Szerda este Réka csaknem sírva aludt el, és másnap sem érezte magát jobban. A szobájában ülve küzdött a gondolattal, hogy egy az egyben kitörölje a kéziratot a gépéről. Hiába bámulta a dokumentumon villogó kurzort vagy a kézírását a sárga jegyzetfüzetben, nem tudott rájönni, mitől volna ennyire értéktelen minden szava.

Sosem arról volt szó, hogy valami száz évben egyszer született tehetségnek tartotta volna magát. Tisztában volt a saját gyengeségeivel: az olykor hiányos leírásokkal, túl gyors logikai ugrásokkal, vagy a néha még mindig becsúszó magyartalan szórenddel, amit az évekig tartó németül írásnak tudhatott be. Már régen megtanult ezért a tesztolvasói és baráti visszajelzésekre támaszkodni: még ha hirtelenjében rosszul is esett neki a kritikájuk, másnap mindig képes volt kitisztult fejjel átgondolni és megfogadni őket. Ugyanezt a hozzáállást akarta hozni az írókörön is. Az összes eddig elhangzó jó tanácsot feljegyezte magának, a javaslatokat fenntartás nélkül elfogadta, és ő maga is érezte, hogy a foglalkozásokra készített novellái hétről hétre erősebbé váltak. Ezt a megszerzett tudást pedig igyekezett átvinni a regénye kijavításába is: a felolvasás előtt órákig ült a kiválasztott fejezete felett, míg az utolsó névelő is helyére került benne. Azzal nem számolt, hogy javítgathatja bármeddig az apró hibáit, ha közben akkora hiányosságának fordít hátat, ami miatt aztán rá se térnek végül a szöveg olvasására.

Bár nem ezt a részt élvezte legjobban az írás folyamatában, azt sosem hitte volna, hogy ennyire ordító hiányosságai vannak a karakteralkotásban. Nem, javította ki magát dacosan, ahogy az ágyon ülve magára húzta a takarót, nem úgy általánosságban a karaktereim rosszak. Ha Juniper helyett bárki más került volna szóba, nem alakult volna ilyen katasztrofálisan a szereplése. Sebastienhez már a találkozásuk előtt is mélyen kötődött, akármeddig tudott volna beszélni a személyiségéről, de a mellékszereplők, az ellenállás többi tagja iránt is ilyen rokonszenvet érzett. Tudta például, hogy Elise hiába szereti hangoztatni, hogy önszantából lépett meg a vezető elithez tartozó családjától: valójában összeomlott a rá nehezedő nyomástól, a szülei pedig inkább kitagadták, mint hogy a beszámíthatatlan kamasz lányuk híre miatt veszítsenek a befolyásukból. Hogy Mikael hiába próbálta anyagilag támogatni a szüleit, az idegenellenes törvények hatására sehová nem vettek fel dolgozni egy ázsiai fiút, még ha a szigeten születettként elvileg mentesült is alóluk. Hogy Jonatan hiába volt a gimnáziuma legígéretesebb tanulója, a meggondolatlanul hangoztatott rendszerellenes nézetei miatt minden egyetemi kar elutasította a jelentkezését, ez pedig a végső bizonyíték lett számára, hogy kívülről kell munkálkodnia a kormány megbuktatásán. Réka szívén viselte a szereplői sorsát, meg akarta találni a legjobb befejezést mindannyiuk számára. Eddig bele se gondolt, hogy talán azért foglalkozott velük ennyit, mert saját figyelmét is el akarta terelni az egyik kulcsszereplője nyilvánvaló ürességéről.

Egyre kényszeresebb és hirtelenebb mozdulatokkal lapozgatott a füzetében. Azért azzal se kell áltatni magam, hogy bármi használható tanácsot kaptam tegnap, szögezte le magában. Nem egy polcról levett, kiadott könyvről beszélgettek: az övé még mindig folyamatban lévő munka, nyilvánvalóan találni fognak benne kidolgozatlan szálakat. Komolyan ezért kellett az egész írókörnek nekitámadnia? Építő kritika, na persze; szándékosan arra utazhattak, hogy elvegyék a kedvét az alkotástól. Örülhetnek, így legalább megszabadulnak egy lehetséges konkurenciától. És egyáltalán, milyen jogon okoskodnak bele? Semmivel nem különbek nála, az ő munkájukat éppúgy ízekre lehetne szedni...

