– Miről maradtam le?

– Semmi különösebben értelmesről – vágta rá Réka, ahogy Leventével kiléptek a könyvtár ajtaján. Túlságosan felhúzta az aznapi írókör ahhoz, hogy egyáltalán érdekelje, hányan hallhatták ezt a megjegyzését. Elindultak a könyvtár apró utcáján a buszmegállójuk felé, ő pedig mesélni kezdett a délutánjáról, óvatosan kerülve bizonyos hirtelen felindulásból lefirkált romantikus jelenetek említését. Igyekezett könnyed, gondtalan hangon beszélni, és hamarosan azon kapta magát, hogy már nem is kell ezt tettetnie. Levente társasága még a kitalált történeteknél is hatékonyabb figyelemelterelőnek bizonyult. Mintha a beszélgetéseikkel ők ketten is létrehoztak volna egy különálló univerzumot, amit egy szavukba kerül saját akaratukra formálni, és akár a külvilág összes gondját száműzni belőle. Beleértve azt a gondot is, mégis minek kellene történnie, hogy összejöhessenek végre.

Mostanában Levente nem egyszerűen szélsőséges érzéseket, de szinte különböző személyiségeket volt képes kihozni Rékából. A társaságában mindennél könnyebb volt gondtalanul beszélnie, flörtölgetnie, élvezni a feltétel nélküli figyelmét, az elragadtatott pillantásait, amiket egyre kevésbé lehetett barátiként értelmezni. De ez a magabiztossága sosem tudott tartós maradni, átvészelni a pillanatot, amikor ismét ugyanazzal a kínzó távolságtartással köszöntek el egymástól. Újabban túl sok álmatlan éjszakát töltött annak számolgatásával, hány millió apró célzást küldtek eddig egymás felé, és mégis hogyan kommunikálhatná ennél egyértelműbben a szándékait. Bár könnyű volt hűvösen leszögeznie, hogy nem miatta lépett be a mozgalomba, egy kis része szerette képzelni, hogy ezzel fog minden falat ledönteni kettejük közt. Hiszen semmivé vált a véleménykülönbségük, most már közösen dolgoznak, szinte minden nap órákat töltenek egymás társaságában. Ha nem ez, mégis mi az az akadály, ami miatt Levente még mindig olyan óvatosan kerülgeti őt, mint a megismerkedésük estéjén?

Na és belehalnál abba, ha te hívnád randira őt? – kérdezett rá Mina, amikor Réka pár napja megadta magát a faggatózásának, és magát is meglepte azzal, mennyire kiöntötte neki a lelkét. De fél órányi panaszkodás után sem sikerült megértetnie vele, hogy nem azért olyan elképzelhetetlen számára a kezdeményezés gondolata, mert annyira régimódian gondolkodna a szerepeikről. Egyszerűen úgy tartotta, ha egyikük Holmann Levente önbizalmával bír, a másikuk meg Mildner Rékáéval, az meglehetősen behatárolja, melyiküknek kell megtennie az első lépést. Különben is, egyelőre rá tudta beszélni magát, hogy jó ez neki így. Bármennyire is beleélte magát néha az elkeseredettségbe, másnap reggel ugyanolyan lelkesedéssel várta a találkozójukat, Levente társaságában pedig könnyű volt ismét elfelejtkeznie minden kételyéről. Maga is érezte, milyen logikátlanul viselkedik, de sem a távolságtartáshoz, sem a helyzet egyértelműsítéséhez nem talált magában elég akaraterőt. Néha szinte arról is sikerült meggyőznie magát, hogy félreértett valamit, és ők ketten mindvégig csak barátokként beszélgettek. Annak ellenére, hogy ezzel párhuzamosan azt is megkockáztatta volna, hogy lettek új barátai – ők pedig határozottan nem ugyanilyen érzéseket váltottak ki belőle.

– Megnézted a vágóképeket holnapra? – vette át a szót Levente, amikor már a buszmegálló terén sétáltak. – Szerintem belekerült minden lényeges részlet, és még mindig nagyon korrektnek tartom, hogy a tévé megengedi a saját anyagunk bejátszását. Borzasztóan várom már az interjújukat, most kezdem csak igazán érezni, hogy tényleg elérjük azt a nyilvánosságot, amit eredetileg is terveztünk. Ha a közönség csak egy töredéke fogékony lesz a mondandónkra, már az hatalmas előnyt jelentene nekünk...

Réka elmosolyodott a gondolatra, hogy az utóbbi napokban hányszor hallgatott végig ehhez hasonló áradozásokat. Az vitathatatlan volt, hogy Levente a legmerészebb álmait váltotta valóra mostanában. A mozgalmuk első megemlítése azon a múlt heti egyetemi órán a vártnál is jobban sikerült. Azt mesélte, a diákok a tananyag kivetítését se várták meg, azonnal rázúdították a milliónyi kérdésüket. És egyszerű dolga is volt velük: ők nem bonyolították túl a véleményalkotást, nem tettek fel keresztkérdéseket, képesek voltak csupán azért igazat adni a demonstrálóknak, mert a vezetőjük párszor órát adott nekik. Az a nap végképp bebizonyította számára, hogy az emberek valamiféle hatalmat helyeztek a kezébe.

