Réka egyáltalán nem akart Aydin távollétében főszerkesztővé előlépni. Sosem hitte volna, hogy ez akaratán kívül is megtörténhet az emberrel.

A Hírközeg átállásának harmadik hetén, szerda reggel már teljességgel megszokott volt egy órával korábban érkeznie a szerkesztőségbe. Sorra felkapcsolta a még sötét helyiségben a lámpákat, és levágódott a félkörben összetolt asztalaik egyikéhez. Ő maga kiérdemeltnek tartotta volna a főszerkesztői iroda kisajátítását is, de valószínűleg egy ilyen húzással ragasztotta volna magára végleg a nagyképű önjelölt zsarnok címkéjét. A buszon idefelé tartva még képes lett volna állva elaludni, most azonban elég volt bekapcsolnia a laptopját, máris elöntötte az adrenalinhullám, ami mostanában egészen a munkaköre részévé vált.

Hozzászokott már, hogy bármilyen későn hagyja rá a munkát, másnap hajnalban úgyis újabb vázlatbejegyzések fognak várakozni a jóváhagyására. Eredetileg csak a feldolgozott témáik kiosztása futott össze a kezében, de nem tudta megállni, hogy napról napra több részletért vállalja át a felelősséget. Aznapra már automatikus mozdulattal nyitotta meg a munkatársai félkész cikkeit, hogy ne csak a tárgyi tévedéseket, de a legutolsó szóismétlést is javítsa mindben. Nem érdekelte, mennyire túllépi ezzel az eredetileg megállapított hatáskörét, vagy mennyi időt vesz el vele saját feladataiból. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy százezrek méregetik gyűlölködve a tevékenységüket, és készek belekötni minden vesszőhibájukba.

Amikor tíz perccel később Szilárd is befutott, Réka már nem is akarta elrejteni előtte a megkönnyebbült mosolyát. Meggyőződésévé vált, hogy az újság átállásának legjobb döntése volt felvenni őt – elvileg rendszergazdának, valójában minden ötlete elsőszámú támogatójának. Akkor döntötte el végérvényesen, hogy ők ketten jól ki fognak jönni, amikor Szilárd az első reggelén meg se próbált beszélgetést kezdeményezni a többi hírközegessel, csak leült Réka mellé, és fojtott hangon végigkérdezgette, melyikük mennyire tolerálható személyiség. Réka ekkor ébredt rá, mennyire szüksége volt már egy itteni szövetségesre, akivel szégyentelenül kibeszélheti a szerkesztőség összes eseményét.

Szinte minden napra jutott valamilyen apró mozzanat, ami emlékeztette őt arra, hogy hiába az elmúlt hetek eseményei, beilleszkednie továbbra sem sikerült a munkatársai közé. Zárkózott újoncból rögtön az eszement ötletét megvalósító önkényes főnökük szerepébe lépett bele, amivel legalább ugyanannyira elhatárolta magát tőlük. Egyelőre mind hallgattak az utasításaira, de nem beszélgettek vele többet a szükségesnél, nem hívták magukkal sehová, és valószínűleg bőven akadt témájuk a háta mögött kitárgyalva őt. Amikor Réka hirtelen felindulásból behívta a szerkesztőségbe két új szövetségét, még nem sejtette, hogy a teljes elszigeteltségtől menti meg ezzel magát.

– Meghalok enélkül – jelentette ki Szilárd, a magával hozott papírpoharas kávéra mutatva. A folyamatos munkából és stresszből fakadó kimerültség mostanában kezdett mindannyiukon kiütközni. Leült a Réka melletti asztalhoz, és felcsapta a laptopját. – Észrevetted már, mennyire rondák a linkek az oldalsávunkban?

– Emiatt nem tudtál aludni?

– Egyszerre két problémája is lehet az embernek. A honlapotok csak úgy követeli, hogy írjak bele a kódolásába. Szabad ilyet csinálnom?

– Szerintem ezen a kérdésen már túlléptünk egy ideje – gondolkodott el Réka. – Azt meg tudod oldani, hogy a címkéket ne egyesével kelljen beírogatni a bejegyzések alá?

– Senki nem szokott foglalkozni a címkékkel.

– Ne mondd. Pár hónapja rossz napom volt, és hozzáadtam egy "kit érdekel ez a szemét" címűt az egyik cikkemhez. Szerinted azóta észrevette bárki is?

– Értem, szóval kell ide egy címkefelhő, aminek a legtetején a "kit érdekel ez a szemét" szerepel. Megoldható – bólogatott megjátszott komolysággal. – Egyébként még mindig lenyűgöz az értékrended. Simán eltulajdonítasz egy teljes újságot, aztán mégis ugyanúgy a külvilágnak akarsz megfelelni a működtetésével. Pedig most nagyjából azt csinálhatnánk vele, amit akarunk.

