Ismerős érzés kerít hatalmába, ahogy pakolok össze a mai zongora órára. A pénteki délutánomat újra az köti le, hogy időben elérjem a metrót és kikerüljem a temérdek mennyiségű embert. Az órára pillantok és mivel egy kissé késésben vagyok sietve hagyom magam mögött a házunkat, remélem, hogy útközben bele botlok évfolyamtársamba, szegény már több napja próbál utolérni a kották miatt, vagyis kifejezetten bizakodom abban, hogy csak a kották érdeklik. Amint a metró beáll a helyére és az ajtaja is kinyílik mindenki egy emberként indul meg az ajtók felé, hogy a legjobb helyet tudja magának megszerezni. Nem sietek, hogy a szokásos helyemre üljek, hiszen most nem lesz ott, már rég bent van a suliban és valakinek az órát tartja. Hazudnék, ha azt mondnám, teljesen nyugodtan kezelem a helyzetet, igazából egy kicsit sem vagyok nyugodt. A gyomrom teljesen összeszűkül és a szívem kalapál, nem úgy, mint mikor őt látom meg, nem, ez az érzés szabályosan hányingerkeltő, eléri, hogy rosszul érezzem magam már csak azért is, mert nem vagyok képes beleszokni ebbe az új helyzetbe. Ne tetszik, hogy a héten minden egyes nap azon voltunk mind a ketten, hogy a lehető legkevesebb ideig lássuk egymást, ne menjünk ugyanarra a helyre és még csak véletlenül se nézzek rá és az sem, hogy ennek ellenére mindig őt keresem a folyosón. Ujjaimmal a kottáimon dobolok, hogy egy kicsit megnyugtassam magamat, próbálok megállni a lábaimon, bár az, hogy folyamatosan nekem jönnek nem segít a helyzetemen, egyre közelebb kerülök a kiborulás széléhez. Mereven nézem a metró ajtaját, mintha így előbb érnénk oda, csak ki akarok innen szabadulni és menekülni az engem üldöző gondolatok alatt, ahogy pislogok egy makacs kis könnycsepp legördül az arcomról. Most vagy elesek és letörlöm az arcomról vagy figyelmen kívül hagyom azt, hogy az előttem ülő néni folyamatosan engem néz és azt is, ahogy egyre kisebb darabokra esek össze.

-Tessék. - nyújt valaki egy zsebkenőt.

Enyhén sokkos állapotban nézek fel rá, eltart egy darabig, míg rájövök, hogy ki az, túlságosan is hirtelen történik jelenleg minden számomra. Egy halvány mosollyal veszem el tőle, amíg meg tudom tartani az egyensúlyomat. Valahogy el szeretném kerülni azt, hogy az előttem ülő ölébe kössek ki.

-Reméltem, hogy találkozok veled, Seungjin. - válogatom ki gyorsan a kottákat. - Picit megviseltek, de még használhatóak. Bocsi, hogy eddig vártál, el vagyok havazva mostanában.

-Köszönöm. - veszi el a felé nyújtott papírtömeget. - Mi a baj? És ne mondd, hogy semmi, mert, ha valaki nyilvánosan sír, az nincs jól. Kivéve, ha örömödben áztatod el a kottákat.

Megáll a metró, ez egy remek lehetőség a menekülésre, még mielőtt a beszélgetés olyan irányt venne, ami nem tetszik. Mind a kettőnket kisodor a tömeg az ajtón kívülre, így nem sok ideig menekülhettem meg tőle, kicsit félre is vonulunk, hogy ne úgy kelljen beszélgetnünk, hogy mind a kettőnket lökdösnek.

-Nincs semmi baj. - ezt biztos, hogy nem hiszi el. - Jó, semmi sincs rendben, de nem akarok beszélni, jó? Pont azon vagyok, hogy elkerüljem a bajt. - eddig nem jött össze, most is felé tartok. - Bocsi, de mennem kell. Majd írj, ha már nem kellenek.

-Azért is írhatok, hogy randira hívjalak? Múltkor nem is válaszoltál, pontosabban nem tudtál, mert Mr. Hwang elküldött. Fura egy személy.

-Járok valakivel. - vágom rá gondolkodás nélkül. - Vagyis már nem, de mégis. Kicsit bonyolult. - lépkedem hátra. - Most tényleg mennem kell, Hyu..Mr. Hwang már biztos vár. - vagy nem, de minél előbb el akarok innen menni. - Ne haragudj.

