a helyet?

– Várj kicsit. Szerintem az ottani tüntetők segítenének elterelni a rendőrök figyelmét...

– Zseniális – vigyorodott el Mina, és megindult a Káldy utca felé. 

Az elkövetkezendő két órát egyik állami intézménytől a másikig sétálgatva töltötték. Nem számított, mennyire forgalmas vagy kockázatos helyet néztek ki maguknak, Sebastien sosem volt hajlandó meghátrálni. Kimondottan sértette volna a méltóságát, ha megijed néhány itteni rendőrtől. Inkább mindig maradtak, körbejárták a környéket, és addig kutattak valami alternatíva után, amíg a körülményeket kijátszva fel nem köthették a rendőrségi szalagot.

Már rég érezte magát ennyire felszabadultnak – még úgy is, hogy folyton emlékeztetnie kellett magát arra, mennyire eltérő tétekben játszik most az otthonához képest. Jóval észrevétlenebbnek kellett maradnia, futás helyett az észrevétlen elsétálást választania, és folyton figyelnie kellett az älstmari társainál jóval meggondolatlanabb Minára. Mégis, hónapok óta nem érezte ilyen közel magát az ottani élete önfeledtebb pillanataihoz. Most értette meg, hogy egészen pontosan ezt a szikrát kereste, amikor egy hónappal ezelőtt megszólította a szórólapozó Leventééket.

– Ezt holnap is folytathatnánk. Eltorlaszolhatnánk az épületek bejáratait, sokkal látványosabb volna, mint egy szalag. Vagy ráfújhatnánk a feliratunkat, nálad van most a festékszóró? – sorolta izgatottan, ahogy este fél tizenkettő körül az Astorián sétáltak át. Mina titokzatos mosollyal közölte, hogy aznapra már csak egyetlen állomást tervezett be. A megállóba érve jó ideig méregette a kirakott térképet, mire rábökött a nyolcas busz menetrendjére.

Bár még a buszon ülve is lelkesen sorolta Minának az újabb ötleteit, Sebastiennek útközben hamar feltűnt, hogy kezdik elhagyni az eddig megjárt épületek belvárosi vonzáskörzetét. Amikor pedig egy gellérthegyi megállóban, egy számára is ismeretlen környéken szálltak le, már biztosra tudta, hogy nem egy újabb kormányzati intézmény felé tartanak.

– Merre vagyunk? – nézett körbe a teljesen kihalt Hegyalja úton. – Megmondhattad volna, hogy ide is kijövünk.

– Miért, beijedtél?

– Dehogyis. De igazán közölhetnéd a társaiddal a teljes terved, mielőtt bevonod őket. Egyáltalán nem vicces, amikor azt se tudod, milyen helyzetre készülj fel.

Kanyargós, oldalt fákkal benőtt, kihalt úton sétáltak végig, a külvárosi sötétséget csak a ritkásan elhelyezett utcalámpák fényei törték meg. A háztömbnyi méretű telkeken hatalmas, új építésű házak sorakoztak. Sebastien ekkorra már a város nagy részét bejárta egyedül, de eddig egyetlen környék sem tudott kiváltani belőle ilyen gyanakvó szorongást. Megint a regényvilágban érezte magát, de nem ellenállóként, hanem még elnyomott civilként, aki sosem tudta egészen biztosra, mikor jár éppen tilosban.

Mina szótlanul lefékezett az egyik magánház előtt. Sebastiennek feltűnt az új építésű bejárat, a lejtős utcán kissé magasnak számító téglakerítés, de ezt leszámítva semmi különöset nem látott bele az épületbe.

– Kihez jöttünk?

– Ő nem tud róla, hogy itt vagyunk, de ez itt – vette le a hátizsákját Mina – személyesen Lantai Emma otthona.

***

Sziasztok!

Na, mit gondoltok, mekkora bajba terveznek ők kerülni ezzel – illetve mekkora bajba fognak kerülni végül? :D

Fun fact, ha ez esetleg feltűnt valakinek: az említett intézmények helyszínei a valósághoz képest máshol találhatóak, most először igyekeztem bejátszani ilyen apró részletet az alternatív timeline érzékeltetésére. Egy másik fejezetben, később lesz majd rajta lampshade, hogy "pár éve költöztették át őket", de Mina és Seb nem élnek elég régóta az országban ahhoz, hogy ez elhangozhasson köztük.

A következő részben kiderül, mennyire szabad kettejüket felügyelet nélkül hagyni Lantai háza előtt. Ha Mina engedi, kicsit jobban megismerjük az ő motivációit, a végén pedig dolgozunk még egy kicsit még a belső regényen. Mindezekre pedig nem kell egy egész hetet várnotok, ugyanis az eddigi csúszások miatt most dupla részt hoztam, tehát rögtön olvashatjátok is!