Mások úgy dolgozzák fel a szakítást, hogy társaságba mennek és meg sem látszik rajtuk, hogy épp egy nehéz időbe cseppentek bele, megint mások otthon maradnak és sírnak, ameddig el nem fáradnak benne és alszanak. Határozottan az utolsó csoportba tartozom. Nem szeretnék semmi bátorító szót sem, egy vidám zenét sem hallgatni, szomorú pillanathoz, bús dallam jár, még csak az kéne, hogy valaki megpróbáljon felvidítani. A szobám sötétjében, a takarómba burkolózva és egyedül akarok lenni, már amennyire egyedül tudok lenni a könnyáztatta zsepi halmok és a kavargó gondolataim közt. Visszagondolva elkerülhetetlen volt a szétválásunk, de bízom benne, hogy a búcsú nélküli szerelem még tartani fog, most azért egy kicsit örülök, hogy új tanárom lesz, nem hiszem, hogy a zongorára koncentrálnék, ha ott lenne mellettem az a személy, akitől minden áron elválasztottak. Fogalmam sincs, hogy miképp kéne ennek a feldolgozását elkezdenem, jelenleg csak arra van erőm, hogy tele sírjam a párnámat, míg a többiekre várok. Ebben az elhagyásban nem is az a legrosszabb, hogy már most annyira hiányzik, hogy fizikai fájdalmat érzek vagy az, hogy teljesen összetört az épp csak elkezdett közös darab, hanem az, hogy még csak választásunk sem lehetett ebben a döntésben. Úgy kéne túljutnom rajta, hogy ő jelenti a számomra tökéletes menekülést, pedig most nagyon szívesen elmenekülnék az illúzióba, mi hamis képekkel áltat; minden rendben lesz. Azt hittem, hogy már rég nincsenek könnyeim és csak síráshoz hasonló hangot tudok kiadni, de abban a pillanatban jelennek meg újra, ahogy belépnek a barátaim. A hátamra fordulok, hogy mind a ketten egy - egy oldalamon el tudjanak helyezkedni, most az egyszer nem bánom, hogy ez az ágy olyan kicsi, hogy alig férünk el rajta, mind a ketten a vállamra hajtják a fejüket és hálás vagyok azért, amiért csak csöndben ölelgetnek.

-Szakítottunk. - gyűrögetem a zsepimet.

Felülnek, így én is követem a példájukat. Biztosan nagyon egyértelmű az, hogy mi miatt áztatom el a párnámat folyamatosan, de valahol el kell kezdeni. Minho visszateszi fejét a vállamra, miközben a gyűrűmet piszkálja, nem sokáig tartott ennek az ékszernek a jelentősége.

-Emiatt hívott be az igazgató?

-Igen. - válaszolok halkan. - Nyíltan közölte, hogy szakítanunk kell vagy engem is és őt is kicsap és ez nem igen lenne jó hatással Hyunjin további munkájára. Az egyik szülő hívta fel ránk a figyelmét, fogalmam sincs, hogy ki volt az, mert nem anyu volt, valószínűleg a gyerekét majd elviszi másik tanárhoz. - dörgölöm meg a szemem, ami már egészen fáj a sok sírás miatt. - Épp csak örülni tudtam annak, hogy anyu már kevésbé utálja őt, erre jön az igazgató, érthető, ha nem tűri, hogy egy diák és tanár járjanak, de azért reméltem, hogy nem ilyen gyorsan derül ki.

-Oké. - szólal meg Chan. - Kinyírjuk a ribit! - csapja össze kezeit. - De előtte annyi sütit tömünk beléd, ameddig el nem felejtesz sírni. - törli le a könnyeimet. - Mit szólnál ahhoz, hogy még egy órát itt leszünk, te sírsz, mi szidjuk a ribit, akinek rossz a házassága a férjével, utána meg elmennénk egy kalóriabombáért a közeli cukrászdába? Esetleg utána még egy filmet is nézünk.