Újabban egy egész ország figyelte Holmann Levente minden rezdülését. A teljes mozgalom működése az ő személyiségére lett felépítve, és bár Rékáék tanácsaira egyre könnyebben hallgatott, rajtuk kívül senki kedvéért nem kellett kompromisszumot kötnie. Minden új fejleményre az ő reakcióját várták, szinte naponta nyílt lehetősége arra, hogy egy tüntetésen vagy interjúban előadhasson egy szenvedélyes szónoklatot, és akár szerették, akár gyűlölték, mindenki tökéletesen komolyan vette őt. Teljes kiteljesedést jelentett számára ez a szerep, már úgy tűnt, ezeket a napokat jobban élvezi, mint a győzelmet valaha is fogja. Réka így folyamatosan arra kényszerült, hogy fékezze magát, ne hozza szóba saját mindennapjainak panaszait. Hogy is tudta volna elmesélni, hogy egy összeomlani készülő szerkesztőséget próbál egyben tartani, hogy néha legszívesebben visszavonná az egész átállásukat, vagy hogy hiába igyekszik a többiek előtt leplezni, valójában nagyon is padlóra küldik őt a gyűlölködő kritikák? Úgy tűnt, vele ellentétben Levente nagyon is felkészülten néz szembe a megpróbáltatásaikkal. Tényleg le kellett volna rángatnia a földre azzal, hogy kiteszi őt a saját gyengeségének?

– ...a múltkor pedig pár szaktársamnak megemlítettem, hogy több videóriportra volna szükségünk vidékről. Azóta már négyet átküldtek, és nem is sikerültek rosszul. Az egyetem nagy része újabban minden kívánságomat lesi, szerintem a reggeli kávémat is hozathatnám velük, ha csak célzást tennék rá, hogy az előreviszi a mozgalmunkat – magyarázta széles gesztusokkal, a lelkesedéstől folyamatosan vigyorogva. – De veled minden rendben van? Olyan csendes lettél.

– Minden oké – mosolyodott el Réka erőtlenül. – Csak fáradt vagyok.

– Pár napja már erre hivatkozol. Történt valami? Vagy túl sokat beszélek?

– Nem, dehogyis. Nagyon örülök a tévéinterjúnak, szólj, ha bármiben segítsek.

– Képzeld, elkészültek a molinók is a nagy tüntetésre, holnapra akarták hozatni, de megmondtam, hogy elég lesz jövő hétre. Más programot terveztem a tévés szereplés után. – Levente megállt a járdán, hogy a szemébe nézhessen, hangja az eddigieknél is komolyabbra váltott. – Ugyanis szeretnélek elhívni vacsorázni.

Réka szívverése kihagyott egy ütemet. Visszafojtott lélegzettel nézett fel rá, igyekezett meggyőzni magát, hogy gondoljon az elmúlt hetekre, lássa be, hogy nem szabad túl sokat belelátnia a meghívásba. Hiszen mostanában minden nap összefutottak, általában kettesben, és mégis mire mentek vele? Lassan semmi racionális oka nem volt azt feltételezni, hogy éppen a holnap este lendítené ki őket a hetek óta tartó holtpontjukból. De a vártnál jóval nehezebb volt most lehűtenie a lelkesedését. A vacsora mégis egészen más, mint egy napközben javasolt kávézás, főleg ha Levente külön elé jön, hogy elhívhassa. És még sosem nézett rá ennyire csillogó tekintettel... ez jelentené nála az idegességet? Húznia kéne kicsit a pillanatot, csak hogy elmondhassa magáról, micsoda bizonytalanságban tartotta az ország egyik legbefolyásosabb személyiségét?

– Megölünk, te szerencsétlen!

– Ja, pár nap és véged van!

Odavetett kiáltások voltak csak, a mellettük elhúzó két kerékpáros még annyira sem gondolta komolyan a fenyegetését, hogy lelassítson. Levente arca vörösre váltott, de az ajkába harapva megállta, hogy visszaszóljon. Remegett a dühtől és a megalázottságtól, egészen leblokkolt volna, ha Réka nem rángatja tovább karon fogva a járda szélére.

– Inkább nekik kéne tartania tőlünk – jelentette ki közben. – Ugyanis most távolról hazáig követjük őket, lenyomozzuk a nevüket kapucsengő alapján, és tönkretesszük az életüket, jó?

– Imádom a könyörtelenséged, de ezt most inkább kihagynám.

– Biztos? Nyilván nem adnánk hozzá a nevedet, az egészet ráfognánk az ellenfeleinkre. Sőt, az egyikük nevében tennénk tönkre a másikat. Megosztjuk őket, így szokás a politikát csinálni, nem?

