A hétvége borzalmasan telt.

Ha maradt volna negatív jelző, amivel még nem illették Holmann Leventét, most azokat is mind megkapta. A tévétől, az újságoktól, a dühös kommentelők ezreitől, az ellene uszító véleményvezérektől, akik szerint valójában ő akarja tönkretenni az országot. A Hírközeg is lehozta róla a szkeptikus hangvételű beszámolóit – Réka elszoruló torokkal olvasta végig őket, és közben csak arra tudott gondolni, hogy Minának tényleg minden oka megvan kételkedni őbenne.

Folyton azon kapta magát, hogy a telefonján három új ismerősének a közösségi oldalas profilját nézegeti, mintha az valamiféle használati útmutató volna hozzájuk. Egyelőre nem állíthatta, hogy különösebben a szívébe zárta volna őket. Nehezen tudott elég optimizmust összekaparni magában ahhoz, hogy elhiggye, képes lesz velük a tartós csapatmunkára. A pénteki első találkozójuk végén ugyan sikerült nagy levegőt vennie és egyenesen rákérdeznie, miért kellett túlesnie a főszerkesztői vallatáson, de szinte értelmetlenül. Berni sűrű szabadkozások közt ragaszkodott ahhoz a magyarázathoz, hogy csak véletlenül szólta el magát Aydinnak. Réka ezt egy percig se hitte el neki, és a többiek reakciója is elég kétkedőnek tűnt ahhoz, hogy ne érezze magát emiatt paranoiásnak. Valami egyszemélyes magánakcióról lehetett szó, amibe Berni nem avatta bele a társait, jól tudva, hogy ők úgyis megállították volna benne. Kivéve Minát – ő odalett volna a gondolattól, hogy ezzel igazságot szolgáltathat egy potenciális besúgónak. Rékának egyikükkel sem volt különösebb kedve beszélgetni.

Szilárd viszont még szombat reggel üzent neki: a mozgalmukat szidó milliónyi kommentből küldött át néhány különösen elvetemültet. Réka csak akkor vette észre magán, mennyire robbanni tudna a feszültségtől, amikor ezeket elolvasva kiszakadt belőle a görcsös nevetés. Jólesett egy pillanatra elhinnie, hogy az ellenük dolgozó erők egyszerűen csak buták és szánnivalóak – és főként azt, hogy vannak új szövetségesei, akikkel az egész helyzet képébe röhöghet. Viszonzásképpen ő is keresett pár hasonlóan dühödt, elvakultan konspiráló, gyalázatos helyesírású hozzászólást, végül pedig egész hétvégén jól elszórakoztak ezek felkutatásával. Ezen túlmenően viszont egy szót sem beszélgettek. Rékának újra és újra eszébe jutott, hogy végül Szilárdról is kiderült, ugyanolyan gyanakvó vele szemben, mint Berni és Mina. Ezek után nem gondolta, hogy bármelyikük felé is őneki kellene megtennie a következő lépést.

Levente volt az egyetlen, akinek a társaságára kíváncsi lett volna, csakhogy ő teljesen elérhetetlenné vált. A fenyegetésig is eldurvuló reakciókat elnézve Mináék úgy döntöttek, a legokosabb volna a hétvégére leutaznia a szüleihez, és teljes technológiamegvonásra ítélnie magát – máskülönben képes volna minden ébren töltött percét kommentháborúzással tölteni. Réka biztos volt benne, hogy ettől függetlenül ugyanúgy kikészíti őt a várakozás. Gyűlölte, hogy nem tud most mellette állni, biztosítani őt arról, hogy nem csak ellenségei vannak ebben az országban. Felfogni sem volt képes, hogyan lehet kibírni ezt a közutálatot.

Hétfő reggel viszont már azt kívánta, bárcsak ő is elvonulhatna kicsit a világ elől. Még soha életében nem érezte magát ekkora bajban. Előre tudta, hogyan fog zajlani a napja, és teljes gyomorgörcsben telt a munkába vezető útja.

A Hírközegben egyenest a főszerkesztői irodába nyitott, és lenyomta az asztalra a magával hozott ételhordó dobozt.

– Ezt nevezem jellemfejlődésnek. Mildner Réka újabban kéretlenül is megjelenik errefelé. – Aydin megkönyvjelzőzte és félretette a könyvet, amit éppen olvasott. – Mondj valami jó hírt, mert ez a regény csak felidegesített.

