Réka zavart mosollyal hallgatta végig Sebastien lelkes áradozását, és nem győzte hangsúlyozni, hogy egyetlen találkozóba egyezett csak bele, nem haláláig tartó hűségével esküdött fel a mozgalmukra. Amikor viszont megüzente Leventének a szerkesztőségben történteket és a végre meghozott döntését, már nem tudta elrejteni arcáról az izgatott büszkeséget. Azért sikerült kellően szűkszavúan fogalmaznia ahhoz, hogy azzal Leventét garantáltan az őrületbe kergesse. Minden konkrét részletet a másnapi találkozójukra ígért, amire mindannyiukat elhívta, azután nem is írt vissza az értetlenkedő válaszüzenetekre.

Sebastien kicsit sem csodálta, hogy Levente másnap már a többiek érkezése előtt fél órával felcsöngetett hozzájuk. A nappaliból hallgatta kettejüket: nem egészen tudta eldönteni, hogy elítélje Rékát, vagy jót szórakozzon azon, ahogy teljes természetességgel ajtót nyit neki:

– Azta, ennyire sürgős megtartanunk azt a szakmai kávézást?

– Miért csatlakoznál hozzánk?

– Teljesen eláztál... olyan hülye vagy, egy esernyőt kinyitni se volt időd útközben? Haza se mentél az állomásról, azért van nálad bőrönd? – nevette ki Réka hitetlenkedve. – Ennyire azért nem volt sokkoló az üzenetem.

– Ne szórakozz velem, dehogyisnem az volt! Hogyhogy segítenél nekünk?

– Mert hallottam pár dologról, ami a hasznotokra válna. – A büszkeség tisztán kicsengett Réka hangjából. – Tudod, mostanában a főszerkesztőnknek a kezünkre kell csapnia, ha véletlenül a hatalomnak kínos témákba nyúlunk bele. Összeírtam pár ilyen ügyet, amikről odabent hallottam. Persze elég kezdetleges ötletek, nem is állítom, hogy mindegyikkel kormányt lehet buktatni, de ha beválnak, akkor továbbiaknak is utánajárhatok. Csak lehetőleg ne hangoztassátok ész nélkül, hogy tőlem tudtok ezekről. Így is rezeg a léc a főszerkesztőmnél, meg hát mit kezdenétek egy állástalan újságíróval...

Hosszú csend következett, és ritka pillanat: Leventének teljesen elakadt a szava.

– Ezt... ezt tényleg megtennéd?

– Egy ideig biztosan menne. Segítenék vele?

– Elmondhatatlanul sokat, annyi mindent megoldana egy kontakt az egyik újságjuktól... de nem ez a lényeg – tette hozzá gyorsan, mint aki fél beleélni magát a felajánlott lehetőségbe. – Nem kell miattam belevágnod ebbe, én sosem kértem volna ilyesmit tőled. Azt hiszem, azon is túlléptem volna, ha egyenesen a kormánynak dolgoznál.

Sebastien kezdte úgy érezni, hogy ezt a beszélgetést nem kellene a szomszéd szobából hívatlan közönségként hallgatnia. Tisztán maga elé tudta képzelni, hogy Réka elvörösödik egy pillanatra, mielőtt kivágná magát:

– Nem kell aggódnod, nem miattad döntöttem így. Vegyük úgy, hogy véletlenül épp megegyeznek a céljaink, és én nagyon örülök ennek a véletlennek.

Levente még mindig teljes sokkban lépett be a nappaliba. Amint Réka eltűnt egy percre a belső szoba felé, Sebastienhez fordult:

– Miattad csinálja ezt?

– Hát, sok tényező közrejátszott – felelt ő diplomatikusan. Nem igazán tudta volna úgy elmesélni a tegnapi vitájukat, hogy azt bárki megértse kettejükön kívül.

– De ugye, szerinted is őrültség? Hogyan beszélhetném le?

– Dehogyis akarod te lebeszélni – állapította meg Sebastien. A döbbenet és az aggodalom ugyanis csak egy pillanatra tudta elfedni Levente arcán a legerősebb érzését: az elragadtatott ámulatot Réka döntése iránt. Eddig sem volt kérdés, hogy bármennyire is igyekezett tiszteletben tartani a különbségeiket, titkon végig ilyesmiben reménykedett. Még ha pár napig élvezték is a sorsüldözött szerelmesek szerepét, mindketten tudhatták, hogy jövőjük így nem lesz, és minden vitájuk csak az elkerülhetetlen végszó időpontját tolja ki egy-egy nappal. Most viszont Leventének minden oka megvolt a fellegekben járni. Az elmúlt napok első jó híreként kapta meg tegnap Réka üzenetét. A milliónyi ellenség mellé, akiket mostanában szerzett, már nagyon kijárt egy új szövetséges is.