Levente végre elnevette magát ezen. Réka természetesen hallott a múltkori támadásról, Sebastienből semmi perc alatt kibukott az egész este története. Tudva, hogy Levente a további eseteket is igyekezne eltitkolni előle, azóta minden nap aggodalmasan fürkészte az arcát, de egyelőre nem találkozott újabb sérülésnyomokkal. A támadójuk persze rohant szétkürtölni a hírt a médiában, és bár alig kétnapos visszhangra talált, így is tömegeket győzhetett meg arról, hogy jól sejtették, a mozgalom vezetői valóban mind erőszakos rendbontók. Feljelentést nem tett ellenük, a hirtelen jött hírnév egyelőre kellő elégtételt adott neki az incidensért, de Réka nagyon is tartott tőle, hogy ez az álláspontja bármelyik pillanatban megváltozhat.

– Sokszor van ilyen? – kérdezett rá, mire Levente makacsul nemet intett. – És ha most az igazat válaszolod?

– Előfordul... néha. De felkészültem az ilyenekre, megtanultam kizárni őket.

– Te talán igen – futott át az agyán egy kétségbeejtő gondolat. Az előbb lejátszódó jelenet számára összekapcsolódott Mina reggeli kirohanásával, a nekik telefonáló tüntetők ingerlékenységével, az őket szidalmazó újságokból áradó gyűlölettel, még a saját előbb rögtönzött bosszútervével is. A feszültség szüntelen áramlott feléjük – annyira konstans tényezőként, hogy ő is hajlamos volt egy megváltoztathatatlan akadályként gondolni rá, amihez hozzá kell szokniuk, amivel kapcsolatban semmiféle felelősségük nincsen. Most döbbent csak rá, milyen könnyen szabotálhatják magukat ezzel a hozzáállással. Felelőtlenség abban reménykedni, hogy ezek az indulatok sehol nem fognak kirobbanni és tettekben lecsapódva irányíthatatlanná válni. Láthatóan nem elég ide az eddigi taktikájuk, ami a békés szándékaikat csak néha, egy-egy félmondatban szögezte le a tüntetőik felé. Nem irányítják elég határozottan az eseményeket, márpedig bármelyik oldal részéről pattan el először a húr, abból mindenképpen ők jönnek ki vesztesen...

– Tudod mit, holnap este ne menjünk vacsorázni – javasolta hirtelen.

– Igazad van, nem tehetlek ki ennek, hülyeség volt egyáltalán felhoznom...

– Befejeznéd? – szólt rá Réka. – Este inkább a szerkesztőségbe gyere. Szeretném, ha segítenél összerakni valamit.

***

– Hát, mindkettőtöknek teljesen elment az esze.

Válasz helyett Réka sértődötten kapta el a tekintetét Mináról. Este hat előtt ismét csak hárman maradtak a szerkesztőségben, és bár előtte sem sok figyelmet szenteltek a lapzártázásnak, a feladataik abban a pillanatban végleg háttérbe szorultak, amint Mina és Szilárd megtudta, mire készülnek Leventével.

Réka nem egyszerűen számított a kiakadásukra, tökéletesen egyet is értett vele. Nehéz volt úgy érvelnie a döntése mellett, hogy gondolataiban már egymilliószor lehülyézte magát miatta. Hetek óta azon őrlődött, hogy nem tud közeledni Leventéhez, amíg őt ennyire leköti a mozgalmuk, erre képes volt így tönkrevágni a végre megkapott esélyét?

– Még lesz alkalmunk bepótolni – győzködte saját magát éppannyira, mint Mináékat. Közben észrevétlen mozdulatokkal igyekezett a haját igazgatni, de ők ketten már erre is olyan sokatmondóan vigyorogtak, hogy ingerülten eresztette le a kezét. – Randizni bármikor lehet, ez a téma viszont nem várhat. Egyre fontosabb erről beszélnünk, most, hogy ennyien csatlakoztak hozzánk, Szilárd, te már csak tudod...

– Én melletted vagyok – biztosította ő, miközben a táskáját pakolta. – A nekem telefonáló tüntetők is tiszta idegbajosak, és ők még azok, akik hisznek a békés szerveződésben. Rengeteget mesélnek arról, milyen feszült a légkör a kitelepüléseiken. Nem várhatunk arra, hogy majd mindenki magától belátja, milyen rossz fényt vetne ránk az erőszakosság. Szóval igen, egész hitelesen kamuzod, hogy nem csak beijedtél a randizástól.

– Most muszáj még neked is...

– Még ha legalább értelme lenne a témátoknak! – vágott közbe Mina. Felhúzott lábakkal ült az egyik asztallapon, és Rékát elfogta az érzés, hogy azért törölgeti szemüvegét a pulóverébe, hogy még tisztábban látszódjon, mennyire felháborodva méregeti őt. – Mi ez a hülyeség arról, hogy mindenki nyugodjon le és mindent tűrjön békében? Ti nem érzitek, mennyire képmutató ilyet kérni a tüntetőinktől, miután állandóan a teljes támogatásukról kell esküdözniük nekünk?

