A hátamat a fának döntöm és hagyom, hogy Hyunjin a fejét combomra hajtsa, a haját piszkálgatom valahol a gondolataim mélyén járkálva, a vizet néztem, amin a lemenő nap utolsó sugarai csillannak meg. Már egészen szépen látszik a fölöttünk lévő lámpások világítása is, főleg eddig a mögöttünk lévő út melletti lámpák adnak fényt nekünk. Elkalandozok az arcán, figyelem a csukott szemét, ahogy szempillái árnyékot vetnek arcára, az ajkának az ívét és az arca formáját. Nagy levegővel simítok homlokára, a szemöldök ívén is áthúzom ujjaimat, szempilláit óvatosan érintem, az orrát is, hegyén megállok pár pillanatig elidőzve, majd ajkait is érintem, végül állán és állvonalán. Lassan nyitja ki a szemeim, megcsillannak benne a fejünk fölött lévő lámpák, elég sötét van már ahhoz, hogy betöltsék az alattuk elterülő részt.

-Tetszik? - néz el a fejem mellett.

-Tetszik. - nézek az ágakra. - Ezt is szépen megcsináltad. Olyan jó hangulata van.

Egész gyorsan elszomorodom a gondolatra, hogy nekem innen egyszer haza kell mennem, túl jól érzem magam itt. A közelsége, az ölelései és ez a hely egy tökéletes menedéket alkotnak, ahol csak mi ketten lehetünk, nem kell attól sem tartani, hogy itt lesz rajtunk kívül olyasvalaki, akinek nem szabadna tudnia rólunk. Megakad a szemem a tavon úszkáló csónakokon, amiken lámpa világítja meg a rajta utazókat, Hyunjin kiszáll az ölemből, így fel tudok kelni, hogy közelebb sétáljak a tóhoz. Kevés csónak van, de ezek is olyan szépek, hirtelen egy következő randi ötlet rajzolódik ki a fejemben. Amíg kinyújtóztatom magamat, annyit érzek, hogy a derekam köré lassan csúsztatja a kezét, állát vállamon pihenteti.

-Mi a baj? - ad egy puszit az arcomra. - Mi jutott eszedbe?

Sóhajtva fordulok meg, hogy szembe legyek vele és az aggódó tekintetével. Nem szólva bújok az ölelésébe, fejemet a nyakába fúrom, nem is ez a hely a tökéletes menedék, hanem ő. Nem mondanám, hogy ez túlzott baj lenne, csupán csak egy kis apróság, amit meg szeretnék lépni.

-Ez nem baj. - húzódom el tőle. - Csak olyan jó lenne, ha erről a mai napról beszélhetnék anyuéknak is, jól éreztem ma magamat. Lehet hülyeség.

-Ez nem igaz. - simít a hajamba. - Teljesen érthető, hogy beszélni szeretnél erről, én is vártam azt, hogy először beszámoljak róla minden ilyesmiről és örülök, hogy szerinted megérné rólam beszélni nekik. - mosolyog, de ez jó gyorsan lehervad az arcáról. - Nem könnyítem meg a helyzetet, neked egy kicsit könnyebbnek kéne lennie, főleg, hogy az első, sajnálom.

Sóhajtva kezdek el én is pakolászni, amikor Hyunjin is elkezdi. Valóban nem szeretnék haza menni, de már bőven sötét van ahhoz, hogy nem maradhatok többet. Rossz érzésem van, hiszen a semmi miatt kért bocsánatot, annyit vesződhetett a mai nappal, szinte látom rajta, hogy valami miatt teljesen rossz kedve van. Sötét van és hűvös már, a kosárból kivesz egy pulcsit, amit felém nyújt, ne mosolygj Felix, ez csak egy pulcsi, ami egy picit nagy, de legalább olyan illata van, mint neki. Megfogja a kezemet és közelebb húz magához, amit hagyok is, biztos vagyok benne, hogy egyszer még nyíltan és mászkálhatunk így és nem kell a sötétben megbújni, minden csak türelem kérdése. A metrón nincsenek olyan sokan, emiatt meg merem tenni azt az egyszerű lépést, hogy a vállára hajtom a fejemet, gyengéden nyom egy puszit a fejemre. Annyira hülye vagyok, nincs is olyan dolog, amiatt sajnálkoznia kéne.

