Nagyon gyorsan eljöttem otthonról, csak azért, hogy a közeli parkban üljek a barátaimmal az egyik fa tövében, ahol senki nem tud minket megzavarni. Szeretem ezt a parkot, mert nincsenek sokan és az egyedülléthez tökéletesen helyeket lehet találni és még zene is szól, bár az jelenleg komorabb hangulatú, mint én, pedig nekem sem olyan fényes a hangulatom. A füvet tépkedem, miközben megosztom velük minden bajomat és félelmemet, ami jelenleg foglalkoztat és reménykedem abban, hogy tudnak valami tanáccsal szolgálni, még akkor is, ha nem igen éltek át még ilyesmit. Számítottam arra, hogy egyik szülőm, esetleg mind a kettő kifejezetten ellenezni fogja ezt az egészet, de azt nem vettem számításba, hogy a végén még azt is megtiltják, hogy esetleg találkozzak vele. Remélem azt, ha nem lesz a tanárom Hyunjin, akkor legalább nem lesz anyunak az a problémája, hogy együtt vagyok vele, bár erre kevést esélyt látok.

-Szerintetek? - dőlök neki a fának. - Hiába próbálom megbeszélni vele, még el is akar vinni másik tanárhoz. Úgy csinál, mintha Hyunjin ötven éves, házas férfi lenne.

-Valahol megértem, hogy félt téged. - szólal meg Minho. - Úgy értem, hogy ki is rúghatnak téged a suliból, még akkor is, ha csak a zongora tanárod és fiatal meg nem házas. De, ha más tanárhoz mész, akkor nem mindegy, hogy együtt vagy vele vagy nem? Mármint, akkor már nem a tanárod, hanem csak egy férfi.

-Szerintem anyukád túlreagálja, elvégre nem leszel sem terhes és még csak a jobb jegyért sem fekszel le vele. Talán. - pillant rám, mire csak mosolygok. - Értelmetlen lenne eltiltani téged, attól még nem szűnnek meg az érzéseid. De lehet a felnőttek teljesen máshogy látják. - von vállat Chan. - Van egy ötletem, raboljuk el Hyunjint és Felixet is, majd elbújtatunk téged, amíg nagykorú nem leszel, szerintem ez egy nagyszerű ötlet. Gondoljátok át.

Nevetve hajtom a vállára a fejemet és próbálok valami kis pozitív energiát összeszedni belőlük. Nem tudom, hogy anya mennyire fogja elengedni annak tudatát, hogy minden áron szétszedjen minket. Mögöttünk lépteket hallok, már kezdeném feladni a békés és viszonylag nyugodt kis búvóhelyünket, de ahogy meglátom Hyunjint, úgy érzem, a nyugodtság tényleg eljött. Értetlenül emelem fel a fejemet Chan válláról, ugyanis én nem hívtam ide, mert még mindig nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármit is mondjak neki. Lehet alaptalan félelmeim vannak, de a korábbiból kiindulva más lehetőségem nem is akad, mint tartani mindentől.

-Te mit csinálsz itt?

Hyunjin szótlanul ül le közénk, arcán ugyanolyan aggodalom van, mint legutóbb. Ahogy megfogja a kezemet, egyre rosszabb érzés fog el, látva az aggódást is rajta, tudom, hogy el kéne mondanom neki, de valóban tartottam a válaszától.

-Minho írt, hogy valami baj van. - pillant barátomra, aki csak mosolyogva néz ránk. - És siessek ide, ami nem volt könnyű, mert ez a hely tényleg eldugott. Mi történt?

-Nincs semmi baj. - hazudom elég gyorsan.

Látom rajta, hogy nem igen hisz nekem, biztos az arcomra van írva minden hazugságom, de hálás vagyok neki, hogy nem firtatja tovább, hanem csak némán bólogat a kézfejemet simogatva. Bárcsak képes lennék szavakkal elmondani azt, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, mik a félelmeim és miért aggódom, de jelenleg úgy érzem, hogy az is kevés lenne hozzá, ha a zenéhez fordulnék, kevés olyan dal van, mi jelenleg meg tudná fogalmazni az érzéseimet. Minho és Chan is összevont szemöldökkel néznek rám, tisztában vagyok vele mire gondolnak és igazuk is van, csak egy ki idő, valamint bátorság kell ahhoz, hogy elkezdjük azt a beszélgetést.

-Nekünk most mennünk kell. - kel fel Chan a földről. - Addig ti dumáljatok vagy faljátok fel egymást, ezen a helyen mind a kettőt lehet.

-Látod, ezért nincs barátnőd. - sétál Chan után Minho.

Egy szó nélkül nézem, ahogy mind a ketten maguk mögött hagynak minket az én kavargó gondolataimmal együtt. Csöndben nézek Hyunjinre, szinte látom az arcán minden egyes gondolatát, mi aggodalmával vegyül, egy erőltetett mosollyal hajolok közelebb hozzá, hogy egy csókot leheljek ajkaira. Arcomra fogva dönti homlokát az enyémnek, ujjaival arcomat simogatja gyengéden, mi nagyon nyugtatónak hat, még akkor is meg tud nyugtatni valamilyen módon, ha attól tartok, ő hagy el engem.

-Tudom, hogy baj van. - suttogja közénk. - Nem kérem, hogy mondd el, oké? - kérdezi, mire csak bólogatok. - Csak mondd el...tudok valahogy segíteni?