Még Sebastientől sem remélhette, hogy kibillentse elkeseredett gondolatai spiráljából: aznap reggel még mindig alig szóltak egymáshoz. Nem tudta biztosra, hogy összevesztek-e, de mindkettejükben bonyolult érzések kavarogtak, messze túlmutatva a tegnap estén. Hiszen Sebastien eddig is tisztában volt azzal, hogy az írója nem kedveli a szerelmét. És bármennyire is fájt neki ezzel szembesülni a felolvasáson, ma reggel már megkérte, sőt, erőltette volna, hogy beszéljenek róla. Belátta volna, hogy Réka ezzel a leszereplésével kamatostul megfizetett az eddigi hibáiért, és nem büntette volna még tovább a hallgatásával.

Csakhogy most úgy viselkedett, mintha nem csak a vitájukról, de Réka jelenlétéről is megfelejtkezett volna. Alig szólalt meg, láthatóan teljesen máshol jártak a gondolatai. Réka hiába kérdezett rá többször is, mi történt a megbeszélésükön abban az irodában, nem kapott tőle érdemi választ. Kis része szinte reménykedett abban, hogy Sebastien csalódott Leventéékben, csak ezt egyelőre szégyelli bevallani – de megérzései épp az ellenkezőjét állították. Tegnap délután végrehajthatott velük valami izgalmasat, valami mindent felkavarót, ami az összes reményét beteljesíthette... és amihez Rékának már visszavonhatatlanul nincsen köze.

Eredetileg azt tervezte, aznap csak délben megy be a munkahelyére. A főszerkesztője kezdte lazábban venni a teljes munkaidős szabályt, olykor elnézte, ha terepre kiutazás ürügyével nem ültek bent napi nyolc órát, Réka pedig ki is használt minden erre adandó alkalmat. Még mindig nem érezte magát otthonosan a szerkesztőségben, nem sok értelmét látta annak, hogy idegenek közé járjon be elvégezni ugyanazokat feladatokat, amikre otthon is képes. Most először döntött úgy, hogy elszalaszt egy ideális lehetőséget a lógásra. Pedig a munkához sem sok kedve volt, sejtette, hogy a tehetségtelenség félelmétől a cikkek írásában is le fog blokkolni – de az otthonuk feszült légköre is legalább annyira kiborította.

Képtelen volt megszokni az érzést, hogy Sebastien titkolózik előtte. Még összeveszniük is jobb lett volna, mint tudni róla, hogy külön utakon jár, olyan ügyekbe folyik bele, amikhez Réka soha az életben nem merne közelíteni. Gyűlölte ezt a semmiből felhúzott falat kettejük közt, és gyűlölte, hogy az áttöréséhez egyre több dolgot fel kellett volna áldoznia eddig biztosnak hitt gondolataiból. Már inkább csak menekülni akart a társasága elől, ha változtatni úgysem tud a helyzetükön. Felkapta a kabátját meg a laptoptáskáját, és indult a Hírközegbe, hátha ott lefoglalhatja a gondolatait valami hasznosabbal.

Általában gyalog ment a szerkesztőségbe, ami alig húsz percre volt tőlük, a Thököly út egyik irodaházában. Most viszont a kapun kilépve üzenetet kapott a főszerkesztőjétől, aki abban a hitben volt, hogy épp a belvárosban interjúztat, és nem okoz neki kerülőt egy ottani vegán étteremből ebédet hozatnia neki. Ha Réka nem akart lebukni, muszáj volt bevállalnia a fél órás kitérőt a Múzeum körút felé.

Aztán, ahogy az étteremből kilépve meglátta a jogi kar épületét, már szinte égi jelként értelmezte, hogy nem úszhat meg egy beszélgetést.

Reggel óta tisztában volt vele, hogy a legegyszerűbb volna Leventéből kiszedni a tegnap délután történteket. Ha csak egy szikrányi megmaradt benne abból a lelkesedésből, amivel a szórólapozásuk nyomára akarta vezetni Rékát, akkor most is bármibe hajlandó lesz őt beavatni. De rázta a hideg a gondolattól, hogy a pár napja megállapított kompromisszumuk után újra felhozza a témát. Attól pedig még inkább, hogy egy harmadik féltől kell kérdeznie Sebastienről, hogy ezzel gyakorlatilag rányomja a bélyeget az eltávolodásuk tényére. Mégis, akárhogy forgatta magában a kérdést, az aggodalma mindig erősebb maradt benne minden önérzeténél. Sebastien kedvéért ennél százszor kínosabb helyzeteket is kész lett volna átélni.

A  járda szélére húzódott, előkapta a telefonját. Sokáig szenvedett az üzenet megfogalmazásával, de végül sikerült eltalálnia a spontán hangnemet: Az egyetem előtt vagyok, nincs kedved lejönni?

