– Nem tudnád végre letenni a kezedből?

– Már csak öt perc és végzek ezzel a jelenettel...

– Jó, nekem se muszáj főznöm – csapta le Sebastien a kést az asztalra. Amikor az előbb elvállalta, hogy elkészíti a vacsorát, még nem tudta, hogy a zöldségek felvágásához sem lesz elég lelki nyugalma, ha Réka mellette a konyhaasztalnál javítgatja az írását.

Az utóbbi napokban a sárga füzet gyakorlatilag hozzánőtt a kezéhez. Mintha a Hírközeg átállításának sikeréből kifogyhatatlan ihletet merített volna: kedd óta minden szabad percében a regény átírásával foglalkozott. Sebastien elviekben szeretett volna örülni a története helyrehozásának, valójában viszont kikészítette ennek látványa. Az elmúlt öt napban állandó szorongás nyomasztotta, amiért tehetetlen szemtanúként kellett végignéznie saját múltja átírását. Aznapra már nem volt biztos abban, hogy ezt ép ésszel ki fogja bírni. Óriási önuralmába került nem beleolvasni a füzetbe, de az mintha folyton az útjába került volna a lakásban. Fogalma se volt, Réka melyik jeleneten dolgozik éppen, nem is tudta eldönteni, hogy ez az információ segítene-e rajta. Képtelen volt elterelni bármivel is a figyelmét, csak ideges némaságban figyelte, ahogy ő látványos mozdulatokkal egész bekezdéseket húz ki az emlékeiből, talán épp a legszebb pillanataiból. Hiába ismételte el magában milliószor, hogy bízik benne – az üres szavak ritkán bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy csillapítsák a pánikját.

– Tudod, kávézókban meg más nyilvános helyeken is sokan szoktak írni.

– Nekem csak itthon megy, nem tehetek róla.

– Túl sokszor nem is próbáltad még. Legalább megtehetnéd, hogy a szobádban tartod a füzetet.

– Akkor meg azon hisztiznél, hogy bezárkózom – vágott vissza Réka. Végre felpillantott az írásból, eddig dacos arcvonásai ellazultak és átváltottak egy bátorító mosolyba. – Megbeszéltük, hogy boldog befejezést kapsz, nem? Ennél többet én nem ajánlhatok fel. Most már neked kell megpróbálnod lenyugodni, mert ezzel kikészítesz mindkettőnket. – Sebastien kezéért nyúlt, megszorította egy pillanatra. – Hagyd csak a főzést, nem fontos, foglald le magad valami mással...

– És mégis mivel? Rám nem osztottatok ki semmilyen világmegváltó feladatot.

– Gondoltam, hogy ezzel is bajod van – nevette ki Réka. – Két napig sem bírsz megmaradni egy helyben? Nem lehet minden napra életveszélyes akciókat szervezni, néha kicsit várni kell, ezt te tudod a legjobban.

– Egyedül nekem kell várnom.

– Nem is igaz. Tegnap Berni akcióját is lefújjuk azzal a kormánybiztossal. Nem is meséltem, benéztük a dátumokat, Maróczy csak a szerződések megkötése után került a kormányba. Levi talált valami régi cikket, amiből leszűrte, hogy ártatlan a pasi.

– Az nem számít, Berninek úgyis egy napon belül találtok tíz másik akciót. Visszamehetnék valamelyik tüntetéshez segédkezni – vetette fel, mire Réka összefonta a karját:

– Hát, én még egyszer nem megyek érted az éjszaka közepén a város másik végébe, amiért rosszul lettél a gyógyszered nélkül. Te is mondtad, hogy most pár napot inkább itthon maradnál.

Sebastien nem vágott vissza. Valójában maga is tudta, milyen értetlenül viselkedik most. Odaát, Älstmarben elképzelhetetlen lett volna ennyit panaszkodnia: az ellenállók között rég megtanult fegyelmezetten, csapatban dolgozni, aminek az is része volt, hogy olykor tudjon háttérbe húzódni. Az odakerülése után hónapokig nem engedték a fontosabb akcióik közelébe, de később is hiába küzdötte fel magát a közösség kulcsfigurái közé, szótlanul bele kellett törődnie, ha akár az utolsó pillanatban másra osztották át az ő feladatait. Csakhogy itt más volt a helyzet. Ebben a körben már nem ő volt a védelemre szoruló, naiv újonc, akinek hallgatnia kell a nála tapasztaltabbakra. Már évekkel ezelőtt mindent végigélt, amire a társai csak most kezdtek felkészülni – hiszen éppen ezért vették be maguk közé. Eddig azt hitte, jogosan várhatja, hogy rá bízzák a terveik legnehezebb, legveszélyesebb részeit, és ne csak valamiféle háttérbe szorított tanácsadóként működjön egész héten. Ha egyszer már elnyerte a bizalmukat, most miért kellett mégis parkolópályára kerülnie?

Visszafordult a tűzhelyhez, igyekezett erőt venni magán, ha már aznapra elvállalta a főzést. Egy ideje sejtette, hogy mindennek kevés köze volt a bizalomhoz és jóval több ahhoz, hogy még mindig idegenként mozgott a városban. Ezt a többiek is biztosan megérezték rajta, még ha a valós okáról fogalmuk se lehetett. Akármennyire szívesen állt a rendelkezésükre bármiben, újra és újra kiütközött, hogy olyan dolgok hiányoznak az életéből, amik a világ összes lelkesedésével sem kipótolhatóak. Még mindig nem volt több egy véletlenül idetévedt, elveszett idegennél: nem voltak itt bevethető kapcsolatai, nem volt az ügyben saját érintettsége, nem volt se jövője, se helye ebben a világban. Hiszen még az is tollvonások kérdése volt, hogy múltja van-e egyáltalán...