– Recenziót írsz róla? – kérdezte Réka az idegességtől csúszkáló hangon, miközben kettévágta az otthon összedobott sajtos omlettet az elé készített tányérokra. Nyilvánvaló volt, hogy Aydin átlátott az érkezése valódi szándékán, de belement a téma elterelésébe:

– Hát, nem is jókedvemben bújom ezt a szennyet. Több szépirodalmi díjat fog nyerni idén, mint ahányat a két kezeden fel tudsz sorolni, és milyen alapon? Melyik elmeháborodott találta ki, hogy csak az a történet művészi, amelyikben valami jellemtelen, középszerű főhőske kijelenti, hogy a világ javíthatatlanul romlott, és igazából élni is minek kell?

Réka félúton a mozdulat közben lefagyott. A múltkori írókörrel szétzúzott alkotói önbecsülése még mindig túl törékeny volt az ilyen megjegyzésekhez. Azért megpróbált csevegő hangon felelni:

– Ja, megértem, nekem se mindig van kedvem a tragédiákhoz.

– Ugyan, hagyjál már azzal, hogy ez kedv kérdése volna. A tragédia szerinted csak valami öncélú sírdogálás? Abban mi a katartikus, hogy az elromlott, reményvesztett világban a szereplők sorsa is mind igazságtalanul alakul?

– Az élet is sokszor igazságtalan, nem? – próbálkozott Réka. De gondolhatta volna, hogy nem tanácsos ilyen közhelyekkel dobálóznia a főszerkesztője társaságában:

– Micsoda egyedi megállapítás, amit még soha senkitől nem hallottunk, Mildner Réka. Már csak azt mondd meg, mit kezdjek egy ilyen tanulsággal, ha azután semmi konstruktív nem követi.

Réka szeretett volna valami okosat felelni, de képtelen volt saját regényétől elvonatkoztatni. Sebastien megérkezése óta nemigen tudott objektív kritikai szemmel tekinteni rá, minden apró javítása inkább kettejük érzékeny barátságáról szólt, nem az ő alkotói megfontolásairól. Most azonban, mintha kényszerítették volna, hogy pár lépést hátrálva nézzen az összképre, minden kitisztult előtte. Mit közölt a világgal az eredetileg tervezett befejezése, azon túl, hogy nem éri meg reménykedni és bízni senkiben? Milyen kapaszkodót tudna adni például neki most, ebben a tényleg kétségbeejtő helyzetében? Na és milyen mondanivalóval szolgálna annak a pár embernek az országban, akik talán hajlandóak hinni nekik, de még túlságosan küzdenek a félelmeikkel a cselekvéshez?

– Mintha kissé fel lennél húzva – jegyezte meg Aydin sokatmondóan. – Mi az, mégsem jó hírrel érkeztél?

– Oké, figyelj – sóhajtott Réka hatalmasat. – Lehetséges, hogy a javaslatod ellenére a hétvégén találkoztam Holmann Leventével. Ne vágj ilyen arcot, van tovább is. Megmondtam neki, hogy fontos lenne a lapnál maradnom, és a munkámban el fogok határolódni a nézeteitől. Nem fogok bajt hozni rád.

– Akkor miért ülsz most itt? – kérdezte Aydin, azonnal átlátva az óvatos megfogalmazáson. – Az ember azt hinné, ilyen elhatározás után kimondottan kerülnéd az egyszeri kis botlásod felemlegetését.

– Épp ez a baj, nem csak egyszeri botlás volt. Támogatni szeretném őt. Még ötleteket is adtam neki, milyen nyomokon induljanak el Lantaiék lejáratásában. Amikről mind itt, a szerkesztőségben hallottam. Elköptem neki, miket kell mostanában elhallgatnunk – bökte ki Réka. Égett az arca, legszívesebben rögtön visszaszívta volna szavait. Zseniális ötlet volt az őszinteséget választania, épp csak az állásába fog kerülni. A múlt héten tökéletes kiutat kaphatott volna az egész problémából, de persze, ő képes most a teljes ellentétét csinálni az akkor belátottaknak. Gondolatban már feladta minden reményét, elbúcsúzott a szerkesztőségtől, de még a Leventéhez hasonló közellenszenvre is felkészült – Aydin viszont meg se szólalt. Némán nekilátott a reggelinek, a legteljesebb mértékben kiélvezve a hallottakat.