Tulajdonképpen igaza volt, de Réka egy percig sem hitte el, hogy ez tartós állapot lesz. Az átállásukat hiába szánták óvatosnak és fokozatosnak, az olvasók egy részének már másnapra feltűnt, hogy pár megnyilvánulásuk nem támogatja annyira feltétlenül a fennálló hatalmat. Napról napra szélesebb tömeg figyelte a lépéseiket, országos hírértékű botrányt pedig egyértelműen aznap kavartak, amikor leszedték a régi cikkeiket. Attól kezdve senkiben nem maradhatott kétség afelől, hogy a Hírközeg nem áll többé a kormány oldalán. A laptulajdonosuk kétségbeesett nyilatkozatai minden létező híradásban feltűntek: a férfi a legvégsőkig elhatárolódott az eseményektől, és azt is következetesen állította, hogy képtelen elérni a főszerkesztőt. Bármennyire is próbálta valamiféle izgalmas rejtélyként beállítani, ez a részlet hamarosan egy olcsó kifogásba fordult a közvélemény szemében. A végeláthatatlan kommentháborúk dühödt résztvevői egyvalamiben mind egyetértettek: az teljességgel irreális, hogy egy főszerkesztő ne tudjon az újságírói fellázadásáról, és még utólag se akarjon reagálni az eseményekre. A legtöbben inkább azt vélték tudni, hogy a szerkesztőség valami régóta kitervelt, titkos akcióban vett részt mindezzel.

A következő fejleményt az jelentette, amikor múlt pénteken egy másik kormányközeli személyiség ajánlatot tett az újság megvételére, a tulajdonosuk pedig ezt visszautasította. Hogy tényleg meg akarta tartani a rekordfigyelmet bevonzott lapot vagy egyszerűen nagyobb összeget remélt másodjára, arról csak tippelgetni lehetett. Réka könnyen maga elé tudta képzelni a férfit, ahogy naphosszat keresztbe tett ujjal drukkol az oldalmegtekintések egekbe szökésének – és amint ez a növekedés megszakad, lelkiismeret-furdalás nélkül húzza ki a lábuk alól a talajt. A kezdetektől látta, hogy nem valami felfoghatatlan szerencse állt a Hírközeg pártjára, és nem is a hősiesen kivívott szabadságukat ismertették el a világgal. Lassan tapogatózva indultak meg a saját fejük után, aztán egyszer csak megragadtak egy mindenkinek kínos, példa nélküli köztes állapotban. Egyetlen szerencséjük volt, hogy ez az állapot épp üzletileg kedvezett a tulajdonosuknak – és ebből a bizonytalan esélyből kellett minél többet kihozniuk, amíg csak lehetett.

Réka megnyitotta az e-mailjeit, és választ fogalmazott az egyik szabadúszónak, aki a korlátozott iskolai reformokról szóló vendégcikkével kereste meg őket. Szilárd még jó pár percig panaszkodott neki az oldaltérképük hibás elrendezéséről, de végül nekifogott a tüntetésekről szóló hatalmas táblázata frissítésének. Legalább háromnegyed óra eltelt azzal, hogy munka közben alig egy-egy mondatot szóltak egymáshoz, néha odaköszöntek az egyesével beérkező kollégáiknak, és Réka nem bánta volna, ha a teljes napja ilyen nyugalomban zajlana le. Reggel nyolc körül már egészen rájuk világosodott, a helyiség is kezdett megtelni, amikor mindketten telefoncsörgésre rezzentek össze.

– Zalaegerszeg keres – nézte meg a kijelzőjét Szilárd.

– Az idős bácsi vagy a káromkodós?

– Az idős bácsi, őt bírjuk – közölte, és felvette a hívást. Réka fél füllel hallgatta, ahogy a telefonból ezredik alkalommal is ugyanazok az ingerült kérdések szűrődtek ki, amikre nagyrészt a Hírközegre kitett útmutatókban is megtalálható lett volna a válasz. Szilárd utólag gyakran panaszkodta ki magát, telefonálás közben viszont nyoma se volt rajta az ingerültségnek:  végtelen türelemmel hallgatta végig a tüntetők személyes történeteit, részletesen levezette nekik minden javaslatát, és a budapesti állapotról is mesélt nekik, hogy biztosan ne érezzék magukat elszigetelve az eseményeikől. Még sosem fordult elő, hogy idegesen szólt volna hozzájuk, meggondolatlan tanácsot adott, vagy akár csak összekeverte két város helyzetét. Réka biztosra tudta magáról, hogy képtelen volna ennyire higgadtan foglalkozni az ország minden tüntetésének napi fejleményeivel. Őneki csak a hírértékű eseményekre kellett odafigyelnie, de így is sokszor legszívesebben megnyomta volna a szünet gombot a világon pár órára.