Visszavonom. Egyáltalán nem akarok egyedül lenni, pont erre a két bolondra van szükségem ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjak a problémámból. Újra elfekszünk az ágyon és a plafont bámuljuk néma csöndben, egyáltalán nincs sírás és senkinek a szidása sem, ez a csendes támogatás sokkal többet segít. Több, mint egy órája fekszünk az ágyamban és azt hallgatom, ahogy kitárgyalják melyik süti jobb a másiknál és miért, nem hittem volna, hogy egy ilyen témának sikerül elérnie azt, hogy ne a saját bánatomba temessem magamat. Kissé félek attól, hogy el kell hagynom a házat, biztos vagyok benne, hogy a sírástól piros a szemem és az arcom is fel van puffadva, akár egy vízi hullának, de ezek ketten szerencsére nem hagyják azt, hogy magzatpózba és vergődve emésszen fel a hiányérzet. A szüleim egy kicsit sem ellenkeznek azért, hogy iskola időben viszonylag későn menjünk ki a városba sütit tömni magunkba, bár nem kell attól félniük, hogy mindent feleszek, jelenleg az étvágyam is magamra hagyott.

-Olyan jól nézel ki, Lix, hogy szerintem ingyen oda adják azt a sütit.

Felnevetek Minho teljesen ide nem illő hazugságán. Maximum azért adnának ingyen sütit, mert előbb néznének egy elhagyott kölyöknek, mintsem egy címlapra kerülő modellnek, de azért jó, hogy próbálkoznak jobb kedvre deríteni. Mivel zárás előtt egy kicsivel esünk be sok választék nincs és helyet is könnyen találunk az egyik sarokba, ahol senki sem lát ránk.

-Ti mit csináltok szakítás után?

Leteszem a villámat, úgyis csak széttúrom ezt az édességet és nem eszem meg. Érdeklődve nézek rájuk, tényleg érdekel, hogy milyen módszerekkel tudják túltenni magukat valakin, én még csak azt sem tudom, hogy hol kéne kezdenem, egyszer sem láttam még tőlük sem mit csinálnak. Ahhoz meg nincs sok kedvem, hogy egész nap fagyit egyek és szomorú filmeket nézzek.

-Sose volt még barátnőm. - von vállat Minho. - Azokkal a lányokkal sose jártam és nem tudom mit rontok el, hogy egyik sem akar. Nem tudják miről maradnak le.

-Nekem az első barátnőm általánosban volt és, mikor dobott szerelmet vallottam az anyjának, mert jó bosszúnak találtam. Nincs benne logika, de jó érzés volt látni az arcát. De egy jó tanács, ne vallj szerelmet az apjának.

-Chan, te egy külön világ vagy. - rázom a fejem egy halvány mosollyal. - Nem fogok szerelmet vallani az apjának, nyugi. Ezek után még csak beszélni sem fogunk szerintem, úgyis másik tanárom lesz, biztos vagyok benne, hogy elvállal az a nő.

-Őszintén Lix nem tudom mit kéne tenned. - vereget vállon Minho. - Azt te tudod, hogy neked hogyan könnyebb túllépned rajta.

Szerintem arra soha nem leszek képes. Abban a pillanatban, ahogy meglátnám őt minden emlék az érzésekkel együtt csapna mellkason egyszerre, egyáltalán nem tudok tőle elszakadni, főleg, hogy tudom, ő sem akar tőlem. Olyan, mintha itt lebegne a szemünk előtt egy kiskapu, amit tisztán látunk és egyikünk sem meri átlépni, félünk a következményektől, mik nem kicsik. Miért nem tudnak annyira egyszerűek lenni az érzelmek, mint a zongora billentyűi? Azokba nem lehet belekeveredni, ott vannak előttem teljesen tisztán, az érzések bonyolultak és fájdalmasak, a zene akkor sem fáj, ha üt a dallama. Gyorsan kitesznek minket innen, tekintve arra, hogy tényleg úgy estünk be ide zárás előtt. A holnapi suli miatt mind a hárman egyből haza indulunk, nem jönnek fel további lelki támaszt nyújtani, bár már így is bőven hálás vagyok nekik azért, hogy ott voltak mellettem ma, még akkor is, ha nem is beszéltek. Halkan nyitom ki az ajtót, nehogy megzavarjam szüleim békés pihenését, ami ilyenkor mindig megtesznek az esti órákban.

-Kérsz enni? - kérdezi anya, ahogy elhaladok a nappali előtt. Hiába az anyáknak vagy egy titkos hatodik érzékük. - Vagy szeretnél beszélgetni? Nem azt mondom, hogy tudok tanácsot adni, de bármikor meghallgatlak, kicsikém.