– De azért lehetőleg bebetonoznád magad az újságnál is. Hogy is fogalmaztál... a munkádban elhatárolódnál a nézeteitől – idézte őt, látványosan remekül szórakozva a szavain. – Nem semmi kettős ügynök lett belőled, Mildner Réka. Vajon kitől tanulhattad mindezt?

– Ne aggódj, téged sosem foglak túlszárnyalni – mosolyodott el halványan. – Persze nem kérem, hogy kiállj mellettem, ha lebukom. De mégis mit tehettem volna? Annyira dühítő volt, ahogy mindenki... ahogy mi is beszélünk őróla! Nem is tudom... talán nem csak az aktuális fejmosás miatt jöttem, hanem hogy tanácsot kérjek – bökte ki, amiben egész eddig reménykedett, bármennyire tudta, hogy semmi joga hozzá.

– Tanácsot, mi? Eldobom az agyam tőled – ingatta a fejét elvigyorodva. – Bevonulsz Pestre a jó ég tudja, honnan, de továbbra sem érdekel, nem hogy az ország, de még a saját munkahelyed sorsa sem. Két hónapig alig látlak, és valami kósza pletykából kell megtudnom, hogy valójában épp most bolygatod fel a teljes közéletet. És ahelyett, hogy meghúznád magad, külön felkeresel azzal, hogy ugyan asszisztáljak már a kis kémakcióidhoz. Még felháborodni sem tudok rajtad, annyira szórakoztató jelenség vagy.

– Gúnyolódás helyett inkább megmondhatnád, hogyan ússzam meg ezt élve.

– Dobd Holmann Leventét, dobd az újságot, vagy szórakozz egy darabig a kettős ügynök szerepedben – sorolta az ujjain Aydin. – Ez a három opció létezik. Mit vársz tőlem, a lelkiismereted hangja legyek? Tudod, mennyire alkalmatlan vagyok arra – legyintett, és mintegy mellékesen még hozzátette: – Esetleg kiteregethetem minden kollégádnak, miben mesterkedsz.

Réka döbbenetében félrenyelte az omlettet.

– Mi... miért tennéd? – kérdezte köhögve. – Megígérted, hogy köztünk marad! Mi jön most, bejelented, hogy végig átvertél?

– Miért, abból mi érdekem származna? Ugyan próbáld már meg legalább tettetni, hogy érted, hogyan működnek az emberek! Ugye, Bernadett miatt kellett tárgyalnunk a múlt héten.

– Mert hátba szúrt.

– Ne légy melodramatikus, nem áll jól. A saját érdekét nézte, és megkockáztatta, hogy azok egyezni fognak a tiéddel. Meglehetősen kitekert módon tudatta két emberrel, hogy számíthatnak egymásra.

– Hogy? – kérdezte Réka, idegesen forgatva a villát a kezében. – Mármint persze, magadban utálod a tulajdonosunkat, de neked is meg van kötve a kezed, tudjuk. Ki vagyok segítve ezzel az infóval. Te mondtad, hogy nem fogsz bevédeni engem.

– Ehhez tartom magam. De arra azért rávehetlek, hogy gondolkodj végre. Hátha belátod, hogy nincs annyi ellenséged, mint elsőre tűnik – jelentette ki Aydin. Réka felkönyökölt az asztalra, igyekezett nem túl szkeptikus arcot vágni. – Tudod, miért nem cserélték le a komplett írógárdánkat, amint átvettek minket?

– Lassan kifogytak a hatalommal kompatibilis írókból? – kérdezett rá Réka a sejtésre, ami valahol passzívan hetek óta ott volt a tudata mélyén. Aydin bólogatott:

– Valahogy úgy. Túl gyorsan akartak mindent, kezdték túlnőni magukat, szóval mi lettünk a prototípusa egy új tervnek. Azt jól felmérték, hogy ha elbocsátanak titeket, azzal szélnek eresztenek egy csapat tehetséges, jó hírű riportert, akiknek minden okuk megvan kritizálni őket. Inkább maradtatok, én is maradtam, és mind kényszerítve lettünk a szemétgyártásra. Akármit hoz a jövő, ez a nevetséges színvonal mellett mi végképp hitelünket veszítjük. Pénzért vagyunk talpnyalók, és nem hiszem, hogy ezt valaha lemoshatjuk magunkról. Nézd csak meg – fordította felé a laptopját, képernyőjén a Hírközeg főoldalával. Réka felvonta a szemöldökét.