Sebastien most már egyértelműen érezte, hogy magukra kellene hagynia őket. Szükségük volt arra, hogy őszintén beszélhessenek kettesben, hogy az eddigi odaszólogatásaikat, dühös célozgatásaikat és értelmetlen versengéseiket maguk mögött hagyhassák, és végre felismerjék, mekkora fal omlott le kettejük közt. Úgy fél órájuk volt még Mináék érkezéséig: az az ő szerencsétlenkedéseikkel együtt is bőven elég idő ahhoz, hogy végre kezdeményezzenek egymásnál. De amint Sebastien megindult volna az előtér felé, Réka visszaérkezett és odaszólt neki:

– Maradj csak, szeretném elmondani az összes részletet.

Leült a kanapéra, kettejük közé, és kiterített eléjük az asztalra egy papírlapot. Különféle személyek és szervezetek nevei szerepeltek rajta, de semmiféle további magyarázat nem volt melléjük fűzve. Nagy részük Sebastiennek is ismerős volt azokból a napokból, amikor válogatás nélkül olvasott el minden hírt az országról, csak hogy ne tűnjön olyan tudatlannak Leventéék előtt.

– Ennyi mindent összeszedtél tegnap óta? – kérdezett rá. A listát ő sem látta korábban, Réka nem avatta be részletekbe arról, pontosan milyen információkkal akarja őket segíteni. Most is csak megvonta a vállát:

– Egész sok mindenre vissza tudtam emlékezni. Elképzelhető, hogy fejben egy ideje már gyűjtögettem a hasonló eseteket.

Belekezdett abba, hogyan futottak bele a kollégái ezekbe a hatalomnak kellemetlen témákba. Magyarázott a külügyminiszter és a választási iroda összeköttetéseiről, a kampányra elszámolt pénzek gyanús összegéről vagy olyan építési szerződésekről, amik épp a kormányprogram visszásságait igazolták. Amikor az egyetemek létszámleépítéséről szóló feltételezéshez jutottak, Levente elkeseredetten pattant fel, hogy velük szemben járkálva magyarázzon:

– Hát persze, hogy bejátsszák ezt az aljasságot... eddig tart az összes sekélyes ígéretük a fejlődésről, mi? Mennyire szánalmas, kétségbeesett lépés ez, tanulatlanságban tartani az embereket, nehogy megkérdőjelezzenek bármit, nehogy esélyük legyen változtatni a dolgokon... tegyük tönkre a következő generációt is, nehogy véletlenül valakinek eszébe jusson leváltani minket, igaz? Mi lesz a következő, a teljes oktatásban csak az vehet részt, aki személyesen megfelel az ő elveiknek?

– Levi, hagyd ezt abba – vágott közbe Sebastien. Az első szavai óta a papírjával foglalkozó Rékát figyelte, annyira tartott tőle, hogy ő egy ilyen indulatos monológ után fog kiábrándulni Leventéből, vagy akár az egész mozgalmukból is. Nem akarta túlfélteni Rékát, de nem is olyan új társaságot tervezett neki szerezni, ahol teljesen mindennapos ilyen érzéketlenül beszélniük egymással. Levente elhallgatott, láthatóan azonnal megértette, milyen határokat lépett túl. Zavartan kapkodta a tekintetét kettejük közt, mint aki azt várja, melyikük osztja ki őt először.

– Mi az? – nézett fel Réka. Sebastien most vette csak észre, hogy a papír hátuljára az elhangzó szavakat jegyzetelte le. – Mondd tovább, ezek tök jó érvek, beleépíthetnéd őket a mozgósító szövegeinkbe. Az utolsó mondatodat egyelőre nem használnám, ne adjunk nekik ötleteket olyasmire, ami még nem merült fel, de a többi simán mehet. Amúgy meg tiszta hülye, aki egy induló mozgalom idejében maga ellen fordítja az egyetemistákat, nem? – ráncolta a szemöldökét. – Annyira átgondolatlan lépés ezt a következő hónapokra tervezniük, ha nem volt elég eszük már a tavasszal meglépni, akkor a helyükben inkább elengedném, amíg ilyen szervezkedések vannak napirenden. Ha a sok csalás meg korrupció mellett még ez is kiderül, biztosan számíthatunk egy csomó egyetemi kar támogatására.

– Igen... igen, igazad van – dadogta Levente megkönnyebbülten. Az elhangzó szavak minden indulatot letöröltek az arcáról: rögtön visszaült melléjük, és belevágott annak a tervezgetésébe, hogyan kellene a hallgatókat mozgósítani. Rékával felsorolták a különböző karokon tanuló vagy dolgozó ismerőseiket, és teljes elszántsággal, a lelkesedéstől egymás szavába vágva ötleteltek arról, hogyan vegyék rá őket a szerveződésre.

