Lélegezz Felix, lélegezz. Azt nem lehet elfelejteni, mégis úgy érzem, hogy sürgősen nyitnom kell egy ablakot, mert megfulladok itt bent, így hát oda lépve tárom szélesre, mintha csak olyan meleg lenne itt bent. Biztos másnak kellemes az idő, de jelen pillanatban én megsülök és még a víz is szakad rólam, hiába nem látszik. Feszülten figyelem, ahogy lepakolja az asztalára táskáját, majd még a mappáit is előveszi, azokhoz pedig tollat. Minden mozdulatát megfigyelem, eddig is úgy láttam, hogy minden egyes tette minimum művészet, de ilyen közelről csak biztosabb lettem benne, ez egy álom, biztos vagyok benne, hogy ez nem történik meg. Valahol az utcán haldoklom és ezt a képzelgést vetíti le az agyam, hogy szép halálom legyen, igen biztos, hogy ez így van, mert nem lehet az, hogy ez a férfi egy szobában tartózkodik velem, csak velem és engem néz. Jézus, tényleg engem néz. Megszeppenve vágom magam szinte azonnal vigyázba, várva arra, hogy lebuktat a bámulásomat illetően, viszont ilyen nem történik, helyette az előttem lévő asztalhoz sétál, majd neki dönti magát. Nem is néz ki tanárnak így, inkább csak egy átlagos srácnak.

-Nem vagy valami beszédes. - mosolyog.

Egy angyal szállt le elém. Biztos vagyok benne, hogy nem evilági lény ő, csak ide lejött egy kicsit szórakozni, elütni az időt, hogy ne unatkozzon. Általában nyitott szoktam lenni az embereket illetően, kivéve ha arról a személyről van szó, akibe fülig bele vagyok zúgva, s Hyunjin pont az a személy, akibe sikerült belehabarodnom. Idióta pillangók, már megint itt vannak.

-Még nem igazán tudok mit mondani. - találom meg végre a hangomat.

-Szeretem a pizzát. - jelenti ki, mire összeszalad a szemöldököm. - A dinnyét is. - teszi hozzá gyorsan. - Szeretek a zenével foglalkozni, bár még csak nem rég lettem tanár, szóval majd együtt tanulunk. És kérlek, hanyagold ezt a formális beszédet, ha ketten vagyunk, csak huszonkettő vagyok, az nem öreg. - fintorog.

Picit sokkol, hogy ilyen hirtelen ennyi mindent megtudtam róla, amiről eddig igazából csak álmodtam. Mondjuk nem ilyen helyzetben akartam dolgokat megtudni róla, de ez is jobb, mint a semmi, nem panaszkodom, mert a végén még elveszi a sors ezt a lehetőséget tőlem és akkor lesz okom sírni is.

-Lee Felix vagyok, a pizzát én is szeretem, amíg nem csípős. - fixírozom a padlót, hogy ne kelljen a szemeibe néznem, amik érdeklődve figyelnek engem. - A legjobban a zongorát szeretem, próbáltam már mást is, de azok nem tetszettek. És én még csak tizenhét vagyok.

Csalódottság lenne látható az arcán? Vagy meglepődés ez? Esetleg mind a kettő? Pontosan nem tudom, hogy a kettő közül melyik dominál, de határozottan nem tetszett valami neki a mondandómban. Mégis mit mondhattam neki, ami ennyire rosszul jött ki? Ellöki magát az asztaltól, hogy az egyik kottás füzetét felkapva lapozgasson párat.

-Látod, már oldódott is egy kicsit a hangulat. - hihetetlen, még a szemei is mosolyognak.

-Igen, csak kicsit szokatlan volt, hogy maga.... te - javítom ki magam, amikor szinte kiskutya szemekkel kérlel, hogy ne így mondjam. - jöttél a szokásos tanárom helyett.

-Eljátszanád azt, amit énekeltél kint? - biccent a zongora felé. - Úgy tűnt elakadtál valahol.

Készségesen ülök le a zongora előtt helyet foglaló székre, hogy elkezdjek játszani. Hiába izgultam, egészen onnantól, hogy beléptem ide, azért a zongorázás még megy. Ez az egyetlen, ami még mellette is lenyugtat, eltereli a figyelmem a kavargó érzelmeimről, mi csak nagyobb intenzitással jönnek rám, most, hogy ilyen közel van hozzám. Érzem, amint leül mellém, s úgy figyeli hogyan járnak ujjaim a billentyűkön, váltogatva a feketét a fehérrel, s vissza is, olyan nagyon próbálom túltenni magam azon, hogy érzem bőrét enyémnek nyomódni. Mielőtt még elérkeznék a számomra nehezebb részhez ő is ráhelyezte ujjait a billentyűkre. Segítségével valamivel könnyebben veszem az akadályt, amit eddig nem tudtam megugrani, szinte teljesen elfelejtem, hogy zongora előtt ülök, egyszerűen csak hallgatom az egymás után követő hangokat, mik teljesen magával ragadnak, elvisznek egy teljesen új világba, hogy megmutassák a mindig szívembe költöző érzést, ahányszor csak ez a hangszer elé ülők és ezek az érzések minden alkalommal másak. Ismerős, mégis idegen. Másoknak könnyű szavakba önteni, mit is éreznek, viszont én képtelen vagyok ezekre, én zenéhez fordulok olyankor. A zene a lélekhez szól, az én lelkemhez, az segít megérteni minden érzelmem, mint Hyunjin esetében is, képtelen vagyok megszólalni, ha a közelemben van, mégis tudnám, melyik dallal ismertetném vele érzéseimet. Egyszerűen csak kifejezi azt, amit nem tudok elmondani.