Azonnal jött a válasz Leventétől: Elkerültük egymást. Bécsben vagyok egy konferencián.

Hát ezért nem volt tegnap írókörön sem. Talán már az azelőtti megbeszélésüket is kihagyta, és fogalma sincs az ottani fejleményekről. Réka már feladta a reményt, továbbsétált a Ferenciek tere felé, a megállóba, amikor újabb üzenetet kapott: De most van egy kis időm. És rögtön bejövő hívása érkezett.

– Hogy tetszik Bécs? – szólt bele a telefonba Réka köszönés helyett. Sürgető kérdés ide vagy oda, odáig volt a gondolattól, hogy Levente a kedvenc városából jelentkezik. Napról napra szokott hozzá Budapesthez, kész volt megbékélni a hellyel, de egy kis része még mindig dacos honvágyat érzett, amikor egykori otthona szóba került. Most szívesen meghallgatott volna egy lelkes útleírást, még ha ezzel meg is forgatja szívében a tőrt – de a kapott válasz kiábrándította:

– Minden túl szabályos és túl tiszta. Jól mondom, hogy ezt a várost háromszáz éve kicentizték, és azóta se kellett hozzányúlniuk?

– Pontosan, és ez benne a szép – vágta rá, de inkább nem kezdett bele a témába, tisztában volt Levente érthetetlen Budapest-rajongásával. Kezet foghatna Sebastiennel, fogalmuk sincs ezeknek, hol kezdődik egy igazán szép város. – Milyen előadáson vagy?

– Azt hittem, téged csak a kitalált politika érdekel.

– Így is van – erősítette meg gyorsan, ahogy elhaladt a Károlyi utca éttermeinek teraszai közt. – Mindegy is, miért vagy ott, sokkal fontosabb, hogy vegyél egy kávét a Vollpensionben utána. Te vagy akkora kávésznob, hogy értékelni tudd.

– Tudod, mit, hiszek neked. És te mi járatban az egyetem felé?

– Éppen egy világmegváltó küldetést teljesítek. Ebédet kell szállítanom a főszerkesztőmnek.

– Aydin Sadiknak – vágta rá Levente, érezhető büszkeséggel, amiért így képben van. – A témavezetőm szerint elég agybajos személyiség.

– Kicsit hangulatember, de az agybaj nem nála kezdődik – tiltakozott Réka. Igaz, sosem ismerte meg annyira behatóan a szerkesztőségét, hogy ezt bármelyik munkatársáról biztosra állíthassa.

– Mert minden főszerkesztő a kollégáit szokta ugráltatni ebédszállításért? – Levente hangjából kihallatszott, hogy szélesen vigyorog. – Na, nem mintha nem találnám ezt is forradalmi cselekedetnek, de eddig úgy képzeltem, kicsit máshogy szól a munkaköri leírásod.

– Engem nem zavar. Jövök neki néhánnyal, kiérdemeletlenül rendes velem, szóval a legkevesebb, hogy elviszem a gusztustalan csípős szósszal leöntött salátáját. Egyébként forradalmi cselekedetről jut eszembe...

– Ennél ígéretesebb mondatkezdést ritkán hall az ember.

Réka a főútra kiérve elgondolkodott egy pillanatra. Az utóbbi napokban fenyegetően húzódott köztük a téma, és ők ahelyett, hogy ignorálták volna, újra és újra megkörnyékezték azt. Cinikus utalásokkal, kétértelmű odaszólásokkal, amiket a másik ugyanolyan kétértelműen csapott le. A burkolt sértések oda-vissza dobálását bármeddig tudták játszani; az veszített, aki először csattant fel dühösen valami konkrétummal. A másik ilyenkor úgy tett, mintha csak most eszmélt volna rá a feszültségre, és elterelte a szót – elvégre abban maradtak, hogy nem fognak ezen összeveszni. És ezek után nem látták akadályát annak sem, hogy fél napon belül ismételten eljátsszák az egészet elölről.

Valami kitekert értelemben Réka élvezte ezt az új stílusukat. Pedig sosem volt egy vitatkozós típus, de Leventével ez egész másképp ment. Vele a kezdetektől megfogadta, hogy nem hagyja magát, méltó szellemi társa – vagy épp ellenfele – lesz minden felmerülő témában. Így hát nem hallgatott semmiféle bizonytalan, konfliktuskerülő belső hangjára: azért sem fújt ilyenkor visszavonulót. Azzal pedig magát is meglepte, milyen sokszor sikerült megnyernie az elmúlt napok értelmetlen kis csatáit.

