Mind a ketten csendben ülünk a kanapénkon és azt várjuk, hogy apu vissza térjen a társaságunkba. Látom Hyunjinen, hogy izgul valami miatt, így a kezére fogva próbálom meg megnyugtatni, bár én sem vagyok a helyzet magaslatán. Egészen baljós, hogy apu már egy ideje nem tért vissza, csak magunkra hagyott, hogy legyünk ketten, miután sikerült nyökögve bemutatnom őket egymásnak. Mindegyikünk a kanapé két végén foglalt helyet azonnal. Fél pillanatra kilesek a nappali ajtaján helyemről, mivel nem látom sehol sem, kihasználom a helyzetet és egy gyors puszit nyomok az arcára. Szerintem apunak van egy titkos érzéke, amit eddig nem vetett be, mert szinte abban a pillanatban jelenik meg, üdítőkkel a kezében köztünk, ahogy visszaülök a helyemre és a szokásos ki foteljába ül bele, ránk emelve tekintetét. Tisztán látni rajta, hogy ő mennyire élvezi a helyzetet, a mosolya számomra elárulja őt.

-Ti most mitől féltek? - kérdezi kedvesen. - Nem eszlek meg titeket.

-Csak abból indulunk ki, ahogy anyu reagált rá. - válaszolom halkan. - Ő nem igazán örül neki.

-Várjatok, most mit is tanít neked pontosan?

-Zongorát. - válaszoljuk egyszerre.

Apu összevont szemöldökkel hajol előre, azt hiszem anyu nem árulta el neki szívfájdalmát az útjuk során. Talán még egy kicsit sokkoljuk is ezzel az információval, mert pár pillanatig nem is válaszol.

-Emiatt akar anyád új zongora tanárt? - válaszul csak bólogatok. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megértem a logikáját. - rázza a fejét értetlenül. - Srácok. - csapja össze a kezét. - Meséljetek már egy kicsit, hogy találkoztatok? Mikor? Mióta titkolod a pasid? Akarom tudni a fiús ügyeidet, nem csak az anyád. - kezd el duzzogni. - Nem vagyok meleg, de átszellemülhetek.

Szinte fájdalommal a szemeimben és szenvedéssel az arcomon nézek rá, mikor hallom, hogy Hyunjin még fel is nevet. Számítottam arra, hogy esetleg nem fog neki örülni, de erre nem vagyok felkészülve, most teljesen megértem magamat, hogy miért vörösödök egyből el, ahogy apu új küldetésének elfogadta azt, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon. Kezd sikerülni neki.

-Igazából egy metrón találkoztunk. - válaszolja Hyunjin, amíg én sokkos állapotban vagyok. - Naponta kétszer, sok héten át. Könnyű volt megtalálni mindig, mert folyton ugyanazon a helyen ült, beszélgetni akkor kezdtünk, amikor leváltottam az előző tanárát.

-Hogyhogy zongora tanár lettél? - vonja fel apu szemöldökét. - Mindig úgy képzeltem el, hogy a zene tanárok nagyon idős emberek.

-Kicsi korom óta zenélek, a legközelebb a zongora áll hozzám, de nem szerettem volna soha a híresebb emberek közé tartozni, teljesen jó nekem az, hogy taníthatok. - néz rám pár pillanat erejéig. - Remélem még sok helyre el tudunk menni a többiekkel, sokan tehetségesek és örülök, hogy komolyan is gondolják.

Már, aki nem azért iratkozott be hirtelen hozzá, hogy a nyálát csorgassa rá és azt nézegesse mennyire tökéletes. Az én módszerem legalább sokkal jobb, évekig voltam valaki olyan mellett, aki nem is vitt semerre minket, kiérdemeltem a helyes tanáromat. Nem szimpatikusak azok az emberek. Mosolyogva húzom magam alá a lábamat és kényelmesebben elhelyezkedek, látva, hogy a másik is egyre jobban kezd ellazulni és feloldódni, ahogy apuval egyik témából mennek át a másikba. Jó így látni őket, jelenleg egy olyan dolog történik most, amit már nagyon régóta akartam, többé - kevésbé elfogadják a kapcsolatomat és apu még meg is akarja ismerni őt, ami miatt nagyon hálásan nézek rá. Meg sem tudok mellettük szólalni olyan lelkesen beszélgetnek most, hogy találtak egy közös témát, amibe teljesen bele tudják magukat élni.