– Aydin, mást se csinálok egész nap.

– Nem, nézd meg az újonnan felszedett elveid szemüvegén át – erősködött. Réka sóhajtva belekezdett az olvasásba. A képernyőn megjelenő összes mondatot ismerte már, eddig mégsem tűntek ennyire elfogultnak, ilyen erőszakosan győzködőnek... és ilyen unottnak. Tényleg ennyire kiégett volna a teljes szerkesztőség alig pár hét alatt? És ennyire nem érdekelne senkit, milyen lelketlen, összecsapott munkákat adnak ki a kezük közül?

– Mildner Réka, te mindvégig abban a logikai hibában éltél, hogy ellenséges terepen dolgozol. Pedig tudhatnád, ki az egyetlen, akitől tartanod kellene: attól az úriembertől, aki jó pénzért felvásárolt minket, és most elhiszi, hogy a markában tarthat téged. Csakhogy te nem vele dolgozol, hanem azokkal ott, az ajtó másik végén – intett a fejével a közös szerkesztőségi terük felé. – Egytől egyig mindannyian a rövidebbet húzták az utóbbi hetekben. Agyonhajszoltak a túlóráktól, elmondhatatlan nyomás van rajtuk. Többévnyi tartalmat, a legjobb munkáikat zúzták be, és most betegre kell cenzúrázniuk magukat. Szakadatlan kritizálják őket – én már csak tudom, én művelem a kritizálást.

– Sajnálom...

– Ne sajnáld, használd kicsit az eszed és örülj neki! A kollégáid felállva tapsolnának neked, ha keresztbetennél Lantaiéknak.

Réka jó néhány másodpercig csak pislogni tudott rá.

– Na jó, ez nem így működik – szedte össze végre magát. – Elismerem, talán kicsit elegük van, de ez nem jelenti, hogy az elveik egyeznének...

– Ha még egyszer elvekről beszélsz nekem, kidoblak az ablakon. A Holmann gyerek világa talán az elvek szerint forog, ő megengedheti ezt magának, de most normális emberekről van szó. Ők csak azt fogják fel, hogy most nagyokat szívnak, és pokolba kívánják azt, aki felelős mindezért. Kevés másik helyet találsz, ahol annyira szívből gyűlölnék a hatalmat, mint ebben a szerkesztőségben. Senki nem így tervezte, de a Hírközeg most ideális hely lett egy forradalom kirobbantásához.

– Oké, ne essünk túlzásokba azért – állította le Réka a monológot, ami túl szépnek, és ami még rosszabb, túl logikusnak hangzott. – Azt elhiszem, hogy a munkatársaimnak elege van ezekből az állapotokból. Viszont akkor nem a mi oldalunkra akarnak állni, hanem végre kimaradnának az egész játszmázásból.

– Csakhogy ez már rég nem opció. Te eddig nem igazán vettél tudomást erről, de itt hónapok óta háború van. És mi még csak nem is kívülről nézzük, hanem minden tettünkkel alakítjuk a kimenetelét, méghozzá a rossz oldalra sodródva. Valakinek meg kéne menteni minket – vonta fel a szemöldökét. – Mondjuk holnap reggel.

– Hagyjuk már ezt...

– Most rögtön szeretnéd? Sajnos nem lehet, meg kell várnod, hogy elhagyjam a szerkesztőséget. Úgy néz ki, hazalátogatok. Tudod, Ankara olyan távoli hely, hogy oda nem jut el se internet, se telefon, hiába is kerestek. Voltaképp elérhetetlen leszek pár hétig.

– Okos – mosolyodott el Réka, aztán rögtön észbe kapott. – Vagyis dehogyis az, ne is mondj ilyeneket. Kizárt, hogy engem támogassanak, páran kimondottan azt élvezik, hogy átálltunk.

– Igen, tudok róluk, és a kedvedért eltüntetem őket pár napra. Kiküldetem őket vidékre, külföldre, vagy a nyakukba varrok másfél hét szabadságot. Mire visszatérnek, már kész állapotok elé lesznek állítva, persze csak ha okosan játszol. Bízhatok benned?

– Ebben vagy úgy általában?

– Holnap reggel szónokolni fogsz nekik. Készülj fel ostoba kérdésekre.