– Mégis hogy van erre türelmed? – kérdezett rá, amikor letették a hívást.

– Melyik részre? A táblázatokkal nincs gond, a bájcsevegésen meg túlesünk valahogy – összegezte Szilárd. – Ha másra bízom, annak különben sincs jó vége. Mina a múltkor durván összeveszett egyikükkel, Seb pedig háromnegyed órán át beszélgetett, azzal szedtem el tőle a telefont, hogy idegenek visszamenőleges családi traumáját már nem feltétlen muszáj neki megoldania. Hihetetlen, mennyire beleéli magát mások gondjába. Inkább tőle kérdezném meg, meddig lehet ezt így bírni.

– Két és fél évig biztosan – jegyezte meg Réka halkan. Aztán rögtön felkapta a fejét Mina érkezésére. A lány úgy vágta le az asztalra a hátizsákját, mintha nem a teljes munkakörét adó drága laptopot hordta volna benne.

– Jó reggelt. Melyikük tette tegnap este vázlatba azt a cikket a bölcsészkarról? – nézett körbe a szerkesztőségen. Szilárd rámutatott az egyik hátsó asztalnál ülő újságíróra.

– Meglátszik a modorotokon, hogy eddig privát irodában dolgoztatok – állapította meg Réka. Mina úgy vigyorodott el, mint akit megdicsértek, és odalépett a szóban forgó munkatársukhoz:

– Na, figyelj csak – támaszkodott az asztalára, amitől egészen fenyegető benyomást sikerült keltenie –, te hogy gondoltad azt a hangnemet a tegnap esti cikkedben? Mi az a baromság, hogy "kaotikus kudarcba fordult az egyetemi vitaest"? Ó, biztos voltam benne, hogy lesz valami kamuszöveged az objektivitásról – nevetett fel kényszeredetten, amikor ő szólni próbált. – De igazán megtanulhatnál tovább látni annál, hogy neked milyen elvektől nyugszik meg a kis lelked. Nem fogjuk lejáratni a mi oldalunkon állókat, érted? Felfogtad, milyen tétek mennek itt?

Tizenöt nap elteltével a szerkesztőségben már senki nem kapta fel a fejét ilyen párbeszédekre. Réka nem emlékezett rá, mikor váltak a függetlenségüket kiharcolt újságból a mozgalom szócsövévé, de visszagondolva nem is történhetett ez másképp. Az átállásuk napján egyikük sem igazán számolt azzal, mennyire túlzás volna elvárni egy forradalommal visszafoglalt laptól, hogy tárgyilagossá váljon. Csak úgy megrohamozták őket a kormányellenes vendégcikkek írói, és ezzel együtt belőlük is akkora feszültség robbant ki, hogy lehetetlen lett volna tartaniuk magukat az érzelemmentes tájékoztatáshoz. Egészen közel jártak ahhoz, hogy ténylegesen kitegyék a Számolj velünk–feliratot a fejlécükre, ahogy Réka eredetileg tervezgette. Épp csak annyi hiányzott hozzá, hogy ténylegesen a teljes szerkesztőség ossza ebben a véleményét.

Réka saját magát sem áltatta azzal, hogy elfogulatlanul nézné az eseményeket: hiszen a mozgalom egyik főszervezőjeként szerepelt, mindannyiukhoz hasonlóan ő is hajlamos volt a részrehajló témaválasztásra és szóhasználatra. Mina kirohanásait sem azért tartotta túlzásnak, mert annyira szívére vette volna az objektivitás megsértését. A hírközegesek elvárásait viszont ismerte, és pontosan tudta, hogy eredetileg nem így szólt a feléjük tett ígérete. Páran önszántukból is szívesen támogatták a mozgalmat, de bőven akadtak még, akik éppannyira forgatták a szemüket Holmann Leventére, mint Lantai Emmára, és Mina követelőző szavaiban ugyanazt az elnyomást vélték visszacsengeni, ami három hete még a másik irányból érkezett feléjük. Magától értetődő volt, hogy egy ilyen robbanékony környezetben szinte naponta álljon be katasztrófahelyzet, Réka önkéntes főszerkesztői teendőibe pedig az is beletartozott, hogy a nézeteltérések után ő csillapítsa az indulatokat. Egyelőre borzalmas eredményeket produkált béketárgyalóként: a kollégáit nem ismerte eléggé ehhez, Mina leállításához pedig egyértelműen túl kevésnek tartotta magát. 