Ez alkalommal azonban nagyobb volt a tét. Tartott tőle, hogy a kérdése valódi veszekedést fog kirobbantani, hogy most fog végképp bebizonyosodni, mennyire tarthatatlan a véleménykülönbségük. A gondolat pedig megijesztette: bármennyire furcsává váltak a köztük alakuló dolgok, ragaszkodott bizarr helyzetükhöz, talán jobban is, mint amennyire egy átlagos ismerkedéshez ragaszkodott volna. Félt emiatt elveszíteni Levente társaságát.

– A regényemről van szó – próbálta meg ezúttal is a célozgatásos módszert, az utolsó pillanatban beijedve. – Nemsokára befejezem, és tudod, ilyenkor mindenben elkezd kételkedni az ember. Nem vagyok biztos benne, hogy az ellenállók mindig helyesen cselekszenek.

– Ugyanarra a sztorira gondolunk? – kérdezett vissza Levente. – Csak mert Felix Morten...

– Akkor sem tehetnek meg bármit. Talán túllőttek a célon, amikor felgyújtották a hajókat. Vagy amikor a keleti parton megsebesítették a rendfenntartókat, akik nyilvánvalóan agymosottak voltak. Vagy amikor rábeszéltek a segítségre olyan ártatlan civileket, akik azt sem tudták, mibe keveredtek.

Nem kellett hangsúlyoznia az utolsó mondatot. Magától is megállt közöttük a levegőben.

– Az attól függ, mennyire veszélyeztették ezzel őket – válaszolt Levente az eddiginél élesebb hangon. – Gondolom, nem kellett vele az életüket kockáztatniuk. És az ártatlan civilek biztos tisztában voltak a tétekkel. Ők is megszenvedték a fennálló állapotokat és változtatni akartak rajtuk.

– Nem láttak bele a hatalmi játszmákba. Az ellenállók bármit mondhattak nekik, hogy rávegyék őket a segítségre.

– Azt mondod, hazudtak nekik?

– Szerintem ők sem tudják biztosan, mi az igazság.

– Tehát csak elmondták a gondolataikat és aztán mindenki megítélhette magától, egyetért-e velük. Hidd el, képesek erre.

– Nem, nem képesek, mert elöntötte az agyukat valami hülye, érthetetlen bizonyítási vágy.

– Nézd, fel nem tudom fogni, miért nem vagy képes bízni bennük, de ezt nem is az én dolgom helyretenni...

– Persze, hogy nem a tiéd! Te semmit nem tudsz az egészről, érted?

Erre a végszóra ért be a megállóba, ahol többen is odakapták a fejüket a kifakadására. Nem törődött velük, a telefonra ránehezedő csendet hallgatta. Szabályok ide vagy oda, ha Levente most megpróbálja elterelni a szót, ő biztos kinyomja a hívást...

Lépteket és ajtócsukódást hallott a vonal másik végéről, amitől mintha elvágták volna az eddigi háttérzajt: Levente valami üres, visszhangos helyiségbe sétált át a nyüzsgő nagyteremből. Amikor megszólalt, a hangja megértőbb volt, mint eddig bármikor:

– Sebastien tudja, mit csinál. Igazság szerint ő tudja a legjobban közöttünk. Arra nem vehetlek rá, hogy higgy nekünk, de benne bíznod kell. Nekem az a benyomásom, hogy jóval veszélyesebb helyzetekre is felkészült, mint amik velünk érni fogják.

– Félek, hogy hülyeséget csinál.

– Nem. Mi csináltunk volna hülyeséget nélküle – hangsúlyozta Levente. Nem volt a hangjában semmiféle mentegetőzés, a hibái beismerésébe is ugyanolyan magától értetődő komolysággal állt bele, mint bármilyen témába a világon. – Én úgy látom rajta, hogy visszalépni már nem fog tőlünk. Ha nem támogatod őt, azzal meggyőzni úgysem tudod, a barátságotokat viszont nagyon is kockára teszed.

– Úgyis már rég itt kellett volna hagynia – suttogta maga elé Réka. Átvillant az agyán, vajon mikor fog Levente ráébredni, hogy előző kijelentése a kettejük kapcsolatára is ugyanolyan igaz lehet.

– Hidd el, tegnap nem épp úgy hangzott, mint aki ezt fontolgatja veled kapcsolatban. Talán nem sokat számít az én szavam... de hadd ígérjem meg, hogy nem fog köztünk baja esni. Szavamat adom, hogy vigyázni fogunk rá, rendben? – jelentette be. Réka egészen elfogódott; olyan halkan tudta csak megköszönni, hogy az talán az elhaladó forgalomtól nem is hallatszódott. – Figyelj, most mennem kell, a szünet után az én előadásom következik. Este beszélünk?