– Miért tenném meg? – nevette ki Réka. Kezdte úgy érezni, egyedül ő maradt le arról a pillanatról, amikor a beleegyezését adta volna ebbe a képtelen tervbe. – Nem, teljesen elment az eszed. Sosem állítottam, hogy ilyesmit akarok, nem fogok semmiféle forradalmat kirobbantani, miközben te kényelmes módon hátat fordítasz nekünk – hadarta el, és tüntetőleg felállt a székből. Nem is értette magát, miért vár további érveket, győzködést, vagy miért lepődik meg, amikor Aydin csak annyit felelt:

– Oké, akkor ne. Én azzal sem veszítek semmit. Azért majd csörögj rám, amíg odaleszek, és meséld el, milyen ennél jobb tervet agyaltál ki.

– Úgy lesz – hagyta rá Réka, és ekkor még biztos is volt ebben.

Napközben alig volt ideje ezen gondolkodni: végig a munkájába merült, ugyanis a forradalomszervezés nem kifogás arra, hogy a határidőből kicsúszva adja le a riportjait, ahogy Aydin halkan megjegyezte neki délelőtt. Néha azért végignézett a teljes létszámmal futó szerkesztőségen. Most már tízszeresen megbánta, hogy az eddigi ittléte alatt alig szólt a kollégáihoz: így most legfeljebb csak megtippelni tudta a hely közhangulatát. Valóban olyan elgyötörtek és kiégettek lennének, mint azt a hirtelen benyomása láttatta vele? Tényleg kész terve van a hatalomnak arról, hogyan lehetetlenítse el őket? Réka eddig is érezte, hogy nem épp a karrierjük csúcspontja, ha visszadobják a cikkeiket azzal, hogy inkább hamis statisztikákra hivatkozzanak benne – de tényleg rosszabb ez mindannál, amit most rájuk tervez szabadítani? Aydin nemrég még azt mondta, mindannyiuk érdekében játssza el a hatalom kiszolgálóját. Miért biztatna most ennek a teljes megtagadására?

Napközben utánanézett annak az üzletembernek, aki felvásárolta a Hírközeget – gyorsan gépelve, folyton a háta mögé nézve, mintha már ezzel is tilosban járna. A férfi valóban több szállal kötődött a párthoz, de sehol nem említették, hogy bárkinek rokona vagy régi barátja lenne. Pár üzleti érdek forgott csak szóban, nem valamilyen mély meggyőződésű párthűség, amit mindennél fontosabb volna megtartania. Réka a teljes sötétségben tapogatózva próbált számolni. A Hírközeg szembefordulása a kormánnyal országos botrányt, az pedig rekordnézettséget hozna magával. Az új tulajdonosnak talán megérné szakítania a hatalommal, csak hogy megtarthassa a figyelem középpontjába került lapot. Talán nem is kellene, hogy ez végleges döntése legyen, bőven elég, ha csak novemberig, a nagy demonstrációjuk napjáig húzná az időt. De talán mindezt végig se gondolná, és reflexből rúgná ki mindannyiukat.

Amikor mindezt otthon elmesélte, Sebastien tényleg úgy lelkesedett, mintha a létező legjobb hírt kapták volna meg. Réka ezen nem lepődött meg, épp csak kezdte úgy érezni, rajta kívül mindenki egy párhuzamos valóságból reagál a történtekre.

– Tehát Berni végig jót akart neked.

– Nem, Berni végig eszközként használt a tervében – javította ki Réka. – Annyira biztos volt abban, hogy beleegyezek, és a végén úgyis minden meg lesz bocsátva neki! De jól kiszúrnék vele, ha most mégsem szervezném meg az áhított kis forradalmát – vigyorodott el dacosan. Csakhogy Sebastien tekintetéből rögtön ráébredt, mekkora csalódást okozna azzal mindenkinek. Hogy most elvileg örülnie kellene az ölébe hullott tökéletes lehetőségnek, bizonyítania kellene a társainak, akik egész eddig jogosan kételkedtek a szándékaiban. Hogy ha még ekkora kockázatot sem mer vállalni, akkor igazából keresnivalója sincsen közöttük. Levente egy teljes ország közgyűlöletének tett ki magát, ő pedig még a hülye munkahelyét is túlságosan félti a cselekvéstől?

– Hagyjál békén – temette az arcát a kezébe.

– Meg se szólaltam.

