Minden iskolásban benne van egy félelem, ha a tanári felé kell menni, nem még, ha az igazgatói irodába kell mennie. Soha nem jártam még itt és nem most akartam elkezdeni, szeretném azt hinni, hogy tényleg csak az előadás miatt akar velem beszélni, de ahogy párom is mondta, ennek semmi esélye sincs. Hyunjin mögött megyek, tekintve arra, hogy kettőnk közül ő a tanár, rajta tisztán lehet érzeni a feszültséget, amit egy nekem szánt mosollyal próbál leplezni, van egy olyan érzésem, hogy ő tudja mi miatt vagyunk itt mind a ketten. Az igazgatói ajtó már nyitva van, csak minket vár, néhány kopogás után már be is léphetünk. A barátságos színek ellenére sem szívesen teszem be ide a lábam, még kevésbé akarok leülni ide, de a szigorú tekintet miatt kénytelen vagyok.

-Örülök, hogy most kivételesen szólt Felixnek. - kezdi el a mondandóját, mire értetlenül nézek rá. - Eddig nem sikerült megtennie.

-Mivel feleslegesnek éreztem, ahogy most is, de kissé megfenyegetett, amikor azt mondta, hogy Ön megy érte. - fújja ki idegesen a levegőjét. - Ugyanazon köröket fogjuk lefutni?

Egy szót sem értek abból, amit ezek ketten mondanak. Az a tény, hogy nekem korábban is ide kellett volna jönnöm, nem kicsit ijeszt meg, még akkor is, ha nem is tudtam arról, hogy jelenésem lenne itt. Az igazgatónő szúrós pillantásokat vet tanáromra, majd még rám is.

-Az egyik szülő felhívta figyelmemet arra, hogy maga és Felix között bizalmasabb a kapcsolat, mint kéne. - ugyanolyan érzésem van, mint mikor anya szembesített azzal, mindent tud, de ennek most valahogy nagyobb a súlya és engem is jobban pofon ver. - Múltkor elég határozottan tagadta ezt, Mr. Hwang.

-Igen, a párom. - húzza ki magát Hyunjin. - De ezt az iskolában, sőt annak területén is elég erősen titokban tartjuk, nem mászok rá az aula közepén a pingpong asztalon, bármennyire is tetszik az ötlet. Szóval csak a magánéletünkben láthatta ezt az a bizonyos szülő, ahhoz meg sok köze nincs, se neki, se az iskolának.

Sírni és elfutni, ahányszor akadály jön elő a kapcsolatunkban, ezeket szeretném tenni. Az egyiket épp csak le tudtuk győzni, túljutni rajta, hogy a szívhez szóló melódia tovább velünk szólhasson, erre itt van még egy, ami utunkba áll. Tudom, hogy valamit kéne mondanom vagy lehet az lenne a legjobb, ha csöndben lennék és nem szítom a tüzet, de egy gondolat csúnyám befészkelte magát, ami nem hagy nyugodni.

-Az én anyám szólt magának?

-Nem. - rázza a fejét, ami valahol megnyugtat. - Egy teljesen másik szülő, ami még rosszabb. Felháborodva hívott fel, hogy hogyan engedhetem meg azt, hogy egy tanár és egy diák együtt legyen. Teljesen jogosan félti a gyerekét és viszi majd el másik tanárhoz. Ugye tudja, hogy ki is rúghatnám? Mind a kettejüket? Nem hiszem, hogy a további magyarázatra lenne szükségem, ha Felixet nem viszik el innen, magának kell mennie, mert valóban nincs közöm a magánéletéhez, de nem vet jó fényt az iskolára, ha felvállalják azt, hogy együtt vannak. Vagy megszüntetik ezt a viszonyt vagy egyikük elmegy.

-És, ha továbbra is titokban tartjuk, hogyan akar rájönni arra, hogy még mindig együtt vagyunk?

