Ebben a világban mindig annyira zajosak voltak a hétvégék.

Sebastien szerette hallgatni a sokszor még a délutáninál is népesebb kora esti forgalmat, a mellette elsétáló idegenek beszélgetésfoszlányait, és lassan azt is megszokta, hogy a zajszint errefelé nem feltétlenül arányos a veszélyszinttel. Otthon utoljára talán gyerekként mert ennyire hangosan, gondtalanul beszélni az utcán, nem ismerve a félelmet, hogy bármely véletlenül elkapott szavát kiforgathatják és felhasználhatják ellene. Visszaemlékezve már nem is tudta eldönteni, egyszerűen a felnövés része volt egyre inkább elhalkulnia, vagy azt érzékelte, ahogy változott körülötte a világ, és az egyszerű túlélés is egyre több fegyelmezettséget követelt meg tőle. Budapesten aztán időbe telt hozzászoknia, hogy már csak az elhaladó forgalom miatt is meg kell emelnie a hangját, ha a nyílt utcán beszélget valakivel. A többiek ugratták már azzal, hogy akkor is hajlamos maga elé motyogni, vagy a háta mögé kapkodni a tekintetét, amikor épp semmi titkosról nincsen szó – mintha a legkönnyedebb témáikat is besúgóktól féltené. Mostanában kezdte csak észrevenni és megutálni ezeket a rossz beidegződéseit. Görcsösen igyekezett leszokni róluk, de mire egyről sikerült, mindig öt másikat vett észre magán. Mintha még saját gesztusai is azt üzennék, hogy örökké kinézett kívülálló maradhat csak ebben a világban.

Nem akart Levente szavaira gondolni, ahogy a kivilágított körúton átvágva a kettes metró felé sietett. Dühítette, hogy valószínűleg hiába vár logikus magyarázatot tőle: a többiek egyszerűen megszokták Berni félrevezetését, és a legkényelmesebb volt bele se gondolniuk, milyen veszélyekbe sodorhatják ezzel őt. Helyette inkább az előbb megkapott regényjelenetet képzelte maga elé újra és újra, pár perc erejéig hazatérve vele ebből az idegen világból. A kép minden mentális újrajátszással élesebbé és részletgazdagabbá vált, és most, egy óra elteltével már ugyanolyan valósnak tűnt, mint bármely korábbi emléke. Ettől függetlenül még most sem rajongott túlzottan az élményért, amit a gondolatai utólagos módosítása okozott. Életében először élt át hasonlót: a regényben létezve észre sem kellett vennie, milyen részleteken javít Réka visszamenőlegesen, annyira észrevétlen formálódott körülötte napról napra a világ. Csak most, a történet univerzumából kiszakadva élte meg a módosításokat ekkora sokként.

Annak mindenesetre örült, hogy csak egy egyszerű baráti beszélgetésnyivel került most közelebb Juniperhez. Semmi kedve nem volt valami romantikus nagyjelenetet is ugyanilyen módon átélni. Akkor csak a hiányérzet maradna benne, amiért nem teljes valójában lehetett jelen a történteknél – és ami még fontosabb, sosem tudhatná meg teljes bizonyossággal, hogy az őszintén a sorsa része lett volna, vagy csak egy hirtelen improvizált, bizarr bocsánatkérő gesztus volt Rékától. Mindig is kellemetlenül érintette, mekkora lépéselőnybe került a többi szereplőhöz képest, amikor megismerhette a szerzőjüket. Nem tudta volna rávenni magát valamiféle tökéletes befejezés kikönyörgésére. Egy dolog volt néha álmodoznia arról, hogy egymaga legyőzi a teljes diktatúrát, elhoz az otthonába egy ideális jövőt, és elnyeri az általa régóta csodált lány szívét – de mégis hogyan tudott volna őszintén örülni mindezeknek, ha külön kéri őket Rékától? Már azt is bőven elég volt tisztáznia, hogy ne az a nevetséges eredeti befejezés várjon rá odaát. Látni vélte, milyen irányba haladt a története, mielőtt minden annyira sötét fordulatot vett volna, és teljességgel megelégedett volna annak az esélynek a visszakapásánál.

A most átélt jelenet viszont nem a romantikáról szólt, ezt annak ellenére is tudta, hogy egész úton elvörösödve vigyorgott magában rajta. Ez nem az ő pillanata volt – talán ezért is volt könnyebb belenyugodnia, hogy csak utólag szerezhetett róla tudomást. Sokkal inkább szólt arról, hogy Juniper készen állt szavakba önteni félelemeit, hogy Réka készen állt megtenni az első lépéseket az ő megértése felé. Sebastien pedig ott állt köztük, fikció és valóság közti határon egyensúlyozva, és valahogy egyszerre látta a dolgot emléknek és regényrészletnek, Juniper és Réka döntésének, és egyszerre tudott büszke lenni mindkettejükre. Ha a történetük ezután is ilyen irányba halad, azért bőven megéri párszor elviselnie az emlékmódosítás kellemetlenségét.

