Besietek a terembe, vagyis inkább berontok rajta, egyedül az ajtó állít meg abban, hogy lassabban tegyem be ide a lábam, mint terveztem. Egyre jobban nyugtalanabb vagyok, ahogy tudatosítom magamban az előbb elhangzottakat, bár még mindig meg akarom kapni azt a magyarázatot, mert addig nem merek örülni semminek sem. A végén valami csavar lesz benne, ami miatt teljesen más értelmet kap a felmondása. Neki dőlök az asztalnak és várok arra, hogy ő is besétáljon, jóval lemaradt mögöttem, mert tényleg nagyon siettem ide fel, szóval bele telik pár pillanatban, amíg ide is ér, bennem pedig az izgatottság sokkal jobban növekszik, mint kéne. Mosolyogva csukja be maga mögött a falapot és a kezembe nyomja a csokrot, amit az asztalra teszek. Végre nem az erőltetett ajakgörbület, amit csak azért erőltet magára, mert ott vagyok. Jelenleg én még csak mosolyogni sem merek, egészen addig, amíg magához nem húz, hogy megöleljen, ez teljesen más, mint mikor még csak ennyi sem volt lehetséges, érzem rajta, hogy megnyugodott és ezt próbálja is átadni nekem, amiért kifejezetten hálás vagyok neki. Nyaka köré fonom a karomat és hagyom, hogy az asztalra rakjon, kezeit mellettem támasztja meg, így nagyjából szemmagasságban is van velem. Felvonom a szemöldökömet és várom, hogy ő szólaljon meg először, egészen félek attól, hogyha én tenném ezt, valamivel romba döntöm ezt, ami lehet, hogy csak egy álomkép.

-Felmondtam.

Oldalra döntött fejjel nézek rá, mintha nem az előbb mondta volna el ugyanezt. Temérdek mennyiségű kérdésem lenne hozzá, de még mindig tartok attól, hogy megszólaljak. Kisebb terpeszbe rakom lábaimat, ahogy felegyenesedik, nem akarok, hogy messzebb legyen tőlem, még csak most kezdem újra visszakapni. 

-Jobban nem tudom elmondani azt, hogy felmondtam. - pislog nagyokat. - Nyugodtan megszólalhatsz. 

-Sok kérdésem van. - figyelmeztetem előtte. - Mikor mondtál te fel? Meg miért? Mármint értem, de ez volt a munkád. - kezdek el aggódni gyorsan. - Ezt miért nem tudtad nekem elmondani, miért kellett ekkora titokban tartani? Nagyon féltem, hogy mit akarsz mondani. 

Folyamatosan nevetve tol arrébb a padon, hogy ő is mellém férjen. Egyből a vállára hajtom a fejemet, kiélvezem azt, hogy most minden ilyen kis apró dolgot szabadon csinálhatok és örülhetek a közelségének, anélkül, hogy attól kéne félnem, hogy az igazgató ránk rúgja az ajtót és egyből kicsap innen minket. 

-Akkor mondtam fel, amikor átjöttél este hozzám, nem akartam, hogy ugyanúgy sírj megint, mert őszintén borzalmas volt az, hogy nem tudtam hogyan segíteni neked. - nyom egy puszit a fejemre. - Az első adandó alkalommal bementem az igazgatóhoz és közöltem vele, hogy felmondok. Előtte még beszéltem egy barátommal, aki ajánlott egy másik sulit és segített egy normális magyarázatot találni arra, hogy mégis miért váltok munkahelyet. Nem hiszem, hogy elfogadták volna azt, hogy a párom egyben a diákom is és nem volt más választásom, mint felmondani, ha együtt akarok lenni vele. - érzem, ahogy rázkódik a válla. - Szerintem még láttad is, egyszer volt itt a suli előtt. 

Innen is bocsánat ismeretlen srác. Így már nem is utálom, sőt még hülyének is érzem magam azért, mert egy olyan emberre voltam féltékeny, aki miatt egy picit sem kellett volna aggódnom. Azt hiszem ez jobb, ha előtte titokban tartom. 

