Másnap délelőtt Réka elkészítette a békés ellenállásról szóló írásukat.

Este hazafelé tartva még úgy hitte, végig fogja zokogni az éjszakát a Leventével történtek miatt. Aztán ahogy Sebastien mellé leülve kiöntötte neki a szívét, a fájdalma fokozatosan tompult levert csalódottsággá. Másnap reggel is csak nyomasztó ködként telepedett rá az érzés; néha belészúrt még a düh vagy az önvád, de csak egy-egy pillanatra, sosem elég erősen ahhoz, hogy bármelyik is átvehesse az irányítást gondolatai felett. Ugyanúgy hajnalban érkezett a szerkesztőségbe, témákról egyeztetett, javította a kollégái írásait, és szorosan beosztott napirendjébe csak egy-egy másodpercig fért bele, hogy elkeseredjen az emléken.

Bár még mindig első ösztöne lett volna magát hibáztatni a történtekért, mostanra lehiggadt gondolatai újra és újra arra jutottak, nem ő rontotta el a találkozójukat. Amiből viszont egyenesen következett a tény, hogy nincs is mit helyrehoznia. Tehetetlenül kell belenyugodnia Levente visszautasításába, profiként kell vállalnia az írásuk leszerkesztését, bármennyire is több kedve volna ahhoz, hogy kiabálva közölje vele, mennyire idiótának tartja a döntését.

Nehéz volt legépelnie az interjút, semleges hangú útmutatóra átfordítani a tegnapi párbeszédüket, de másnak úgysem lett volna hajlandó átadni a feladatot. Fülhallgatóval játszotta vissza a beszélgetést, bezárkózva a főszerkesztői irodába: egyedül akart maradni, a vallatószobába mennie pedig most kész önkínzás lett volna. Levente egyes mondatait újrahallgatva most is ugyanúgy tudta kirázni a hideg, mint az előző este. Hiába fogadták meg, hogy nem térnek el a témától – így is minden szavukban ott csengett az a meghitt összhang, ami miatt szinte árulásnak tűnt a világ elé tárni őket. Bármilyen tárgyilagosra is csupaszította az elhangzottakat, még mindig olyan érzés volt rányomnia a közzététel gombra, mintha a legféltettebb közös titkaikat adta volna ki vele.

Ahogy az irodaszékben fészkelődve próbálta összeszedni magát, szinte automatikus mozdulattal nyitotta meg a telefonjára is rámentett regényét. Most viszont semmit nem gépelt bele. Sebastien teljes komolysággal tiltotta el őt attól, hogy a történetet a fájdalma kiírására használja, Réka pedig bármennyire is forgatta rá a szemét, nem lett volna képes szembemenni a kérésével. Épp csak felületesen olvasott bele a szövegbe, de el is ment a kedve az egésztől, amint rájött, hogy regénybeli szerelmespárját is egy forradalom választja el egymástól. Odagörgetett a rádiós jelenethez; a részhez, ahol Sebastien magától belátta, hogy a Juniper iránt érzett felszínes rajongása itt nem érvényesülhet, mindent újra kell értékelnie magában, hogy barátként legyen képes támogatni a lányt. Egy dolog volt ilyesmit megállapítaniuk az ismeretségük elején, és egészen más tényleg távol tartani magukat a másiktól, miközben a cselekmény újra és újra közel vonta őket egymáshoz. Egyre meghittebb és romantikusabb pillanatokat címkéztek barátinak, csak hogy ne kelljen szembenézniük az érzéseikkel és elveszíteniük a másikat. Réka keserűen realizálta, hogy ő még ennyiben sem reménykedhet. Levente biztos lesz annyira következetes, hogy ezután direkt kerülje a társaságát, nehogy hamis reményeket ébresszen benne.

Átküldte neki az elkészült cikk linkjét, de rögtön vissza is csúsztatta a zsebébe a telefont, mielőtt ő visszaírt volna. Nem tervezte hosszú távon hanyagolni őt, de aznap még túlságosan megbántott volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel beszélgethessen vele. Összepakolt és nagy levegőt véve lépett ki a közös irodájukba.

Sebastien említette, hogy délelőtt bemegy hozzájuk, de igazán hozzátehette volna, hogy Berni társaságában. Ők ketten az egyik asztallapnak dőlve beszélgettek a számítógépük előtt ülő Szilárddal és Minával, valami tévés vitaműsort kritizáltak olyan beleéléssel, hogy azzal biztosan zavarták a bent dolgozó négy-öt hírközegest. Rékát meglátva viszont mind elhallgattak.