Elkeseredett gondolataiba egy telefon rezgése vágott bele.

– Levi keres, biztos most ért haza. Hátha megszabadulsz ma estére a démonodtól, szerintem el fog hívni valahova – jelentette be Réka vidáman, és felvette a telefonját. – Szia, hogy ment az interjú? Na, szuper, kevesebbre nem is számítottam. Kiszedted azt a melodrámás részt a szöveg közepéről? Ja, semmiség, különben is hozzászokhattál volna már, hogy mindenben igazam van – nevette el magát. Tovább hallgatta őt, és a következő pillanatban némi csodálkozás ült ki az arcára. – Persze, megmondom neki. Fél óra és ott lesz. – Homlokráncolva tette le, és visszanézett Sebastienre. – Téged keres, valami tanácsot szeretne kérni. Megkérhetett volna engem is... Mindegy, át tudsz menni most hozzá?

– Persze, most rögtön – vágta rá. Otthagyott mindent a konyhában, rögtön sietett felvenni a kabátját. Aztán, ahogy a kulcsért nyúlt, hirtelen meggondolta magát, és némi lelkiismeret-furdalással fordult vissza Rékához. – Nagyon azt remélted, hogy randi lesz belőle?

– Vagy legalább valami hosszabb élménybeszámoló – felelt ő kissé csalódott mosollyal. – De hát mit csináljak, szombat este van, nyilván nem egyedül akarja tölteni, és azt már úgyis tudjuk, hogy téged mindenki jobban szeret nálam.

– Ez hülyeség.

– Mondj egy ellenpéldát.

– Túl alacsony labda. Amikor bejelentetted Levinek a hírközeges dolgokat, nagyjából feleségül akart kérni téged.

– Csak megdicsért és megölelt – forgatta a szemét Réka enyhén elvörösödve, mintha Sebastien nem lett volna szemtanúja a jelenetnek. Az újság átállását aznap mindannyian titkolták Levente elől, csak szerda este hívták be a szerkesztőségbe, amikor már csak ők maradtak bent, hogy szembesítsék a fejleményekkel. Ő szóhoz sem jutott, elképedve kapkodta a levegőt, aztán hirtelen felindulásból Réka nyakába borult, és jó ideig úgy tűnt, el sem akarja engedni többé. Sebastien osztotta Mina véleményét abban, hogy csak azért nem jöttek össze, mert az utolsó pillanatban észbe kaptak, hogy nem csak ketten vannak a helyiségben.

– A többiek is büszkék voltak rád.

– Az nem ugyanaz, mint megkedveltetni magad másokkal. Abban még bőven van mit tanulnom tőled – tette hozzá Réka olyan halkan, mintha csak magában beszélne. Sebastien odalépett mellé, fél kézzel átkarolta őt:

– Ne is vegyél ilyeneket a fejedbe. Tudod jól, hogy ez nem verseny.

– A győztesnek könnyű ezt mondania – suttogta Réka, mire Sebastien számon kérően vonta össze a szemöldökét. – Mindegy is, ez ne a te gondod legyen. Menj csak, legalább nyugodtan befejezhetem ezt a fejezetet. Azért túlságosan ne bolondítsd magadba Levit, ennyire azért nem terveztem átvariálni a szerelmi szálat.

– Igyekszem visszafogni magam – nevetett fel, és elindult a lakásból.

Bármennyire is lelkes volt a rá bízott új feladattól, az előbb elhangzó szavak kissé elrontották a hangulatát. Jól ismerte Réka féltékenykedő, versengő hajlamait, de egész eddig szerette volna hinni, hogy az ő barátságuk kivételt képez mindez alól. Eszébe sem jutott volna összehasonlítgatni az elmúlt napokban elért eredményeiket – és ha megtenné, tényleg arra jutna, hogy kettejük közül ő áll jobban? Nem tudott vitatkozni azzal, hogy hamar elnyerte a többiek szimpátiáját. Úgy tűnt, már nem csak a mozgalommal kapcsolatos értékítéletében bíznak vakon, hanem az életük minden apró részletébe kapásból beavatják őt. De a barátságos közeledésük miatt csak még inkább bántotta, hogy annyi mindenben nem ajánlhatja fel nekik a segítségét. Ilyenkor elfogta az érzés, hogy bármennyire is próbálja kimagyarázni magának az ellenkezőjét, igenis megvezeti és kihasználja ezeket az embereket. Hogy olyasmivel bukhat le bármelyik percben, amit el se hinnének neki, és már maga se tudja, hogy az igazsággal vagy a folyamatos titkolózással ábrándítaná ki őket jobban magából.

A hetes buszon ülve többféleképpen próbált megfogalmazni egy vallomást az idekerülése valós körülményeiről, de hiába: a szavak minden alkalommal ugyanolyan hihetetlenül csengettek.  Túl nagy felelőtlenség lett volna megkockáztatni, hogy a társai őrültnek nézzék, és esetleg a kapcsolatot is megszakítsák vele. Egyelőre kénytelen lesz belenyugodni abba, hogy nem lehet őszinte velük. Kinézett a buszablakon a már sötétbe borult városra. A tekintete elkapott egy reklámplakátot egy havas téli tájról – és mintha ez a villanásnyi látvány indított volna el benne mindent. 