-A fiam helyében még én is járnék veled. - nevet fel apu, mire fintorogva nézek rá. - Örülök, hogy melletted kötött ki. - kel fel a helyéről.

-Apu, mi is felmegyünk.

-Ajtó legyen félig nyitva.

Egyből felpattanunk a helyünkről, szerintem még Hyunjin is várja, hogy kifújhassa magát az izzasztó beszélgetés után, még akkor is, ha ennyire jól el tudtak beszélgetni. A lépcső felénél hirtelen gondolom meg magam és gyors leszaladok szülőmhöz, hogy egy szoros ölelésbe vonjam őt.

-Köszönöm, hogy te nem ellenkeztél egyből és próbálod megismerni. - nyomok arcára egy puszit. - De tényleg.

-Beszélni fogok anyáddal erről.

Az is egy nagyon hosszú beszélgetés lesz, úgy érzem. Újra csatlakozok páromhoz, aki a szobám előtt álldogál, mit muszáj megmosolyognom, kézen ragadva nyitok be a helyiségbe és apu intő szavait figyelembe véve, be se csukom az ajtót. Magához húz és átölel egy nyugodt sóhajtás kíséretében, kuncogva kezdem el simogatni a hátát a szobám közepén állva. Egyikünk sem számított arra, hogy ilyen gyorsan el fog jönni egy ilyesmi.

-Szerintem leizzadtam. - felnevetek ezen a kijelentésén. - De azért az nyugtató, hogy még élek.

-Kedvel téged, nem szokott így elbeszélgetni senkivel sem. Még Channal és Minhoval sem, pedig ők folyton itt vannak. - mondjuk az érthető, hogy miért nem beszélgetnek. - Ne aggódj, ha nem bírna úgyis addig dicsérnélek itthon, amíg el nem hiszi.

Nem tette még túl magát rajta. Az ágy felé kezdem el tolni, hogy le tudjon ülni, picit félek attól, hogy esetleg elájul itt helyben. Ha nem is vagyok benne biztos, legalább a reménynek a halvány szikrája megvan bennem, hogy anyut sikerül ráébreszteni arra, hogy felesleges minden áron egy új tanárhoz vinni. Közelebb ülök hozzá és a mutatóujján lévő gyűrűt kezdem el piszkálni, ami már lassan a szokásommá válik.

-Tetszik? - kérdezi, mire csak bólogatok. - Apué volt, de nem volt jó rá. - húz magához közelebb. - Haza kell mennem.

-Muszáj? - hajtom a vállára fejemet. - Félek mi lesz, ha anya haza ér és, ha itt vagy nem fog kiabálni senkivel sem. - vetem át lábaimat combjain.

-Le foglak dobni. - neveti. - Nem viccelek.

Megrázom a fejemet és jobban kapaszkodok belé, főleg, hogy érzem, tényleg elkezd letolni az ágyamról. Mivel egy cseppet sem vagyok hajlandó elengedni őt, mind a ketten a padlómon kötünk ki egy hangos puffanással, amit szerintem még apa is hallott. Nevetve emelem fel a fejemet a válláról, miközben próbálom lefogni kezét, mivel folyamatosan csikiz, magam mellé nyomva kezeimet törli le könnyeimet, mik a nevetésemtől jönnek elő. Csak akkor ülünk fel és lesünk ki az ágy mögül, mikor halljuk, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn és az ajtómban áll meg.

-Jól vagytok? - kérdezi kissé ijedve egy tál sütivel a kezében. - Igazából ezt csak kifogásként hoztam magammal. - teszi le az éjjeli szerkényre a tálat. - Aztán megijedtem, hogy esetleg meghaltatok, akkorát kopogott a plafonunk.

-Jól vagyunk. - próbálom visszatartani a mosolyomat, kevés sikerrel. - Mennie kell, épp ki akartam kísérni őt.

-Ha lehet, a lépcsőn ne úgy guruljatok le. - hagy magunkra.

Sajnálom azt, hogy ilyen gyorsan el kell mennie, főleg azért, mert anya szerintem bármikor megérkezhet és biztos ideges lesz, ha megtudja, hogy itt volt Hyunjin. Már előre is rettegek attól a beszélgetéstől és az esetleges következményektől is. Alig érünk le a lépcsőn, nyílik is a bejárati ajtó és anya lép be rajta, kezében a szatyrokkal és lesokkolt fejjel, amin egy kis idegesség is végig fut pár pillanat erejéig.