– Csak beugrottam, hogy visszakérjek Minától egy noteszt – kezdte Berni, és úgy tűnt, egyetlen mondatnyi magyarázkodást tervezett be a tényleges mondanivalója előtt. – Hallottam, hogy tegnap nem sikerült összehoznotok a randit, és olyan rossz vége lett az estéteknek is. Annyira sajnálom, hogy így alakult!

– A magánélet fogalmáról mondjak is le? – szúrta oda Réka Sebastiennek. Ő halványan elmosolyodva vont vállat, pontosan tudhatta, hogy a felháborodása nem valós, és sokkal jobban szenvedne most, ha a csalódását titkolnia kellene a többiek előtt. Rékát szokatlanul érte még, hogy amit esténként elmesél neki, az másnap másokhoz is visszajut – de jobban belegondolva egyáltalán nem vágyott arra, hogy ez másképp legyen. Leült közéjük, Szilárd mellé, aki szótlanul odatolt neki egy doboz csokis kekszet. A mozdulatban volt valami annyira kiszámított, hogy Réka gyanítani kezdte, a többiek a teljes napjukat az ő vigasztalásával tervezik tölteni.

– Levi egy idióta – közölte Mina, képtelen sebességgel ütve a laptopja billenytűzetét. – Mindjárt összecsapom ezt a beadandót, aztán jól kiosztom őt.

– Igazság szerint én már megpróbálkoztam vele ma reggel – ismerte el Berni. Réka azonnal felkapta a fejét – messze járt még attól, hogy egyáltalán tettetni tudja a közömbösséget Levente felé: 

– Mit mondott? 

– Jaj, tudhatnád  hogy az ilyen beszélgetésekben sosem az a fontos, mit mondanak ki hangosan, hanem hogy mennyire gondolkodnak el utólag a szavaidon. De a helyedben én nem keserednék el, köztetek egész biztosan nem ez volt a végszó, és ezt ő is nagyon jól tudja. Gondolj bele, ő akart randira hívni téged, csak aztán egy pillanatra megijedt valami jelentéktelen kis kellemetlenség miatt. – Réka kénytelen volt elmosolyodni azon, hogy Berni képes így hivatkozni az összes őket érő fenyegetésre. – Hamarosan be fogja látni, mekkorát tévedett, és amikor tényleg összejöttök, annyira boldog leszel, hogy utólag semmit nem csinálnál másképp.

– Azért ugye, nem fogsz neki keresztbetenni? – kérdezett rá Szilárd. Réka csak most, mindannyiuk aggodalmas arcát látva döbbent rá, hogy ilyesmi meg se fordult a fejében. Ártani sem lett volna képes Leventének, az meg végképp elképzelhetetlen volt, hogy ezzel bosszúból hátráltassa a szervezkedésüket. Az interjú legépelése közben egy másodpercre sem érezte, hogy neki tenne ezzel kiérdemeletlen szívességet. Egyáltalán nem vágyott menekülni innen: igazából éppen az sértette volna, ha most a konfliktusuk miatt le kellene mondania az eddigi feladatairól, erről a kemény munkával megszerzett helyéről a világban. Az elmúlt hetekben a tüntetések az ő ügyévé váltak, a körülötte ülő személyek az ő barátaivá, és ezen semmilyen idióta pasi dühítő agyi rövidzárlata nem változtathatott.

– Dehogyis fogok, ne nézzetek ennyire kicsinyesnek. Megnéztétek az útmutatót? – váltott témát, újabb kekszért nyúlva. – Jó reakciók érkeznek rá?

– Sok érkezik, és ez a lényeg. Mondjuk megint betaláltak az összeesküvés-elméletesek, azt hiszik, ezt a cikket is valami ötszáz éve titkosított szövegekből szereztük, és épp most készítjük elő a világuralmunkat – mesélte Szilárd olyan komolyságot tettetve, mintha ezzel valóban lebuktatták volna őket. – Basszus, jó volna csak feleannyira veszélyesnek lennünk, mint amilyennek páran tartanak minket.

– Én még mindig szeretném behívni őket egy interjúra. De nem szabad, mert akkor elvileg magunkat is komolytalanná tesszük, és csak újabb támadási felületet biztosítunk magunknak – idézte Mina szemforgatva egy múlt heti vitájukat. – Pedig baromi vicces volna elbeszélgetni velük.