Sebastien igyekezett elég tanáccsal közbeszólni, ellensúlyozni a tényt, hogy személyes kapcsolatokkal nem tud hozzájárulni a témához. Újra és újra elmosolyodott azon, mennyi optimizmus csendült ki közben Rékáék hangjából is. Ő már napok óta megingathatatlan volt abban, hogy egyelőre csak azért tűnik olyan reménytelennek a helyzetük, azért hallanak minden irányból szidalmazó véleményeket, mert az emberek még az első sokk időszakában járnak. Ettől még nem szabad elhinniük, hogy idővel ne találnának rá a támogatóikra. Most senki nem akar első lenni, megtörni az ellenséges csendet és elköteleződni egy ennyire rossz fogadtatású mozgalom mellett. De ha végre felmutathatnának nekik valamiféle győzelmet, attól fogva egyre könnyebb volna irányításuk alatt tartani az eseményeket, és idővel a támogatóik kezébe helyezni a sorsukat.

Már az ország számos egyetemét megjárták elméletben, amikor ismét csöngettek hozzájuk.

Sebastien elég biztosra sejtette, hogy eddig tartott a mai megbeszélésük zökkenőmentes része. Amíg Mina levette a kabátját, Szilárd fordult először Rékához, és ez úgy harminc másodperccel halasztotta az elkerülhetetlen katasztrófát:

– Ezer, egy, ötven, ötszáz – mondta, miután bemutatkoztak. – Római számokkal kezdődik a vezetékneved. Kérlek, mondd, hogy már használtad kódként.

– Hát, erre nagyon szeretnék nemmel válaszolni, de sajnos így volt – nevette el magát Réka. – Még úgy az alsó tagozatos játékainkban, sikerült beletalálnod. Legalább megvan, mi lesz a kódnevem valamelyik titkos bevetésünkön.

– Te jóval regényesebbnek képzeled a tevékenységeinket a valóságnál.

– Vagy csak óvatos vagyok. A kódnév azért is kell, hogy eltűnhessek, ha egy egész államhatalom kezd el üldözni engem.

– Túl sok hírt olvastál, azért hiszed, hogy ennyire közveszélyes őrültek lennénk?

– Még hogy csak olvasta őket – nevetett fel Mina sötéten. – Hallottuk, hogy hírközeges vagy – lépett egyet közelebb hozzájuk. A belépése óta ellenségesen méregette Rékát, aki viszont nem hátrált meg a tolakodó kérdéstől:

– Így van. De hidd el, én hamarabb voltam a lapnál, mint Lantaiék.

– Attól még gyanús, hogy segítenél nekünk – fonta össze a karját Mina. – Miért csinálod?

– Mondjuk azt, hogy az utóbbi időben felgyorsultak az események. Muszáj volt döntenem, ki mellett szeretnék állni.

– Szóval kilépsz? Vagy pár nap múlva kirúgnak, amiért mellénk álltál, tökmindegy.

– Ezt inkább elkerülném, ha lehet. – Rékának láthatóan egyre inkább nehezére esett egy türelmes mosolyt címeznie a szavai mellé. Mina csak vállat vont:

– Esélytelen, de te tudod. Berni itt lesz?

– Írtam neki is, nemsokára érkezik – szólt Levente. Ő is feszülten figyelte Minát, láthatóan zavarta az előző jelenet, de Sebastien örült, hogy nem szólt közbe. Okosabb döntés volt, hogy hagyta Rékát kiállni magáért, saját jogán kivívni új társainak bizalmát. – Odáig lesz a lelkesedéstől, ha látja, milyen új feladatokat fog kapni.

Sebastien észrevette, hogy Réka erre egy ideges grimaszt vágott. Sejtette róla, hogy az új elhatározása ellenére sem szűnt meg neheztelni Bernire, és talán egyszerűbb lett volna tegnap azt üzenni Leventének, hogy őt ne hívja magával. Mégsem féltette őket az újabb találkozástól. Biztosra tudta, hogy valamilyen félreértésről volt csak szó, és külön örült annak, hogy ma végre lehetőségük lesz ezt szemtől szembe tisztázni.

– Képzeljétek, a napokban nem csak mi aktivizáltuk magunkat – mesélte közben Szilárd. Belépett a nappaliba, és egy rosszalló pillantást címzett Minának, aki csak erre volt hajlandó követni őket az előszobából. – Tegnap elkezdték a belső kivizsgálást arról, hogy a szavazatszámláló programtól melyikük szivárogtathatta ki az eredményeket.

– Mennyire tartsunk ettől? – kérdezte Levente. – Gyanítják, hogy te vagy az?

– Nem tudom, nem hiszem. Harminc nap múlva hajlandóak közölni az eredményt.

– Szóval csak a nagy tüntetésünk után. Addig tudsz köztünk maradni, igaz? Mert akkor mi sem egyszerűbb, ha addigra kellő nyomást gyakorlunk, és elérjük a kivizsgálást, már nem tudnak téged felelősségre vonni.

– Pontosan ennyire empatikus reakcióra számítottam tőled – állapította meg Szilárd. – De igen, ilyesmiben reménykedem. Plusz egy indok arra, hogy összekapjuk magunkat, mi?