– Azt sosem kértük, hogy fizikailag küzdjenek meg a kedvünkért – mutatott rá Réka.

– Nyilván én sem azt mondom, hogy üssenek, akit érnek, de épp arról van szó, hogy egyre agresszívebb idióták fordulnak ellenünk. Ha ők laposra verhetnek minket, de mi nem őket, az enyhe hátrányból indulás. A támogatóinkat rohadtul átverte az egész rendszer, és most még támadják is őket, amiért ki mernek állni magukért. Ebben a helyzetben nagyon nem nekik kéne visszafogni magukat, egy ilyen cikk csak feleslegesen tolja rájuk a felelősséget. Pedig én egyáltalán nem ítélném el őket, ha nem tűrnének el mindent ölbe tett kézzel.

– Asszem, megtaláltuk az útmutató fő célközönségét.

– Asszem, befoghatod – vágta rá Mina Szilárdnak. – De ti tudjátok, Réka. Ha az álszentség kézikönyvét szeretnétek legyártani ahelyett, hogy végre összegabalyodnátok...

– Annyira köszönöm a támogatásod. De ez több okból sem fog megvalósulni – szögezte le Réka. – Először is, mert ahhoz kettesben kéne maradnunk.

– Kérlek, itt se vagyunk – ugrott le az asztalról Mina. És valóban, fél perc múlva Réka egyedül maradt a helyiségben.

Mostanában gyakran volt bent egyetlenként az irodában, de ilyen céltalan lézengésre még nem sok lehetősége akadt. Talán most először szánta rá az időt, hogy észrevegye a környezete részleteit: a munkatársai otthagyott jegyzetlapjait, apró használati tárgyait, az egyes asztalok ürességét vagy rendetlenségét. Már a főszerkesztői irodában összekavart papírhalmokat szemlélte, némi bűntudattal megállapítva, hogy azok egy hónapja még sokkal nagyobb rendben sorakoztak, amikor megszólították:

– Egyedül leszünk?

Szólhattak volna a szívverésének, hogy nem randi lesz. Talán csak Mináék túlzott lelkesedése miatt volt így, de ahogy ránézett az ajtóban ácsorgó Leventére, megmagyarázhatatlan zavar öntötte el őt. Mintha életében először találkozott volna vele, és ezúttal nem reménykedhetett abban, hogy egy véletlenszerű odaszólásával kivívja az elismerését. Hirtelen egy szót se tudott szólni, hogy aztán mindet egyszerre akarja kimondani:

– Öhm, gyere be, szia, ülj csak le, vagyis menjünk be oda, a másik irodába. Sokszor ott interjúztatunk, ez ilyen szokásunk, vallatószobának is hívjuk, képzeld. Sokkal jobb, mint ez a nagy tér itt, ami csak visszhangzik meg minden, meg ugye általában mozgás is van... vagyis most nincsen, de mindegy, a lényeg, hogy ott sokkal jobb hangfelvételt lehet készíteni.

– Hangfelvétel? Egyszerűbb volna közösen megírni, nem?

– Nem, ne vesszen el egy gondolatunk se. Jobb lesz úgy, ha most szabadon beszélgetünk a témáról, én meg majd utólag begépelem, átfogalmazom az egészet – magyarázkodott. Az arca már annyira égett, hogy a zavartságát gond nélkül tettethette volna lázas félrebeszélésnek. Kész, ennyi erővel a homlokára is írhatná, hogy csak egy akárhányszor visszajátszható Holmann Levente-hangfelvételre pályázik. Szánalmasan átlátszó próbálkozás, hiszen biztos már milliószor mondták neki, milyen megkapó hangja van. Ideje volna észhez térnie – kezdetnek például nem kéne olyan idegesen szorongatnia a hangrögzítőt, hogy az ki-be kapcsolgasson a kezében.

– Szóval vallatószoba – ismételte Levente, ahogy kigombolta a kabátját. Azt a sötétkék ingjét viselte, amit Réka csak a legelső interjúja napján látott rajta. Szerette volna kicsit beleképzelni ebbe, hogy kiöltözött a kedvéért; csak hogy ne érezze olyan szerencsétlennek magát, amiért reggel annyi időt töltött a ruhásszekrénye előtt. Sebastien nagyobb apátiával már nem is viszonyulhatott volna a nyűglődéséhez, és Réka eljátszott a gondolattal, hogy üzenetben tanácsot kér Bernitől vagy Minától, a büszkesége az utolsó pillanatban mégis visszatartotta. – Nem mondom, hogy nem érzem magam fenyegetve ettől az elnevezéstől, de hát ez a közszereplők sorsa – folytatta Levente elmosolyodva. – Készültél kérdésekkel? Gondolom, ez egyszer nem szabad elkalandoznunk a beszélgetésben.

– Miről beszélsz, mi olyat sosem szoktunk – talált rá Réka végre a szarkasztikus hangnemére, ahogy kinyitotta előtte az iroda ajtaját.