Egy pillanatra úgy hagyott ki a szívverése, mintha az egyensúlyát elvesztve a mélybe készülne zuhanni. Aztán pörögni kezdett a szeme előtt egy megmagyarázhatatlan jelenet. Talán emléknek kellett volna hívnia, csakhogy életében először látta az elé kerülő képeket.

– Láttad ezt? – kiáltok Junipernek.

Kilenc lövésből mind a kilenc a középső ládára. A látvány egyszerűen gyönyörű, szétvet tőle a büszkeség. Tényleg sikerült ezt elérnem: a nulláról indulva, az elmúlt hónapokat végigszenvedve, tisztán csak kemény munkából és elhivatottságból. Már nem is érzem a fáradtságot, az ujjaimat nem zsibbasztja a hideg, a jeges szél nem is zavar, ahogy az arcomba csapja a ritkás hópelyheket. Megérte minden órányi monoton gyakorlás a tenger melletti partszakaszon, megérte ma is addig koncentrálnom a célpontra, míg a kezem görcsbe állt, a fülem pedig csengett a lövések folyamatos hangjától.

Juniper ellöki magát a sziklától, aminek támaszkodva eddig figyelte a próbálkozásaimat. Közelebb lép, a mosolya egészen... erőltetett. Valami nincs rendben, soha nem láttam még tőle megjátszott érzelmeket...

Felkapja a saját pisztolyát, és sorra legalább tíz lövést lead a ládákra – arcán olyan indulatokkal, mintha a lövedék sebessége is az erőkifejtésén múlna. Úgy a harmadiknál értem meg, hogy nem középre céloz. Szándékosan a szélükön ejt egy csomó lyukat, amik mellett az én találataim megkülönböztethetetlennek, szinte csak véletlenszerű sikereknek tűnnek. Tizenöt másodperc – ennyi kell ahhoz, hogy eltüntesse a hónapokig tartó munkám minden nyomát. Ezek után kár is bárkinek elmesélnem a sikeremet. Senki nem hinné el, hogy a középpontba érkezett lövések mind hozzám tartoznak, a többi pedig Juniperhez.

– Mi a franc volt ez? – tör ki belőlem, amint végre leereszti a fegyvert. Ő csak megvonja a vállát, arcán még mindig a kényszeredett mosollyal:

– Bocsi. Nem mindenki célozhat olyan tehetségesen, mint te.

– Mi ütött beléd?

– Semmi – felel. Néha az az érzésem, automatikus válaszként van belé kódolva ilyen kérdésekre ez a szó. Sarkon fordul és megindul a bázis felé, léptei feldúrják az időközben körénk hullott vékony hóréteget. A tény, hogy mindezek után még kész lenne magyarázat nélkül eltűnni, kezd dühíteni.

– Mi bajod van? – sietek utána. – Ha ilyesmit megtettél, nyilván beszélni akarsz róla. Tudod, nagyon rosszul esett ez a húzásod, szerinted nem érdemlem meg a többiek elismerését, vagy micsoda? Ha megbántottalak, mondd el, de azon nem tudok segíteni, ha szó nélkül tönkreteszed, amin hónapok óta...

– Oké! – fordul szembe végre velem. Kesztyűs fél kezét felemeli, megállást mutatva, hogy belém fojtsa a szót. – Nem kéne ilyen jónak lenned.

– Tessék? De éppen te segítesz...

– Pontosan, mostanra meg túlszárnyaltál!

– Azt azért kétlem. – Nem egészen értem, mi folyik itt. Nem rá vall ez a viselkedés, eddig az árnyékát se fedeztem fel benne ehhez hasonló gyerekes féltékenységnek. – Most először sikerült az összes találat, biztos csak szerencsém volt. De ha igazad is van, annak örülnöd kéne, nem? Nem az volna a cél, hogy mindannyian egyre jobbá váljunk?

– Ja, nyilván. – Sokáig nem szól: újracopfozza a széltől összekócolódott haját, majd a kabátja ujján tanulmányozza az elolvadt hópelyheket. – Majd erre fogok gondolni, amikor elküldenek innen.

– Mit csinálnak?

Juniper úgy pillant rám, mintha én mondtam volna hülyeséget, mintha a világ legegyértelműbb alapigazságát magyarázná nekem:

– Ha te leszel itt a legjobb, mi lesz velem? Minek tartanának meg maguk közt?

– Te komolyan azt hiszed... Nem, ezt úgyse veszem be. – Alig találom a szavakat, de csak mert egyszerre annyi érvvel akarom megcáfolni őt. – Nem akarhatod fél év után beadni nekem, hogy itt mindenki a teljesítményével érdemli ki a tagságot. Vagy talán azért hívtál be magatokhoz, mert annyira szükségetek volt a képességeimre? Végigszerencsétlenkedtem az elmúlt hónapokat, de soha, egy pillanatig sem éreztette velem senki, hogy nemkívánatos lennék.

– Veled persze, hogy nem – nevet ki Juniper sötéten. – Beléd mindenki szerelmes egyetlen beszélgetés után, én meg... – Nem fejezi be, hiába várom felgyorsult szívveréssel a folytatást. Elsétál mellőlem, hogy féloldalasan leüljön az egyik sziklára. A szürkületben is látom, milyen kiüresedett tekintettel nézi a tenger hullámait. – Azon kívül, hogy eltalálom a célpontot, mit tudok... miért akarna engem bárki is... hát nem érted? – siklik ki a hangja a kétségbeeséstől. – Hadd maradjon már ez az én létjogom!