-Lix, ezek már nekem nem kellenek. - nyújtja vissza a kottákat, mire értetlenül nézek rá. - Anyu kiíratott. - vonja fel szemöldökét. A picsába. - Bár azt csodálom, hogy téged nem vett ki anyukád, elvégre az ő fiát kapták rajta a tanárával. Ti lennétek a suli legjobb pletykája. De nem vagyok olyan gonosz, hogy elmondjam bárkinek is.

Egyre jobban növekedő kétségbeeséssel és értetlenséggel nézek rá. Nem tudom hova tenni, hogy mégis mit akar ezzel mondani, de a mosolya kicsit sem ad semmi biztató jelet. Egyre jobban bánom, hogy hagytam átadni magam az érzéseimnek, már eleve nem kellett volna elkezdenünk ezt az egészet, most talán nem kapnék burkolt fenyegetést egy másik diáktól. Óvatlanabbak voltunk, mint hittem.

-Miért mondod ezt el nekem? - rázom a fejemet. - Mivel lett jobb, hogy megfenyegettél? Nem is járok vele. Hagyj békén, légszíves.

-Nem akarok már semmit sem. - von vállat. - Mármint, randira még mindig mennék veled, de ha..hát nem.

-Sziasztok. - csapódik mellénk a semmiből Jiwoon. - Nem mondom azt, hogy hallgatóztam, de mindent hallottam, amit te összehordtál. - fordul a másik felé. - Annyira nem lehetsz elkeseredett, hogy meg kell fenyegetni valakit, ha randit akarsz, veled valami komolya baj van. - hitetlenkedik felém lépve egyet. - Még én is megértem, pedig nehéz eset vagyok. Ha most megbocsátasz, elvinném őt innen, mert nem szeretem, ha rá mozdulnak. Velem van, nem veled. - nyom egy puszit a fejemre.

Meg sem várja, hogy a másik egyáltalán felfogja azt, amit mondott az előbb, belém karolva húz fel a lépcsőn, majd pedig az iskola felé kezdünk el menni. Nem tudom, hogy mennyire igaz az, hogy bárkinek is elmondaná, de tartok tőle, a rosszból valami még rosszabba csöppennénk bele.

-Köszönöm. - nézek fel rá. - Szerintem, ha nem cipelsz el, simán rábólintok. Nem akarom, hogy ennél rosszabb legyen.

-Nem lesz rosszabb, nem mondja el az senkinek sem, csak a szája nagy. Senki nem hinné el, hogy a tanároddal jársz. - neve fel. - Csak egy kicsit kell várnod és jobb lesz, tudom. És ezt nem azért mondom, mert közhely, hanem, mert tényleg tudom, hogy jobb lesz. Csak ne járj senkivel se addig.

-Ezt nem értem. - állok meg az iskola kapuja előtt. - És ne terveztem senkivel sem járni. - nevetek fel.

-Menj fel, innen is látni, hogy az ablakból figyel minket. - mutat fel az ablakra. - A végén ő cipel fel téged, ha nem mész oda időben. -ad egy puszit az arcomra. - Élvezem, hogy jelenleg nem verhet meg, hogyha ezt csinálom.

Mosolyogva fordulok meg, hogy felsiessek a zongora terembe. Hiszek Jiwoonnak azt illetően, hogy jobb lesz minden és egyszerre remélem azt, hogy a másik tényleg nem terjeszt pletykát rólunk, ami annyira nem is lenne pletyka. Csak tudnám, hogy miért akar ennyire randira hívni, ha tudta, hogy Hyunjinnal járok. Szinte azonnal kivágódik az ajtó, ahogy párat kopogok rajta, mellkasomhoz szorítom a kottákat, hogy megállítsam magamat. Kifejezetten nagyon szeretném megölelni őt és elmondani neki, hogy mi a bajom amiért ennyire halálra vált arccal nézek rá, de helyette csak csöndesen pakolom le a cuccaimat és várom a további utasításait.

-Beszéltél a többiekkel? - fordul felém. - Egyikük jelezte, hogy ő szívesen előadná a plusz darabot, ha neked is jó.

-Persze. - bólogatok. - Bőven elég nekem ez az egy is, nem hiszem, hogy lenne erőm egyáltalán megtanulni még pluszba valamit.

Mellém ül, ahogy szokott is. Ismételten ismerős érzés tölt el, abban a pillanatban, hogy orromat megcsapja parfümje illata és érzem bőrét enyémnek nyomódni. Enyhén remegő kezekkel teszem a billentyűkre a kezemet, hogy leüssem az első hangot. Reméltem azt, hogy ezzel együtt minden gondom elszálljon, de túlságosan is súlyosak ahhoz, hogy csak így felkapja néhány dallam és messzire vigye. Ahova segít a zene elkerülni, az a színes kis világ most elég komor, nincs benne semmi élet sem, sőt szinte minden halott, üresek a hangok és semmi érzést sem adnak át. Gyűlölöm, hogy csak a tanárom lehet, sokkal rosszabb, mint bármi. Érzem rajta, hogy ő is feszeng, mint én, úgy hiszem, hogy az ilyen nekünk nagyon nehezen megy, még ülni sem tudunk úgy egymás mellett, hogy ne legyen kellemetlen az egész.