-Mi kell ahhoz, hogy ne legyen ennyire rossz?

-Idő. Rengeteg idő. - rázza a fejét. - Leülsz ide?

-Most inkább felmegyek, legalább holnap ne nézzek ki ennyire borzalmasan.

Mégis mennyit jelent az a rengeteg idő? Egyáltalán nem hiszem azt, hogy ezt az idő képes lenne megoldani. Tényleg próbálok korán elaludni, de makacs és kegyetlen módon nem tudom kiverni a fejemből őt, mint, mikor elkezdődött. Hiába nem akarok rá gondolni, bármennyire is próbálom kizárni, annál jobban foglalkoztat és annál inkább vágyom arra, hogy mellettem legyen. Hallom, hogy anyuék is készülődnek menni aludni, így tényleg késő lehet már és én még mindig nem alszom, van egy olyan érzésem, hogy ma éjjel nem fogom tudni álomra hajtani fejemet, maximum ha végkimerülésben alszom el. Szipogva oldom fel a telefonomat, mikor üzenetet jelez, a szívem azonnal kétszeres tempóban ver és újra sírhatnékom van, ahogy megnyitom az üzenetet, amit Hyunjin küldött. Egy hangfájl, egy kis üzenettel, hogy csak akkor hallgathatom meg, ha vihar van. Fájdalmas mosoly ez, ami az arcomon van, miközben a pizsimet váltom le utcai ruhákra és azt a hangfájlt hallgatom, amit nem nyithatnék meg, gitár hangja tölti be a szobát és az ő hangja, ahogy az egyik kedvenc dalomat énekli. Ebben tuti benne van a barátaim keze. Halkan osonok le a nappaliba és nyitom ki az ablakot, hogy nesztelenül szökkenjek ki rajta, majd ugyanolyan hangtalanul csukom be. Sose szöktem ki egy ablakon és tudom, hogy rossz ötlet, még rosszabb az az ötlet, hogy elmegyek hozzá, de próbáljon valaki megállítani egy szerelmes embert, aki valamit elhatározott. Lehetetlen. A fülhallgatóból folyamatosan a zene szól, ahogy sietek Hyunjin háza felé, sőt szinte futok, hogy minél előbb oda érjek, még akkor is, ha kés este van. Ő sem alszik valószínűleg, ha most érkezett az üzenete. Remegő kezemet kopogásra emelem és várom, hogy kinyissa az ajtót. Sikeresen itt állok az ajtaja előtt sírva és valahol mélyen azt remélve, hogy átölel, azt suttogva, hogy rendben van minden. Még mindig erre vágyom, hiába nem fog megtörténni, mert egy kicsit sincs minden rendben. Ahogy kinyitja az ajtót az utcai lámpák fénye megcsillan a könnycseppen, mi arcán gördül végig megmutatva azt, hogy ő is ugyanolyan elveszett és összetört, akárcsak én.

-Tudom, hogy hülye ötlet itt lennem és talán még szánalmas is. - hadarom, mielőtt még a zokogásomtól újra képtelen lennék beszélni. - De egyszer azt mondtad, hogy bármikor ide jöhetek, ha baj van...Reméltem, hogy ez most is igaz, mert...nem vagyok jól.

Nem szól semmit, csak szorosan magához ölel, becsukva mögöttünk az ajtót. Hiába kapaszkodom belé olyan erősen, mégis úgy érzem, hogy megállíthatatlanul elkezdtünk távolodni egymástól, ami csak a saját magunk védelmében teszünk, feleslegesen futunk a másikhoz, ha egyszerűen nem tudunk átlépni a gáton, fel fog emészteni mind a kettőnket, ha továbbra is ennyire ragaszkodunk a másikhoz, mégsem látom az elengedésnek az útját, amire bátran ráléphetek. Hiába sírok úgy, hogy a könnyeimtől levegőt is alig kapok, nem old meg semmit sem, mégis ahogy érzem az illatát és hallgatom a halk szipogását egyfajta csalfa nyugodtsággal tölt el. Nem tudom, hogy hogyan kéne rátalálnom a nyugodtságra nélküle, hiszen túl gyorsan szerettem meg. Talán ha lassabban tettem volna ezt, most nem sírva ölelnénk egymást és kívánnánk azt, hogy soha ne keresztezte volna utunk egymást.