– Nem tudnál rászólni ilyenkor? – kérdezte Szilárdot, aki hangos konfrontációk nélkül is szintén megtalálta a módját annak, hogy kiszúrjon pár munkatársukkal. Hajlamos volt utólag tájékoztatni Rékát arról, hogy belenyúlt a beosztásaikba, és a legsemlegesebb, legunalmasabb témákat osztotta ki a mozgalmukban kételkedő újságíróknak, lehetőleg azt is figyelembe véve, hogy egész napokra távol tartsa őket a szerkesztőségtől. Szemrebbenés nélkül közölte velük, hogy sajnálatos módon ismét kiküldetik őket – épp csak az tette gyanússá a húzásait, hogy folyton azokkal tette ezt meg, akikre már Mina is rászállt. Réka boldogan meglett volna kettejük különakciói nélkül.

– Tényleg azt várod tőlem, hogy jó modorra neveljem? – kérdezett vissza Szilárd. – Egyébként meg igaza van. Az egyetemisták teljesen kulturált kocsmai vitakört tartottak, becsatlakozott néhány részeg idegen és elfajult a vita, ez nem az ő hibájuk. Épp elég visszhangja volt az esetnek, nekünk inkább védeni kéne őket. – Vetett egy pillantást Minára, aki percről percre egyre jobban beleélte magát a monológjába. – Ma este járok az Astoria felé, ahol ők tüntetnek. Megkérhetem, hogy jöjjenek be elmesélni az ő verziójukat.

– Na látod, ez máris építőbb ötlet, mint terrorizálni a munkatársaimat.

– Ha tényleg terrorizálásnak élik meg egyetlen idegen lány beszólásait, akkor barátságosabb szakmát kéne választaniuk. Jut eszembe, javítottad azt a cikket, amibe Mina beleírta, hogy minden kitelepülőnek morális kompenzációként joga van behúznia egyet egy tetszőleges párttagnak?

– Hogy mit? – kapta fel a fejét Réka, mire Szilárd kinevette. – Nagyon vicces, gratulálok. Ismerd el, hogy kinéznéd belőle. Esküszöm, ellenségként se kívánnám senkinek ezt a lányt, de barátként valahogy még fárasztóbb.

Mina abban a pillanatban indult vissza feléjük. Elégedett vigyorral ült le Réka másik oldalára:

– Elintéztem, most rögtön nekiállt az átírásnak. Szerintem fél tőlem. Jól is teszi.

Réka válasz helyett visszafordult az e-mailjeihez. Bármennyire is hálás volt Mináék ittlétének, néha mintha fogalmuk se lett volna a körülöttük zajló tétekről. Teljességgel beleélték magukat a forradalmi szerkesztőség romantikus képébe, hiába figyelmeztette őket Réka tucatszor, hogy a kollégáik nem feltétlenül értenek egyet maradéktalanul a nézeteikkel. Nem a visszanyert szabadságuk győzelmi köreit tették éppen, hiszen nem is adta meg magát senki a Hírközegnek. A hatalom egyelőre csak várt, ketrecbe tette és lélegzet-visszafojtva figyelte őket. Most kellett volna igazán észnél lenniük, ahelyett, hogy házon belül is további konfliktusokat szítanának. Réka naphosszat görcsösen számolgatta, milyen szavakat használhatnak a cikkeiben, milyen ügyekre kell ráállítani kollégáit, kiket kell ignorálnia vagy keresnie, kiosztania vagy megnyernie, csak hogy pár nappal meghosszabbítsa a szerkesztőség erőtlen élettartamát. De minden erőfeszítése ellenére sokszor úgy vélte, egy ilyen kezdés után már aligha tudják visszaszerezni a közvélemény bizalmát.

– Lapzártázunk megint együtt? – vetette fel Mina. Réka a fejét rázta:

– Ma nem én csinálom, írókör lesz délután.

– De Berni ma este jön kiválogatni a híreit, nem? – kérdezte Szilárd. – Elvileg most járt a galériamegnyitón, és egy csomó sztorit ígért. A hétvégén segítettem őt kikorrepetálni a kiállított művészekből, remélem, nem hoz rám szégyent.