-Sőt azzal duplán jól jártam, mert több lesz a fizetés, csak egy picit messzebb lesz, de érted simán megéri. - simít combomra. - Elmondani meg nem akartam idő előtt. Ma lett biztos az, hogy egyáltalán elmehetek ebből a suliból, akkor, mikor beszéltem vele. Ha nem találnak helyettem valaki mást, még egy hónapot itt kellett volna lenne, addig nem akartam neked mondani, hogy ne csapjam agyon azt a kis reményt. Egy évet meg érthető mód nem akartam várni, főleg úgy, hogy rendesen külön sem voltunk, már ki akartak zsarolni belőled a randit. - horkant fel. - Ilyet nem játszunk, ezentúl mindig, mindenhol és mindenki tudni fogja azt, hogy velem vagy. 

-Szóval - emelem fel a fejemet válláról, hogy rá tudjak nézni. - Már nem vagy a tanárom? Sőt nem is tartozol ehhez a sulihoz? - kérdezem, mire megrázza a fejét. - Tehát akkor..

-Akkor? - vonja fel a szemöldökét. 

-Szeretnélek megcsókolni. 

Nyakkendőjénél fogva húzom le magamhoz, hogy ajkaink összeérhessenek. Pontosan ez a csókunk szól arról, hogy újra egymásra találtunk, minden porcikámat végig járja a melegség és a borzongás egyvelege és nem, nem a rózsaszín ködbe repítenek vissza, ahol csak át leszünk verve, hanem egy olyan helyre, ami igazi. Valódi problémákkal és azok megoldásával, őszinte érzésekkel, mikor a hosszan tartó idegeskedés után végre megnyugodhat az ember. Oldalra dönti a fejét, hogy elmélyíthesse a csókunkat, egyszerre jár át a nyugodtság és a mérhetetlen izgatottság is, ez az érzés jobban a bőröm alá kúszik, mint eddig bármikor. Ahogy ajkaink összeérnek, szint egész testemmel érzem őt, pedig kezeit még mindig a padon pihenteti, egyszerre heves és mégis gyengéd, becézgető. Eléri azt, hogy az kívánjam, bárcsak ne kéne levegőt vegyek, örökké így akarok maradni, mert végre újra itt lehet mellettem. Vannak olyan pillanatok, amit soha nem felejtünk el, nekem pontosan ez az. Amikor rájövök arra, hogy akkor sem vesztettem el, mikor azt hittem. Mind a ketten teljesen elengedjük magunkat, hiszen egész eddigi kapcsolatunk során most van az a pillanat, mikor igazán megmerjük mutatni a másiknak azt, hogy mennyire szerelemesek vagyunk a másik minden apró és hibával teli részletébe. Vadul dobogó szívvel nézek szemeibe, amikben végre ugyanaz a fénnyel teli csillogás tükröződik és nem csak a sötétség a halvány ragyogásával. Lehunyom pár pillanatra szemeimet, ahogy végig simít az arcomon, még egy utolsó imát elmondok azért, hogy amikor kinyitom a szemem, ne egyedül találjam magam a terembe. Csak nézzük a másikat és kivételesen nem azért, hogy minden vágyunknak ellent mondva a helyünkön maradjunk és ne csináljunk semmit, hanem csak azért, mert tudjuk; ő újra az enyém. 

-Sokkal jobb úgy megcsókolni téged, hogy azt szabad is. 

-Nem akarom elrontani a hangulatot. - kezdi. - De szerintem ez még mindig tilos és nem azért, mert eddig a tanárod voltam. Inkább csak azért, mert ez egy iskola még mindig. Az igazgató pedig a záró beszédet mondja szerintem. 

Észre sem vettem eddig, hogy beszélne. Mind a ketten felpattanunk az asztalról és a lehető leggyorsabb tempóban próbálunk eljutni az aulába és újra a helyünkre ülni. Remélem ez a csokor virág nem olyan feltűnő, hogy bárki figyelmét is felkeltsem vele. A tömeg mögött osonunk megint vissza, reménykedve abban, hogy az igazgató most sem veszi azt észre, hogy eltűntünk megint. Amikor leülök a barátaim mellé a két lány felém fordulva mosolyodik el, majd Hyunjinre nézve ugyanezt megteszik. Van egy olyan érzésem, hogy mindent tudnak. Bár ez a csokor egész árulkodó.