Alig lépte át a Deák téri étterem küszöbét, máris rátört a feszengés. Legszívesebben odakint várta volna meg Bernit, annyira idegennek érezte magát ebben a környezetben, ahol még a felszolgálók is elegánsabb ruhákban és kimértebb arckifejezéssel mozogtak a vendégek közt, mint amit ő valaha megszokhatott. A tágas, sötét étkezőhelyiség szabályosan csillogott, ahogy a mennyezet lámpái apró fénypontokban tükröződtek vissza a fekete asztallapokon és az üvegpoharakon. A kiszűrődő zongoraszó teljességgel elnyomta a halk beszélgetés zaját. Hasonló helyek közelében ő otthon legfeljebb akkor járt volna, ha a társaival a megrongálása mellett döntenek. Az ottani elit valószínűleg tisztában is volt ennek kockázatával, azért szervezték az estéiket mindig házon belülre. A kölcsönkapott zakója ujját piszkálva ismételgette magában, hogy nem ellenségei ülnek idebent: a vendégek nem lehetnek mind a hatalom emberei, még csak kinézni sem fogják őt innen. Gyors léptekkel vágott át a kétszintes éttermen, felváltva kapkodva a tekintetét a körülötte lévő emberek és a galériarész között.

Bernit az egyik odafenti asztalnál találta meg. Egy tizedmásodpercnyire mintha összenézett volna Sebastiennel, de az arckifejezése nem árulkodott sem erről, sem a húsz perccel ezelőtti kiborulásáról. Olyan kiegyenesedve ült, mintha a székének nem volna támlája, és zavartalan mosollyal csevegett a vele szemben lévő kormánybiztossal. Egy pillanatra csaknem felkönyökölt az asztalra, de észbe kapva korrigálta a mozdulatot, és csak az érintetlen borospohara felett kezdett szórakozottan körözni az ujjával. Sebastien felsietett a lépcsőn és odalépett melléjük.

– Szia, hát te itt? – Berni olyan hitelességgel lepődött meg rajta, mint akin teljes agymosást végeztek a hívásuk óta. Aztán magyarázkodva fordult a vacsorapartneréhez. – Az asszisztensem az, sajnos el tudom képzelni, mennyire elege lehet belőlem, amiért órákkal a munkaidő vége után értem kell rohangálnia. Mi történt?

Sebastien eredetileg csak félrehívta volna innen Bernit, nem készült egy teljes kifogás improvizálásával. Egy pillanatnyi gondolkodási idő közben a kormánybiztosra tévedt a tekintete. Az elmúlt hetekben nevek és arcok sokaságát kellett megjegyeznie: a többiek ritkán szántak időt arra, hogy külön elmagyarázzák, kiről beszélnek éppen, és neki úgy kellett észben tartania az itteni közélet személyiségeit, mint aki szintén évek óta hall róluk a hírekből. Maróczy Lórántot például még nem is látta fényképen. Jóval idősebbnek és taszítóbb külsejűnek képzelte őt, nem egy jó kiállású, magas negyvenes férfinek, aki épp hanyag mosollyal tudatta mindkettejükkel, hogy nem sok türelme van az estéjét félbeszakító közjátékra. Nem emelkedett fel az asztaltól, hogy kezet fogjon, és Sebastien is összefonva hagyta karját. Egy bemutatkozás nélkül is épp eléggé idegenkedett attól, hogy higgadt eszmecserét fog folytatni a hatalom egyik legfőbb kiszolgálójával.

– Fennakadás volt a konzuli osztályon – mondta ki végül, minden eddig elejtett információjából összerakva valamilyen kifogást. – Egy csomó ideiglenes útlevelet hibásan adtak ki, nyilván így senki nem hajlandó fizetni, pár órányira vagyunk attól, hogy a teljes nagykövetség ránk szálljon emiatt. Sajnos muszáj lenne bejönnöd, csak konzuli titkárra bízhatják a felelősséget.

– Na persze, hogy csak konzuli tisztviselőre – javította ki Berni észrevétlenül. – Egész héten emlegették, hogy ez lesz, de nagyon reméltem, hogy nem engem találnak meg vele – magyarázkodott rezzenéstelen arccal, majd rögtön átváltott bosszankodásba. – És ez komolyan szombat este derült ki?

– Semmi gond, odatelefonálok, hogy ez várhat holnapig – nyúlt az öltönye zsebéhez Maróczy Lóránt. Berni nem esett ki a szerepből, olyan hálásan mosolygott rá, mint akinek tényleg ezzel mentik meg az estéjét. Sebastiennek kellett közbeszólnia:

– Több embertől is megkaptam, hogy sürgős elintéznünk. Máskülönben én sem erőltetném, hogy még most is dolgozzunk.

– Egy kis papírtologatásról van szó, nem? Épp egy asszisztensnek való feladat. – A férfi széttárta a kezét, és a mozdulatot követően a tenyere éppen Berni asztalon hagyott táskájára támaszkodott. Csak egy sajnálkozó mosolyt küldött Sebastien felé, még kihívásnak sem vette, hogy eltüntesse őt az estéjéről. Ő percről percre kezdett veszíteni a türelméből:

– Nem, egy órákig tartó feladatról van szó, amire okkal kérem meg őt.