-Természetesen sehonnan, de ha később kiderül, haladéktalanul kirúgnám mind a kettejüket. Igazgató révén nem hagyhatom, hogy ilyenek legyenek az iskolában. Maga egy tanár, ráadásul az egyik diákjával van együtt, még akkor is, ha zongorát tanít, nem hiszem, hogy egy okból adódó kirúgás jó hatással lenne a későbbi tanári pályájára. Egyik iskola sem venné jó szemmel, hogy a legelső munkahelyéről ilyen gyorsan távozik. Most mennem kell, tartanom kell egy értekezletet. Az ünnepséget ne felejtsék el, számítok mind a kettejükre.

Az utolsó mondatával teljesen egyértelművé tette azt, hogy mit vár el mind a kettőnktől. Hyunjinba kapaszkodom, amíg válaszolok a barátaimnak, hogy esetlegesen mentőakciót szervezzenek arra az esetre, ha körülöttem minden összeomlik. Egyikünk sem szól semmit sem, azt hiszem ehhez nem is kell semmit sem mondani, kicsit sem érdekel az, hogy az iskolában vagyunk, megragadom a kezét és az egyik menedékemhez kezdem el húzni. A diákok többsége már otthon van vagy még a következő óráján, így senki sem állja akadályunkat, könnyedén eltalálunk a parkhoz, ahol szintén üres minden. Kivételesen nem a zene központjába ülök le, hanem egy picivel messzebb, ahol a gondolatokat nem nyomja el a ritmus és az érzelmek viharát nem keveri sokkal jobban meg. A vállára hajtom a fejemet, majd hagyom közelebb húzzon magához. Ugyan boldog dallamok halk szólamai hangzanak, sokkal jobban tűnik úgy, mintha a világ csak rajtunk nevetve, azt hiszem a zene mindig olyan szomorú lesz, mint az a személy, akihez szól. Kapaszkodunk a csöndben, ha elhagyja szó a szánkat, minden valóságos lesz és az jelenleg kiábrándító, csak itt akarok lenni a karjai közt, mivel minden eltelt pillanat után egyre jobban ragaszkodik a boldogabb tudatlanságba. Bármennyire is tudtuk azt, hogy előbb vagy utóbb még az igazgató is tudomást szerez erről, mind a ketten ügyesen figyelmen kívül hagytuk és éltünk a rózsaszín ködben, mi utólag csúnyán cserben hagyott, már nem hagyja azt, hogy oda meneküljünk és úgy csináljunk, mintha minden rendben lenne. Már csak azért is hálásnak kéne lennünk, hogy ennyi időn keresztül elrejtett minket.

-Felix... - suttogja olyan halkan, hogy a fájdalom alig kivehető.

-Lehetne, hogy még egy kicsit nem beszélünk? - nézek fel rá. - Csak pár percig csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne, még akkor is, ha nincs. Még egy kicsit.

Hiába nem beszélünk, ez egy olyan kimondatlan dolog, amihez még csak szó sem kell, hogy érezzem a súlyát, ami majd összenyom. Bármennyire is akarom késleltetni, nem lehet, egyszer el fog jönni az a beszélgetés, ha azt akarom, hogy neki minden jó legyen. Minden eltelt perccel a csend egyre jobban nehezedik ránk, mind a ketten érezzük, hogy kifejezetten kevés időnk van ezt megvitatni, most tényleg egy olyan döntés elé állítottak minket, amiben igazán nem is dönthetünk, ez nem olyan, mint mikor anya szembesített engem ugyanezzel, őt érdekli azt, hogy én boldog legyek, az igazgató csupán csak az iskola jó hírét veszi figyelembe. De akkor mégis, mi ránk, az egyszerű kis külön álló hangokra ki figyel, hogy mégis együtt lehessünk, ha mi ezt nem tehetjük meg egymásért?

-Sajnálom, Felix. Először nem szóltam neked, mert...nem tudom. Nem akartam, hogy ez ennyire valóságos legyen.