– Mutasd, miket írnak – vette el Sebastien Mina telefonját, amire ő elnevette magát:

– Hát, mi tényleg lemondtunk a magánélet fogalmáról.

– Hogyan? – nézett fel ő, amire Réka csak némán kezébe temette az arcát. Amikor még az ideérkezésekor elmagyarázta neki a telefonhasználatot, azt egészen elfelejtette közölni vele, hogy az eszközt magánszféraként illik kezelni. A sajátját állandóan, kérés nélkül is kölcsönadta neki, úgysem voltak előtte titkai, Sebastiennek pedig logikus lehetett ebből, hogy másokét is teljes természetességgel nézegetheti. Szerencsére Mina ennél jobban nem akadt fenn a sérelmén: felállt és ő is az asztalnak dőlt, hogy ketten olvassák fel az összeesküvés-elméleteket fejtegető hozzászólásokat. Réka már azon kapta magát, hogy a többiekhez hasonló felszabadultsággal nevet rajtuk, amikor nyílt az ajtó. Az a kollégája igyekezett feléjük, akit tegnap reggel Mina úgy kiosztott a bölcsészkaros cikke miatt.

– Látom, már tiéd az iroda is – szólította meg a férfi Rékát. Ő elsápadva ébredt rá, hogy az előbb a széktámlán felejtette a kabátját, ami a nyitva hagyott főszerkesztői ajtó mellett elhaladva bárkinek jelzésértékű lehetett. De mielőtt zavartan szabadkozhatott volna, a kollégája témát váltott. – Olvastam az interjút. Szóval békés szándékaink vannak – pillantott Minára, aki gúnyos vigyorral állta a szemkontaktust. – Jól van, helyes, én egyetértek. Réka, tegnap este elkezdtem írni a heti összefoglalót.

– Tudom, ránéztem reggel, jó lesz úgy...

– Biztos? Kellően körbedicsértem benne Holmann Levit?

Réka érezte, hogy vörösre gyúlik az arca.

– Ha a világuralomra termett, emberfeletti géniusznak hívod, az nekem már megfelel – próbált hűvösen visszavágni. Nem segített a helyzetén, hogy Minából erre kirobbant a nevetés. Most rajzolódott csak ki igazán előtte, milyen benyomás alakulhatott ki róla a szerkesztőségben: a magának való újonc, aki egyedül még az időjárásról se merne elcsevegni velük, és csak azért hordja be ide a nagyképű barátait, hogy legyen kivel terrorizáltatnia a többi dolgozót. Tény, hogy sosem tartotta céljának az itteni népszerűséget, de nem hitte volna, hogy az irányítás már ennyire kiesett a kezéből. Igazán beláthatta volna az utóbbi napokban, milyen közel áll a teljes közellenszenvhez...

– Miről van szó? – érdeklődött Berni, ide-oda járatva a tekintetét köztük. Réka legszívesebben két kezével fogta volna be a száját, semmi szüksége nem volt az általa ilyenkor levágott műsorra. A kollégája persze készségesen magyarázni kezdett:

– A héten írtam azt a cikket...

– A bölcsészkarosok megmozdulásáról, igaz? Emlékszem, Mina elmesélte, milyen jól sikerültnek tartotta a végleges verziót, és mennyire hálás a javításokért – áradozott Berni. Pillanatnyi szünetet tartott, valószínűleg arra várva, hogy Mina megerősítse a hazugságában, de ennek hiányában folytatnia kellett. – Elképesztően érdekes ez a közös munka, ami itt folyik, kész csapatjáték mehet itt nap mint nap. Persze, mindig is ilyen összetartó közösségnek képzeltem az itt dolgozókat, hiszen máskülönben nem is lehetne forradalmat csinálni, igaz? Hatalmas szerencse, hogy sikerült elérniük ezt az összhangot, azt hiszem, a legtöbb munkahely már rég bedőlt volna három hétnyi felső irányítás nélkül, de itt tisztán érződik, hogy valami különlegesről van szó, amiért megéri kitartaniuk. Én tényleg azt látom, hogy az egész országban rengetegen felnéznek a munkájukra, és példát mutat nekik az itteniek kitartása. De bocsánat, túl sokat beszélek, miről is volt szó? – kérdezte ártatlanul. A férfi, aki eddig minden szavára egyre nagyobbakat bólogatott és szélesebben mosolygott, most összeráncolta a szemöldökét.