-Ügyes voltál. - szakít ki gondolataimból hangja. - Amikor játszottál látszott rajtad, hogy mennyire máshol jársz, szépen játszol. - kel fel mellőlem, hogy az ablak elé sétáljon. - Öröm volt nézni téged. - Gyönyörű...volt a zene.

Ugyan a zenét dicséri ennyire, de ezt még magamra is veszem. A jó zenéhez olyan ember is kell, aki jót tud csinálni, szóval....azt hiszem ez a bók engem is érint, legalábbis szeretném azt hinni, hogy valamilyen szinten engem is dicsér, még akkor is, ha burkoltan teszi azt. A szokásos nézésével méreget engem, amitől bárki el tudna ájulni, hát még én, főleg úgy, hogy most biztos vagyok benne, engem ajándékoz meg velem és nem a mögöttem ülőt. Néha gyűlölöm, hogy ilyesmi érzéseket tud belőlem kiváltani egyetlen egy személy, nem is ismerem, lehet ő akár rossz ember is, elviselhetetlen személy, aki csak másoknak mutatja angyali oldalát, mégis, úgy hiszem, ha így lenne és betekintést nyernék a valódi külseje alá, azt is tökéletesnek látnám, bármennyire is legyen tökéletlen.

-Nem tudom pontosan, hogy mikor lenne vége az órának, de nem bánnád, ha módosítanánk rajta egy kicsit? - lépked hozzám közelebb. - El szeretném érni a metrót, mert utána nagyon későn jön.

-Persze, nem zavar. - de zavar, a lehető legtöbb időt akarom itt tölteni vele, kettesben.

-Szuper, ha egy órával előbb kezdenénk, megfelelne? Úgy még elérem a járatot. - kérdezi, mire hevesen bólogatok. - Megkapom a telefonszámod? Csak amiatt, hogy tudjunk szólni egymásnak a változásokról.

Majdnem félrenyelem a levegőt, sőt még a zongorára is rátenyerelek hamisan megszólítva azt annyira meglepődöm. Felnevetve nyújtja át a telefonját, hogy írjam be neki. Szokatlan egy módszer, már csak abból kiindulva, hogy az előző tanárom nem kért el tőlem semmilyen elérhetőséget, sőt még csak arról sem szólt, hogy felmond. Szinte el sem hiszem, hogy ez megtörténik, de már túl sok időt töltöttem el vele ahhoz, hogy ez csak egy álom legyen. Bár mondjuk szokatlan személyiség, valahogy nem így képzeltem el, amikor őt néztem a metrón, de tetszik, igazán tetszik. Mosolyogva hagy magamra, hogy az asztalához lépve kezdje el összapakolni a cuccait, szokatlan volt, hogy ennyi figyelmet kapok tőle, a szívem minden egyes pillanatban hevesen ver, ezt meg csak tetőzi az, ahogyan rám néz. Mondjuk ebben a nézésben semmi különös nincs, mégis van benne valami, ami miatt különlegesnek érzem magam.

-A következő óránk két hét múlva lesz, ugye? - pillanat fel telefonjából.

-Igen, mindig így van. - mondom szomorkásan. - Bár nem mindig elég ez a heti két alkalom.

Bőven meg voltam elégedve az óráim számával, de hátha bejön a tervem, amit ilyen hirtelen találtam ki. Szeretném, ha nem látná át ezt az egészet, lehet veszélyes vizekre evezek emiatt, de nem bánom.

-Szeretnéd, ha minden héten lenne? - dönti oldalra a fejét. - Eddig te vagy az első diákom, szóval még hozzád tudom igazítani, csak szólj nekem.

-Jó lenne, igen. Ha nem bánod.

-Dehogy, ebben a kis időben jól éreztem magam, ha minden diákom így fog zongorázni, boldog leszek.

Jár a dicséret, amiért sikerült minden héten pénteken órát szerveznem magamnak, ráadásul egy órával előbbre lett hozva, így még csak sietnem sem kell majd fel ide. Egyedül azt sajnálom, hogy így Chan és Minho nélkül kell elsétálni ide, nem fogok tudni áradozni nekik róla. Bár a mait nem fogják megúszni, az is biztos.

-Haza jössz velem?

A lépcső mellé lépek, így kénytelen a karom után nyúlni, nehogy még a nyakamat is kitörjem. Aggódó pillanatásokkal illet engem, én pedig őt majdnem ijedve nézegetem. Nem is azért jött rám ez a hirtelen ijedtség, mert majdnem három emeletet zuhantam le, hanem a váratlan kérdése miatt. Nyilván tudom, hogy a metróra céloz, nem pedig a saját lakására, de önkéntelenül is arra gondolok.

-Jól vagy? - fogdossa a karomat, ami miatt bizots vagyok benne, hogy vörös a fejem.

-Persze, biztos most mosták fel. - teljesen száraz volt az a lépcsőfok.

-Kezdelek egyre jobban félteni a világtól is. A végén elütnek, jobb lesz, ha tényleg együtt utazunk.

Ugyan nem akartam nemet mondani rá, a barátaimnak majd megüzenem, hogy elrabolt egy dögös pasi, bizots meg fogják érteni. Kifejezetten jól esik, hogy úgy megy mellettem, mintha bármelyik percben képes lennék újra elesni. Előre érzem, hogy ez az út tökéletes lesz, főleg, ha velem utazik majd.