Az új hét elején nehéz felkelni. Lopott pillantások, tagadás, apró mosolygok, kerülés és mérhetetlen szenvedés. Főként ezek jellemzik a napom túlnyomó többségét, nem tudom, hogy ki találta azt ki, hogy az idő segít, de ő hazudott. Nem segít, sőt az idő alatt felhalmozott vágy úgy hatol bőröm alá, mint a fájó dallamok, csontig terjednek, hogy mikor meglátom a személy, csak fájó égetést hagyjon maga után. Nem igazán jó az a tanács, amit Minho adott, a hétvégém megint azzal telt, hogy az ágyban fetrengtem és reméltem, hogy ez a nap más lesz, egy kicsit is boldogabb, mert megszabadulok az érzések kis részétől, de sajnos nem. Ezek csak jobban rám találnak minden olyan pillanatban, mikor egy légtérbe kerülök a tanárommal és ezzel együtt nő a félelmem is, hogy a zsarolóm pletykás kedvében van és esetleg szétszórja új szerzeményét. A szekrényem felé tartok, hogy a következő órára összeszedjem a cuccaimat, minél előbb letudva a nap könnyebb részét, hogy belevessem magam az igazán mélybe, a gyakorlásba. Egy hirtelen jött kéz csukja be lassan szekrényem ajtaját, ami arra ösztönöz, hogy kilessek mögüle. Nem is tudom, hogy miért reméltem azt, hogy ő lesz az, de csalódottan nézem zsarolóm arcán elterülő gúnyos mosolyt. Pedig én még azt hittem, hogy normális egy srác. Ennyire kattant nem lehet.

-Kérlek szépen, hagyj békén. - vetem hátra fejemet egy pillanatra. - Nem értem, hogy miért ennyire jó neked az, hogy idegesítesz.

-Tulajdonképpen meg sem szólaltam, csak ide jöttem hozzád. - dől a szekrényeknek. - Vagy a tanár kedvencét ez is sérti?

Idegesen nyitom ki a szekrényem ajtaját. Egyrészt azért, hogy tényleg pakoljak az órára, ugyanis késni nem szeretnék, másrészt így nem látom a vigyorgó fejét, ami miatt ideges leszek és a félelemem is megerősödik.

-Fejezd ezt be, egyáltalán, ha randira akarnál hívni, nem kéne ezzel zsarolni. Konkrétan megzsaroltál, ezzel maximum azt éred el, hogy megutáljalak és őszintén közel állsz hozzá, zsarolással nem sokat érsz el.

-Tessék? - hallom meg egyik barátom hangját. - Ezt miért nem mondtad?

Értetlenül nézek ki az ajtó mögül, hogy meglessem kinek keltettem fel kíváncsiságát. Seungjin és én is Chan irányába fordulunk, aki egyre jobban növekvő idegességgel néz az előtte állóra, ha tudom, hogy hallja még valaki, talán nem is hozom ezt fel.

-Nem zsarolom őt. - sóhajtja megadóan. Lehet Jiwoonnak igaza volt és tényleg csak a szája nagy. - Nem kell felkapni a vizet.

-Lix. - néz rám Chan. - Tényleg zsarol? - kérdezi komolyan, mire alig láthatóan bólintok.

Hozzá kéne szoknom, hogy minden csak másodperceken múlik, sőt még annál is kevesebb időbe telik barátomnak a másikat hozzátapasztani a szekrény sorhoz. Velem együtt a körülöttünk lévők is döbbentem kapják oda fejüket, a hang elég bántó volt a fülemnek ilyen közelről, így még össze is rezzenek. Segítségkérően pillantok az egyetlen felnőtt személy felé, aki most érkezik le a lépcsőn, amíg Chan kezét fogdosom, hogy véletlenül se üsse meg és rontson ennél jobban a helyzeten. Talán tudat alatt tudom, hogy védelmező ösztöne túl nagy barátomnak és azért kerülöm ösztönösen a bajt.

-Mi történik?