– Ha ennyire érdekel, segíts neki te – vont vállat Réka közönyösen. Pedig az elmaradt lapzártázást kissé még sajnálta is. Az utóbbi napokban Minával és Szilárddal többször magukra vállalták, hogy munkaidő után bent maradnak, és a többi hírportált frissítgetve keresnek átvehető anyagokat. A legtöbb írás persze kritizálta és lekicsinyelte a mozgalmukat vagy a sokak szerint utolsó napjait megélő Hírközeget, de nekik eszükbe sem jutott volna a szívükre venni a szidalmakat. Mindhárman egymással versengve gúnyolták ki ezeket az írásokat, olyan vállalhatatlan hangnemben, ami nagyobb közönség előtt biztosan aláásta volna a jó hírüket. Réka sosem gondolta volna, hogy képes lesz ennyire jól szórakozni a negatív véleményeken, de még azt sem, hogy valaha örömmel fogja elvállalni a túlórázást.

Amit viszont már nagyon szeretett volna elkerülni, az Berni jelenléte volt. Mostanában ő is rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, és ilyenkor mindig feltűnően kereste Réka társaságát. Tőle akarta megtudni, hogy az egyre gyűlő lejárató sztorijai közül melyikeket volna érdemes közölni a Hírközegben, természetesen a végsőkig megőrizve névtelenségét. Réka gyanította, hogy mindezeket ő egyedül is el tudná eldönteni, csak indokot keres arra, hogy az együtt töltött idő során jobban megismerhessék egymást. Akár még kedvesnek is vehette volna a gesztust, csakhogy Pollak Bernadettről volt szó.

Képtelen volt elvonatkoztatni a gondolattól, hogy Berni az információszerző küldetései során használhatja ugyanazt a hangnemet, mint vele. Minden rezdülését kiismerte az elmúlt napokban: a témák észrevétlen irányítását, a szóáradatai végére beszúrt hirtelen kérdéseket, a melléjük járó folyamatos szemkontaktusát és ártatlan mosolyát. Még a beszélgetés ütemét is úgy irányította, hogy egy pillanatnyi csend is zavarbaejtően hasson, és így a beszélgetőpartnerének esélye se legyen hazugságon gondolkodni. A többieknek ráadásul szeme sem rebbent ezekre a gesztusaira. Talán csak berögzült rossz szokásoknak tartották, talán igazuk is volt – Rékának mindenesetre nehezére esett vele a magánügyeiről beszélgetni, miközben épp idegenek magánügyeiről szóló hangfelvételeket válogattak.

Már az is zavarta Bernivel kapcsolatban, hogy az elveihez annyira ragaszkodó Mina sosem kérdőjelezte meg a megbízhatóságát, hogy Szilárd akárki átverését lelkesen segített neki kitervelni, vagy hogy Levente újabban feltűnően előzékenyen kezdett vele viselkedni, és minden óvatosságot feladva avatta be őt az ötleteikbe. De a legszívesebben Sebastienre kiabált volna rá, amikor ő hagyta, hogy Berni munkát ajánljon és iratokat szerezzen neki. Mégis miért volt muszáj ennyire makacsul bíznia benne, hogyhogy nem képes belátni, mennyire veszélyes így függenie tőle? Réka sejtette, hogy Berni valami érthetetlen rejtélybe ütközött a fiúval kapcsolatban: képtelen volt belenyugodni, hogy egyszerűen nem tudja őt lenyomozni, semmiféle információra sem akad a múltjával kapcsolatban. Pedig Sebastien jó érzékkel hibázott rá arra, hogy őszintén be kell vallania, nem oszthat meg magáról mindent – legalábbis a többiek sem őt, sem Rékát nem zaklatták további kérdésekkel. Berni viszont nem azért vált ilyen veszélyesen ügyes információszerzővé, mert megelégedett volna ugyanazokkal a válaszokkal, mint egy átlagember. És amikor nem csak azt érte el, hogy Sebastien minél több időt töltsön a közelében, de még  Rékához is furcsán ragaszkodni kezdett, őt egyre inkább kezdte elfogni a paranoia.

A legrosszabb az volt, hogy még következetesen bizalmatlan sem tudott maradni. Berni képes volt addig csevegni és kérdezősködni, hogy Réka újból és újból megtörjön, bevonva őt az élete egy-egy részletébe. Még azon is gyakran kapta magát, hogy jót szórakozik a befolyásos találkozókról szóló történetein, vagy hogy elismeréssel adózik az okos taktikáinak. Maga se tudta már eldönteni, lehet-e valakit bizalom nélkül is kedvelni. Nyomasztotta a tudat, hogy más körülmények közt akár barátok is lehetnének. Abba pedig végképp semmi kedve nem volt belegondolni, hogy Berninek talán az égvilágon semmilyen hátsó szándéka nincs, és ugyanezt a barátságot őszinte valóságként éli meg.

A lapzártázást lemondva aznap már délután négykor ott tudta hagyni a szerkesztőséget – a héten először normális időpontban.