– Azt mondtad, azonnal visszanyomozható a tettes. Igazából nincs is mit nyomozni, annyit elég tudniuk, hogy ismered Levit – emlékeztette Sebastien. Nagyon rossz sejtelmei támadtak, és fel nem tudta fogni, miért veszi ezt mindenki ennyire félvállról, miért válaszol Szilárd is teljes nyugalommal:

– Gondolom, szerencsétlenkednek az eljárással.

– Nem. – Mindenki értetlenül kapta felé a fejét, és Sebastien csak ebből jött rá, mennyire hangosan bukhatott ez ki belőle. – Nem, egyáltalán nem véletlen, hogy most kivárnak. Rég tudják, hogy te voltál, de most figyelik a további lépéseidet. Vagy te megúszod az egészet, mert rákenik valaki másra, aki éppen a leginkább útban van nekik...

– Most elég nagy logikai ugrásokat teszel abból, hogy még nem csuktak le – tette fel a kezét Szilárd. Zavartan elnevette magát, amivel Sebastient egyre inkább felhúzta. – Mi az egyáltalán, hogy az útjukban állunk-e?

– Mert szerinted mire kell nekik egy teljes hónap?

– Fogalmam sincs. De most tulajdonképpen azt állítod, hogy épp tönkreteszem valamelyik volt munkatársam életét? Inkább adjam fel magamat önként, vagy mit vársz tőlem?

– Nem tudom... – Sebastien nem tudott higgadtan gondolkodni. Az egész túlságosan váratlanul érte, hirtelen maga se tudta megfogalmazni, mit akar megértetni velük. Azt mégsem mondhatta, hogy ha listát kellene írnia arról, milyen tapasztalatainak nem akarja soha kitenni őket, az első pontként biztosan ez a helyzet szerepelne. – Nekem azt mondtad, szeretnéd végre vállalni a felelősséget, most mégsem egészen úgy viselkedsz.

– Ez megint az a húzásod, amikor a lehető legrosszabb forgatókönyvet vetíted elénk, hátha a lelkiismeret-furdalástól összekapjuk magunkat? – kérdezett rá Mina. – Mert minden egyes alkalommal nem fog működni.

– Réka... – Sebastien kétségbeesetten fordult felé. Neki meg kellene értenie a félelmét, ő mindenkinél jobban tudta, mit kellett átélnie három évvel ezelőtt. Hogy akkor sem számított, ki terjesztette az egyetemen azokat a lázító jelszavakat, és ki látta el az ellenállás tagjait az orvosi kar laborjainak vegyszerkészleteivel. Azóta sem tudta meg, hogy valamelyik társa megtette-e egyáltalán mindezeket, vagy az egész merő hazugság volt, hogy őt előállíthassák. És ott is hosszas kivizsgálást ígértek, végigjátszották az összes kihallgatást, mégis azt állították elő, akit már hónapok óta megfigyeltek, próbálták rajtakapni hazugságon, csaláson, de végig tudták, hogy ennél erősebb vádat kell a nyakába varrni, hogy súlya legyen a letartóztatásának...

– Megértem, hogy aggódsz, de... – Réka nem fejezte be a mondatot, nem is volt rá szükség. De túlreagálod, de nem vonhatsz állandóan párhuzamokat a tapasztalataiddal, amikor te is tudod, hogy ez még nem az a világ. De az nekem sosem valóság volt, csak egy okos írói húzás, amivel rávettelek, hogy megszökj otthonról és csatlakozz az ellenálláshoz. Bármennyire is együtt érzett Sebastiennel, nem volt hatalma valós fenyegetést csinálni valamiből, ami a társaiknak is inkább egy kitalált disztópia kegyetlenségének hangzana.

– Hát, pedig az ezer százalék, hogy nem hagyhatsz itt minket, amíg nem fegyverrel kényszerítenek rá – jelentette ki Mina. Addigra már az asztalon hagyott névlistát nézegette, pontosan olyan arccal, mint aki előre eldöntötte, hogy bele fog kötni benne valamelyik részletbe. – Lantai Henriett? – olvasta fel az egyik nevet számon kérő hangon. – Hű, legalább ambiciózusak lettünk. Komolyan családtagokra megyünk?

– Lantai Emma unokahúga – magyarázta Réka készségesen. Úgy tűnt, egyelőre a türelmet választja taktikaként Mina ellenségességével szemben. – Még konkrétan egyetemre jár a csaj, utolsó éves jogász, és gyakornok a pártban. Legalábbis a beosztása szerint, de biztosan nagyobb rálátása van a belső ügyekre, mint sok magas pozíciójú beosztottjuknak. Egy kollégám szeretett volna még régebben utánanyomozni, a szüleire egy rakat korrupciós ügyet rá lehet kenni, amikkel valószínűleg ő is képben van. De megtiltották nekünk, hogy behatóan foglalkozzunk a témával, azt meg főleg, hogy a csajt zaklassuk. Meg is értem, annyira gyenge láncszemnek tűnik, hogy szinte már etikátlan célba venni őt.