Lassan tol el magától, épp csak annyira, hogy rá tudjak nézni. Tekintete nem egyszerűen szomorú, a teljes üresség uralkodik benne, a kis csillogásnak halvány emléke van csak és most először nem kell megszólalnia ahhoz, hogy megértsem szavait és ennek a felismerése a lehető legfájdalmasabb módon vág mellkason.

-Szakítunk? - igaz, ezt a kérdést inkább csak egy menekülési útnak szánom.

-Úgy tűnik. - húz közelebb magához. - Igen.

Ezzel az egésszel lett ennyire valóságos és visszafordíthatatlan az egész, azt hittem erre fel tudtam készüli még az elején, de időközben annyira megfeledkeztem róla. Gyengéden simít végig az arcomon, ahogy közelebb húz magához, ajkaimra hajol, hogy megcsókolhasson, azzal a különbséggel, hogy nem csak úgy csókol, mintha ez lenne az utolsó, hanem tényleg ez az utolsó. Nyaka köré fonom a kezeimet, hogy minél közelebb lehessen hozzám, annyira szerelmes ez a csók, mégis szomorú és fájdalmas. Szorosan húzom közelebb magamhoz, hogy megölelhessem, nem akarom elengedni, akkor csak jobban megerősítjük azt, hogy vége mindennek. Mind a ketten elhagyjuk ezt a parkot még mindig közösen, hiába mondtuk ki a szakításunkat, még mindig kapaszkodunk abba, hogy nem igaz. Mivel ez a park közel van a házunkhoz gyorsan az utcánk elejébe érünk és már tudom, hogy tovább nem is jön velem, így sóhajtva fordulok szembe vele.

-Szia. - nyögöm ki nehezen. Fogalmam sincs, hogy miképp kéne elbúcsúzni szakítás után, sose csináltam még.

-Szia. - húz magához egy gyors ölelésre.

-Köszönöm. - suttogom nagyon halkan. - Egészen eddig nagyon jó volt minden veled.

-Ne mondj ilyet. - nyel egy nagyot. - Ha nem búcsúzunk sokat, van még esély arra, hogy együtt leszünk. - hajol az ajkaimra.

Az utolsó csók, az utolsó érintés és az utolsó ölelés. Ezek mind olyan dolgok, amikből nem akar senki sem utolsót, mégis mindig megtörténnek. Nem nézem végig, ahogy elhagy, ahogy általában szoktam és tudom, hogy ő sem néz hátra a szokásához híven. Ahogy egyre jobban közeledek haza és dolgozom fel a történteket a magányban, a látásom is valahogy egyre jobban homályosodik és áztatom el az arcomat a saját könnyeimmel. Amikor belépek a házba egyből összetalálkozok anyával és csak annyit lát, hogy a fia könnyáztatta arccal tör be a lakásba, kitárja karjait, én pedig csak tehetetlenül bújok ölelésébe, hátha a mellkasomban tomboló fájdalom valahogy alább hagy és nem késztet arra, hogy zokogva próbáljak levegőhöz jutni.

-Ne haragudj, anya. Kérlek.

Kézzel - lábbal kapálóztam azért, hogy anya elhiggye; sose fogok Hyunjin miatt sírni és nem így jövök haza, de ezt a fajta ígéretemet ebben a pillanatban szegem meg. Nem mondd semmit, csak a hátamat simogatja, hátha megtud nyugtatni, bár erre nagyon kevés a siker.

-Szólok a többieknek, menj fel, viszek fel nasit. - nyom a hajamba egy puszit.

A rózsaszínből olyan fekete fehér lett minden, csakúgy mint a zongora billentyűi, tényleg megértem azokat, akik azt mondják, hogy a zongora egy szomorú hangszer. Hiába próbálnék egy olyan dalt játszani rajta, ami másokat felvidít, azt is csak komor hangulatba tudnám megszólaltatni, a zene mindig magával ragad, elfelejteti a rossz dolgokat, hiszen azzal kezdődött, hogy Hyunjin lett a zongora tanárom, most meg amiatt lett vége a szerelmünknek.