– Az órákig tartó programokról három-négy nappal korábban illik szólni. Ahogy én tettem, amikor elhívtam ide Bernadettet. Nem jelenti ez azt, hogy elsőbbséget élvezek? – magyarázta lekezelően, aztán mintha új ötlete támadt volna. – Tulajdonképpen lehetséges, hogy tíz perccel később érkeztél, nem? Biztosan te is legszívesebben hazamennél most. Megmondhatnád szépen az irodának, hogy hiába kerestél minket, már eltaxiztunk innen. Megbeszélhetünk egy ilyen kimenetelt, igaz? Na persze, nem szeretnék a hölgy feje felett vitatkozni a programjáról – villantott egy mosolyt Berni felé. – De az egynek biztos, hogy nem nagyon hallottam őt bizonytalankodni, amíg csak ketten voltunk.

Berninek legkésőbb most kellett volna sértődötten felpattannia – ehhez képest tartózkodva szegte le a tekintetét, mint akinek nincs beleszólása abba, hogyan akarja tölteni az estéjét. Sebastient az ő viselkedése is kezdte felhúzni. Idejöhet a kedvéért a város másik végéről, előadhat bármilyen vitathatatlan kifogást, ő akkor is csak egy senki marad ebben a környezetben. A végén Berninek kell képesnek lennie arra, hogy nemet mondjon és elköszönjön.

– Megbocsátana egy percre? – emelkedett fel végre a székről. Olyan szolidan mosolygott, mint aki tényleg csak annyit akar közölni a beosztottjával, hogy lehetőleg ne zaklassa vacsora közben. Még a kabátját is kész lett volna a szék támláján hagyni – Sebastien vitte el helyette, közben tartva a szemkontaktust az ezen felháborodott kormánybiztossal.

Lesiettek a lépcsőn, ott viszont Berni a karja megérintésével megállította Sebastient, mielőtt kiérhettek volna.

– Annyira köszönöm, hogy itt vagy, Seb, olyan jól kivágtad magad az előbb, és annyira merész is voltál... te egyáltalán nem tartasz tőlük, igaz? Igazság szerint egy kicsit másmilyen hangnemű kifogásra számítottam, tudod, olyasmire, amivel súrlódás nélkül tudok legközelebb összefutni vele, na persze akkor már mindenképp nagyobb társaságban. Akármekkora bunkó is, attól függetlenül még szükségünk van arra, hogy szimpatikusnak tartson engem...

– Jól vagy? – kérdezett rá Sebastien a fontosabb részre. Berni elhallgatott egy pillanatra, hogy aztán zavartan nevesse el magát:

– Persze, miért ne lennék jól? A telefonban lehet, hogy kissé túloztam, ne haragudj, valójában alig célozgatott valamire, és egy ujjal sem ért hozzám... – Kissé a lépcső mellé húzódtak egy elhaladó vendég útjából. Sebastien felvont szemöldökkel várta az igazságot, ami idővel ki is bukott Berniből. – Most még legalábbis. Nézd, ez egy ártatlan hiba, amibe időről időre elkerülhetetlenül beleesnek néhányan, és még csak nem is hibáztathatom őket érte. Másképp értelmezik az érdeklődésem, nem feltétlen gondolnak bele, hogy az az elragadó konzuli tisztviselő, akit valamelyik minisztérium előterében fűznek, annyira aszexuális, hogy még a szőnyeg mintázatára is hamarabb indulna be, mint őrájuk. Mina szokta mondani, hogy semmi közük ehhez a részlethez, az ő egyéni gondjuk, ha a viselkedésemből bármit félreértenek, és azt hiszem, igaza is van. Alapesetben nem is szokott probléma lenni ezzel, tudom irányítani a helyzetet, annyira észrevétlenül utasítom el őket, hogy a végén szinte megköszönik, amiért nem kell összejönniük velem. De az már egyáltalán nem rajtam múlik, ha szándékosan nem hajlandóak érteni a jelekből. Ilyenkor kicsit azért sarokba szorítva érzi magát az ember. Jelenetet nyilván nem rendezhetek, sokszor indokom se lenne rá, mert nem csináltak semmi félreérthetetlent, egyszerűen csak megsejtem, hogy képesek lennének rá...

– Lépjünk le innen.

– Figyelj, és mi lenne, ha ketten mennénk vissza, és kitalálnánk együtt valami magyarázatot az előzőekre? Helyre kell hoznom ezt a kis félreértést, bár azt hiszem, a bizalmát már bukhatjuk a szerződésekkel kapcsolatban, de azt még elérhetjük, hogy ne maradjon benne sérelem, és ne mondja el esetleg másoknak, hogyan viselkedtem vele...