– Ha tényleg ilyen egyszerű eset, akkor nem kell ide Berni tehetsége – vetette fel Szilárd. – Van pár név, amit átvállalhatunk? Fél éve asszisztálok az akcióiban, most már én is kipróbálnám a beépülést.

– Hagyd ezt a kalandvágyó szöveget, úgysem hisszük el neked – vigyorodott el Levente. – Csak kiakaszt, mennyi kockázat van abban, ha egyetlen ember felel az összes összeköttetésünkért.

– Rossz nézni, ahogy folyton a lebukás közelében jár, oké? De jól van, ti is csinálhatjátok, én nem ragaszkodom hozzá.

– A sztorihoz hozzátartozik, hogy a munkatársaim egy társkeresőn megtalálták a lány profilját – folytatta Réka. – Szóval mi sem egyszerűbb, csak el kell érni, hogy randizzon valamelyikőtökkel.

– Akkor viszont végképp kiszálltam – ütögette meg Szilárd a jegygyűrűjét. Réka és Sebastien tekintete összetalálkozott. Látta rajta, hogy máris megbánta az ötlet felvetését: nyilván semmi kedve Leventének javasolni, hogy egy idegen lánnyal találkozgasson. De ugye, nem lesz olyan elszánt, hogy képes legyen ezzel Sebastienhez fordulni? Felfogja vajon, mekkora képtelenség bárkivel kikezdenie ebben a világban, még ha csak színjátékból is? Vagy éppen most ismeri fel, micsoda lehetőség hullott az ölébe? Hiszen így végre elfeledtethetné vele Junipert, és tárgytalanná tehetné az összes eddigi vitájukat a történet befejezéséről...

– Mina, megpróbálnád te? – mondta ki gyorsan Sebastien. A megszólított reflexből kinevette őt.

– A jellemzése melyik részéből jutottál arra, hogy érdeklik a lányok? Pláne arra, hogy a nagynénije elengedi randizni velük? – Előkapta a telefonját, és megnyitott rajta valami társkereső alkalmazást. – Tudod, mit, rákeresek a nevére, de csak hogy elismerhesd az igazam, és...

Elakadt a szava. Meglepődve mutatta körbe a képernyőt, amin egy kék nyári ruhát viselő, göndör hajú fiatal lány mosolygott. Épp eléggé hasonlított Lantai Emmára ahhoz, hogy Sebastient kirázza a hideg.

– Lányokra is be van állítva a profilja. Szóval így állunk – méregette a képet Mina felvont szemöldökkel. – Végülis miért ne? Bejelölöm, oké?

– Várj kicsit, talán mégsem kéne – szólt közbe Levente, amire Mina felkapta a fejét:

– Érdekes, Berninek sosem mondasz ilyet.

– Berni soha nem randizna az informátoraival. Még csak az kéne, hogy valamelyiküket ne tudja aztán lerázni magáról. Különben is, te fizikailag képtelen vagy megjátszani, hogy kedvelsz valakit. Mégis hogyan akarod elhitetni vele, hogy tetszik neked?

– Igenis ki fogom bírni. Nem én kapok dührohamot, akárhányszor csak megemlítik előttem Lantai Emmát.

– Mégis hogy jön ez ide?

– Úgy, hogy elég vicces, hogy engem tartasz gyerekesnek, miközben te ilyeneket művelsz!

– Szerintem is jó ötlet – mondta Réka, megpróbálkozva egy bátorító mosollyal Mina felé. – Jelöld be nyugodtan Henriettet, biztosan menni fog. Nem is azt kell megjátszanod, hogy bírod Lantaiékat, csak azt, hogy nincs közöd a szervezkedéseinkhez.

– Szuper, és majd segítesz eltanulni a kétszínűséget, jó?

– Miről beszélsz? – csattant fel Levente. – Kész, nem engedjük őt a csaj közelébe, nem hiszem, hogy öt percig is bírná...

– Én meg azt nem hinném, hogy te vagy a főnökünk mindenben – jelentette ki Szilárd. Meglepően ingerültnek tűnt, és Sebastiennek az első találkozásuk jutott eszébe, amikor megmondta neki, hogy meg kellene tanulnia kiállnia magáért. – Segíts neki, ha szerinted kihívás ez a feladat, de az engedélyedre nem szorul rá.

Levente odafordult Sebastienhez, láthatóan támogatást kérve, de ő csak szótlanul feltette a kezét. Hiába értette meg ugyanúgy az ötlet buktatóit, a múltkori beszélgetésük után tartozott Minának annyival, hogy bizalmat szavazzon neki. Különben is, ennél kockázatosabb tervekbe is belement volna, csak hogy ne őt küldjék el randira idegen lányokkal.