– Meghallgathatlak? – kérdezte Réka hirtelen felindulásból. Ezzel mintha kicserélték volna az atmoszférát kettejük közt. Levente olyan lelkesedéssel válaszolt, hogy attól Rékának is muszáj volt elmosolyodnia:

– Persze, hogy! Zseniális lesz, előttem az egyik kutató éppen szóba hozta az elméletet, amit az én prezentációm negyed órán keresztül fog kritizálni, alig várom mindenki reakcióját... Komolyan érdekel?

– Igen, szeretnélek hallani.

– Akkor ne tedd le. Öt perc és kezdek.

Addig Réka fülhallgatót keresett elő a táskájából, és maximálisra felnyomta a hívás hangerejét, hogy a város zajában is minden szót tisztán érthessen. A vonal túloldalán angolul bejelentették Levente témáját, aki biztosan letette maga mellé az asztalra a telefont, mielőtt belekezdett volna a szövegbe.

Az ötös buszon Réka lehunyt szemmel koncentrálva hallgatta az angol nyelvű előadást. Szeretett volna majd értelmes meglátásokat hozzáfűzni, felvenni a versenyt a jelen lévő akadémikus közönséggel. Így is elvesztette a fonalat egy-két mondat erejéig, és abban is biztos volt, hogy pár filozófiai eszmefuttatást a tényleges jelentésénél jóval egyszerűbben értelmezett. De Leventét akkor is képes lett volna elhallgatni, ha egy betűt se értett volna a mondanivalójából. Nyugodt, magabiztos hangja csak még figyelemreméltóbbá vált, amikor néha egészen fellelkesülve beleélte magát saját szavaiba. Ilyenkor úgy magyarázott, mintha most először fedezné fel az összefüggéseket, vagy – Réka ezt kissé keserűen ismerte fel – mintha hatalmas tömeg előtt szónokolt volna. Szinte pazarlásnak tűnt, hogy egy zártkörű szakmai vitára vesztegeti el a megnyerő stílusát: Rékának folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy legfeljebb tucatnyian ülhetnek a teremben, és nem százezreknek szóló beszédet hallgat.

Még tartott az előadás, amikor megérkezett a szerkesztőség buszmegállójába. Direkt lassan gyalogolt a bejáratig, hogy az utolsó szavakról se kelljen lemaradnia. A végszó után viszont kinyomta a hívást: rögtön szólították a következő előadót, úgyse lett volna esélyük beszélgetni. Felsietett a szerkesztőség lépcsőjén, közben le se vette a szemét a képernyőjéről. „Gratulálok az előadáshoz, professzor úr. Ha van rám valamikor ideje, szívesen meghallgatnám a diszkurzív megközelítésről szóló érvei részletesebb kifejtését" – írta meg neki vigyorogva. Látta, hogy Levente rögtön gépeli a választ – és csaknem felnevetett a gondolatra, hogy a tudományos konferenciája hátralévő részét flörtölős üzengetéssel fogja tölteni –, de a következő pillanatban el is kellett tennie a telefonját. A lépcsőfordulóban az egyik kolléganője ráköszönt, és egyértelműen úgy szegődött mellé, mint akinek fontos közölnivalója van.

– Aydinnak viszed? – kezdte a kezében szorongatott ételhordó dobozra bökve, rosszul tettetve a közömbösséget. – Sok sikert.

– Miről beszélsz?

– Nem tudtad? – Az önelégült mosolyát Réka megérdemeltnek könyvelte el, elvégre eddig tényleg nem vitte túlzásba a szocializálódást a munkahelyén. – Mindig azzal hozat ebédet, akivel négyszemközt akar beszélni. Általában valami kellemetlenről.

***

Sziasztok!

Fizikailag fájt ezt a fejezetet a cliffhangernél kettéosztani és nem a szószám tökéletes felénél, de remélem, megérte :D Na mit gondoltok, mennyire fog most Réka bajba kerülni? És hogy tetszett a telefonbeszélgetésük Leventével?

A következő fejezet szeptember 28-án érkezik, és összefoglaló helyett hadd mutassak egy rövid részletet belőle:

   – Jól kiborítottad. Pedig nem egy hisztis srác.
   – Te csak szállj le róla – utasította Réka. Juniper megvonta a vállát, mintha azt közölné: majd pont te hiszed el, hogy megfélemlíthetsz?

Addig is köszönöm a figyelmeteket, és minden visszajelzésnek, csillagnak és kommentnek nagyon hálás vagyok!