– Csak... csak annyi, hogy ma befejezem az összefoglalót – jelentette be zavarodottan. Ahogy elsétált mellőlük az asztalához, Réka alig tudott megszólalni a meglepettségtől – és úgy látta, ezzel a többiek is így vannak.

– Soha ne hagyj el minket – kérte Szilárd az elégedetten elmosolyodó Bernit. – Komolyan, létezik olyan helyzet, amiből nem tudod kidumálni magad?

– Nem kell túlzásokba esni, ez csak egy minimális tűzoltás volt. De ugye, tudjátok, hogy nem a legokosabb folyton nekiugrani az itt dolgozóknak? Jót akarnak, és közelebb állnak a mi céljainkhoz, mint az emberek többsége, szerintem a támogatásuk és az összhangjuk jóval fontosabb, mint az, hogy leírnak-e egy-két sértő szót rólunk – állapította meg. Mina sértődötten fonta össze a karját:

– Csak besegítek Rékának, ha már egyedül nem mer kiállni értünk.

– Pedig szerintem nincs igazad – mondta ki Berni olyan arccal, mintha a szavak égetnék a torkát. – Úgy értem, bármennyire is jót akarsz, ez itt az ő terepe, meg kell őriznie a munkatársai közti tekintélyét, meg persze a rokonszenvét, ami csakis a ti támogatásotokkal fog menni. És szerintem eddig zseniálisan csinálja – mosolygott Rékára. – Az összes lépése borzasztóan okos volt, hatalmas nyomás mellett próbál taktikázni, és pont ezért nem várhattok mindent tőle. Legalábbis ha én lennék a helyében, nagyobb segítségnek érezném, ha a konfliktusokat elsimítanátok és nem tovább szítanátok.

– Köszi – dadogta Réka elképedve. Nem egészen értette, milyen párhuzamos világba kerülhetett át, ahol Berni kiáll mellette, és képes úgy elhallgattatni Minát, hogy ő csak pislogni tudjon mindkettejükre.

– És biztosan csodásan sikerült az interjútok is. Tényleg okos ötlet megszólaltatni Levit a témában, mielőtt a többi újság még jobban rászállna, meg hát annyira romantikus, hogy ezzel közösen fogtok hatni az emberekre! Az előbb beszélgettünk a témáról, és teljességgel egyetértek veletek – mondta ki Berni felbátorodva, annak ellenére, hogy Mina egyre dühösebb pillantásokkal méregette mindannyiukat. – Sajnos el kell fogadnunk a játékszabályokat, ha bármit el akarunk érni ezzel az egésszel, az meg nem is hangzik észszerűtlennek, hogy lehetőleg ne borítsuk fel az egész világot, miközben éppen jobbá akarjuk tenni. Szerintem az egy túlságosan idealista feltételezés, hogy ha jók a szándékaink, az majd akármilyen tettünket igazolja az emberek szemében, nem lehetünk annyira naivak és gyerekesek, hogy...

– Mondd csak, Seb, ráérsz ma este? – vágott közbe Mina hirtelen, mire a megszólított meglepődve helyeselt. – Segítenél nekem elintézni valamit?

Réka maga se tudta eldönteni, csak beleképzeli-e, hogy Mina eközben kihívó szemkontaktust tart vele.

***

Sziasztok!

Boldog új évet kívánok mindenkinek, és köszönöm, hogy itt vagytok! <3

Ez ilyen kisebb jelenet lett, ahogy ígértem, inkább csak egy elszámoló az előző résszel, és egy felvezető a következőhöz. Amiben Minának merész és nem épp óvatos tervei lesznek, és ha úgy érzitek, megfelelő személyt választott ezek végrehajtására, teljesen igazatok van.

És mivel olvasóként mindig szeretem tudni egy történetről, hol járok benne az összterjedelméhez képest: eddig 14 fejezetet tettem közzé a 25-ből, vagyis 24 Wattpad-részt a 45-ből, így a történet nagyjából közepénél tartunk, és öt rész múlva, a 16.3.-ban jutunk el a tetőponthoz. Igyekszem hetente hozni a részeket, de mivel vizsgaidőszak van, és Holmann Levit akárhogy próbálom bevonzani, még nem jelent meg a kanapémon, hogy megírja helyettem a beadandóimat, ezt még nem ígérhetem biztosra. A következő fejezet érkezéséről mindenképp kiteszek egy announcement-et. Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!