A vallatószobájuk a főszerkesztői irodánál is kisebb, dohos szagú helyiség volt; túlzsúfolt régi bútoraival és lefüggönyözött ablakával a kinti tér szöges ellentéte. Közel sem olyan hívogató interjúhelyszín, mint egy kávézó vagy étterem, mégis azt vették észre, hogy az alanyok olyan bizalmas hangulatba kerültek a zsúfolt otthonosságától, hogy bármilyen tolakodó kérdésnek megnyíltak. Réka kételkedett abban, hogy egyszerű véletlennél többről lenne szó, de a legtöbb kollégájának ennyi elég volt a fantáziájuk beindításához. További régi bútorokkal és szőnyegekkel pakolták tele az irodát, az ablakot sosem nyitották ki, helyette nehéz szagú illatosítókat helyeztek el bent, még az ajtót is mindig kulcsra zárták. A falak épp annyira szigetelték a hangot, hogy kintről csak kivehetetlen morajlás nyugtassa meg az alanyokat. Akkorra a szoba már inkább hasonlított egy szeánsz helyszínére, mint egy szerkesztőségi irodára.

– Szellemet fogunk idézni?

– Ne, légyszi ne nyisd ki az ablakot. És ne rendezz át semmit, ez szabály nálunk.

– Legalább a függönyt hadd húzzam el. – Levente elrángatta a sötétítőt, és ledobta magát az alanyoknak fenntartott vörös fotelba. És ha Réka eddig nem lett volna eléggé szétesve, már csak az a látvány hiányzott neki, ahogy a lemenő nap megvilágította az ő arcát. Órákig el tudta volna nézni, ahogy az aranyszín fénysugarak kiemelik az arcélét, átvilágítanak világos hajszálai közt, és ragyogva tükröződnek vissza a tekintetében. Mégis hogy nem idegesíti, ahogy egyenest a szemébe vakítanak? Vagy szándékosan, aljas módon tűri, mert tudja, mennyire jól áll neki?

Réka is leült az interjúztatók székére, ráparancsolt magára, hogy a bámulása helyett inkább a hangrögzítő beállításával szórakozzon. Valóban teljesen elment az esze, de nem a közös cikk felajánlása miatt. Ha egyszer ő mondta le a randijukat, most miért nem képes profiként viselkedni, és kicsit elfelejtkezni a hülye vágyakozásáról? Felesleges beleélnie magát a romantikus képzelgéseibe, ebben a világban a reménytelen szerelem semmiféle lázadásnak nem jelképe. Itt nem több egy hibánál, egy akadályozó tényezőnél, ami feleslegesen homályosítja el az ember ítélőképességét.

– Szóval, arról szeretnék beszélni veled, hogy a napokban történt egy atrocitás, ami során fizikailag is bántalmaztak téged – erőltetett magára tárgyilagos hangnemet. – El tudnád mesélni ennek a részleteit? – Levente homlokráncolva nézett rá, újdonságként érte, hogy ezt is belefoglalnák az írásba, így Réka bátorítóan hozzátette. – Mondd el az egészet úgy, ahogy volt. Nem kell arra törekedned, hogy az ellenfeleinket meggyőzd, ők valószínűleg el se fogják ezt olvasni. Ez arra kell, hogy felmutasd a támogatóidnak, milyen őszinte vagy. Amíg hallgatsz az esetről, ők elbizonytalanodhatnak, hogy hátha mégis okkal titkolózol.

– Imádom, ahogy gondolkodsz – jelentette ki Levente, és rögtön belekezdett a történetbe, esélyt se adva Rékának, hogy leblokkoljon a bóktól. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a szónoki készségeit még egy ilyen érzékeny téma sem tudja kikezdeni. A megszokott összeszedettséggel és magabiztossággal beszélt, hangjából az őszinteség bármiféle megadó sajnálkozás nélkül csendült ki. Nem hallgatott el semmilyen részletet, mégis, képtelenség lett volna ráfogni, hogy a saját hibáit ismeri el a történettel. Réka pár mondat után azon kezdett tűnődni, vajon milyen érzés lehet egy kapcsolat mindennapos konfliktusait kezelni vele. Egy elfelejtett randi után is ilyen összeszedett szónoklatot kapna válaszul, vagy a barátnőjeként azért ennél komolyabb hatással tudna lenni rá? Elévágva annak, hogy teljesen elvesszen az álmodozásban, inkább gyorsan feltette a következő kérdést, szinte félbeszakítva Leventét:

– És mit gondolsz, miért érzi úgy pár ember, hogy erőszakhoz kell folyamodnia?

– Te mit gondolsz? – kérdezett vissza Levente. Réka lesütötte a tekintetét, váratlanul érte, hogy az előre leírt kérdéseinél okosabb meglátásokkal kéne hozzájárulnia a cikkhez. Automatikus reakciója volt bizonytalanul visszadobni a labdát:

– Az tökmindegy, a te véleményedre kíváncsiak.

– Ami nem volna teljes, amíg nem hallhatom a tiédet.