– Ezt odaadnád Levinek? – vett elő a táskájából Mina egy könyvet, mielőtt kilépett volna az ajtón. Réka válaszként a fejét rázta:

– Nem lesz írókörön. Tegnap szólt, hogy most egy ideig nem fog bejárni. Azt mondta, az ottani feladatokra biztosan nem lesz ideje, a saját regényét már így is félretette.

– Gondolom, csak nem akar balhét. Mostanában kétszer is meg kell gondolnia, mielőtt besétál egy nyilvános helyre – szögezte le Mina. Réka bólogatott, ő is tisztában volt ezzel. – Nem mondtad meg neki, hogy ez hülyeség?

– Miért erőltettem volna? Így is van elég baja, megértem, hogy ezt már nem szeretné vállalni.

– Oké, de ezzel teljesen magadra hagy téged velük szemben.

Réka akkor még betudta ezt Mina szokásos túlzásainak. Délután a fiókkönyvtárba belépve viszont rögtön megértette, mire célzott.

Az írókörösök nem tudtak sokat az elmúlt napok eseményeiről, de annyi is elég volt nekik, hogy Réka jóban van Leventével, ráadásul a Hírközegnek dolgozik. Ahogy belépett a könyvtárhelyiség hátsó részébe, senki nem szólította meg, épp csak odaköszöntek neki, de mindenki tekintetét magán érezte. Dacosan felszegte a fejét, azért sem kezdeményezett beszélgetést velük. Leült a sarokba és a jegyzetfüzetében elmerülve javítgatta az írását.

Onnan épp rálátott az üres székre, ahol Levente szokott ülni, és bár nem reménykedett abban, hogy mégis felbukkan, ettől kicsit elszorult a szíve. Az ő társaságában olyan könnyű lenne mindent ignorálni! A teljes csoportot halálra idegesítenék a gondtalan beszélgetésükkel, de ez egy pillanatra sem érdekelné őket. Most viszont egymagában kell találgatnia, hogy ez a néma félrevonulása mennyire volt okos húzás. A füzetébe mélyedve megesküdött volna, hogy még mindig többen úgy bámulják, mintha a puszta tekintetükkel megfejthetnék, mi történik a Hírközeggel. Sok sikert hozzá, gondolta gúnyosan, hiszen még mi magunk sem tudjuk.

– A mai feladat ismét helyben alkotás lesz – lépett ki eléjük az aznapi csoportvezető öt órakor. – Egy-két oldalas történetet kell írnotok, amiben felhasználjátok azt a három szót, amit kihúztok ebből a dobozból.

Ha már úgyis kitaszítottá vált, Réka megengedett magának egy unott szemforgatást. Legalább nem csoportmunkát kaptak, azt végképp nem bírta volna elviselni. Ezt a játékot viszont tökéletes időpocsékolásnak tartotta. Amíg itt improvizált egyperceseket gyárt, amiket aztán újra és újra ugyanazok a bejáratott szempontok alapján értékelnek, otthon is foglalkozhatna azzal a négyszáz oldalas regényuniverzummal, ami szünet nélkül zsong a fejében.

Még mindig bőven volt mit javítania benne, napról napra több hibáját fedezte fel a történetnek. Ma reggel például a regénybeli ellenállók egyik találkozójának helyszínén gondolkodott. Miért tartanák a leláncolt hajók egyikében, amikor azt minimum annyi rendfenntartó őrizheti, ahány rendőr újabban a tüntetésekkel körülvett Belügyminisztériumot? Tegnap késő estig javított egy szálat, amiben az őrök eredetileg tíz perc alatt elköpték Nielsnek meg Mikaelnek az alagút hollétét. Teljesen irreálisnak tartotta, miután Mina kipanaszkodta magát, hogy az ártalmatlannak és naivnak hitt Lantai Henriett azt is alig hajlandó elárulni neki, melyik kerületben lakik. Azelőtt meg több napjába telt átszervezni a cselekmény üresjáratait, miután Levente egyik egyetemi tanárának vendégcikke kifejtette, miért kell egy mozgalomnak folytonos mozgásban maradnia. Mostanában bárhová fordult, mindenben felismert egy új ötletet, amit beleépíthetett a történetbe. Másképp talán végig se tudta volna csinálni az elmúlt napokat. Logikus fikcióra kellett lefordítania a körülötte száguldó eseményeket, megtalálni bennük saját narratívájuk fonalát, és közben tilos volt belegondolnia, hogy talán épp használati útmutatót ír a közeljövő állapotaira...