– Lépjünk le – ismételte meg Sebastien, Berni kezébe nyomva a kabátot. – Az van... szóval, Levi éppen ma este tudta meg, hogy a pasinak nincs köze a szerződésekhez. – A hatalmasra nyílt szempárba nézve kezdte megérteni, hogyan sikerül Berninek akármilyen titkot kihúznia az emberekből. Még erre a jóindulatú hazugságra is alig tudta rávenni magát, egyszerre érezte tőle magát manipulatívan aljasnak és teljességgel átlátszónak. – Szólni akart neked, de addigra már ideértél. Azt remélte, csak egy unalmas estét kell kibírnod feleslegesen, de ha ilyen rossz élmény volt, akkor tényleg semmi okod maradni.

– Nem is kell többé találkoznom vele?

– Semmiképp. Gyere, menjünk haza, most kivételesen udvariatlanul fogsz eltűnni. 

Berni egy pillanatig hezitált, de elég volt egy utolsó pillantást vetnie a galériára, hogy döntsön, és emelt fővel induljon a kijárathoz. Ahogy Sebastien kinyitotta előtte az ajtót, biztosra vette, hogy Berni tekintete megakadt a kézfején. Ő maga is csak most vette észre, milyen feltűnő véraláfutás jelzi a lépcsőházban bevitt ütése nyomát. Gyorsan visszahúzta a karját, egy tucatnyi tolakodó kérdéstől tartva – de az utcára kilépve Berni egész másról kezdett beszélni:

– Ugye, mennyire szánalmas volt, ahogyan elhitte, hogy akármit elintézhet egy hívással? Téged is annyira lekezelt, nem akartalak kitenni ennek, gondolhattam volna, hogy ez lesz. De most aztán várhat egyedül az asztalnál, Lórika egoista fejében jó ideig meg se fordul majd, hogy átverték... Magamban beceneveket szoktam adni nekik, nem is hinnéd, mennyit segít abban, hogy ne tudjanak megfélemlíteni – magyarázkodott. Sebastien ezen felnevetett, csaknem kiszakadt belőle, hogy ismer egy lányt, aki nagyon egyetértene vele ebben. – Jaj, félelmetes, mennyi munkája van az embernek abban, hogy megismertesse magát az elit tagjaival, aztán még csak jól sem érezheti magát a társaságukban. Ha már annyira muszáj egy korrupt rendszert kiszolgálniuk, legalább viselkedhetnének kicsit szórakoztatóbban, nem? Mindenféle izgalmas intrikára számítok tőlük, a valóságban meg semmivel sem fantáziadúsabb az életük a gimis pletykálkodásnál meg hisztiknél, amikből meg gondolom, neked is egy életre elég volt...

Sebastien ezt csak bólogatva hagyta rá, ahogy átvágtak az apró utcalámpákkal alig megvilágított sétálóutcán. Nem tudta volna elmagyarázni, hogy neki nem sok része volt mindezekben, az állandó félelem és bizalmatlanság érzése mindannyiuk kamaszkorát megfojtotta az otthonában. Nem létezett olyan verziója annak az időszaknak, ami ne hangzott volna ebben a világban teljes képtelenségként.

– Pillanat és hívok egy taxit, jó? – vette elő közben Berni a telefonját. – Azt hiszem, legszívesebben életem hátralévő részében lemondanék minden eseményt, ahol Lórika is ott lesz. Azt azért sikerült ma elejtenie, hogy többen is igyekeznek kifúrni őt a pártból – kicsit sem meglepő, mi? Tíz perc múlva érkezik egy taxi, jó lesz nekünk?

– Igazából...

– Jaj, ne haragudj! Gondolhattam volna, hogy nincs nálad pénz, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Idefele jövet történt?

– Micsoda?

– Hogy kiraboltak. Azért nincsenek irataid, se telefonod, és azért is sérültél meg, nem? – pislogott rá egészen olyan ártatlansággal, mint amit a kormánybiztos előtt tettetett. – Vagy nem ez történt?

Sebastien első ösztönként szeretett volna igennel felelni erre a tökéletes kifogásra. Eddig is sejtette, hogy a többiek ehhez hasonló hétköznapi, racionális magyarázatokat gyártanak a furcsaságaira, neki pedig elő se kellene állnia egy hazugsággal, elég volna sorra rábólintani az ő elméleteikre. Berni tekintete is azt sugallta, szinte elvárja tőle, hogy egyetértsen. De rögtön felsejlett előtte, milyen bonyodalmakat vonna magával még ez az apró ferdítés is – és képtelen volt meglépni éppen azok után, hogy Leventéék bizalmatlansága úgy kiábrándította őt.

– Nem, dehogyis raboltak ki. Ez csak... mindegy – csúsztatta a zsebébe a kezét. – De pénz tényleg nincs nálam, jó lesz metróval mennünk.

– Ha elveszítetted az irataidat vagy ilyesmi, én szívesen segítek elintézni – folytatta Berni, ahogy megindultak a lejáró felé. A hangja egészen úgy csengett, mintha ő maga se hinne ebben az eshetőségben. Amióta az utcára kiléptek, folyamatosan Sebastient nézte, párszor csaknem nekigyalogolva a többi járókelőnek. Ő kezdett feszengeni a tekintete kéretlen reflektorfényében.

– Nem, erre nem lesz szükség.