-Egy kicsit sietsz. - fordul felém. - Nem kell, a randid megvár. - sóhajtja, mire felvont szemöldökkel nézek rá. - Szóval nekem csípted így ki magad? - néz végig rajtam. - Nézhetsz ki bármilyen jól, már láttalak ruha nélkül, annál semmi nem fog jobban tetszeni.

-A tanárom vagy. - csapom vállon. - Ilyeneket nem mondhatsz.

-Azt mondták, hogy ne járunk, nem azt, hogy nem bókolhatok neked. - mosolyodik el. - Egész héten kerültük egymást, bocs, hogy kihasználom azt, amikor szabad is rád néznem. - fordul vissza a zongora felé. - Játsszuk együtt, kövess és ne siess.

Sóhajtva helyezem rá a kezemet a hangszerre újra. Próbálom visszatartani a mosolyomat, de szerintem az lehetetlen, sikeresen elérte azt, hogy ne érezzem magam kellemetlenül magam mellette, helyette inkább zavarban vagyok. Mégis ki bókol így a másiknak? Ráadásul nem is tehetné ezt. Így, hogy együtt játsszuk a darabot, valamivel több életet is lehelünk a dallamokba és nem hagyjuk, hogy holtan dőljön ki valami élettelen valaminek álcázva magát. Kimerítő ilyen szinten oda figyelni a zenére és arra is, hogy véletlenül se tegyek olyat, amit már megszoktam és ezzel elrontani minden próbálkozásunkat.

-Együtt jobbak vagyunk, mint külön. - mormogom az orrom alatt. - Mármint, hogy veled könnyebb eljátszani az ilyen zenéket. Valamiért mindig sietek.

-Nekem is jobban tetszik, ha együtt vagyunk. - kel fel a helyéről.

Azt hittem olyanok vagyunk, mint a melódia. Tényleg azok a hangok, amik összetartoznak és amiket nem lehet szétválasztani. Eközben a valóságban nem is tartozunk össze és szét is lehet választani minket, ezek helyett csak kerülgetjük egymást és úgy csinálunk, mintha ezeket ki se mondtuk volna.

-A következő óránkra hozok másik kottákat, ott jobban látszik, hogy mire figyelj, hogy ne siess ennyire. - pakolja össze a cuccait. - Tudom, hogy lenne még óra, de valamit el kell intéznem, jövőhéten bepótoljuk, feltéve, ha időbe érsz ide.

-Nem az én hibám volt, hogy késtem. - kapom fel a cuccaimat a helyéről.

Együtt indulunk meg a lépcsőn lefelé, az igazgató pénteken nincs ilyenkor már itt, így nem kell attól tartanunk, hogy már csak azért is kirúg minket, mert egy lépcsőn megyünk le az aulába. Összevont szemöldökkel néz rám, mire megtorpanok a lépcsőn, nem értem, hogy mit csináltam, de valamiért nincs jó előérzetem.

-Órára nem tudsz jönni, de pasizni a suli előtt, igen? - dönti oldalra a fejét. - Mindig mindent látok.

-Nem pasiztam, csak beszélgettünk, ha nem tudnád, miattad nem randizgattam vele, te buta. - forgatom meg szemeimet. - Amúgy sem zavarhatna, nem járunk.

-Attól még zavar.

Most direkt sietek ki az épületből, minél előbb távol akarom magam tudni tőle, hiába élvezem ennyire azt, hogy féltékenykedik. Hiába próbálom, kevés eséllyel tudom lerázni őt, bár nem igen zavar, az egyetlen alkalom, amikor nem kell félnünk attól, hogy bármi baj történik abból, ha egymás mellett sétálunk. Bármennyire is mondom azt, hogy nem zavarhatja az, hogy valakivel találkozok, attól még örülök neki, hogy így van, egészen addig, ameddig le nem lép tőlem, hogy az iskola előtt álló fickóhoz siessen. Engem sem zavarhatna ez az egész, nincs is közöm hozzá, hogy ki az, aki ekkora mosollyal képes köszönni neki, mégis furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Egészen eddig a pillanatig élt bennem a remény, hogy valaha bármi is jó lesz kettőnket illetően. Egyre jobban csúszik szét minden.