Akkor viszont egyszerre elege lett a valóságból. Ki akart szakadni a helyiség szürke négy fala közül, meg akart felejtkezni a benne kavargó kétségekről, ha már megoldást hetek óta nem találhat rájuk. Ahelyett, hogy széthajtotta volna a feladatként megkapott három cetlit, leborult a karjára, és szinte olvashatatlan betűkkel kezdte írni füzetébe az első eszébe ötlő szavakat.

– Nem lehet igaz, hogy nem bírom...

– Hadd segítsek – ülök fel mellé a párkányra. Kinyújtom elé a tenyerem, Jumiper pedig szemforgatva helyezi rá az övét, végre belátva, hogy a már bekötözött jobb kézfejével nem tudja ellátni a balt is. Elveszem tőle a fertőtlenítőszeres üveget, és óvatos mozdulatokkal kezdem kitisztítani a sebet.

– Hátrahagytál egy hülye raktárban, és még így is én sérültem meg. Akkora egy szerencsétlenség vagyok. Legjobb lett volna otthagynod – panaszkodik. Rosszallva összevonom a szemöldököm:

– A helyedben nem beszélnék hülyeségeket annak, akinél fertőtlenítőszer van – figyelmeztetem. – Te is megtetted volna értem. Mondtam már, nyugodj bele, légy szíves, hogy barátok vagyunk.

– Tényleg elengedtek minket az őrök?

Szóval semmi nem hallatszott be a raktárba a küzdelemből. Junipernek fogalma sincs, hogy nem önszántukból engedték el az egységünket, ahogy jósoltam neki. Hiszen fegyvert nem kellett használnunk, és én nem sérültem meg látható helyen: nincs miből kikövetkeztetnie, hogy odakint bármilyen küzdelem történt. Leszegett tekintettel kezdem rátekerni a kötést a csuklójára. A társaként nem kéne hazudnom az akció részleteiről, de a barátjaként... azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha most újabbat kellene csalódnia az emberekben.

– Megmondtam, több segítőnk van, mint hinnéd – vonogatom a vállam. – Hihetetlen vagy egyébként. Külön tehetség kellhet ahhoz, hogy ilyen komplikáltan megégesd magad.

Az ujjainál fogva tartom magam elé a kezét, és a mozdulat furcsán ismerőssé válik. Nem a saját mindennapjaimból: mások kitalált vagy rég elmúlt életéből, néhány régi képről, vagy olyan történetekből, amik valamilyen csoda folytán megúszták a megsemmisítést. Kissé felemelem a kezét, hogy az arcommal egy magasságban legyen. Abban nem vagyok biztos, hogy tényleg meg szokták-e csókolni, de én biztosan nem tudnám rávenni magam, hát csak úgy teszek, mintha az ajkam hozzáérne Juniper kézfejéhez.

– Elkészült, kisasszony – mondom. Kellően játékossá, mesterkéltté változtatom hozzá a hangom, de így is rögtön elfog az érzés, hogy idiótát csináltam magamból. Mennyire kínos, elcsépelt gesztus, ráadásul annyira leereszkedő, hogy minden oka megvolna a másik kezével szájon vágni! Nem csodálkoznék rajta, ha most rögtön felpattanna és itthagyna. De ő csak hatalmasra nyílt tekintettel néz rám, és a következő pillanatban felnevet. Nem olyan röviden és szárazon, mint általában, hanem hangosan, az egész arcát besugárzó örömmel, mint akit a legjobb értelemben lepett meg, hogy őt még valaha

– Kész vagy te is?

Réka zavarodottan nézett fel a csoportvezetőre. Az elégedetlenkedése ellenére sem akarta ő teljesen hanyagolni a százszavast – még mindig nem tudott olyan emberré válni, aki egyszerűen fellázadna egy neki nem tetsző feladat ellen. Csak pár percre szeretett volna a kitalált világába menekülni, az idő viszont úgy eljárt felette, hogy végül ki sem hajtogatta a megkapott három cetlit. Óvatosan rájuk pillantott, hátha valami természetfeletti szerencse közbejárásával éppen sikerült belefoglalnia őket a jelenetébe, de hiába reménykedett. Az összes csoporttársa őt figyelte, tekintetükből most már a tolakodó kíváncsiság helyett tiszta aggodalom sütött.

– Most inkább kihagynám a felolvasást – szólt halkan. Idegen betolakodónak érezte magát ebben a hétköznapi környezetben, egyszerre túl fontosnak és túl különcnek ahhoz, hogy csak úgy novellaolvasgatással tölthesse a ma délutánját. Most értette csak meg igazán, miért kerüli Levente az írókörrel együtt a legtöbb nyilvános helyet. Szeretett volna kirohanni a teremből, ahogy pár hete tette, de ráparancsolt magára, hogy maradjon. Ma tényleg szüksége volt arra, hogy kitalált világokba meneküljön.