– Nem értem, miért kéne valami hülye teljesítménnyel igazolni a létjogodat? Másnak is mondanál ilyeneket, vagy akkor felismernéd végre, hogy egészen úgy hangzol most, mint a hatalmi propaganda? – kérdezek rá. Felháborodva kapja felém a fejét – ezt végülis elkönyvelhetem valamiféle győzelemnek. Felülök a mellette lévő sziklára. Szórakozottan rugdosom a havat a bakancsom kissé már elkopott sarkával, talán csak hogy ne kelljen végig a szemébe néznem. – Ha mostantól minden lövést elrontok, az segítene?

– Ne beszélj hülyeségeket. Nekem is kár volt megszólalnom.

– Dehogy volt kár. Figyelj, ha mást nem is, legalább azt elhiszed, hogy én nem engedném, hogy kitegyenek innen?

– Elhiszem, csak nem igazán vigasztal.

– Meggyőzném a többieket, hogy maradnod kell. Te mondtad, belém mindenki szerelmes.

– Na persze – neveti el magát végre. Összehúzott szemmel méreget, én meg csak remélem, hogy az elvörösödött arcomat betudja a hideg szélnek. – Erősen túloztam, ugye, tudod?

A kép itt váratlanul megszakadt, mielőtt Sebastiennek esélye lett volna többet megtudnia. Arra eszmélt fel, hogy a buszon többen is őt nézik – a megzavarodottság látványosan ülhetett ki az arcára. Önkéntelenül temette mindkét kezébe az arcát, mintha fizikailag képes volna megfogni az agyán átrohanó szavakat. Görcsösen fújta ki a levegőt, igyekezett összefüggő gondolatokba önteni, mi történik éppen vele. A magyarázat egyszerűbb már nem is lehetett volna, mégis, az élmény sokkjától még mindig egész testében remegett.

Szóval ilyen érzés lesz, amikor új rész kerül a regény szövegébe. Emléknek egyelőre nem tudta hívni: inkább érződött egy elképzelt jelenetnek, amit álmodozva talált volna ki. Nem kapott egyértelmű bizonyosságot arról, mikor játszódhatott, csak az apró részletekből próbálta kikövetkeztetni az időpontját. A hóesés náluk októbertől áprilisig bármit jelenthetett, de az biztos, hogy az ottléte első évében történt. Akkoriban vállalta el Juniper, hogy a többiek szerencsétlenkedését megunva külön segít neki felkészülni: Sebastien tisztán fel tudta idézni a lőgyakorlattal töltött hosszú délutánjait a hideg, szélfútta tengerparton, eddig viszont nem volt éles emléke az első sikerélményéről. Az új jelenetében érzett büszkeség utólag is elfogta őt, pedig most már csukott szemmel is eltalálta volna azokat a ládákat.

Juniper pedig... Sebastien újra és újra elismételte magában a szavait, véletlenül sem akarta félreértelmezni őket. Eddigi tudomása szerint a lány sosem ismert volna be neki ilyesmit, most mégsem lepték meg az elhangzottak. Rég megértett ilyesmit róla. Két és fél éven át szemtanúja volt annak, milyen emberfeletti fegyelmezettséggel áll hozzá minden feladatukhoz, kíméletlenül elvárva magától az állandó maximumot. Eleinte egy ideális ellenállónak hitte őt, aki az örök tettvágytól fűtve egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől a célt, aki pontosan tudja, hogy amint elengedi magát, bárkit veszélybe sodorhat maga körül. Idővel viszont megsejtette, milyen súlyos terhet rakhatott Juniperre, hogy mindannyian őt tartották a legjobbnak maguk közt. Csak ezt a címet megtartva érezte magát kontrollban, a legkisebb hiba elég volt, hogy teljes bizonytalanság fogja el önmagával kapcsolatban. És ezek szerint legbelül úgy magyarázta, hogy a társainak muszáj megfelelnie mindezzel. A lánynak, akit mindannyian elismertek, de nem sokan kedveltek, egészen lehetetlen volt elhinnie, hogy tökéletlenként és esendőként is elfogadnák őt.

Most odaát megfagyott az időben, ezt Sebastien jó ideje biztosra tudta – de arról fogalma sem volt, mennyire lehet eközben tudatánál. Vajon ebben a pillanatban ő is ugyanilyen sokkoló felismerésként kapta meg az emléket? Mennyire rémülhetett meg, amiért a régóta gondosan titkolt félelme most mégis kitudódott valaki előtt? Sebastient hirtelen frusztrálni kezdte, hogy nem kérhetik ki a lány véleményét a dologról. Még most, utólag sem nyugtathatja meg őt, hogy örült ennek a beszélgetésüknek, és eszébe sem jutna ítélkezni az aggodalmai felett.

Mindennél jobban szeretett volna tovább beszélgetni vele az elhangzottakról. Túlságosan adottnak vette odaát, hogy minden nap láthatja, bármilyen esetlen indokkal megszólíthatja őt – most pedig, éppen, amikor ennyire fontos dolgok történnek kettejükkel, már csaknem egy hónapja el volt szakítva tőle. Ittléte óta minden egyes nap eljátszott a gondolattal, milyen lenne őt is áthozni ide. Most, ezt az emléknek szánt furcsa jelenetsort felidézve minden eddiginél erősebben szúrt belé a vágyakozás. A legapróbb részletekig mindent el akart mesélni neki erről a világról, be akarta mutatni őt az embereknek, akik ennek az átmeneti életének napjait meghatározzák. Vele akart különakciókat szervezni, az ő meglátásait akarta hallani a terveikről, vele akart titkon összenézni, elfojtva a nevetést, amikor a többiek néha olyan képtelen ötletekkel álltak elő. Most elszorult a torka, ahogy rápillantott a mellette lévő üres székre, amin neki kellett volna ott ülnie. Jó lett volna úgy szerezniük új emlékeket, hogy az csakis kettejük döntése lehessen.