– Nem is kell, nézned is elég. Mindenre azért nem vagyok rávehető valami hősieskedős, érzelmi zsarolós nagymonológgal. Fogalmad sincs, hányféleképp végződhet ez katasztrófában – húzta fel mindkét lábát a konyhaszéken. – Oké, ha senki nem áll mellém és elbocsátanak, az nem a világ vége. De mi van, ha mindannyiukat kirúgatom? Mondjuk, tény, hogy ha tényleg kifogytak a megbízható újságírókból, akkor biztosan nem egyik napról a másikra cserélnek le minket, addig még újratervezhetünk dolgokat. De attól ez még őrültség. Mi lesz, ha a munkatársaim belemennek, aztán két nap után kihátrálnak, és egyedül hagynak az egésszel?

– Na, akkor mi lesz?

– Hát, gondolom akkor lesz egy üres lapunk meg szerkesztőségünk, amiket feltölthetünk önkéntesekkel – gondolkodott el. – Még drámaian is hangzana, hogy úgy zárjuk el az irodát, ahogy a tüntetők a házakat, tök jól jönnek az ilyen ismétlődő képek a tevékenységeinkben...

– Szerintem nem lesz itt szükség érzelmi zsarolásra.

– Most komolyan, szerinted van bármi esély is a sikerre? – kérdezett rá Réka. Sebastien hirtelen átváltott bizonytalan vállvonogatásra:

– Ne tőlem kérdezd. Nálunk otthon ezért azonnali kivégzés járna.

– Annyira köszi – borult le az asztalra sóhajtva.

A többieknek nem is említette a dilemmáját, egyelőre azt hazudta, reggel kerülte a konfrontációt a főszerkesztőjével. Jól tudta, mennyire lelkesednének egy teljes, saját oldalukra állított szerkesztőség ígéretéért. Csakhogy ők aztán könnyen beszéltek volna, nem ők készülnek veszélybe sodorni a jövőjüket. Talán jobb is volt magára maradnia a döntéssel.

Nem arról volt szó, hogy ne mert volna kockáztatni. De ha már nagyon muszáj meglépnie, hadd csinálja úgy, ahogy neki megfelel.

Leült a hálószoba asztalához egy darab papírral, és késő estig azzal foglalkozott, hogy hosszú listát készítsen az érveiből, minden lehetséges problémáról, amitől a félelem szorongatta. Úgy tűnt, már nincs a világon olyan csapás, amire ne készült volna vészforgatókönyvvel, indokai száz irányból bebiztosították őt. Egy-egy pillanatra szinte olyan volt mindezt összeírni, mint egy bonyolult cselekményszálat kidolgozni a vázlataiban. Ez a gondolat nem egészen győzte meg arról, hogy észszerűen viselkedik.

Másnap reggel is a leírtakat ismételgette magában, és ettől mintha kissé kevésbé remegtek volna léptei, amikor benyitott a Hírközeg ajtaján.

Első útja a főszerkesztői irodába vezetett. Valami cetlit, levelet keresett, vagy bármiféle jelet, akár egy máshová letett golyóstollat is, amiből jó tanácsot olvashat ki. De Aydin komolyan gondolta, hogy leveszi az ügyről a kezét. Réka még reménykedve keresgélt, amikor megszólalt a telefonja. Minden idegességére ellenére elmosolyodott, amikor látta, hogy Levente hívja őt.

– Szia, jól vagy?

– Nem tudunk belépni a számolj velünkös honlapra. Elérhetetlen a cím, letiltották az egészet – kezdte ő kétségbeesetten. – Biztos vagyok benne, hogy azért, mert már elkezdtek páran tiltakozni. A hétvégén még azt hitték, kontroll alatt tartják a dolgot, de most bebizonyosodott az ellenkezője, és ez lett a válaszuk. Minden érvünket oda töltöttük fel, az a honlap volt az alapja mindennek, amit csinálunk. Most olyan, mintha sosem lettek volna bizonyítékaink...

Levente csak mondta a magáét, teljesen beleélte magát a kétségbeesésbe. Réka döbbenten hallgatta őt. Próbálta elfogadtatni magával, hogy ha valamiféle végső érvre várt, hát most tökéletes időzítéssel hullott egy az ölébe.

És ekkor ébredt rá, hogy ő ezt végig akarta – épp csak abban reménykedett, hátha valaki más beindítja helyette az eseményeket. Hátha az egész ország spontán rájön az igazukra, hátha magától megoldódik minden, ő meg majd a háttérbe vonulva végignézheti az eseményeket. Ideje végre beismernie, hogy ez a forgatókönyv elég valószínűtlen, és jobban belegondolva lekicsinylő is. Ugyan miért is feltételezi magáról, hogy képtelen volna sikerrel járni?