– Remélem, ezt nem akarod majd a tévéinterjúban is bejátszani – jegyezte meg szemforgatva, holott pontosan érezte, hogy a gesztus egyedül neki szól. Az ajkába harapott, először görcsösen akart rátalálni a létező legkorrektebb, legbámulatosabb válaszra, végül mégis az őszinteség mellett döntött. – Hát, én nem szeretném eljátszani, hogy erkölcsi felsőbbrendűségből elítélném a dolgot. Ha garantálnád nekem, hogy két ütéssel áttérítenék bárkit a mi oldalunkra, én nem kifogásolnám. De a gyakorlatban ez nem így működik. Ha kiosztok valakinek két ütést, valószínűleg hármat kapok vissza, és akkor mikor ér véget a dolog? Meg őszintén, rá lehet venni olyasvalakit a támogatásodra, akit erőszakkal állítottál magad mellé? Nem az az igazi cél, hogy legyőzd az ellenfeleidet, hanem hogy magad mellé állítsd őket, nem?

– A miénk mindenképpen az. Akárhogyan nézem, az egyetlen esélyünk, ha minél szélesebb rétegek szimpátiáját elnyerjük.

– Erről szól az egész narratívánk is, hogy mindenkiért kiállunk. Akkor meg jó nagy öngól volna elidegeníteni magunkat egy csomó embertől. Tök más lenne, ha mindenki annyira elismerné az erőnket, hogy szabadon terrorizálhatnánk bárkit, és az embereknek muszáj lenne hallgatniuk ránk. Könnyű annak, aki egyszer hatalmat szerez, úgy aztán könnyű jogosan erőszakoskodni. – Ezen Levente szórakozottan elmosolyodott, és Réka ebből sejtette, hogy ráhibázott valamilyen elméletre, csak beszélgetőpartnere nem akarja elvenni tőle a szót ennek elmagyarázásával. – De nekünk az jutott, hogy a szabályok szerint játsszunk, mindenkivel szépen viselkedjünk, és reméljük, hogy azért így is hallgatnak ránk. Ebből sajnos nem tudunk kitörni.

– Érdekes, hogy ezt korlátnak látod. Szerintem inkább előnyként kellene tekintenünk rá. Gondolj bele, az szokott küzdeni, aki fél. Aki úgy érzi, hogy már mindent elvettek tőle, és sosem hallgatták meg az akaratát. Ezektől az emberektől nem is kérném számon, miért nem választanak békésebb módszereket. Tiszta kétszínűség volna az előnyös helyzetemből ilyeneket hangoztatnom, nem?

Réka sokáig nem tartotta magát olyan írónak, aki csakis a fikciója lencséjén át képes értelmezni a világot, de újabban eléggé megnehezítette az elvonatkoztatást, hogy szó szerint egy lakásban élt a főhősével. Pedig bármennyire is megnyugtató volt ennek kereteiben gondolkodni, a regényével húzott párhuzamai annyira mégsem stimmeltek. Ott ténylegesen olyan világot festett le, ahol a küzdés jelentette az egyetlen életesélyt – valószínűleg ki is borult volna jövőbeli olvasóira, ha azok pacifizmust meg morális felsőbbrendűséget várnak el az ellenállóitól. Ugyanakkor nem neki kellene a legtisztábban felismernie, ha a valóságban ehhez képest sokkal reménytelibb állapotok uralkodnak?

– Nekünk még semmi okunk ennyire kétségbeesni.

– Én egyáltalán nem érzem, hogy vesztésre állnánk – helyeselt Levente. – Napról napra nő a támogatóink száma és az ismertségünk, minden okunk megvan a legjobbakban reménykedni. És nem gyávaság az, ha az ember megválogatja, milyen eszközökkel küzd a céljaiért.

– És ha ezeket az eszközöket megtagadják tőlünk, majd utána jöhet a forradalom – vigyorodott el Réka. – Ne nézz így, ezt nyilván nem fogjuk beleírni. A múltkori esetedet elnézve nem is fenyegetőznék a helyedben erőszakossággal.

– Hé, akármit is mondtak neked, én igenis kiálltam magamért. Vagy nem hallottad a hírekben? Teljesen megfélemlítettem egy szerencsétlen, ártatlan polgártársamat.

– Ebben sosem kételkedtem. De ha legközelebb ilyen történne, ököllel, de inkább könyökkel üss az orrába, az egész tested lendületével. A torokra vagy az állra érdemes még menni, a térdet is könnyen ki lehet rúgni, csak ezeket pontosan megcélozni már nehezebb – sorolta hidegvérrel. Levente elképedt tekintetétől egyszerre megszállta a bizonytalanság, nem tudta megállni a magyarázkodást. – Nem csináltam még ilyesmit, csak a könyvem akciójelenetekhez kellett néha...

– Te hihetetlen vagy – nevette el magát végül Levente. Réka megkönnyebbülten vigyorodott el:

– Hihetetlenül közönséges, amiért ilyenekkel vágok fel, miközben békés ellenállásról beszélünk?