– Levi már tollba mondja a nagymonológjait? – Mina közben megfordította a lapot, ahol észrevette az előző beszélgetésük jegyzeteit. Réka sietett megmagyarázni:

– Ezeket csak magamnak írtam le, az egyetemek mozgósításáról beszéltünk.

– Zsanett most kezdte az ápolóképzőt, szervezhetne valamit a Semmelweisen, nem? – fordult Levente Szilárdhoz, aki erre szabályosan összerezzent.

– Szerintem rossz ötlet volna...

– Megbeszéltük, hogy nem húzod sokáig a titkolózást. Őszintén, már azt csodálom, hogy egész nyáron ez ment. Csak a saját dolgodat nehezíted ezzel.

– Nem sok fogalmad van neked arról, milyen nehéz az én dolgom.

– Ugyan már, semmi kifogása nem lenne ellenünk. Nem olyan ijedősnek ismertem meg, hogy rögtön válóperért rohanjon egy ilyen hírtől.

– Várj, szóval a feleséged egyáltalán nem tud rólunk? – kérdezett rá Sebastien. – Még ezzel is nehezíteni akarod a dolgodat? Egy hónapon át fognak téged figyelni, őrá is biztosan rászállnak, és ha fogalma sincs arról, hogy falaznia kéne neked...

– Te honnan veszel ilyeneket? – kérdezett rá Szilárd őszinte meglepődéssel. Sebastien hiába nézett körbe segítségért, mindenki tekintetében azt látta, hogy túlreagálja a helyzetet. Szívesen beszámolt volna nekik a saját tapasztalatai minden részletéről, hátha akkor majd kevésbé tartják paranoiásnak – de ekkor ráébredt, hogy még azzal sem tudná meggyőzni őket. A társai sajnálnák őt, megértenék a helyzetét, de továbbra sem látnák be, miért kellene most ugyanettől a kimeneteltől tartaniuk. Mina jól mondta, nem vetítheti eléjük állandóan a lehető legrosszabb forgatókönyvet. Ha folyton egy elképzelt disztópia legaljasabb húzásaitól rettegnek, akkor az óvatosságtól semerre nem fognak haladni. Hát csak összefont karral szúrt oda egy utolsó megjegyzést:

– Nem értem, hogyan tudnál végig titkolózni.

– Egyetértek. Akkor megegyezhetünk abban, hogy elmondod Zsanettnek? – kérdezett rá Levente. Mina a szemét forgatta:

– Ugyan már, Levi, te nem miattuk aggódsz, csak hiányolsz plusz egy beszervezhető főt. Le lehet akadni róluk. Tudod, nem mindenkinek az az elképzelése a tökéletes kapcsolatról, hogy...

– Megértettem – vágott közbe Levente gyorsan, mielőtt a mondat folytatása elhangozhatott volna. – Jó, megegyeztünk, nem fogom erőltetni. Esetleg később visszatérünk rá, rendben?

Sebastien rávágta volna, hogy egyáltalán nincs rendben, de abban a pillanatban kopogtak a bejárati ajtón.

– Sziasztok, egy nagyon aranyos szomszédotok beengedett a kapuban, remélem, nem gond – lépett az előszobába Berni. Réka erre megfeszülve egyenesedett fel a kanapén, Berni minden mozdulatát szemmel tartva. – És ezer bocsánat a késésért, ne tudjátok meg, meddig vártam a taxira, egy fél élet volt eljutni ide a Ritz-Carltonból...

– Mégis mit... tudod mit, azért se kérdezek rá, mit kerestél ott – döntötte el Mina. – Képzeld, randizni fogok.

– Komolyan? Mesélj csak el mindent a lányról! – kiáltott fel, mire ő megmutatta neki a telefonján Henriett profilját. – Ó, ez tényleg nem semmi, büszke vagyok rád! Egyébként róla sokat hallottam már, személyesen sajnos nem ismerem, de elvileg nagyon bájos lány, már ha eltekintesz a munkakörétől. Kinyomozhatok további részleteket, ha szeretnél valamiféle kiindulópontot, borzasztóan örülnék, ha ez összejönne neked. Na és nekem találtatok valakiket?

– Bőven, de egyikük se ennyire csinos – felelt Mina, amire Berni csak legyintett, majd olvasgatni kezdte a papírt. – Ismersz közülük valakit?

– Adj három napot, és ismerni fogok. Annak pedig annyira örülök, hogy ezek szerint csatlakozol hozzánk! – fordult ekkor Réka felé. Sebastien nem tudta eldönteni róla, hogy tényleg nem érzékeli a múltkori húzása miatti feszültséget, vagy szándékosan játssza a tudatlant. – Nagyon meglepett a hír, persze a legjobb értelemben, már annyira szerettelek volna jobban megismerni, arról nem is beszélve, hogy neked különösen jó összeköttetéseid lehetnek. Tényleg, szabad tudni, miért döntöttél így? Ó, te jó ég, ugye nem rúgtak ki?