-Felix? - kérdezi olyan hangsúllyal, ami miatt határozottan érzem, hogy bajban vagyok. - Mr. Hwang, örülök. - szerintem ezt még ő sem hitte el.

Hyunjin csak illem tudóan meghajol és talán reménykedik abban, hogy nem végzik ki itt helyben, velem együtt. Apu gyorsan sétál ki hozzánk és a falnak dőlve mosolyodik el.

-Én hívtam be. - kezdeményezi a beszélgetést. - Próbálom megismerni a fiam párját.

Jobb, ha inkább menekülőre fogjuk. Miután anya is hozzá képest kedvesen köszön el a páromtól, apu a nyomunkba jön utánunk, így esetleg nem lesz neki trauma az itt töltött idő.

-Mr. Lee köszönöm a meghívást. - hajol gyorsan meg.

-Remélem máskor is jönni fogsz, ne bízd el magad, de kedvellek.

Szerencsére ezután magunkra hagy az ajtóban és be is csukja azt. Magamhoz ölelve, szinte könyörgök azért, hogy vigyen magával olyan messzire, hogy senki se találjon ránk és éljük le az életünket kettesben. Még csak egy gyors puszit sem merem neki adni, mert már-már érzem anya szúrós pillantását az ajtón kívül. Miután szomorú búcsút veszek tőle, kissé félve sétálok be anyuékhoz a nappaliban, ahol szerintem mind a ketten csak rám várnak.

-Találtam egy új tanárt, akihez jövőhéttől már mehetsz is, ha szerencséd van. - jelenti be kertelés nélkül. - Felix, kértelek, hogy beszéljétek meg, nem így értettem.

-Drágám, próbáltad megismerni a srácot? Nagyon rendes, nem kéne minden áron így viselkedned velük.

-Nem, mivel ő egy tanár. Az a dolga, hogy tanítsa és nem az, hogy kavarjon a fiaddal.

Csöndben nézem a beszélgetésüket, ami egyre kezd egy veszekedésre hasonlítani. Bár én még mindig ott ragadtam le, hogy egy teljesen másik tanárhoz fog küldeni engem ilyen gyorsan, pedig valahol reménykedtem benne, hogy legalább ezt feladja.

-A zongora tanárja, nem pedig valami rettenetesen fontos tantárgyat tanít Mikor ezt mondtad, azt hittem komolyabbra gondolsz, talán a japán tanárra, úgyis fejlődni szeretne, akkor lenne értelme. - sóhajtja. - Nem pedig csak egy pár évvel idősebb zongora tanár, aki a jelek szerint még jól is bánik vele. Ha olyan lenne, amilyen az az ember, megérteném a dolgot, de így nem. Téged az apádtól három évig próbáltalak elkérni, mintha engem kedveltek volna a szüleid, most meg van egy fiúnk.

-Próbálom védeni a fiamat, ennek a vége még egyszer sírás lesz. Nem akarok látni, ahogy sírva jön haza. - hiába szeretne megóvni, ezzel nem azt teszi.

-Ha ennyire ellenük mész, persze, hogy az lesz. Nem bánt az a fiú senkit sem.

-Szeretném, ha másik tanárja lenne. - kel fel ellent mondást nem tűrő hangon. - Nem akarom, hogy így legyen a tanárja. Remélem, hogy minél előbb elvállal a másik tanár, aki nő. Utána talán hívd el vacsorára egyszer. - pillant rám.

Meglepődve nézem a távolodó alakját anyának, fel sem merem fogni, hogy mit mondott. Először az sokkolt, hogy annyira tart már a zene tanároktól, hogy inkább egy nőhöz küld, utána pedig az, hogy ő vetette fel az ötletet, jöjjön el vacsorára. Apa csodákra képes, úgy érzem. Igaz, picit tartok attól, hogy túl korán örülök anya ilyen döntésének, de ezt nem tudom vissza fogni. Végre ő is próbálkozik és nem megy ennyire ellenem, szerintem nagyon téved, ha azt gondolja, hogy ennek valami rossz vége lesz.