Tagadásba burkolóztam. Nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ne is vegyek róla tudomást és úgy csináljak, mintha ez az egész nem lenne ennyire valódi. Mind a ketten az ágyon fekszünk, egymással szemben és csak nézzük a másikat, nem is azért, hogy elvesszünk az arca apró és tökéletes részeibe, hanem, hogy néma búcsút vegyünk egymástól. Nem tudom, hogy hányszor kéne még ezt megismételni, hogy valóban tudatosítsam, itt a vége, ennyi volt, kiélveztem, amíg tartott és ne ragaszkodjak ennyire valakihez, mert abból csak baj és sérülés lesz. Mégis ahelyett, hogy elmennék haza, a szobám mélyébe és úgy csinálnék, mintha minden rendben lenne, csak közelebb csúszok hozzá, majd a mellkasára hajtom a fejemet. Veszedelmes játszma ez, ha nem véglegesítjük folyton egymásra fogunk találni akaratlanul is. Ujjaimat végigvezetem arcán, mire lehunyja szemeit, mosolyogva folytatom utamat szájáig, pár pillanatig habozok, nem feltétlenül lenne jó ötlet mindent szinte elölről kezdeni, de végül közelebb hajolok hozzá. Lassan teszem ajkaimat ajkaira, keserédes minden tett, érzem, hogy meglepődik tettemen, de ő is lassan mozgósítani kezdi magát. Hajamba túrva fordít maga alá, végül pedig arcomon állapodik meg a keze, majd csuklóra fogva ad egy puszit ujjaimra.

-Elfelejtettem vissza adni. - mutatom fel a gyűrűt. - Bocsánat.

-Maradjon nálad. - suttogja ajkaimra. - Legyen párja az enyémnek, remélem még szükséged lesz rá, nagyon bízom ebben.

-Addig biztos nem, amíg egy suliban vagyunk és bőven kell egy év, ahhoz, hogy érettségizzek.

-Akkor várok egy évet, többet is, ha kell. Szóval tartsd meg, ez a tiéd. - simít végig az arcomon. - Nem fogom feladni a kapcsolatunkat, nem törődöm ebbe bele. Most egy kicsit várnunk kell, csak egy kicsit. - ad egy puszit a homlokomra.

Egyelőre nincs több csók vagy ölelés, amivel tudatjuk a másikkal szerelemünket. Némán bólogatok és felülve adunk a másiknak egy tényleges utolsó csókot, ígérve, hogy még vissza fogunk találni a másik szívéhez, szavak nélkül kérem őt, hogy ez idő alatt ne szeressen másba. Már így is sok idő eltelt, míg itt voltam, lassan haza kéne mennem, de semmi sem vesz rá, hogy egyáltalán megmozduljak. Sóhajtva kelek fel az ágyról, hogy magára hagyjam a sötét gondolatokkal és, hogy én is ugyanilyen helyre térjek vissza.

-Még beszélünk. - fordulok vissza az ajtóban. - A zongora miatt.

-A zongora miatt. - ismétli meg bólogatva. - Vigyázz az úton.

A hűvös levegő és a rengeteg sírás eléri azt, hogy egy kicsit is álmos legyek, így sietek haza, hogy ugyanolyan halkan osonjak be, mint ahogy kijöttem az ablakon. Legalább csak pár órát tudjak aludni, mielőtt megszólal az ébresztő, hogy az iskolába kényszerítsen. Amint becsukom a szemem nincs erőm tovább mozogni, az sem érdekel, hogy utcai ruhában vagyok még, csak annyit akarok, hogy legalább álmaimban jobb és boldogabb világba csöppenjek.

Másnap reggel nagyon fájdalmasan kelek fel, lüktet a fejem és ég a szemem is, amit a temérdek mennyiségű szipogásnak tudok be. A reggelimet csak bevágom a táskába és elindulok a metró felé, imádkozva azért, hogy ne egy időben menjünk, bár tudom, hogy elkerülhetetlen, hiszen eddig mindig közös volt az út az iskolába és haza is. Nem a szokásos helyemet választom, sőt annak a környékét sem, minél messzebb ülök attól a helytől, ahol látni tudom Hyunjint. Még azt is hagyom, hogy a tömeg tehetetlenül sodorjon beljebb és beljebb, amíg az egyik ajtónál meg nem tudok állni. Sajnos így is látom, ahogy felszáll a szokásos helyén, ajkaimba harapok, hogy megállítsam saját kiborulásomat és inkább a telefonomnak szentelem a figyelmemet. Amint beáll a helyére a tömeg kisodor az ajtón, nem hagyva azt sem, hogy egy levegő vételnyi időm legyen, ellöködnek jó messze a metrótól. Kissé félre állok, hogy a többiek elmenjenek és ő is, egyedül akarok a lépcsőn felmenni. Érzem, hogy valaki néz, emiatt hátra kapom a fejemet és a távolban összeakad a tekintetem vele. Szóval ő is azt a módszert próbálja követni mint én. Tudom, hogy elindulna felém, hiszen látom rajta, emiatt minden erőmet összeszedve elindulok a lépcsőhöz, hogy minél előbb felérjek, ahol a többiek rám várnak. Ha újra megvárom azt, hogy több történjen köztünk, mint egy egyszerű tanár - diák kapcsolat, sokkal nehezebb lesz elengedni erre a kis időre is.

-Szia, Lix. - csapódik mellém Chan. - Nem akarlak megbántani, de egy kicsit...hogy is mondjam? Úgy nézel ki, mint akit megvertek, életem.