– Kész csoda, de nem – felelt ő szűkszavúan, karját összefonva. – Pedig a főszerkesztőm hallott rólam pár téves infót...

– Csodás, ennek annyira örülök! Mutasd, kérlek, azt a listát – tért vissza az eredeti témához, mint aki meg se hallotta a célzást. – Igen, további részletekre mindenképp szükségem lesz, de Réka segítségére biztosan számíthatok ebben. Annyi mindenről tudhatnak ezek az emberek, amikkel hatalmas botrányokat okozhatunk, borzasztó belegondolni, hogy vannak, akik ezeket éveken át eltitkolnák...

– Ja, például a médiában nekik dolgozók – vágta rá Mina, kihívóan Rékát figyelve. – Ennél a vacak listánál biztos több van elrejtve a talpnyaló szerkesztőségekben.

– Réka így is sokat kockáztat azzal, hogy kihozta őket. És jóval előrébb vagyunk vele, mint tegnap ilyenkor – jelentette ki Levente élesen. – Egyébként elkezdtem vázlatokat írni néhány bejegyzéshez a honlapra, amik részletesebben elmagyaráznák a kifogásainkat a programmal kapcsolatban. Berni, neked átküldtem, olvastad őket?

– Igen, tegnap este megnéztem. – Berni hangjából alig érezhető bizonytalanság csendült ki. – Sok témát átfogtál benne, az mindenképpen jó. És érződik benne, mennyire komolyan veszed, nagyon... intelligensnek hangzol benne.

– Szóval az átlagember egy szót sem fog érteni belőle? – kérdezett rá Sebastien elmosolyodva. Bernin kívül mindenki más is úgy bólogatott, mintha mind olvasták volna a szöveget. Levente sértődötten tiltakozott:

– Nem, ebből most nem engedek, nem fogom lebutítani a szöveget. Aki túl bonyolultnak találja, az majd felnyit hozzá egy szótárt. De nem fogok szakmaiatlannak tűnni, csak hogy megkönnyítsem a szövegértés feladatukat, nem óvodásoknak szánom ezt a mozgalmat.

– Valaki hallgattassa őt el – kérte Szilárd, arcát a kezébe temetve. Réka halványan elvigyorodott erre, aztán Leventéhez fordult:

– Levi, lesz olyan eset, amikor jól fog jönni a szakmai tudásod, de most okosabb volna egyszerűsíteni a mondanivalónkon.

– Az embereknek kötődniük kell hozzád, máskülönben nem hisznek neked – bólogatott Sebastien is. – És az nem megy, ha folyton csak a bonyolult adatokról meg összefüggésekről magyarázol. Lantai már adja a megközelíthetetlen, profi imázst. Neked nem ezt kéne utánoznod, egy nála szimpatikusabb lehetőségnek kell feltűnnöd.

– Szerintem meg az a szerethető, aki önmagát adja. Levi nyugodtan szerepelhet a maga stílusában, nem kell megjátszania magát. Majd a média úgyis szinkrontolmácsolja a beszédeit normális magyar nyelvre – vélte Mina egy cinkos vigyorral. De mielőtt Sebastien elhihette volna róla, hogy a békítő szerepét vette fel, még hozzátette. – Vagy legalábbis megtennék, ha nem a talpnyalásra és megtévesztésre szakosodna mindegyikük.

– Hagyd már abba! – csattant fel Réka elvörösödve. – Elsőre is felfogtam, hogy nem bízol bennem, és nem érdekelsz. Attól még nem foglak kevésbé támogatni titeket.

– Ezt nem ártana a Hírközeg tudomására hoznod.

– Mégis hogyan gondoltad? Muszáj ott maradnom. Nem mindenki teheti meg, hogy az egész világ képébe nyomja a véleményét mindenről, akkor is, ha senki nem kérdezte.

– Mert azt hiszed, ez csak az én véleményem? Rátok mondjuk, úgysem számítok – szúrta oda Leventének és Sebastiennek. Berni felett úgy siklott át a tekintete, mintha köztük sem volna, helyette egyből Szilárdhoz fordult. – Te viszont mit is mondtál nekem a kocsiban? Úgy rémlik, egyetértettél abban, hogy inkább tartsuk tőle a távolságot, amíg ki nem derülnek a szándékai. Érdekes, hogy szemtől szembe már nincs ekkora arcod vele.

Ismét feszült csend ereszkedett közéjük. Aznap már túl sok volt ilyen pillanatokból ahhoz képest, hogy most kellett volna a legfegyelmezettebben tartaniuk az összhangot. Ahogy Réka arcáról az előző lelkesedésének minden nyoma eltűnt, Sebastien legszívesebben rákiáltott volna a többiekre, hogy mind tűnjenek innen. Mégis milyen jogon várják el a segítségét, amikor a szeme láttára így bánnak Rékával? És mit remélnek az egész szervezkedéstől, ha rögtön az első új szövetségesüket ilyen fogadtatásban részesítik? De nem tehette meg, tudta jól, hogy ha elküldi őket innen, azzal mindannyiukat csak nyomorultabb helyzetbe taszítja – és ettől a gondolattól vált csak igazán elkeseredetté. Tényleg nem remélhetnek segítséget senki mástól, ezen a lakáson kívül igazából csak ellenségeik vannak... hogy képesek ennek a tudtában is így viselkedni egymással?