-Oh, Mr. Hwang ezt magának is hallania kell. - húzza maga után iskolatársát Chan. - Jöjjön.

Csak egyetlen gyors pillantást váltunk, de valamiért úgy érzem, hogy Hyunjin sem nyugodtabb természet. Észre sem veszem, hogy mindenki engem néz, nyilvánvalóan mindenki kíváncsiságát felkeltettünk ezzel és igen zavar a dolog, hogy már most elindult egy pletyka. Na tessék, valamilyen szinten most is beszélnek rólam, de ezt még mindig jobban elviselem. Sóhajtva huppanok le Minho mellé és most is bebizonyosodik, hogy a sulis pletyka gyorsabban terjed, mint a tűz, mert már most kíváncsi a történtekre.

-Seungjin anyja beszélt az igazgatóval. - kezdem el suttogni. - Aztán úgy döntött, hogy zsarolni fog azzal, hogy elhíreszteli, hogy szakítottunk és ebből mekkora pletyka lesz, ha nem megyek el vele egy randira. Komolyan mondom, hogy neki baja van, súlyos. - forgatom szemeimet. - És ma oda jött, aztán én nem vettem észre, hogy Chan is ott van, emiatt ez az egész kicsúszott a számon, ő meg majdnem megverte. Most beszélnek a tanárral.

-Miért nem mondtad, hogy ilyet csinál? - ül hozzám közelebb Minho.

-Mert aznap történ az a másik srácos dolog is, az jobban lekötötte a figyelmemet és őszintén kiment a fejemből. Nem is emiatt aggódtam, mert Jiwoon amúgy is megnyugtatott engem, hogy ez semmiség, ő is csak azért tudja, mert arra járt. - hadarom egyre feljebb emelve hangomat.

-Elkezdtem nagyon gyűlölni ezt a gyereket.

Mosolyogva rázom meg a fejemet még annak ellenére is, hogy a legújabb félelmem csak tovább növekszik. Elhiszem azt, amit Jiwoon mondott nekem, kicsit sem biztos, hogy kikürtöli, de az sem, hogy nem. Így legalább el tudok Hyunjin mellett menni anélkül, hogy minden kíváncsi szempár ránk nem szegeződik, az is lehet, hogy ebben az esetben is kicsapna haladéktalanul mind a kettőnket az igazgató és akkor minden igyekezetünk kudarcba fullad. Még el sem kezdődik az óra, a telefonom rezegni kezd. Lefagyva nézem az üzenetet, amit Hyunjin írt, hogy menjek én is fel. A helyemet Chan váltja fel, így szerintem megint egyedül leszek vele. Kicsit sem sietem el a dolgot, hogy felmenjek, azóta nem is beszéltem vele, hogy azzal a másik sráccal elsietett aznap, bár nem mintha enélkül beszélgetnénk. Halkan kopogok párat, majd be is lépek az ajtón, kissé vonakodva lépek beljebb, ahogy végignézek tanárom egyre nyugtalanabb alakján.

-Chan elmondta. - fordul felém.

-Ne haragudj. - vágom rá egyből. - Nem tudtam, hogy az ő anyja szólt az igazgatónak. És őszintén mikor ezzel szembesített, reagálni sem tudtam, mert Jiwoon elcipelt, ki tudja, lehet, hogy még igent is mondtam volna neki, mert nem akarom, hogy az egész suli erről beszéljen. De az is lehet, hogy messzire elkerültem volna és akkor megint ugyanez lenne, de nem akartam így. Nem akarom, hogy ez történjen, de semmit sem szeretnék tőle és most nem tudom, hogy mit fog csinálni. Lehet minden igyekezetnek annyi, miattam. Ne haragudj.