-Te merre voltál? Bejelentették, hogy Hyunjin felmondott. - hajol közelebb Minho, hogy ne kelljen kiabálnia. - Van egy tippem, de ahhoz túl gyorsan végeztetek. 

-Félig igazad van. - nevetek fel. - Tényleg Hyunjinnel voltam, de csak azért, mert elmondta, hogy felmondott. Nem a tanárom már és még az iskolához sem tartozik. - szélesedik ki a mosolyom. 

-Akkor újra együtt? - lök vállon Chan. - Azért ez a terv sokkal jobb, mint az, hogy elrabol.

-Igazából igen, de mégsem. - ráncolom homlokomat. - Nem mondtuk azt, hogy újra együtt vagyunk, de megcsókolt. Igazából nem volt időnk arra, hogy jobban átbeszéljük a dolgot, mert az igazgató zárja a műsort. 

-Vagy azért, mert túl sok időt lógtatok egymás száján. - teszi hozzá Chan.

Nincs lehetőségem arra, hogy bármit is reagáljak, mert a tömeg szinte egy emberként kel fel, majd egy utolsó tapsviharban részesít minden fellépőt. Szerencsére mivel zongoráztam nekem nem kell széket ragadni, hogy az összes terembe visszacipeljem azokat, így hátra tudok sétálni Hyunjinhez. 

-Szép csokor, Lix. - pattan mellém az egyik lány, aki gyanúsan mosolygott eddig rám. - Kár, hogy felmondott Mr. Hwang, maga volt a legjobb fej tanár, aki valaha is tanított minket. Bár hazudni nem tud. 

-Igazából elég nyilvánvaló volt az, hogy Felixel volt, már akkor, amikor először mentünk fellépni. Át akartunk magának szólni aznap este, de valahogy nem találtuk a helyén. 

Ez egy kicsit sokkolt. De ők legalább nem mentek egyből az igazgatóhoz, hogy beköpjenek minket. Barátaimra pillantok és próbálom nem elnevetni magamat, ahogy leendő barátnőjükre néznek, mikor hozzájuk sétálnak, azt hiszem őket is sokkolta a dolog. 

-Most már igazán beszéljétek meg, hogy újra jártok. - ragadja meg a lány kezét Minho. - Majd még beszélünk. 

-Látod, én mondtam, hogy halkabban legyetek. - von vállat Chan. - Írj, ha végre újra együtt vagytok. - távozik el tőlünk ő is, hogy kettesben lehessen a lánnyal. 

Mosolyogva nézem mind a négyüket, ahogy különböző irányba elhaladnak. Kissé össze is rezzenek, mikor Hyunjin közli velem, hogy az iskola előtt fog engem megvárni, így tudok szólni a szüleimnek a távozásomról. 

-Felix, olyan büszke vagyok rád. - húz magához anya egy ölelésre. - Nagyon ügyes voltál, kicsim. Be kell vallanom, Mr. Hwang nagyon jó munkát végez. 

-Már nem fog, felmondott és én is megyek másik tanárhoz, de ez így pont tökéletes. Nem akarom, hogy a tanárom legyen. - fintorgok. - Elmehetek egy kicsit? Nem megyek haza későn, ígérem. 

-Menj. - veszi el apu a csokromat. - Akkor jössz haza, amikor akarsz. Anyád sem fogja bánni, mert be nem áll a szája arról, hogy Mr. Hwang menyire jó munkát végzett. Lassan egyszerre leszek rá féltékeny és szerelmes belé. Köszi szépen. - néz felváltva rám és anyára.

-Érezd jól magad. - nyom egy puszit az arcomra anya.

Szinte egyből kirohanok az iskola elé, hogy ne várassam meg annyira Hyunjint és egy gyors kisebb csók után kézen fogva kezd el vezetni. Látom azt, hogy majdnem mindenki megbámul minket, de nem érdekel. Végre megcsókolhatom ott, ahol csak akarok és fel is vállalhatom azt, hogy velem van, nem most fog érdekelni más véleménye. 

Azt terveztem, hogy ez lesz az utolsó része a könyvnek, de annyira élvezem írni és nem akarom, hogy vége legyen, szóval még egy részt fogok hozni holnap is. 😂❤️