-Hyunjin. - nézek fel rá. - Lehet, hogy egy kicsit nehezebb lesz vagy jelenleg még nem tudok beszélni rólad anyuéknak, de nem érdekel. - vonok vállát. - A mai nap nagyom tetszett, jól éreztem magamat, ez tényleg egy igazi első randi volt egy olyan személlyel, akivel tényleg el szerettem volna menni és valóban tetszik. Eddig tökéletes minden, oda figyelsz arra, hogy nekem mi új, úgy csinálsz mindent, köszönöm. Persze, hogy szeretnék rólad beszélni nekik, szerintem ők is kedvelnének. Szóval, nincs miért bocsánatot kérni. Ugyan nem szokványos ez az egész és egy kicsit törvényileg tilos, attól még a maga módján tökéletes. Egyes országokban már csak ezért illegálisak vagyunk, mert létezünk, szóval ez nem hiszem, hogy olyan magy bűn lenne, meg, ha igen akkor legalább veled keveredtem először illegális dologba. Mi lesz a kövezkező? Talán veled ültetek először kaktuszt, vagy esetleg bankot rabolok. Ki tudja. - hálás lennék azért, ha zavaromban nem beszélnék össze - vissza.

Hirtelen hajol az ajkaimra, ezzel tökéletesen belém fojtja a szót, amiért azért hálás vagyok. Talán ő is érzkelte, hogy nem hiszem be tudnám fogni. Olyan rövid ideig tart ez a csók, hogy szinte fel sem fogom, de talán nem egy metrón kéne egymásban elveszni.

-Ha jól értem... Szeretnél bankot rabolni és kaktuszt ültetni. - ráncolja homlokát. - Vagy ez új szleng egy teljesen másik dologra, amit először tudsz csinálni?

-Attól függ, hogy mire gondolsz.

-Majd a barátaid elmondják, nem foglak többet sokkolni ma. - nevet fel. - Lehet bőven elég sokk lesz az, ha majd oda kerülünk... A bank rabláshoz. Mondjuk a kaktusz ültetést nem tudom hogyan akarod kivitelezni, még nem próbáltam. Nem mintha bankot raboltam volna már.

Még mindig foglalmam sincs, hogy miről beszél és ez még az arcomra is kiül. Megint ott van az a sunyi mosoly az arcán, ami miatt tudom, hogy ismételten mulatozik rajtam. Van egy olyan érzésem, hogy egyelőre jobb is, ha nem tudom mit szeretett volna kihozni ebből az egészből. Teljesen az útban vagyok annak a kevés embernek is, akivel utaztunk, de mivel anyu érdeklődik felőlem, muszáj vissza érnem, mert a végén nem élem meg azt, hogy esetlegesen virágot gondozzak a tanárommal. Hyunjinba karolva nyomkodom a telefonomat, hogy nyugtassam szüleim aggodalmait, csak akkor nézek fel, mikor megcsap a hűvös levegő, hiába még nincs nyár. Elég gyorsan szedni kell a lábunkat hazának, rossz ötlet volt figyelmen kívül hagyni az időt, főleg nekem, akinek a takarodót a szülei szabják meg még. A házunknál kicsit távolabb és a másik oldalon is állunk meg, nem akarok kockáztatni még csak véletlenül sem.

-Remélem, hogy nem lesznek mérgesek a szüleid. - lép felém. - Legközelebbre megjegyezzük, hogy nézzük az időt.

-Tuti bezárnak a szobámba, amíg tízenkilnc éves nem leszek. Majd várom, hogy valaki kimentsen onnan az ablakon keresztül. Csak biztonság kedvéért megmondom, hogy a felső ablak az enyém, balra. - mutatok hátra. - Anyuék semmit sem vennének észre, mert a másik oldalt vam a szobájuk, szóval majd várom, hogy megments. Minimum lóháton.

