Nem tudom eldönteni, hogy mennyire normális dolog az, ha egész nap ájulás közeli állapotban vagyok, csak amiatt, mert közelebb van hozzám, mint általában szoktam, a végső döfést akkor adta meg, amikor még velem is akart haza menni. Csak akkor állunk meg, amikor a lámpa pirosra vált, aminek most örülök, mivel eddig eléggé sietett, hogy időben elérje a járatot. Majdnem felsikítok, amikor a hátamra teszi a tenyerét, mozgásra biztatva engem, amint megindul a körülöttünk lévő tömeg, szinte perzselő, ahogy hozzám ér, pedig csak azért teszi, hogy ne sodródjak el mellőle. Szerintem előbb nézne az öccsének vagy a fogadott fiának, mintsem a potenciális társnak, ami eléggé hervasztó rám nézve. Szerencsére időben elérjük járatunkat, igaz még így is fel kell magunkat préselni, majd két ember között próbáljuk átverekedni magunkat, akik nem hajlandóak egy lépést is arrébb menni. Jobban összehúzom magam, mikor leül mellém, ez most még szokatlanabb, mint amikor zongoráztam, ott el tudtam terelni a figyelmemet, most meg csak azzal tudom, hogy az ujjait bámulom, amivel a térdein dobol. Még a kezei is vonzóak, ilyen létezik egyáltalán? A térdemre csúsztatja a kezét, még a szorítását is érzem, rendben, ez megfelelő pillanat arra, hogy sikítva essek össze?

-Könnyebb volt úgy, hogy együtt játszottuk el?

Olyan hirtelen jön a kérdés, hogy fel sem fogom, főleg azért nem, mert túl közel van, hogy még a tömeg ellenére is hallani tudjam. Vajon tudja, hogy nagyon remeg a kezem a közelségétől, azt, hogy mindenem beleremeg csupán az illatától? Akár még a tekintetében is el tudok veszni, bármeddig el tudnám őt nézni. Remélem nem látszik az rajtam, hogy meg akarom csókolni, kifejezetten vágyom arra, hogy megcsókoljon, túl hívogatóak az ajkai ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Alig láthatóan szorítom össze számat, ki akarom űzni ezt a gondolatot a fejemből, hiszen még nem válaszoltam neki, csak csodálkoztam benne.

-Sokkal jobb volt. - nyögöm végül nehezen. - Köszi.

-Ez a munkám. - veszi el kezét térdemről. - Otthon tudsz gyakorolni?

-Nem. - rázom a fejemet. - Csak a suliban szoktam, a zongorát kicsit drágán adják.

A mosolya hirtelen szélesedik ki, mintha valamire rájött volna és megoldást talált ki az őt foglalkoztató kérdésre. Látom rajta, hogy szeretne nekem valamit mondani, ebben az akadályozza meg, hogy egy férfi elég erősen neki ütközik, ami főleg annak köszönhető, hogy rengetegen vannak ezen a metrón. Megszeppenve nézem, ahogy hatalmas mosollyal köszöntik egymást, ahogy rájönnek, ismerik egymást. Nem is figyelek a beszélgetésükre, főleg azért nem, mert nem kifejezetten szimpatikus az ember, sőt ellenszenves is volt, bár nem tudom miért. Most, hogy a srác már mellém is ül, minden eddigi kellemes érzés elszáll belőlem, mintha soha nem is létezett volna. Önkéntelenül is közelebb húzódok Hyunjinhez, nem tetszik, ahogy engem néz, tenyérbemászó.

-Szia. - dönti oldalra a fejét, mire óvatosan biccentek egyet. - Szóval te ilyen csendes vagy.

-És kiskorú.

Szinte rajtam fekszik, ahogy a barátjához hajol. Megrökönyödve bámulok előre, figyelmen kívül szeretném hagyni, hogy egész felső testével engem érint, ilyen közelről még a haja is csikizi az orromat. Csak emiatt örülök annak, hogy ez a másik srác ennyire rámenős, esélyt ad arra, hogy közel legyek Hyunjinhez, szó szerint közel. Olyannyira, hogy szerintem még a szívem heves dobogását is érzi. A másik férfi csak unottan néz vissza figyelmeztetőjére, szerintem nem éppen érdekli, hogy nem rám kéne kivetni a hálóját.