Valószínűleg azért, mert a legutóbbi nyilvános szerepléséről csaknem bőgve távozott. De Aydin erre csak azt mondaná, épp ideje felülírnia azt az emléket.

– Azt hiszem, tudom a megoldást – szólt a telefonba. – Nem ígérhetek semmit, csak nyugodj meg és bízz bennem. Majd mesélek, jó?

– Réka, nem teheted le csak így – tiltakozott Levente, de ő pontosan ezt tette. Ellökte magát az asztaltól és kilépett az ajtón.

Egyetlen hosszúkás, nyitott helyiségben dolgoztak, választófalak sem húzódtak az egymásba tolt fekete asztalok között. A reggeli megbeszéléseket elöl, egy projektor kivetítője mellett tartották, amire a saját helyéről mindenki jól rálátott. Ez volt az ő színpadjuk: Rékának most is elég volt odaállnia, máris többen felfigyeltek rá. Az eredeti tervei szerint a Számolj velünk honlapot akarta kivetíteni a háta mögé, de rákeresve látta, hogy Leventének igaza volt, az valóban a semmibe veszett. Helyette a Hírközeg egyik ezzel foglalkozó anyagát nyitotta meg. Mire felegyenesedett a számítógéptől, már minden szem rá szegeződött, de ez csak egy pillanatra vette el a bátorságát a megszólalástól.

– Szóval... gondolom, mind hallottatok erről itt – intett esetlenül a háta mögé. Az egyik első asztalnál ülő kollégája rögtön rávágta:

– Már ráálltunk a témára. Vagy még több cikk kéne? Aydin üzent valamit?

– Nem, nem erről van szó. Én csak... szóval, nem szeretném, ha írnánk róla... abban a stílusban, amiben újabban írnunk kell.

Tudomása szerint ezt először mondták ki ebben az irodában. Bármennyit panaszkodtak a pluszmunkákra, a visszadobott cikkekre vagy az átszervezésekre, sosem nevezték nevén a problémát. Mennyi semmitmondó szófordulattal járták körbe a tényt, hogy hazugsággyárrá váltak! Most leszakadt róluk a képmutatás, és ez az új felismerés mindannyiukat megrázta. A vele szemben ülők tekintetében megrökönyödés támadt, de ezzel együtt valami éber kíváncsiság is; mint aki nem szívesen lép az események felé, de titkon belehalna, ha nem nézhetné végig. Réka már csak tudta: pontosan így állt a témához egy héttel ezelőtt.

– Most beszélni fogunk róla – találta meg végre a határozott hangnemét. – Végignézzük, mi zajlik itt valójában. És a végére járunk, mit gondolunk mi erről.

Nem várt a reakciójukra. Belefogott a minél hitelesebb, minden részletre kiterjedő magyarázatba, még ha ma reggelre el is veszítették az őt igazoló bizonyítékokat. Valamiért döbbent csendre számított közben – pedig hát újságíróknak adott elő. Már a második mondatába belekérdeztek, és attól kezdve újra és újra bedobott valaki egy következő észrevételt. Higgadt, értelmes elképzelések voltak mind. Réka mindre igyekezett választ adni, de nem is kellett mitől tartania: ha nem volt kielégítő a magyarázata, valaki más megtámogatta egy újabb gondolattal.

Még sosem látott ekkora feszült érdeklődést a munkatársai arcán. Egyre többen kapcsolódtak be, monológja hamarosan közös beszélgetéssé változott, ami hatalmas terhet vett le az ő válláról. Kevesen értettek egyet minden szavával, nem álltak be mögé vakon, de ez a kiérdemelt, átgondolt bizalom jobban is tetszett neki. Hiába a helyzet komolysága, képtelen volt felhagyni a mosolygással. Hát ezek lennének a gondolatok, amiknek közlésétől hetek óta megfosztja őket az újság. És elég volt a kitörésükhöz annyi, hogy valaki egyetlenegyszer szóba hozza előttük a témát!

Már most büszke volt magára. Egyértelműen érezte, hogy sikerült megteremtenie valami újat és építőt és visszafordíthatatlant ezek az emberek közt. Akárhogy is folytatódik a sorsuk, a mai reggel katarzisát semmi nem veheti el tőlük.