-Chan, ha legközelebb fel akarsz vidítani, ne tedd. - erőltetek egy mosolyt az arcomra, hogy megnyugodjanak. - Nem sokat aludtam.

-Hétvégére kitalálunk valami jó programot. - karol át Minho. - El akar menni bowlingozni, szerinted?

Halvány mosollyal nézek mind a kettejükre. Nem szeretnék elmenni sehova sem, megmozdulni sincs kedvem, de nagyon próbálkoznak azért, hogy valamennyire jó kedvem legyen, így szívem sincs lemondani.

-Jól hangzik. - húzom ki magam. - De tényleg.

Korábban érünk be az iskola, mint ahogy szoktunk, így én gyorsan felveszem az irányt a zongora terembe, egy elég fontos dolgot nem sikerült megbeszélnünk még a múlt éjjel. Biztos, hogy nem fogok szombatonként hozzá járni, bőven elég az is, hogy amíg nem kerülök új tanárhoz, hozzá kell járnom és úgy csinálnom, mintha semmi nem történt volna köztünk. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy meghallom a hangját bentről, mély levegőt véve nyitom ki az ajtót, látom rajta, hogy meglepődik, hogy itt vagyok előtte. Sokkal messzebb ülök le, nem akarom, hogy több feszültség legyen köztünk, bár még így is elidőzök rajta, mielőtt megszólalnék.

-Zavarlak? - kérdezi, mire csak megrázza a fejét. - Nem mehetek hozzád szombatonként. Nem tudnék máskor menni?

-Vasárnap? - vonja fel szemöldökét mosolyogva, ami engem is arra késztet. - De persze, pénteken volt eredetileg, ugye? Akkor azt hiszem csak egy valaki jár hozzám, elvitték az egyik diákot...Szóval utána tudsz jönni, ha neked is jó. Az, hogy csak ketten leszünk.

-Persze. - igazából nem tudom, hogy mennyire jó ötlet kettesben maradnunk.

Most is ketten vagyunk, egymástól elég messze, mégis szinte vibrál a levegő és a jó ismerős érzések is feljönnek; a heves szívverés, tenyér izzadás és érzem, ahogy vörösödök is. Talán mind a kettőnkben van a természetes lázadás, hogy épp azt akarjuk, amit nem lehet, legalábbis ezzel tudom csak azt magyarázni, hogy egyre közelebb jön hozzám. Mozdulatlanul nézem végig, ahogy elém sétálva ül le az asztalra folyamatosan engem nézve, mégis miért ennyire nehéz elszakadnom tekintetétől?

-Jobb ha megyek. - kelek fel hirtelen, mikor közelebb hajol hozzám. - Kezdődik az óra.

-Várj. - nyúl a karom után. - Ülj még le. - húz le a székre, így más lehetőségem nincs, mint leülni. Nagyot nyelve nézek fel rá, kissé tartok attól, hogy mit szeretne. - Hamarosan lesz az az ünnepség itt, tudod... négy darabot kéne előadni, de hárman vagyunk, úgyhogy valakinek közületek kettőt kell. Meg fogom kapni az igazgatótól mik közül lehet választani, ha szeretnéd, gondolkodj rajta vagy beszéld meg a többiekkel. Rövid időn belül kell leadnom azt, hogy ki fog kettőt játszani, így gyorsan beszéljétek meg, ha lehet.

-Jó, majd megkeresem őket. - bólogatok lassan felállva. - Ennyi?

-Miért? - harap ajkába. - Szeretnél még valamit?

-Nem. - nyilván tudja, hogy hazudok. - Tényleg megyek, nem akarok késni.

Szinte menekülök innen. Ha párpercet nem tudok csak vele lenni, mit akarok kezdeni azzal az egy órával, amíg muszáj leszek mellette lenni egy teljesen üres teremben? Ez egy kifejezetten nagy kegyetlenség az élettől. Mégis hogyan tudnám teljesen figyelme kívül hagyni őt? Gyorsan csatlakozom a terembe a szokásos helyemre, ami Chan és Minho között van.

-Mi a baj? - kérdezi Minho aggódva. - Olyan vagy, mint aki szellemet látott és nem azért, mert nem aludtál. Csinált valamit? Ugye nem, Lix.

-Nem. - vágom rá. - Tegnap este tényleg lezártuk, nincs köztünk semmi. Legalábbis azt hiszem, hogy hazugság lenne azt mondani, hogy nincs köztünk semmit. De muszáj. Tényleg azért mentem fel hozzá, hogy áttegyem a szombatot, nem akarok csak vele lenni a lakásán. - suttogom, mivel egyre többen vannak itt bent. - Így is kirázott a hideg is, pedig a zongora terembe voltunk.

-Nem mintha ez megállított volna titeket máskor. - horkant fel Chan. - Az előbb azt mondtad, hogy este? Találkoztatok még?

-Aha. - sóhajtom lemondóan. - Elmentem hozzá, ami nyilván szánalmas húzás volt, de nem tudtam mit csináljak. Nem mintha így jobb lenne, reménykeltésnek jó volt. Bár lehet ezzel írtam alá a végítéletet. Egy év...mintha garancia lenne arra, hogy egy év múlva ugyanúgy szeretni fog. De...remény hal meg utoljára.

Szeretnék hinni neki, de épp olyan gyorsan tudnánk elválni, ahogy egymásra találtunk. Az érzések jönnek és mennek, hibáztatni nem fogok érte, ha tovább lép. Addig is ki kéne találnom, hogy hogyan fogok helyt állni egy évig a saját poklomban, bár egyelőre még azt sem látom át, hogy a pénteki napot miképp vészelem át.