A többiek monoton felolvasása valóban kezdte lenyugtatni, de igazán belefelejtkezni egyik történetbe sem tudott. Tökéletes némaságban ülte végig a kört: máskor sem szívesen vett részt a kritizálásban, de aznap végképp képtelen lett volna belekötni mások munkájába. Idővel már csak az ölébe ejtett füzetben bámulta saját sorait. Már kitapasztalták Sebastiennel, hogy egy lapszélre firkált vázlat még nem válik új emlékké, ahhoz letisztázott verzióban kell a dokumentum szövegébe belekerülnie a jelenetnek. Az eddig elvégzett összes módosítására megkapta a fiú beleegyezését, a mostani szavain mégis elbizonytalanodott. Talán mert ő maga tényleg elcsépeltnek és leereszkedőnek tartotta volna a leírtakat. De egy ideje már eljátszott a gondolattal, hogy egy olyan világban, ahol a bizalmatlanság minden őszinte érzelmet megfojt, ahol még történeteket is alig hallani arról, hogyan kell szerelmesnek lenni, a romantika régről fennmaradt gesztusai biztosan egész más jelentéssel bírnának. Mégis hogyan számíthatnának elcsépeltnek azok az érzések, amiket ez a hely éppen teljes erejével igyekszik elnyomni bennük? Úgy képzelte, Sebastienék teljesen más értelemben lennének képesek élvezni a kiöltözős, gyertyafényes, összebújós randevúkat, mint a valóságban bárki, és közben inkább éreznék magukat szerepet játszó gyerekeknek, mint közhelyes szerelmespárnak. Akaratlanul elmosolyodott a képen, és azon kapta magát, hogy nagyon is meg tudja érteni Junipert, a kamaszkora óta megközelíthetetlen, kemény akcióhőst, aki teljesen leblokkolna, de aztán leplezni se tudná a boldogságát, ha életében először szólnának hozzá ennyi előzékeny gyengédséggel...

Ingerülten rázkódott össze, amikor ráébredt, miről is álmodozik. Ismét a mellette lévő üres székre pillantott, nagyon is jól tudta, kinek tartozik emiatt szemrehányással. Semmi joga nincs olyan reménytelenül vágyakozóvá tennie Rékát, hogy ő kínjában már a legutáltabb karaktere sorsára kezdje kivetíteni a romantikus képzelgéseit.

A foglalkozás végén is ignorált mindenkit, aki féltő tekintettel próbálta őt megszólítani. Még ingerült arckifejezését sem rendezte, úgy lökte el magát a székről és igyekezett a kijárathoz, mielőtt bárkinek esélye lehetne utolérni őt.

– Nem vagy túl kedves velük.

Megtorpant az előtér közepén. Nem hallotta rosszul, Levente tényleg ott állt előtte, összefont karral az előtér falának támaszkodva. Rékát egyszerre öntötte el az öröm és valami vádló ingerültség. Miért pont most jött, miért nem szólt legalább róla? Nem lehetett volna másfél órával ezelőttre időzíteni az érkezését, hogy ne ennyire feldúlt állapotában fusson össze vele?

– Üres volt enélkül az estém – magyarázta Levente, de nem a terem felé intett; továbbra is Rékát nézte. – Hazakísérhetlek? 

***

Sziasztok!

Némi késéssel, de sikerült túlverekednem magam egzisztenciális kríziseimen, és befejeznem ezt a fejezetet. Ráadásul a következő részbe kellett raknom az ezután következő hazakísérős jelenetet - erre már végképp nincsen mentségem. Azért remélem, az előtte történt dolgok kellően felvezették a következő részben már tényleg érkező romantikus szálat. 

Mit szóltatok a flashback jelenethez és a romantikus gesztusokról való elmélkedéshez? Na és így képzeltétek el a szerkesztőség mostani sorsát? Szerintetek milyen irányba lenne okosabb haladniuk, mindenkitől el kéne várniuk a mozgalmuk támogatását, vagy meg kéne elégedniük az objektivitással?

A jövő héten viszont nem ez a fejezet második része érkezik, hanem egy plusznovella, amit az 500 csillag alkalmára szeretnék kitenni – ezúttal is köszönöm az eddigi figyelmeteket és visszajelzéseiteket! Ez a novella egy naplóbejegyzés lesz, igazából a canon eseményeit meséli el, és még a témájában is illik a történet most felvetett szálaihoz ;) Addig is köszönöm a figyelmeteket!