– Persze, ha megvannak az irataid, az csodás hír. Képzeld, néha össze kell dolgoznunk néha az osztrák konzulátussal, végtelenül aranyosak, nem tudom, jártál-e már arra esetleg... – mesélte Berni, ismételten a levegőben hagyva a mondatot, amire Sebastien nem tudott mit reagálni. – És jövőre kezded itt az egyetemet, igaz? Elég nagy kihívás lehet a német után most magyarul tanulni, vagy te melyiket szoktad meg jobban?

– Berni, hagyd abba – szakadt ki belőle, mielőtt egyáltalán átgondolhatta volna a lehetőségeit. Épp a metrólejáró üvegbejárata előtt fékeztek le. Berni összefonta a karját és komoly, határozott hangon szólt vissza, bármiféle megjátszott tudatlanság nélkül:

– Ennyire nehezeket kérdezek?

Sebastien képtelen lett volna vitatkozni, megjátszani a sértődöttet, amikor valójában ő viselkedik itt irracionálisan. Ekkor tudatosult csak benne, mennyire is szeretne bizalmat szavazni Berninek. Úgy vágyott a teljes igazság bevallására, hogy már érvelni sem tudott volna a hallgatás mellett. Hiszen nem arról volt szó, hogy valami szégyellnivaló hibát titkolt volna. Ugyan milyen következménnyel járhatna, hogy egy másik univerzumból érkezett? Szíve szerint túlesett volna minden hitetlenkedésen és magyarázkodáson, és egyből ugrott volna ahhoz a részhez, amikor ő is ugyanolyan szabadon mesélhet az életéről, mint a többiek. Csak épp a hitetlenkedésük tűnt még most, ebben az elragadtatott pillanatában is túl kockázatosnak. Eddig szerette volna úgy képzelni, hogy lesz még ideje kigondolni, hogyan vezesse fel mindezt, hogy egy nap megtalálja a szavakat, amik egészen hihetővé teszik ezt a történetet. Most viszont még határozottan nem ilyen szavak kavarogtak benne. Pontosan látta, hogy egy őszinteségi rohammal nem tenne mást, mint elvágná magát és Rékát is a többiektől.

És mégis, a ma este történtek után egy újabb hazugságra sem volt hajlandó rávenni magát.

– Sajnos nem árulhatom el. – Meglepően határozott, őszinte hangon sikerült ezt kimondania. Berni érdeklődve vonta fel a szemöldökét, és Sebastien jól tudta, hogy ezzel minden fogaskereket beindít az agyában, mégsem bánta meg a döntését. – Ne haragudj, hidd el, hogy nem a bizalmon múlik, csak... csak ez elég komplikált történet, és felkavarna egy csomó mindent. Később hátha megtalálom a módját, de most nem szeretném, hogy elvonja a figyelmünket a fontos dolgokról. Én is utálom ezt a helyzetet, annyira szeretnék őszinte lenni veletek...

– Lehetsz az – vágott közbe Berni, most már sokkal megértőbb hangon. – Mármint, amennyire biztonságosnak érzed. Én látom rajtad, hogy kedvelsz minket, és nagyon szívesen venném, ha többet mesélnél magadról. Nem baj, ha nem árulhatsz el mindent, mi a többi részre is kíváncsiak vagyunk.

– Az... az jó volna. – Egészen megzavarodott ettől a választól. Fordított esetben ő sem bírt volna magában tartani pár további tolakodó kérdést, azt meg végképp alig hitte el, hogy Berni ilyen könnyen belenyugszik egy titokba. Mintha érezte volna, hogy erről lenne még mit beszélniük, Berni tett pár lépést a sétálóutca felé. Sebastien egy megkönnyebbült sóhajjal követte. – Azt meg tudom ígérni, hogy amit mesélek, az mind őszinte lesz.

– Egyébként látszik rajtad, hogy nem igazán találod itt a helyed – jelentette ki Berni, tőle szokatlan egyenességgel. – Hiányzik az otthonod?

– Hát, nem teljes egészében. Bizonyos részét nagyon szeretném távol tartani ettől a helytől. De azért van, akit áthoznék. – Berni elmosolyodott erre, és Sebastien szerette volna ezt bátorításként venni. – Igazából fura... itt sokkal könnyebb volna otthon éreznem magam. Minden annyival barátságosabb és biztonságosabb, még akkor is, ha épp az ország háromnegyede szívből utál minket. De nem szabadna ragaszkodnom ehhez a helyhez, mert úgysem fogok sose idetartozni. Képzeld, lassan fejből ismerem a város összes utcáját, de nincs sok értelme, attól még ugyanolyan idegen leszek itt. Néha elgondolkodom rajta, minek is töröm magam ennyire. – Olyan, mintha reménytelenül lennék szerelmes ebbe a világba, jutott eszébe hirtelen. Napról napra nem igazán számított a dolog: azért tartott ki mellette, mert megfogadta, nem azért, mert bármit is várna cserébe. Csak időről időre szúrt belé néha a gondolat, hogy jó volna, ha lenne miben reménykedni.