– Ne viccelj, kettőnk közül én ütöttem már meg valakit. És ne hidd, hogy mindent csendben tűrő típus lennék, csak mert erőszakmentességről beszéltem – győzködte. Réka egyetlen szót sem hitt el az elhangzóakból, de ez nem akadályozta meg abban, hogy görcsbe álljanak az arcizmai a folyamatos vigyorgástól. – De komolyan, megvédenélek akárkitől. Csak közben maradj mellettem, és utasíts, mikor hova üssek.

– Ígérem, így lesz – esküdözött megjátszott komolysággal.

– Megbeszéltük. Jó csapat lennénk.

A legutolsó mondat még sokáig ott visszhangzott a fejük felett, ahogy megtalálták egymás tekintetét. Réka hirtelen egy szót se volt képes felidézni az interjúkérdéseiből. Most ismerte csak fel, mennyire szerencsétlenül ültek le, egymással szembe, köztük egy most áthatolhatatlan akadálynak számító széles dohányzóasztallal. Egy nála bátrabb személy ezen a ponton már felállt és odasétált volna hozzá, hogy minden további nélkül megcsókolja. És pontosan ez volt a probléma. Jelenleg épp vele szemben ült egy nála bátrabb személy, aki meg se mozdult, csak megnémultan nézte őt. Ha ő is képtelen volt lépni, neki mégis honnan kellett volna összeszedni az akaraterőt? 

– És... szerinted ezt a kétségbeesést érzik, akik megtámadnak minket? – terelte vissza a szót bizonytalan, felismerhetetlenre vékonyodott hangon. – Nehéz elhinnem hogy jelenleg épp ők lennének elnyomva.

– Én épp ezért sajnálom őket. Nagyon sok hazugság kell ahhoz, hogy egy ekkora tömeg ilyen mértékű félelemben érezze magát – komolyodott el Levente is. Hosszasan sorolta, milyen eszközökkel idegenítik el a tüntetőket az emberek többségétől, hogyan keltenek állandó bizonytalanságot, csak hogy rámutathasson: a támogatóik és ellenfeleik mind ugyanannak a hatalomnak a vétlen áldozatai. Réka eleinte azt csodálta benne, milyen hitelesen alakítja a felelősségteljes vezetőt, aki véget vetne a széthúzásnak, aki hatalomra kerülés esetén a legnagyobb gyűlölőinek is ugyanúgy képviselné az érdekét. Túlságosan sokára fogta fel, hogy Levente mindezt nem csak megjátssza.

Miközben minden idegszálával a pártatlannak szánt kérdéseire koncentrált, elöntötte a szégyen az eddigi viselkedése miatt. Rég volt már, hogy ennyire tiszta tükröt mutattak volna a saját gyávaságának és jellemtelenségének. Még ez az elméleti beszélgetés alatt is fizikailag képtelen volt elvekről és erkölcsi meggyőződésekről beszélni, folyamatosan elhitette magával, hogy az észérvekkel dobálózó cinikus realista szerepét kell hoznia. Mi van, ha ezek a megszólalásai lennének, amikkel újra és újra eltávolítja magától Leventét? Hiszen a kezdetektől sejthette volna, hogy egy ilyen őszinte, lelkiismeretes személyiség sosem fogja őt önmagáért kedvelni. Persze, hogy még az ő kedvéért is valami hülye regényhőse jellemét kellene magára vennie, amire azóta is képtelennek mutatkozott... 

Az önvád kellően befészkelte magát a tudatába ahhoz, hogy ezután a véleményadástól is elmenjen a kedve. Levente még többször visszakérdezett, várta a megerősítését egy-egy mondata végén, de Réka igyekezett jelezni felé, hogy most az ő meglátásairól írnak cikket. Próbálta kimagyarázni magának, hogy még örül is annak, mennyivel gyorsabb tempóban végeznek így. Fél óra elteltével valóban elfogytak a kérdései, ennyi hét után pedig már nem trükközött úgy az időhúzással, mint az első találkozásukkor. A rájuk telepedett csendben sokáig nézte Leventét, és hirtelen kibukott belőle a kérdés:

– Megkérdezhetem, hogy te félsz-e?

– Csak ha ezt már nem veszed fel – felelt ő egy félmosollyal, ahogy felállt a fotelből, mire Réka felmutatta a kikapcsolt hangrögzítőt. – Persze, hogy félek, miből gondolod az ellenkezőjét? Aki nem fél a mi helyzetünkben, az nagyon rosszul méri fel az erőviszonyainkat. Nyilván nem sok ember előtt mutathatom ki, és ezért inkább igyekszem is elfelejtkezni róla. Így is vannak dolgok, amiket túl kockázatosnak tartok, bármennyire is vágyom rájuk – fordított hátat egy pillanatra, hogy visszahúzza a függönyöket. A szoba eddig is növekvő félhomálya most váltott át sötétségbe, és Réka nem mozdult meg, hogy felkapcsolja a lámpát. Kihallott valami tétovázást Levente hangjából, amitől jó oka volt sejteni, hogy most nem valamelyik közös tervükre célzott.