-Nem hiszem, hogy ebben van olyan, hogy segítség. - hajolok távolabb tőle.

-Akkor tudok csinálni valamit? - ül közelebb hozzám. - Bármit, amivel jobb kedved lesz?

Egyből az ölelésébe bújok a fejemet a nyakába fúrva, mélyen szívom be a nyugtató illatát, amihez egy kis kávé is társul, mit muszáj megmosolyognom. A pólóját szorongatva húzom magamhoz közelebb, miközben ő a hátamat simogatja, folyamatosan elérve azt, hogy megnyugodjak. A fának dől velem együtt, hogy elősegítse a kényelmesebb pozíciót, sóhajtva hajtom mellkasára a fejemet, próbálva kizárni a világot, bár a makacs gondolatok kevéssé hagyják ezt.

-Ettől sokkal jobb. - emelem fel a fejemet. - Talán még egy csók is segítene. - mosolyogva hagyom, hogy ezt meg is tegye. - Csak ölelgess, ennyi bőven elég. Köszönöm.

-Ahogy tudok, segítek. - tűr egy tincset fülem mögé. - A párom vagy, Felix és fontos vagy nekem, szóval természetes, hogy segítek. De nem tudom, hogy mi a gond, csak mondd meg hogyan tudok segíteni.

Hirtelen ülök jobban fel, hogy tökéletes rálátásom legyen Hyunjinre, aki kissé megszeppenve néz rám váratlan tettem miatt. Teljesen lefagyok, ahogy rá nézek, csak egy bizonyos mondat jár a fejemben, ami mindig ismétlődik, szívem tempója megkétszereződik és az ereimben tomboló vér egyből arcomra vándorol. Érzem, ahogy az orromtól, egészen a fülemig egyre pirosabb leszek, minél többet gondolok arra, amit mondott.

-Tényleg...fontos vagyok neked? - kérdezem enyhén sokkos állapotomba.

-Hát persze, hogy az vagy. - nevet fel, ahogy arcomra simít.

Nagy sóhajjal ülök hozzá közelebb és próbálom rávenni magamat, hogy elkezdjem a mondandómat. Annyira sok bátorságot adott nekem jelen pillanatban, hogy már nem is tartok attól, mi lesz a következménye, csak minél előbb meg szeretném vele ezt beszélni, hátha tud valami nyugtatóbbat is mondani.

-Hyunjin, ha ezek után azt mondod, szakítani akarsz, nem tudom mit csinálok veled. Szóval. - vágok gyorsan szavába, mikor észre veszem, hogy mondani akar valamit. - Anyu el szeretne vinni egy másik zongora tanárhoz engem, mert tudja, hogy járunk. Amikor jöttünk haza látott minket. Azt akarja beszéljük át ezt az egészet és gondolkodjunk normálisan, hogy szakítsunk. Nem tetszik neki, hogy együtt vagyunk. Nem akartam ezt neked elmondani, mert te is fontos vagy nekem és féltem, hogy anyuval értesz egyet, aztán meg szakítasz velem. - mikor meg akarna szólalni, a szájára tapasztom a kezemet, ezzel megállítva őt ebben. - Inkább ne is mondj semmit. - rázom a fejemet. - Jó ez így nekem, tényleg.

A csuklómra fogva veszi el szájáról kezemet, hogy beszélni is tudjon. Félve várom a reakcióját, miközben ő a kezemet szájához emeli és nyom egy puszit ujjaimra.

-Nem fogok veled szakítani. - húz közelebb magához. - Nem kell ettől félned. Várható volt, hogy anyukád nem fog ennek örülni, de apukád hagyta, hogy az ablakodon bemásszak, ez már jó, nem? - nevet fel. - Ne aggódj, Felix, nem fogok szakítani veled, meg nem is hiszem, hogy el vinne téged máshoz. Biztos, hogy csak félt téged. Majd nem fogunk találkozni olyan sokszor, hogy megnyugodjon anyukád. De nem terveztem veled szakítani emiatt, nyugi.

-Sok velem a probléma, ugye?

-Nekem nagyon megéri. - ül feljebb. - Mikor is mennek el anyukádék, pénteken? - bólogatok. - Mit szólnál ahhoz, ha péntekre kitalálnék valamit, amitől jobb kedved lesz? Nem megyünk sehova sem, hanem csak nálam leszünk, így nem kell attól tartanunk, hogy még valaki előtt lebukunk. Majd nézünk valami filmet. Veszek áfonyát. - suttogja fülembe, majd egy puszit nyom mögé, mi miatt kiráz a hideg. - Meg ahhoz, ami a browniehoz kell.

-Tetszik az ötlet. - nyomok egy puszit az arcára. - Tudunk még maradni így egy kicsit, mielőtt haza megyek?

Bólogatva hagyja, hogy újra a mellkasára fekve helyezkedhessem el számomra kényelmesen. Szerencsére teljességgel alaptalan volt a félelmem és meg is nyugtatott engem, amiért külön hálás vagyok neki, bár sajnálom azt, hogy ezután még csak annyit sem lehetünk együtt, mint eddig, viszont annak azért örülök, hogy ő nem úgy gondolkodik, mint anya. Amennyire tartottam válaszától és anyám döntése miatt, annyira izgatottá tett, hogy mit fog kitalálni arra az időre, míg ott leszek nála.