Átszállás helyett gyalog ment a Hungária körúti panelházig, hátha rendbe szedheti a gondolatait séta közben. De épp csak annyira sikerült lenyugodnia, hogy kis időre elnyomhassa magában az emléket. Abban se volt biztos, hogy Rékával beszélhet erről, azt meg végképp nem akarhatta, hogy Levente most rákérdezzen, mi baja van.

A kaputelefonba már egészen nyugodt hangon tudott beleszólni. Amint befejezte a hívást, egy ismeretlen hang megszólította a háta mögül:

– Holmannhoz jöttél?

Sebastien megfordult, de válasz nélkül hagyta, Jó oka volt úgy hinni, hogy csak provokálják. Egy ismeretlen középkorú férfi állt előtte: nem túl megfélemlítő külsejű, alig magasabb nála, de az agresszív tekintete semmi jót nem üzent.

– Süket vagy? Azt kérdeztem, a Holmann Leventéhez mész-e fel – vigyorgott, rátámaszkodva a kilincsre. – Nem kell sietned sehová. Nincs otthon.

– Dehogynem, most engedett be – ellenkezett Sebastien a gyenge hazugságra. Félretolta őt, hogy beléphessen, de a férfi gyorsabb volt. Visszahúzta az ajtót, ami ezzel ismét bezáródott, és elállta az útját.

– Lökdösődtél? Újabban erőszakban is utaztok? – méregette. Sebastiennek égett az arca, amiért így szorították sarokba, egy az egy ellen. A férfi lustán méregette, egyelőre csak kiélvezve a fölényét, nem vette a fáradságot, hogy emelje a kezét. Valószínűleg jól tudta, hogy megéri kiprovokálnia az első ütést a mozgalmuk egyik tagjától: a tökéletes lejárató sztori, amit ezzel alkot róluk, bőven megéri majd a pillanatnyi fájdalmat.

– Tudod, az öcsémnek van egy autószerelő műhelye – halkította le a hangját a férfi. – Egészen jól ment az utóbbi időben, beért a kemény munkája, eltarthatta belőle a gyerekeket. Három óvodás gyerek, ketten ikrek, látnod kéne őket. Csakhogy az elmúlt két hétben egy darab megrendelést se teljesíthetett. Nem az ő hibájából. Annyin múlt csak, hogy ez a műhely a Szinyei Merse utcán van.

– Sajnálom...

– Szóval rémlik, mit műveltetek arrafelé. Kétoldalról blokkoltátok az utca felét, hogy ott terjeszthessétek a beteg tévképzeteiteket. Unatkozó hülyegyerekek új hobbija... azt hiszitek, ezzel segítetek? Hogy még különbek is vagytok nálunk? – Még közelebb lépett, arcát fenyegetően az övébe nyomta. – Hányingerem van tőletek. Az embereknek van hányingerük tőletek.

Sebastien képtelen volt rávenni magát a visszavágásra. Végig tudta, hogy lesznek járulékos veszteségek, sőt, hogy valójában a kitűzött céljukat érik el az ilyen problémák szításával. Nem tudnak úgy tiltakozni, hogy azzal mindenki érdekét szem előtt tartsák, nem is volna értelme akkor a megmozdulásuknak. Arra nem volt csak felkészülve, hogy ezt ilyen hamar, ennyire váratlanul vághatják a képébe. Nem tudott volna vitatkozni az elhangzóakkal. Miben volna ez az idegen más, mint azok az emberek, akiken épp segíteni próbálnak? Állta a szemkontaktust, de nem mozdult. Megérdemeltnek érzett mindent, ami eztán fog következni.

De úgy tűnt, a férfi csak rá akart ijeszteni. Még mindig ellenségesen méregette őt, de már nem olyan indulattal, mint aki bármelyik pillanatban leütheti. Fél lépést még hátrált is, láthatóan pár fenyegető szidalmazás elég volt ahhoz, hogy kiadja magából a dühét. Ekkor érkezett meg Levente a bejárathoz.

Nyilván meg akarta nézni, mi tart ennyi ideig Sebastiennek. A lépteket meghallva az idegen férfi szembefordult vele – és most, hogy összetalálkozott dühe igazi tárgyával, mindenről megfelejtkezett. Arcáról az eddiginél is erősebb gyűlölet sütött, gondolkodás nélkül indult meg felé.

Amint nyílt az ajtó, visszalökte Leventét az előtérbe, majd kettejükre csapta az ajtót. Mielőtt Levente felfoghatta volna, mi történik, a levélszekrénynek lett taszítva. A bejárat ablakán át hirtelen úgy tűnt, már ettől elvesztette az eszméletét. De ahogy kiegyenesedett és menekülni próbált, az idegen ismét nekiugrott. Ököllel kezdte ütni őt, teljesen elvakultan, ahogy csak kontrollálhatatlan dühében érte.