-Én húsz vagyok, az éppen csak nagykorú. Te hány éves vagy? - pillant rá. - Hogy hívnak?

-Tizenhét vagyok. - válaszolom szűkszavúan és látom rajta, hogy nem kifejezetten elégszik meg csak ennyivel. - Felixnek hívnak.

Szerintem szinte már a tanárom ölében ülök, ahogy próbálom minél távolabb tartani magamat. Nem tetszik, ahogy rám néz, a mosolya sem, az egész kisugárzása unszimpatikus, lehet csak amiatt, mert minden érdeklődőt elutasítok már csak elvből is, aki nem Hyunjin. Bezzeg ő nem tud így nézni rám, pedig még hagynám is.

-Jinnie, mondhattad volna, hogy ilyen barátaid vannak. - szélesedik ki a mosolya. - Irigy vagyok rád.

Óvatosan nyúl a könyökömhöz Hyunjin arra ösztönözve, hogy keljek fel. Nem értem mit szeretne, vagy mit tettem, ami rossz, pont emiatt kelek fel, s hagyom, hogy helyet cseréljen velem. Nagyokat pislogva nézek rám, még az sem érdekel, hogy elhagytam a megállót, ahol nekem le kéne szállni, majd a következőnél, maximum többet sétálok. Az most jobban érdekel, hogy a zongora tanárom mi miatt ennyire morcos.

-Jiwoon, ha minden áron akarod nézegetni, nézd öcsédnek. - bökdösi vállon barátját idegesen. - Kiskorú, hagyd békén.

-Te tudnád öcsédnek nézni? Őt? - néz el válla fölött rám. - Legszívesebben...

-Igen, tudnám. - vág a szavába. - Főleg úgy, hogy kiskorú, a legfőbb ok, hogy a diákom. Úgyhogy legfőképp a diákomnak tekintem.

Késő lenne kiugranom a metró elé, hogy soha többé ne kelljen ezeket hallanom tőle? Valószínűleg igen, pedig nagyon szívesen megtenném. Nem érdekel már, senki miatt nem fogok órákat sétálni, főleg nem most, hogy ilyeneket mondott, így csak gyorsan hajoldozok párat köszönésképp, majd át is verekszem magam a tömegen, hogy végre levegőn legyek. Nem kell sok idő, míg meghallom, hogy valaki trappol utánam, inkább nem nézek fel, még a végén megbizonyosodik róla, hogy az a másik fickó, akihez nincs kedvem. Igaz, most mindentől elment a kedvem.

-Amúgy én Jiwoon vagyok. - kezd el hozzám beszélni. - Hyunjin végre nem tud megverni, mert rád akarok hajtani.

-Szerinted egyedül hagyom veled?

Meglepődve nézek hátra, amikor meghallom a hangját, amitől még mindig görcsbe rándul a gyomrom, olyan tökéletes módon. Nem értem, hogy mit keres itt, amikor még leszálltam, egyedül tettem azt, plusz ha ide akar jönni, még jön járat. Vagy én nem értek valamit vagy ő szállt le rossz helyen. Megnyugodok azért, hogy itt van és nem egyedül kell lennem a barátjával, ugyanis egyre rosszabb a társaságában, rendesen kiráz tőle a hideg és nem azért, mert annyira élvezem a közelségét. Az ember ösztönből menekül, ha veszélyben érzi magát, nos én is azt teszem, így kerülök szinte Hyunjin mögé, enne látom a menedékemet, még akkor is, ha csak egy diáknak néz, ami mondjuk érthető, hiszen az volnék.

-Te mit keresel itt? Nem erre laksz.

-Rájöttem, hogy van egy kis dolgom. - vakargatja a tarkóját. - Pont erre amerre ti mentek.

Felnevetek rajta, fura nem tanárként vagy vadidegenként látni őt. A távolabbi lépcsők felé veszem az irányt, arra kevesebb ember szokott lenni, mindenki a közelebbit célozza meg így munka után, utálom, mikor annyian vannak, hogy kénytelen vagyok a tömeg sodrását követni. Ez egy igazán jó pillanat is lehetne, ha Jiwoon nem lenne itt. Kellemetlen alak. Folyamatosan próbálok úgy menni, hogy Hyunjin azon oldalán legyek, ahol csak én vagyok, az egyik ok a kellemetlen társaság, a másik az, hogy tanárom is mindig közeledik felém, amit élvezek.