Összevont szemöldökkel fordul felém, ami azt jelzi számomra, hogy egy kicsit sem nyugodt és szerintem még haragszik is. Határozottan áll meg előttem és mielőtt még bármit is mondhatnék, derekamnál fogva húz magához, hogy megöleljen. Egyáltalán nem tudom, hogy éppen mi történik, de ez az ölelése minden gondomat képes elfelejtetni velem, mint mikor hosszú idő után hazatér az ember, az ismerős érzésbe és a megszokott illatba. Olyan sokáig próbáltam elzárni az érzéseimet, hogy kifejezetten fájó módon próbálnak kitörni helyükről, Hyunjin minden mozdulatára reagálnak, arra ahogy a hátamat simogatja és ahogy combom alá nyúlva ültet fel az asztalra. Nem akarom elengedni, nem akarok ránézni sem, mert akkor egészen biztos, hogy meg szeretném csókolni, ami még több bajt szülne. Sokkal jobban elnyelne engem az a világ, amitől jelenleg távol kell tartanom magamat, ami mindig hívogat, csábít, hogy menjek felé, még akkor is, ha nem szabad. Figyelmen kívül hagyom a gerincemen felfutó érzést és a pillangók százait a hasamban, ahogy elhúzódik tőlem és gyengéden simít végig az arcomon.

-Neked nem kell bocsánatot kérned, Lix. - rázza a fejét. - Nem is tehetsz erről, szóval ne is gondolj erre. Már úgy is mindegy lenne, ha elmondja, ha nem. - mosolyodik el, ami engem is erre késztet. Egyedül csak akkor tudok mosolyogni, ha ő is ezt teszi. - Ne aggódj.

-Mit csináltál? - vonom fel a szemöldökömet. - Mit tervezel, Hyunjin?

-Semmit sem, már megcsináltam, szóval annyira nem is terv. - támasztja mellém kezeit. - Tényleg ne aggódj. Neked ilyen jó tanárod van.

Szemeibe nézek, mik elég határozottan ajkaimat nézik. Egészen hasonló érzés van benne, mint mikor még tényleg csak a tanárom volt, csak most sokkal jobban éget a vágy, hogy megcsókoljam, minden porcikám azt súgja, hogy csak egy kicsit kéne közelebb hajolnom hozzá és megtehetném azt, amit annyira akarok. Veszélyes ez a sóvárgás, veszedelmes dallamot játszik és csak akkor nyugszik, ha célba ér, de akkor is, abban a pillanatban, hogy engedek neki, elhozom a végső pusztulást is. Túlságosan is gyenge vagyok, hogy teljesen megállítsam, főleg, ha még így maradunk egy darabig, veszélyes kettőnk közelsége, mindegyikünk azon gondolkodik, hogy mi történne, ha egy kicsit is átadnánk magunkat annak, amit annyira szeretnénk.

-Nem vagy a tanárom. - suttogom kettőnk közé, a kis térbe mi egyre jobban szűkül. - Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy csak a tanárom legyél. - meg azért sem, mert a fellépés után megyek az újhoz.

-Szeretsz? - látom, hogy ugyanúgy meglepődik, mint én, ugyanis eddig fel sem fogtam, hogy ilyet mondtam. - Én is szeretlek, Felix. Várom ennek az ünnepség végét.

-Miért? - kérdezem értetlenül. - Mi lesz akkor?

-Nem mondom meg, mert csak annak a végén lesz biztos, szóval addig nem mondok semmit sem. Csak várj, az csak pár nap. És akkor gond nélkül tehetem meg azt, amit jelenleg is akarok.

Egyikünk sem lép át azt a bizonyos határt, mind a ketten csak a szélén állunk és várunk, hátha valamilyen csoda folytán leomlik előttünk, hogy szabadon keljünk át rajta. Olyan szinten közel van, hogy szinte érzem ajkait az enyémen. Lehunyom szemeimet, ahogy elhajolunk a másiktól, gyorsan hagyom el a pici termet, mert vagyok annyira gyenge, hogy ezután még visszarohanjak hozzá. Rettenetesen melegem van és nem tudom, hogy Hyunjin miatt vagy azért, mert ennyire rohanok le a lépcsőn. Nem tudom, hogy mi fog történni az a nap végén, de most először van az, hogy tényleg hatalmas bizakodással és reménnyel várom azt a napot.