Sebastien hiába rángatta a kilincset, hiába nyomott meg véletlenszerű gombokat a kaputelefonon, amik aztán az örökkévalóságig csengettek ki. Az ajtót csapkodva, teljesen magán kívül kiabált, hogy valaki nyissa már ki. Tűzijátékként robbant benne az indulat, akárcsak az idegen férfiben. De ő erősebb volt nála, ártalmatlanítani tudta volna őt, csakhogy egy fémajtó mögül kellett tehetetlenül végignéznie az egészet...

Levente végre összeszedte a lélekjelenlétét annyira, hogy visszaüssön. Hirtelen, átgondolatlan mozdulattal, de arra elég volt, hogy a támadója megtántorodjon. Pillanatnyi fölényében rákapaszkodott a kilincsre, és Sebastien végre beronthatott a nyíló ajtón. Útját állta a támadójuknak, mielőtt ő ismét Leventéhez érhetett volna.

A férfi megpróbálta őt is eltaszítani, gyomorszájon vágni, de Sebastiennek sikerült hátracsavarnia a karját. Sarokba szorította az idegent, egy pillanatig kivárt. Talán okosabb lett volna elengedni őt, de még mindig annyi elvakult dühöt látott a tekintetében, hogy nem mert kockáztatni. Egy jól célzott ütést vitt be az állkapcsára, amitől ő hátraesett a falhoz.

Mire összeszedhette volna magát, ők ketten már lehívták a liftet.

– Be fog érni, be fog érni – ismételgette sokkos állapotban Levente, folyamatosan a bezárás gombját nyomogatva. Az ajtó idegtépő lassúsággal csukódott be, de végül elindultak felfelé. Levente aggodalmasan pillantott Sebastienre.

– Ugyanazon az emeleten lakunk.

– Nem baj, gyorsabbak leszünk. Jól vagy?

– Az túlzás. – Levente sápadt volt, láthatóan kissé szédült, és az orra is vérezni kezdett. Meg se próbálta elrejteni a pánikszerű rémületét. – Megütöttem valakit! Én még sosem verekedtem dühből!

– Az látszott – felelt Sebastien, aki már egészen visszanyerte lélekjelenlétét. A lift tükrében méregette saját sérüléseit: semmi olyan, ami ne lett volna mindennapos korábbi életében. – Azért nem csináltad rosszul.

– Nem kell szépítened a tényeken, te mentettél ki engem. Különben is, bárcsak sehogy se csináltam volna. Ennek a pasinak lesz annyi esze, hogy egyből valami bulvárlaphoz siessen ezzel a hírrel, és lejárasson minket.

– Mert jobb lett volna, ha eszméletlenre ver? – Sebastien ironikusnak szánta a kérdést, de a következő pillanatban meg is szállta az aggodalom. A lift megállt a harmadik emeleten. Kiszálltak, és elindultak a ház árnyékos belső körfolyosóján, a különféle széjjelhagyott dobozokat és kipakolt ócska bútorokat kerülgetve. – Azt mondod, nekem is hiba volt visszaütni? Végülis akkor már fölényben voltunk.

– Nem, dehogyis volt hiba. Köszönöm, nem tudnám eléggé meghálálni, hogy legalább te eszednél voltál. Nagyon jól csináltad, tanultad valahol?

– Túlzás lenne azt állítani – grimaszolt egyet. – Neked viszont el kéne költöznöd, ha tényleg ennyire súlyos a helyzet.

– Nem látom értelmét, minden társasházra jut egy ugyanilyen barom. Mostanában nem én vagyok a népszerűség definíciója. Ami érdekes ahhoz képest, mennyi interjúra meg beszélgetésre hívnak mostanában. – Elhallgatott egy pillanatra, ahogy egy zsebkendőt rászorított még mindig vérző orrára. – Össze se lehet hasonlítani... ott minden annyira jól sikerül, nem is hiszed, mennyire feltölt, hogy vannak, akik egyetértenek a mondanivalónkkal, vagy legalábbis értelmes vitát szeretnének lefolytatni velünk. De mire beleélhetném magam a sikerbe, mindig történik valami ehhez hasonló, ami visszatérít a valóságba. Még mindig túl sokan vannak, akik a létezésünket sem tudják elviselni.

– Miért, máskor is rád támadtak már?

– Fizikailag most először. De tisztában vagyok vele, hogy nem utoljára, és állok elébe. Ezt megbeszéltük már, a mondanivalónk sokak világát megrázza, és ezt páran így fogják lereagálni. Ettől még nem szabad meghátrálnom.

Sebastien ezt elég elbizakodott kijelentésnek tartotta az előbb történtek után. De valószínűleg Levente is csak leplezni akarta az aggodalmait, és pont semmi szüksége nem volt arra, hogy még jobban ráijesszenek. A folyosó végére értek, ahol kinyitotta Sebastien előtt az ajtót. Valószínűleg egy nagyobb lakás hátsó bejáratán léphettek be, ami egy albérletbe kiadott szobára nyitott.

A helyiség aligha nézett ki úgy, mint amiben Levente otthon érezné magát. A fotel és az alacsony ágy ugyanazzal a színes mintás, régies kárpittal volt bevonva, a ruhásszekrényről úgy tűnt, bármelyik pillanatban széteshet. A padlót rojtszőnyeg borította, a folyosóra néző, fehér csipkefüggönyös ablak valószínűleg napközben sem adott sok fényt. Sebastien leült a keskeny íróasztal melletti székre, amin csak egy táska feküdt. Teljességgel el tudta képzelni, hogy Levente minden idejét a tanszéken vagy a barátainál tölti, hogy csak aludnia kelljen hazajárni.