– Nézzétek, én semmire se kérhetlek titeket, de... – Itt elakadt a szava. Ekkor jött csak rá: ő maga is annyira idegenkedett a nagymonológoktól, hogy nekik sem készült ilyesmivel. Nem tudott volna hitelesen beszélni igazságérzetről, bátorságról, morális kötelezettségekről, amikor saját magát sem azokkal győzte meg. Aydin is megmondta, nem áll neki jól a melodráma. Hamarabb fog egy világvégével is számoló érvlistára hallgatni.

– De mindannyiunknak sokkal jobban megérné, ha mostantól őszintén írnánk – vágta ki magát, azonnali megrökönyödést kiváltva a társaiból. – Szerintem nektek is ugyanolyan elegetek van a nyomásból. Épp most vágjuk el a teljes jövőbeli karrierünket ezzel a talpnyalással, miközben volna bennünk potenciál arra is, hogy igazi cikkeket írjunk, igazi véleményekkel. Az előbb olyan jó észrevételeitek voltak, miért hagynánk veszni őket? Egyre zuhan a színvonalunk, amióta még csak nem is gondoljuk komolyan, amiket leírunk. Viszont ha visszahoznánk, ami korábban megvolt bennünk...

– Az azonnal fennakadna a szűrőn – intett egyikük a főszerkesztői iroda felé.

– Aydin egyetért velem. Az ő engedélyével, sőt biztatásával jöttem.

Erre ők fészkelődni kezdtek: páran hitetlenkedve kérdezgették egymást erről, mások épp azt jelentették be a mellettük ülőnek, hogy rég sejtettek ilyesmit a felettesükről. Ha az volt a célja, hogy senki se sejtse róla, kinek a pártján áll, tényleg alapos munkát végzett.

– Mondom, hogyan fog zajlani a következő pár hónap – folytatta Réka, és szerette volna elhinni magáról, hogy most egészen úgy hangzik, mint a főszerkesztője. – A kormány rohamtempóban átveszi az összes újságot, ami számít. Sehol nem találni normális híreket. Csakhogy ezzel párhuzamosan egyre többen felfigyelnek a mozgalom mondanivalójára, és ők olvasnának a másik oldalról is. Szó szerint hiánypótlóak leszünk, és ezt a tulajdonosunk is be fogja látni. És többet fog érni neki a belénk fektetett pénze, mint a párt iránt hűsége. Persze, attól függetlenül az állam keresztbetesz nekünk, ahol csak lehet, de már nem teheti semmissé, hogy ellene fordultunk.

– Ez még így is kétesélyes – rázta a fejét ismét valaki. – Nem mondom, hogy nem fogott meg, de ha másoknak meg nem tetszik...

Réka rátámaszkodott a projektor kis asztalára, ami ettől megbillent. Korábban nem volt ezzel gondjuk – bár korábban nem is helyeztek egy összehajtott papírlapot az egyik lába alá. Túl egyértelmű helyzet volt ahhoz, hogy ne értelmezze jelnek, hogy ne hajoljon le érte és hajtsa szét a cetlit.

Ne hadarj. Hitesd el, hogy mindent tudsz. És ne szövegelj túl sokat, nem eladni akarsz nekik.

Az ismerős kézírás ennyit üzent neki. Még hogy leveszed a kezed rólunk, gondolta Réka elmosolyodva. Zsebre tette a cetlit, és újra felvette a szemkontaktust a munkatársaival.

– Akkor nem tudjuk megcsinálni. És nem is fogjuk – jelentette ki. – Akkor ez csak egy hülye kirohanásom volt, amit felejtsetek el. Nem foglak kérlelni titeket, szerintem mind felfogtuk a téteket. Benne vagytok mindannyian, vagy sem?

***

Sziasztok!

Úúúúgy szeretem azokat a fejezeteket, amiket ilyen drámai függővégnél lehet félbevágni! :D Mit gondoltok, mennyi esély lesz az igenlő válaszra - és ami talán még fontosabb, mennyire fogja Réka megbánni ezt a "hülye kirohanását"? 

Azt egynek szerencsére megígérhetem, hogy bármi is lesz a döntés, az kissé közelebb hozza Rékát a kis csapat többi tagjához. És akkor innentől kezdve elkezdheti megtanulni, hogyan navigáljon olyan helyzeteket, amikben, izé, vannak barátai.

A következő rész szokás szerint jövő kedden, november 2-án érkezik, addig is köszönöm a figyelmeteket és a visszajelzéseket!