– Jaj drága, ezt annyira sajnálom, és ha bármiben segíthetek... tudod, hogy mi itt vagyunk neked, igaz? És az, hogy nem tartozol ide... hidd el, néha még akkor is így éreznél, ha nem lenne hova hazamenned innen – halkult el Berni. Közben az utca kirakatait figyelte, ami jóval természetesebb gesztus volt, mint az előbbi folyamatos szemkontaktusa. – Érdekes, hogy az asszisztensemnek adtad ki magad, épp a napokban jutott eszembe, hogy ebben segíthetnénk egymásnak.

– Berni, épp most árultam el, hogy semmilyen iratom nincs. Gondolom, nem tudsz egy ujjlenyomatból személyazonosságot csinálni nekem, csak hogy felvehess dolgozni.

– Ugyan, megoldjuk a dolgot. Állandóan ilyenekkel foglalkozunk a konzulátuson, nem lehet olyan bonyolult neked is összedobni valamilyen igazolványt. Napokon belül meglesz az egész, belekötni sem fog senki, és attól fogva tényleg jöhetnél hozzánk dolgozni. Kitalálunk egy kamu feladatot, mondjuk valami kulturális rendezvényt a következő napokra, és akkor azzal kapcsolatban lesz pár dolgod, de a lényeg, hogy egy csomót járkálnál miatta a városban, tökéletes alibi volna arra, hogy tartsd a kapcsolatot a pesti tüntetőinkkel. Tudom, kicsit talán erőltetett módja az ide tartozásnak, de legalább részben hadd segítsek rajtad.

– Várj már egy kicsit – nevetett fel Sebastien meglepettségében, amikor már követni is alig tudta őt. – Elég nagy dolgokat ajánlasz fel, biztos nem olyan egyszerű ezeket mind elintézni.

– Azzal ne foglalkozz, a ma este után úgyis az adósod vagyok, nem?

– Ne mondj már ilyet – tiltakozott. Berni úgy méregette őt, mint aki értelmezni is alig tudja a reakcióját. Sebastien eddig is sejtette, hogy a fél országból nem sokan tennének meg érte valamit önzetlenül – de most ütötte csak igazán szíven a tény, hogy ezzel Berni is teljességgel tisztában van. Talán sok tapasztalata tanította meg biztosra menni, azért ajánlkozik és szerez állást meg főhadiszállás-irodát meg bizalmas államtitkokat azoknak is, akiket őszintén kedvelne. Egyszerűbb neki ilyen módokon odakötni magához az embereket, mint megkockáztatni a választ arra a kérdésre, vajon meddig tartana a barátságuk ezek a szívességek nélkül.

– Nem kell ezt csinálnod – ismételte meg határozottan.

– Márpedig a hálám mindenképp üldözni fog, szóval a helyedben lecsapnék arra az ajánlatra, amire szükségem is van. Ugyan, szívem, ha már ennyire nem vagy hajlandó önzőn viselkedni, akkor gondolj arra, hogy szervezkedni is mennyivel könnyebb volna így.

– Oké, legyen – tárta szét a kezét. – Megbeszélhetjük. Te viszont remélem, azt tervezted, hogy most átjössz hozzánk, nem akarom, hogy egyedül ülj otthon. Réka amúgy is már órák óta a könyvét írja, mostanra halálra unhatja magát. 

Most jutott csak eszébe, hogy bármelyik pillanatban kaphat az előzőhöz hasonló emlékrohamot. Nem is tudta eldönteni, milyen kifogással hozakodna elő akkor Berninek – mert az egynek biztos volt, hogy titkolni nem tudná az élményt. Őszintén örült annak, hogy a hazafelé úton még egy mondatnyi dialógussal sem kapott többet a múltjába.

Amikor beléptek a lakás nappalijába, Réka még mindig a vázlatait bújta, és szinte ingerülten nézett fel, amiért megzavarták. Sebastien alig tudta megérteni, hogy tud ennyi ideig bezárkózva koncentrálni az írásra.

– Kit ütöttél meg? – kérdezett rá Réka azonnal, amint meglátta őt. – És Berni, hogyhogy itt?

– Képzeld, Seb annyira kedves volt velem, hogy azt soha az életben nem tudom meghálálni. Kimentett attól az idióta bunkó kormánybiztostól, pedig nem is kértem rá...

– Nem úgy volt, hogy.... – kezdte Réka, de rögtön elhallgatott, ahogy összevillant a tekintete Sebastiennel. Szavak nélkül is megértette, hogy ennek a részleteiről később szeretne beszámolni. – Várj, ő az a bunkó, sunyi arcú, aki mindig úgy beszél – itt vontatott, ellenszenves hangra váltott –, mint akit másfélszeresen lelassítottak?

– Pontosan.

– És ő mászott rád? Basszus, én ott helyben lettem volna rosszul – jelentette ki elfintorodva. Aztán észbe kapott, és jóval több együtt érzéssel fordult Bernihez. – Sajnálom, borzasztó lehetett. Azért valami értelme legalább volt az estének? Mondjuk, láthattad, ahogy Sebastien leüti őt, az mindenképp pozitívum.