– Lehet róla szó, hogy ne említsd a többieknek? – kérdezte Levente, amikor visszatért a konyhából a szobába. Egy fagyasztóból kivett jégakkut adott át Sebastiennek, aki csak most vette észre, mennyire ég a kézfeje az ütéstől. – Jobb dolguk is van, mint értem aggódni. És én kis híján Rékát hívtam át, el tudod képzelni? – tördelte idegesen az ujjait. – Tényleg, ő hogy van most, nagyon stresszel a hétfő miatt?

Sebastien akkor ébredt csak rá, mennyire önző módon viselkedett. Réka egész héten titokban szervezkedett az újságnál: lélegzet-visszafojtott óvatossággal, szinte óráról órára tolta ki a függetlenné vált Hírközeg létjogát azzal, hogy szép lassan adagoltatta be az olvasókkal a hatalmat kritizáló cikkeiket. Egy egész ország figyelmének kereszttüzében dolgozott, a szidalmazó támadások legújabb célpontjában álló lap élén. De mivel az üres dühöngéseknél súlyosabb reakció egyelőre nem érte a szerkesztőséget, hétfőre bevállalta a korábbi cikkek letörlését, a függetlenségük teljes felvállalását. Napok óta idegeskedett emiatt, többször is le kellett beszélni arról, hogy visszavonja és feladja az egészet. Hát erről a nyomásról szeretett volna egy kicsit elfelejtkezni, amikor a regényét írogatta. És Sebastien ahelyett, hogy támogatta volna, csak a saját panaszait zúdította rá...

– Egy kicsit ideges. De hát ismered, milyen, úgysem fogja elhinni magáról, hogy képes rá, amíg túl nem esett rajta – mosolyodott el halványan, elnyomva magában a rátörő bűntudatot. – Szerintem ülj le, még mindig eléggé remegsz. Miben szeretnéd, hogy segítsek? – váltott témát. Levente leült az ágya szélére, ismét a kezét tördelve kezdett magyarázni:

– Arra gondoltam, hétfőn elkezdeném az egyetemre bevinni a mozgalmat. Van egy elsőéves kurzus, amit most én viszek, hétfőn lesz óránk, és ott megemlíthetném a diákjainknak, mit szeretnénk elérni. Mit gondolsz, jó ötlet lenne szóba hozni? Nem fog nagyon kétségbeesettnek érződni?

Sebastien egy örökkévalósággal ezelőttinek érezte az egyetemen töltött évét. Most mégis biztosra érezte, mennyi minden másképp alakult volna, ha akkor melléjük áll egy Leventéhez hasonló személyiség. Megtudhatták volna tőle, hogyan kell elviselni a körülményeket, milyen lehetőségeik vannak ellenállni, és talán minden ezt követő esemény megelőzhető lehetett volna...

– A hallgatóknak szükségük van rád – mondta ki teljes meggyőződéssel. – És nem fogják tolakodónak tartani, ha okosan csinálod. Ne győzködj, ne kérd őket semmire. Még csak ne is ajánlj fel semmit, végig úgy fogalmazz, mintha a teljes vezetőség is épp hallgatna téged. Csak ismertesd a tényeket, ragadd meg a figyelmük, a többit bízd rájuk. Ahogy Réka is csinálta az újságnál.

– Rendben, de ha nem tudják, hogy kereshetnek...

– Hidd el, összerakják, hogy támogatókra van szükséged. Akik érdeklődnek a téma iránt, azok igazából maguktól is megszerveződnének. Tudod mit, a helyedben fel se hoznám. Kezdd el az óra anyagát, és bármibe fogadok, hogy öt percen belül odaterelik a szót.

– Tény, hogy kinézem belőlük – gondolkodott el Levente. – Nem arról van szó, hogy tanácstalan lettem volna, de mégis megnyugtatóbb, hogy egyetértesz. Már csak azt remélem, hogy nem csinálnak ügyet ebből a tanszéken...

Ekkor rezegni kezdett kabátzsebében a telefonja. A hangra automatikusan elfintorodott, és egy pillantást se vetett a kijelzőre, rögtön az ágy másik oldalára dobta.

– Kicsit kezd elegem lenni. A tüntetők közül egyre többen akarják felvenni közvetlenül velem a kapcsolatot – magyarázkodott. – Egymás közt egész jól kommunikálnak, elég volt egyiküknek megszereznie a telefonszámomat, hogy egy tucatnyian rám szálljanak. Az ő szemükben én vagyok a fővárosi nagyfőnök, akivel minden egyes lépésüket egyeztetni kell. El se hinnéd, mennyi értelmetlen ötletük van – panaszkodott égnek emelt tekintettel. – Általában abban merülnek ki ezek a beszélgetések, hogy ugyanazokról a hülyeségekről beszélem le őket újra és újra. És mind olyan okosnak képzelik magukat, nyilvánvalóan mindenki önjelölt szakértő, én pedig hallgassam őket türelmesen, még ha minden mondatukba bele is tudnék kötni...

– Szerintem szép tőlük, hogy lelkesednek. Azt akartuk, hogy aktivizálják magukat, nem?

– Igen, ezzel tisztában vagyok, csak... nem tehetnék egy fokkal kevésbé idegesítően? – mosolyodott el kényszeredetten. – Persze igyekszem válaszolni nekik, nem akarom elveszíteni a támogatásuk, de lassan be fogok sokallni tőlük.