– Szerintem semmivel sem kockázatosabb, mint bármi, amibe mostanában belevágtunk – felelt kiszáradt torokkal. Ha odarontani és megcsókolni nem is, ennyivel bátorítani legalább képes volt őt. Felállt a székből, és a következő pillanatban Levente annyira közel lépett hozzá, hogy mindkettejüknek elakadt a lélegzete. Réka reszketve figyelte őt a sötétben: felé magasodó alakját, ellágyult arcvonásait, amikkel komor tekintete olyan éles kontrasztban állt. Határozottan nem volt még olyan, hogy ennyire kevés válassza el őket egymástól.

– Annyit gondolkodtam erről... talán túl sokat is – kezdte Levente suttogva. – Most már annyira tisztán él a fejemben, hogyan kéne mennie, és a valóság ehhez képest... mármint, mit tudnék megadni neked? – tört meg a hangja. – Hogy titkoljalak, hogy mindig csak második lehess valami újabb hülye szereplésem mögött? Hogy téged is idegenek fenyegessenek az utcán?

– Nekem ez nem számítana...

– De ugye, érted, hogy nekem igen? Annyira... annyira szeretném, ha minden tökéletesen menne. Máskülönben mi értelme belevágni?

– Honnan veszed, hogy nem menne tökéletesen? – bukott ki belőle a tiltakozás. – Nem úgy volt, hogy jó csapat lennénk?

– És mennyire szeretném, hogy ez csak kettőnkön múljon – sóhajtott. Feszülten hallgatott, és Réka egy másodpercre azt hitte, ez a csend jelenti, hogy meggondolta magát. Aztán csak egy kérdést tett fel. – Mit csinálnál, ha holnap reggel mindannyiunkat letartóztatnának?

– Ne hidd, hogy kétségbeesnék – kényszerített ő magára egy apró mosolyt. – Egyelőre csak egy bűnrészes vagyok egy fellázadt szerkesztőségben, ami hivatalosan nem is a mozgalom pártján áll. Tudjuk még úgy forgatni a helyzetet, hogy ne azonosítsanak minket az üggyel. A többiekre is csak később térnének rá a bíróságok, miattuk sem aggódnék. Mi közös erővel mindent megtennénk, hogy bebizonyítsuk az igazad, mielőtt ítéletet hoznának feletted. És ne felejtsd el, mennyi ember áll már mögöttünk, akik aztán tényleg forradalmat csinálnának, ha téged lecsuknak.

Közben képtelen volt elemelni a tekintetét Leventéről. A sötétben már káprázott a szeme, de minden érzéke így is túlságosan tisztában volt a közelségével. És közben mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ismét elszúrta a válaszadást, sosem képes tanulni a hibájából. Szenvedélyesen tiltakoznia kellett volna, esetleg esküdöznie, hogy bármi áron győzelemre viszi az ügyüket; nem ismételten észérvekkel és logikával jönnie, mintha kettejük ügye is egy kibogozandó cselekményszál volna a könyve világépítésében.

– És szerinted lehet tökéletes az a helyzet, ahol készen rávágsz egy ilyen választ?

Réka meglepettségében felelni sem tudott erre. Mozdulatlanul hagyta, hogy Levente megsimítsa az arcát, az érintését is alig fogta fel, annyira megfeszülve várta a folytatást. Jól tudta, hogy az elutasító lesz – hirtelen elfogta az illúzió, hogy ő ezzel régóta tisztában volt –, már csak véget szeretett volna vetni az egésznek, amíg még méltóságteljesen képes tartani magát. Ahhoz már végképp senkinek semmi köze, mennyire fojtogatja most a sírás a torkát.

– Néha kedvem volna az egészet visszacsinálni, csak hogy cserébe veled lehessek.

Egyértelműen érződött, hogy Levente ezt szánta végszónak. Hátrált pár lépést, majd szótlanul lépett ki a külső irodába. A vallatószoba hangszigetelése volt annyira jó, hogy Réka egyáltalán ne hallja, ahogy csukódik mögötte a bejárati ajtó.

***

Sziasztok!

Ne utáljatok nagyon! Két dolgot tudok felhozni mentségemként: az egyik, hogy Leventét ez a fejezet kapcsán én is csak "hülye, idióta Holmann gyerek" becenéven emlegettem ezért a húzásáért. A másik pedig, hogy a párosuknak én jóval nagyszabásúbb összejövést tudnék elképzelni, mint ami egy poros régi irodába bezárkózva megvalósulhatna.

Emellett még lesz a fejezetnek egy harmadik része is, ami hátha egy kicsit pozitívabb kontextusba helyezi a most történteket :) Eredetileg csak kettőbe szerettem volna osztani ezt a fejezetet is, ezért ez a rész nem lesz hosszú: igazából csak egyetlen, viszonylag nyugis jelenet, de több szempontból is kulcsfontosságú lesz, ami lezajlik benne.

Addig is köszönöm a figyelmeteket, és minden csillagot és kommentet!