– Alapvető udvariasságnak hívják, Mina – felelt végül Szilárd komoran. – Kipróbálhatnád te is, és akkor nem ez lenne a vége minden egyes megbeszélésünknek.

– Ha már ennyire gyanakvóak vagyunk, benne mégis hogyan tudtok megbízni? – Rékának a dühtől és elkeseredettségtől már remegett a hangja, de azért határozottan mutatott Berni felé, aki ijedt arccal kezdett szabadkozni:

– Légy szíves, hagyjatok ki ebből, én igazán nem akarok állást foglalni...

– Tényleg? – nevette ki Réka. – Akkor persze szívesen beleavatkoztál a dolgokba, amikor minden hazugságot összehordtál rólam Aydinnak.

– Nem hazugságot, és hidd el, kérlek, hogy nem akartam, azzal teljesen más célom volt...

– És a legkevésbé rajtad múlt, hogy Rékát nem rúgták ki, és nem gyűlölt meg egész életére minket – emlékeztette Levente. – Ki hitte volna, hogy baj lesz abból, ha mások háta mögött kavarva alávágsz valakinek, igaz?

– Nagyon sok mindent köszönhettek ti a kavarásaimnak, mindig csak olyankor jut eszetekbe gúnyolódni rajta, ha épp nem származik belőle előnyötök!

A mondat végére Berni mintha megijedt volna saját hangjától. Hatalmasra nyílt tekintettel pislogott rájuk, kezét a remegő szája elé kapta. Leventéék is úgy meredtek rá, mint akik eddig azt sem tudták róla, hogy fizikailag képes a kiabálásra.

– Figyelj, Berni – kezdte Sebastien óvatosan –, jobb volna, ha végre megmondanád, miért...

– Ne tereljétek már a szót! – hallgattatta el őket Mina. – Még mindig az a kérdés, miért bíznánk meg Rékában. És meg ne szólalj! – intette le Sebastient, aki már nagyon közel állt ahhoz, hogy csendre intse a lányt. – Épp elégszer védtétek be, most már személyesen tőle akarom hallani, mit keres köztünk.

Réka vörös arccal tartotta vele a szemkontaktust. Már könnyezett a dühtől, ajkát ugyanolyan dacosan szorította össze, mint amikor az írókörön nekiszegezték a kérdéseket Juniperről.

– Menjetek a francba – mondta ki végül suttogva. Kissé előrelépett, hogy vádlón járassa végig a tekintetét mindannyiukon. A szoba eddig is rideg légköre most fagyott meg véglegesen körülöttük. – Mert egymásban annyira bíztok, mi? Mert csak én vagyok itt a probléma, és ha most kilépek, akkor ti olyan jól működő csapat lesztek. Annyi mindenben megegyeztek, és könnyen kompromisszumot találtok, és annyira kedvesen bántok egymással, ugye? Hát leszek én, aki ezt kimondja, ha már engem úgyis utáltok – tárta szét az eddig összefont karját. – Eddig mindenen összevesztünk, egy szobanövényt se lennénk képesek életben tartani együtt. Legjobb lenne lefújni ezt az egészet, csak hogy megússzuk a teljes megaláztatást.

***

Sziasztok!

Ezen a héten szemtanúi lehettetek annak, hogyan teljesítem azt a magam elé állított írói kihívást, hogy egy bonyolult karaktertáblázat alapján tucatnyi konfliktust pakoljak egymásra és minden szereplő jellemfejlődési útját egyetlen hosszú jelenetben alapozzam meg. Egyszerűbben is meg lehetett volna oldani ezt a fejezetet, de kíváncsi voltam, mi történik, ha mindegyik szereplőm egyszerre hozza a legrosszabb énjét.

Volt esetleg olyan karakterdinamika vagy feldobott cselekményszál, ami különösen felkeltette az érdeklődéseteket? Na és persze számítottatok arra, hogy ilyen veszekedős lesz a hangulat és ennyire elkeseredett végpontba fog kifutni?

A következő fejezetben persze muszáj valamilyen választ találniuk erre a súlyos végszóra... na de ez a válasz bárhol elhelyezkedhet a skálán a "mostantól sosem veszekszünk és mindenben együttműködünk"-től az "inkább hagyjuk az egészet és ne beszéljünk soha többé"-ig. Ja és lesz megint belső sztoris flashback is. 

Október 19-én fog érkezni ez a rész, addig is köszönöm a figyelmeteket és a visszajelzéseiteket! <3