– Hagyjatok már ezzel – szólt rájuk Sebastien, és a sérült jobb kézfejét zavartan lefogta a ballal. – Nem ütöttem meg Maróczyt, kár ezen vigyorognod. Elmesélem mindjárt, csak hadd hívjam fel még Levit.

Elvette Réka telefonját az asztalról, aki meglepődve bólintott, de aztán vissza is fordult a mellé leülő Bernihez. Olyan együttérzéssel hallgatta a panaszáradatát, amit egész eddig bizonyára ő maga se nézett volna ki magából. Miközben kicsengett a vonal, Sebastien kisétált az erkélyre, hogy ők ne hallják meg a beszélgetést:

– Szia, Bernivel otthagytuk az egészet, elhívtam most hozzánk.

– Jól van, örülök. Nem gyanít semmi, igaz?

– Levi, hagyd ezt abba – szólt rá fojtott hangon, nekidőlve a csukott erkélyajtónak. – Ilyet soha többé ne művelj vele. Megbízom benne, tudom, hogy nem fog hátba szúrni minket. Ha meg mégis, még azt is szívesebben venném, mint ezt a hazudozást körülötte.

– Nem értelek, te is azt mondanád...

– Hallgatsz a tanácsaimra, nem? – kérdezett rá. Levente egy rövid csend után kelletlenül helyeselt. – Oké. Akkor légy szíves, tanulj meg másokban is bízni. Kezdhetnéd velünk a dolgot. Ez nem a te egyszemélyes akciód, mi mind ugyanazt akarjuk, és ugyanannyira igyekszünk, mint te. Lásd be végre, hogy nem csak te vagy okos közülünk. 

– Ilyet sosem mondtam – tiltakozott Levente, aztán rögtön elgondolkodva hallgatott el. – De eléggé tudom éreztetni néha, igaz? – kérdezett rá. Sebastien nem túl meggyőzően helyeselt erre. Amint Levente beismerte a hibáját, rögtön elment a kedve az erőteljes számon kéréstől. – Tényleg kedvelem Bernit, ezt a részt sosem kellett megjátszanom. Nem akartam őt veszélybe sodorni. Csak túlságosan féltem attól, hogy ő sodor veszélybe minket.

– Akkor gondolj bele abba, hogy remélhetőleg napról napra több támogatónk lesz. És ezzel egyre több feladat is jár. Bármennyire igyekszel, képtelenség lesz fenntartani, hogy egyetlen ember kezében fusson össze minden. Mi lesz, ha bármi miatt kiesel a rendszerből, vagy csak véletlen hibát vétesz valamiben? Legalább bennünk bízz meg, minket nem kell úgy felülről irányítanod, mint a telefonálgatókat. 

Újabb bizonytalan csend következett. Sebastien közben a korláthoz sétált, lepillantott az utcára, ahol a csend szinte idegennek hatott a forgalmas belváros után. Az odalent elhaladó egy-két járókelőnek fogalma sem lehetett, hogy a fejük felett, az egyik jelentéktelen lakás erkélyén hogyan próbálják megváltoztatni az életüket. Vagy egyedül Sebastien volt az, aki minden egyes beszélgetésükbe ekkora jelentőséget szeretett volna belelátni?

– Igazad van – sóhajtott végül Levente. – Sajnálom, hülyén viselkedtem. Tudod most adni Bernit, vagy hallani se akar rólam?

– Nem tudja, hogy átvágtad – felelt Sebastien. Ezzel sikerült őszintén megdöbbentenie Leventét. – Figyelj, ő most úgy tudja, hogy barátok vagytok. Akkor nem az a megoldás, hogy összevesztek, hanem hogy igyekszel ehhez felérni. Ha ebből most megint kirobban egy vita, mikor tanulunk meg bízni egymásban? Nem fogom elmondani neki, se Rékának.

– Köszönöm – mondta ki halkan. – Képzeld, amint elmentél, Szilárd is felhívott. Azzal, hogy szerinte elég felelőtlenül kezeljük a kommunikációt a tüntetések vezetőivel. Azt mondta, lenne ideje átvállalni tőlem a kapcsolattartást, és napról napra követni, melyik kitelepülés hogyan áll.

– Mit mondtál neki? – kérdezett rá, előre elvigyorodva a válaszon.

– Természetesen azt, hogy nem ruházhatok át senki másra ekkora felelősséget, a támogatóink okkal akarnak velem beszélni...

– Oké. És előfordulhat, hogy ezt megbántad azóta?

– Talán – fújta ki a levegőt Levente szaggatottan. – Komolyan megőrülök, ha még egy napig alapfogalmakat kell magyaráznom ezeknek az embereknek, érted? Azt hiszem, holnap összerakom Szilárddal, mit kell tudni az eddigi támogatóinkról, és őket meg átirányítom hozzá. Szerinted jó ötlet?