-Bocs mindenért. - suttogja nekem, hogy csak én hallhassam. - Fura alak.

-Nem csináltál semmit, meg igazából ő sem. - vonok vállat. - Nem szoktam hozzá, hogy az emberek rám mozdulnak.

Felvont szemöldökkel néz rám, ami miatt elönt a melegség, talán sokat mondtam és nem olyat, amit egy tanárral meg szoktak osztani az emberek. Miért vagyok ennyire hülye? Szerintem hülyét csináltam magamból, úgy, hogy nem is akartam, de ehhez már hozzá kéne szoknom.

-Kár, hogy erre elválnak útjaink. - áll meg Jiwoon, majd az egyik utca felé néz. - Máskor találkozzunk Hyunjin nélkül is.

Biztos, hogy soha többé nem fogom látni ezt a fickót önszántamból, maximum, ha véletlen összefutunk de akkor is azon leszek, hogy minél jobban elkerüljem őt. Szinte leesik a vállamról valamiféle súly, mikor külön válok tőle és egy újfajta félelem lesz úrrá rajtam, nem akarom, hogy ő is elmenjen, csak azért, mert már nincs itt a barátja. Ha most romantikus szálak fűznének egymáshoz minket, elvárnám, hogy haza kísérjen.

-Csak a suliban tudsz gyakorolni? - kérdezi zsebre dugott kézzel, mire bólintok egyet. - Ha szeretnéd, eljöhetsz hozzám, esetleg azért, hogy többet gyakorolj. Ügyes vagy, azok alapján, amit láttam ma. Amit éppen gyakorolsz, nehéz darab, biztos jobb lenne, ha tudnál többet gyakorolni. A suliban lehet hétvégén menni, emiatt mondom, nyugodtan írj, ha szeretnél hozzám jönni.

Bedrogoztak volna? Esetleg tényleg a metró elé ugrottam vagy tényleg felajánlotta azt, hogy a lakására menjek? Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom betenni oda a lábam, már csak azért sem, mert akkor már valóban meghalnék.

-Ha elterjed a suliban, hogy ilyen kedves vagy a diákokkal, többen is hozzád akarnak majd járni zongorázni? - kanyarodok be az utcánkba.

Szinte biztos vagyok benne, hogyha kiderül, hogy ő az új zongora tanár még azok is járni szeretnének, akik életükben háromszor láttak csak zongorát, lehet az egész suli nála fog tömörülni, hát még, ha kiderül, a lakására is fel lehet jutni, ha azt hazudják, nincs zongorájuk.

-Akkor majd titokban tartjuk. - szélesedik ki a mosolya. - Közel laksz?

-Ott. - mutatok a szemben lévő házra.

El sem hiszem, hogy tényleg haza kísért, még akkor is, ha ez csak a véletlen műve volt. Ahogy előttem áll ebben a naplementében, biztosabb vagyok benne, hogy meg akarom csókolni.

-Tényleg írj, ha többet szeretnél gyakorolni, még van időm bőven.

-Majd szólók.

Csókolj meg, csókolj meg, csókolj meg. Nem, nem tudok olyan szemekkel nézni, hogy azt ő is akarja, lehet csak az látszik benne, hogy mennyire elvarázsol engem. A ködös tekintetem, meg a bárgyú mosolyom, ez a kettő dolog ami van nekem. Ezzel nem igen fogom elcsábítani, sőt egyre inkább csak vissza tolom magam egy diák szerepbe, ahonnan még csak kis sem török soha. Álmodozva nézem, ahogy elkezd vissza felé sétálni, még hátra is néz, ami miatt gyorsan kapom el a tekintetemet róla és sietek be a házunkba. Most tudja, hogy bámultam őt, ez nagyon ciki. Bárcsak meglennének az adottságaim ahhoz, hogy elcsábítsak embereket. Hogy őt csábítsam el, de nem hiszem, hogy bejönnének neki a fiúk, főleg azok nem, akik öt évvel fiatalabbak. Írok a barátaimnak egy üzenetet, hogy amint tudnak, jöjjenek be hozzám, mert el akarom mondani nekik, hogy mégis miket éltem át ebben a kis időben. Nyöszörögve vetem le magam az ágyra, éppen a szívem keserű melódiáját produkálom. Szenvedek a viszonzatlan szerelem miatt.