-Az még rejtély, hogy hogyan szerzek lovat, de rendben. - bólogat. - Addigra még a szerenáddal is kész leszek. Az esküvőt meg majd hét napig és hét éjjel ünnepeljük megállás nélkül.

Nevetve karolom át a nyakát és hagyom, hogy megcsókoljon. Kár, hogy ezek a pillanatok nem tarthatnak sokáig. Akkor kezdek el igazán futni a házunkhoz, amikor bent felkapcsolódik az egyik lámpa, kimenő idő lejárta után haza érni elég félelmetes, főleg, ha anyu karba tett kézzel áll az ajtó előtt kérdőre vonó tekintettel. Ártatlanul mosolygva rugdosom le magamról a cipőt, lassan közelítem meg, hátha túl gyors mozdulatot teszek és lecsap, amiért felébresztettem a benne nyugvó sárkányt. A helyzet ugyan koránt sem ennyire súlyos, csupán csak így élem meg. A megmentőm apu, aki a kezében fagyival és pizsiben sétál anya mellé.

-Szerelmem, a fiúnk nagy már. Most először késett, fél óra az egész. Tudtuk, hogy a barátaival van, nem nézték az időt és ennyi.

Örülök apának, hogy még ébren van. Ugyan a bűntudat még mindig mardos, amiért a szemükbe hazudtam a hollétemről kapcsolatban. De biztos ők is csináltak már ilyesmit, amikor találkozgattak, annyira nem is róható ez fel nekem.

-Sajnálom. - teszem hozzá halkabban.

-Nem történt nagy baj, csak legközelebb írj, ha egy kicsit késel. - nyom egy puszit a fejemre. - Menj fel, beszélni szeretnék veled.

Ez az a mondat, amitől mindenki fél, még akkor is, ha nem is csinált semmit sem, azzal a különbséggel, hogy én talán a mai nap tilosban jártam. A tükörben mosolyogva nézek végig magamon, de ez a vigyor csak addig tart, amíg rá nem jövök, hogy Hyunjin pulóvere van rajtam. Ha apának nem is szúrt szemet, anyának biztos, főleg úgy, hogy a ruháimat ő mossa a mai napig. Hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem, hogy vajon mi miatt is szeretne velem beszélgetni, remélem csak a késés miatt egy kicsit megdorgál.

-Felix. - nyit be anya, ami miatt gyorsan ülök le az ágyamra. - Szeretnék beszélni veled. - ül ő is mellém.

-Baj van?

-Dehogy van. - legyint. - Apáddal hamarosan lesz a házassági évfordulónk.

Szerintem el fogok ájulni a megkönnyebbüléstől, talán nem is vette észre ezt a pulcsit. Érdeklődve nézek anyára, ugyanis nem tudom, hogy mit szeretne ebből kohozni, az a bizonyos hamarosan csak három hét múlva lesz. Nagy vigyorral az arcán néz rám, érdekel, hogy mit talál ki maguknak, eddig mindig jó programokat szerveztek.

-Apád úgy döntött, hogy jó lenne egy hétvégére elmennünk kettesben. - ül fel jobban az ágyamra. - Előre szólok neked, hogy egyedül leszek, nyugodtan menj át akkor a barátaidhoz vagy ők ide. Megcsinálom nektek a nappalit is, hogy ne azon a pici ágyon aludjatok. Akár már pénteken is, majd csak vasárnap délután jövünk haza.

Bólogatva figyelem, ahogy kimegy. Hihetetlenül nagy megkömmyebüléssel vetődöm el az ágyon, jobban Hyunjin pulcsijába bújva, írok a barátaimnak, hogy ne tervezzenek programot három hétre későbbre, természetesen egyből a mai randiról kezdenek el faggattni. Úgy érzem olyanok vagyunk ketten, mint a melódia, az összetartó zene hangok, amik egyedül csak elvesznének a hangok tengerében. Nem akarom, hogy ezt a szépen indult dallamot egy hamis hang megszakítsa.