Sebastien közben felállt és a telefonért nyúlt. Fel akarta venni a még mindig bejövő hívást, azzal számolva, hogy neki Leventénél több türelme lesz egy ilyen beszélgetéshez. Valóban sorakoztak rajta az értesítések nem fogadott hívásokról és üzenetekről, mind elmentetlen számokról – most azonban Berni kereste őt.

Megmutatta Leventének a kijelzőt, aztán kihangosítva felvette.

– Mi a helyzet, jól megy? – kérdezte Levente.

– Még itt vagyok, és tudod, a szokásos, minden csodásan megy... – Berni éneklő hangneme itt megtört. – Nem csodás. A többi vendég mind lemondta az estét, Maróczyval ketten vagyunk itt, aminek még örülhetnék is a tervünk miatt, csakhogy ő egy barom, iszonyúan nyomul, undorodom tőle. Azon se lennék meglepődve, ha szándékosan alakította úgy az estét, hogy a társai ne jöjjenek el. És a legrosszabb, hogy egyszerűen képtelenség szóba hozni előtte a szerződéseket, mintha szándékosan terelne, sőt, mintha tudná, mit akarok kiszedni belőle, amire persze elég kevés esély volna, mégis folyamatosan ez az érzésem... Semmi kedvem tovább hallgatni a nagyképű szövegét, most kiugrottam a mosdóba telefonálni, de legszívesebben eltűnnék innen, annyira borzasztó ez az este.

– De hát folyton idiótákkal vagy körbevéve, és fantasztikusan tudod őket kezelni – tiltakozott Levente. – Tudod, hogy ő nagyon fontos személy lenne nekünk.

– Persze, ezt teljesen megértem – felelt Berni kicsit se meggyőző hangon. – Különben sem hiszem, hogy udvariasan tudnék innen távozni. Arra gondoltam, talán idejöhetnél, kimenthetnél valami életbevágó fontosságú kifogással, tudtommal nem ismer téged arcról... de nem számít, ha tényleg fontos, kibírom valahogy.

Sebastien hiába szuggerálta Leventét, semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Nem értette, mi folyik itt, de nem is volt igazán fontos: bőven eleget hallott ahhoz, hogy képtelen legyen csendben maradni.

– Leszek én a kifogásod. Odamegyek – vágott közbe hirtelen. Berni fenn se akadt azon, miért van ő is vonalban, megkönnyebbülten kiáltott fel:

– Komolyan megtennéd? Köszönöm, Seb, annyira drága vagy, el se tudom mondani, mennyire kikészítene, ha itt kéne maradnom... és mennyi idő volna kiérned? – vékonyodott el ismét a hangja. Sebastien még sosem hallotta őt ilyen bizonytalannak őt.

Rákérdezett az étterem címére, és biztosította, hogy sietni fog. Miután befejezték a hívást, számon kérően vette fel Leventével a szemkontaktust.

– Réka azt mondta, a Maróczy-ügyet ejtettük.

– Sosem hazudnék Rékának.

– Nem is arra gondoltam. Miért kell Berninek még mindig fűznie egy szerinted felesleges személyt?

– Valamivel le kellett kötni őt. – Levente kapta el hamarabb a tekintetét, ahogy felállt az ágyról. A ruhásszekrényhez lépett, kivett egy vállfára akasztott fekete zakót. – Elég sznob helyre mész, nem fognak beengedni így öltözve. Vedd fel ezt.

– Akkor ő most feleslegesen... – Sebastiennek eszébe jutott, mit mondott Mina az első találkozásukkor: néha muszáj félrevezetniük az egyszemélyes infóügynökségüket hamis nyomokkal. Akkor csak egy mellékesen megjegyzett részletnek tűnt, szinte az elővigyázatosságuk bizonyítékának. Most viszont felért egy gyomorszájon vágással, ahogy belegondolt, milyen bizalmasan viselkedtek mindig Leventéék Bernivel. Esélye sem volt megsejteni, milyen hazugságokkal sakkoznak a háta mögött, miközben eljátsszák vele a teljes értékű szövetségest.

– Azt hittem, barátok vagytok – jegyezte meg Sebastien keserűen.

– Neki a fél ország a barátai közt van. Óvatosan kell bánni az ő bizalmával.

– Hát, a fél országból téged hívott fel, hogy segíts. – Sebastien kapkodva átcserélte kabátját a zakóra. Közben hiába várt további magyarázatot Leventétől, ő csak akkor szólalt meg, amikor kinyitotta előtte a bejárati ajtót:

– Okosan csináld. Úgy segíts neki, mintha tényleg épp kulcsfontosságú munkát végezne.

Sebastien válasz nélkül hagyta ott, és lesietett a lépcsőn.

***

Sziasztok!

Szóval, mennyire vagyunk dühösek Leventére? :D Mit tippeltek: érthető a részéről, hogy visszatart pár infót Bernitől, vagy hibát követ el vele?

Na és a flashback jelenetről mit gondoltatok? Meglehetősen sokára fogalmazódott csak meg bennem, hogy hatalmas kihagyott ziccer lenne nem elmesélni, milyen érzés Sebastiennek új emléket kapni. Nagyon szerettem volna megírni ezt a valóságtól elrugaszkodott, egyszerre örömteli és érthetően ijesztő élményt. És remélem, az elhangzó információk a szerelmi szálat is sikerrel árnyalták.

A következő fejezetben foglalkozunk még ezzel a visszaemlékezés–jelenettel, és persze megpróbáljuk kimenteni Bernit, aminek során talán jobban megismerhetjük az ő lelki világát és motivációit is.

Addig is köszönöm a figyelmeteket és minden visszajelzéseteket!