Sebastien pár órája, Levente lakásán még eljátszott a gondolattal, hogy szívesen átvállalná ezt a feladatot, csak hogy végre hasznosnak érezhesse magát társai közt. Mostanra viszont a Berni által beígért budapesti kapcsolattartás sokkal jobban vonzotta a személytelen telefonálgatásnál. Ráadásul még mindig nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy rajta kívül mindenki félvállról veszi a szavazatok kiszivárogtatásának vizsgálatát. Ha kellően lekötik Szilárdot azzal, hogy egy idegen telefonszámról, bemutatkozás nélkül kommunikáljon a háttérből, talán egy fokkal kevésbé kell tartaniuk attól, hogy élből a nyomozás előterébe kerül.

– Jó ötlet. És nincs miért aggódnod – mondta ki Sebastien teljes meggyőződéssel, mert kezdte érezni az elkeseredettséget Levente hangján. – Ha mindent a magad kezében akarnál tudni, akkor nem vezető lennél, hanem zsarnok. Nem sokan tudták volna így belátni a hibájukat. Én nagyon örülök, hogy te állsz ennek az egésznek az élén.

Amint letette a hívást, a háta mögött nyílt az ajtó. Réka lépett ki az erkélyre.

– Minden oké? – vonta össze a szemöldökét. – Berni mesélte, mit ajánlott fel neked. Te pedig, gondolom, rögtön rávágtad az igent, mert annyira tetszett, hogy ezzel jobban kötődhetsz ehhez a világhoz. Plusz, szeretted volna elhinni, hogy ezzel mutatod ki a bizalmadat felé.

– Te pedig most kijöttél figyelmeztetni, hogy ennek rossz vége lesz. Mert az, hogy most együtt érzel Bernivel, még nem jelenti, hogy bízol is benne.

– Te pedig fejben máris fogalmazod a monológot, amivel majd jól odavágsz a lelkiismeretemnek, amiért fenntartásaim vannak – ingatta a fejét Réka. Úgy dőlt az ajtónak, ahogy az előbb Sebastien, fázósan húzta kézfejére a pulóvere ujját. – Figyelj, csináld nyugodtan, ha szeretnéd. Biztos fontos lenne neked, meg hát ennél nagyobb hülyeségekben is bíztam már benned...

– Csak maradjak észnél – fejezte be Sebastien a mondatot. Ellökte magát a korláttól, de Réka láthatóan nem akart mozdulni az erkélyről, hiába fázott idekint kabát nélkül. Várakozóan nézett fel Sebastienre, aki rögtön tudta, mit szeretne kérdezni. – Megkaptam az új jelenetet – nyugtatta meg őt. – Kicsit bizarr érzés volt, de semmi különös, nem törted meg vele az univerzumot, vagy ilyesmi. Azért legközelebb szólhatnál előre, mielőtt letámadsz vele.

– Oké, úgy lesz. Na és tetszett? Lehet egyáltalán ilyet kérdezni?

– Nagyon is tetszett, örülök, hogy megírtad. Viszont azt nem szeretném, hogy romantikus jeleneteket illessz be utólag.

– Ó. Igen, ez érthető – gondolkodott el Réka. – Pedig eljátszottam a gondolattal, hogy hátha pár csókjelenet után rájövök, mi az olyan nagyszerű ebben a csajban.

– Szerintem anélkül is rá lehet jönni.

– Persze, hogy így gondolod – forgatta a szemét elmosolyodva. – Kihoznál nekem egy kabátot meg valami kaját? Én elvagyok itt, amíg te Bernit hallgatod odabent.

– Ne csináld már – intette le Sebastien. Réka gondosan behúzta az erkélyajtó sötétítőfüggönyét maga után, így nem látott be a nappaliba, de teljességgel el tudta képzelni, ahogy Berni egyenes tartással, mozdulatlanul ül a kanapé szélén, épp csak a tekintete jár körbe, hogy minden részletet megjegyezzen a lakásukról. – Nagyon is kedvel téged, csak nehéz úgy kimutatnia, ha bujkálsz előle. Gyere be, mielőtt megfagynál itt.

Réka nagyot sóhajtott, mint aki szívességet tesz ezzel, és visszanyitott a nappaliba.

– Tudod, szinte kezdem megsajnálni Junipert – jelentette ki közben vigyorogva.  – Borzasztó, ahogy egyszerűen senkire nem bírod ráhagyni, hogy egyedül maradjon.

***

Sziasztok!

Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a fejezet után hova tudjátok tenni Bernit. Változott a képetek róla, vagy továbbra is megerősítve érzitek magatokat? Milyennek jött le nektek: mint akinek hátsó szándékai vannak Sebastiennel, vagy egyszerűen olyannak, akinek az ilyen szívességek a szeretetnyelve? 

A következő fejezetben visszanyitunk egy forradalmi...  akarom mondani, korrekt, objektív és független szerkesztőség mindennapjaiba. Szokás szerint mindenkinek meglesz a maga problémája, ebből pedig kellő mennyiségű konfliktus adódik. Réka újabb keserédesen reménytelenül vágyakozós jelenettel bővíti ki a regénysztorit, és ki tudja, hátha ez bevonz valamit az ő szerelmi életébe is.

A jövő heti következő fejezetig köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!