Sokszor nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék és ez kifejezetten igaz, ha a mellettem ülőről van szó. Egyszerre akarok tőle mindent és semmit, azt akarom, hogy magamra hagyjon, de közben az is jó lenne, ha itt maradna. Utálom, hogy elintézte azt, hogy ketten legyünk, de azért tetszik is. Felpofoznám azért, amiért fölényes mosollyal nézeget , de ez is tetszik. Messze el akarom kerülni, hogy ne érezzem azt, amit az udvaron, ugyanakkor remélem, hogy még csinál velem ilyeneket. Ha a szerelem ilyen, amikor ennyire megzavarodik az ember, akkor én valóban beleszerettem. Próbálok arra koncentrálni, hogy megjegyezzem az új darabot, amit a fejembe akar tuszkolni minden áron, de folyamatosan elvétem, még azt is, amit előtte könnyen megjegyeztem. Szerintem Hyunjin számára is teljesen egyértelmű, hogy gondolatban teljesen máshol járok és nem a zongorára koncentrálok. Azt is képes elérni, hogy rá gondoljak és ne a zenére, pedig eddig semmi nem tudta arról elterelni a figyelmemet, ez nem tudom, hogy jó vagy éppen rossz. Sóhajtva túrok a hajamba, messzebb ülök tőle, túl közel van ahhoz, hogy ne rá koncentráljak. Tudom, hogy azt kéne gyakorolnom, amit a tanár mondd, főleg, hogy itt van mellette, de muszáj valami olyat játszanom, amit biztos tudok és a dallamokkal könnyedén szárnyalhatok. Ez a dal pont annyira dacos, mint jelenleg az én érzelmeim, egy pillanatra sem állnak meg, kifürkészhetetlenek, semmisé tesznek, ugyanakkor felemelnek, olyan világot alkotnak, amibe eddig sose jártam, elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet ide belépni. Most, hogy tudom, félek, rettegek, hogy egyszer kitaszítanak, mégis egyre jobban vetem bele magam. Sokszor tartom a zongorát egy szomorú hangszernek, sokan akkor szólítják meg, ha fájdalmaik vannak, mintha attól tartanának megöli őket, pedig nem. Csak vadul kell játszani rajta. Pont ez a melódia jellemzi kavargó ábrándomat, makacs és gyönyörű, összetartanak, akár a hangok, amiket megszólaltatok.

-Játssz még. - kér meg, amikor megállok. - Kérlek. - néz végig rajtam.

Vágytam már elég sok dologra, olyanokra is, amit soha nem kaphattam meg. Valakire még nem, de egyre jobban kezdem érteni milyen is az, amikor valaki és nem valami után sóvárog az ember. Minél jobban akarom tanáromként látni, annál makacsabban jön elő az emlék, amikor megcsókolt. A szerelem ilyen formában kegyetlen.

-Meg akarom tanulni, amit mutattál. - biccentek a kotta felé. - Csak valamiért nem megy. - húzom el a számat. - Ehhez a szinthez bőven van még mit gyakorolnom, szerintem ez is annyira szenvedős darab lesz, mint az előző.

-Az előbbi dal, amit játszottál nagyon nehéz. - mosolyodik el. - Én ezt tanultam meg nagyon nehezen, túl gyors volt nekem. Ez, amit most veszünk azért nehéz, mert ezzel nem is csinálsz semmit. - mutat a kisujjamra. - Szokd meg, hogy tíz ujjad van, nem nyolc. Amellett, hogy csodáltam, ahogy játszol, azt is figyeltem, hogy te nem akarod használni a kisujjadat. Mi bajod van vele? - nevet fel. - Gyere közelebb.

Derekamnál fogva húz magához közelebb, ettől az embertől még csak menekülni sem tudok, mert van arra ürügye, hogy miért közeledik folyamatosan. Elképedve nézem, ahogy a kezemet megfogva helyezi az ujjaimat a billentyűkre, majd határozottan bólint, jelezve, hogy így a tökéletes és hagyjam is úgy őket, bár nem tudnám megmozdítani a kezemet, mert még mindig azt fogja.

-Így könnyebben fognak menni azok a részek, amikor több hangot kell leütni. - nyomja meg az ujjaimat, hogy hangot adjon ki a zongora. - Nem fognak összekeveredni az ujjaid, ahogy eddig. Próbáld meg így, ha ez sem megy, kitalálunk valami mást. Motivációnak; ahányszor lerontod, megcsókollak. - vonja fel szemöldökét. Ez fenyegetés vagy jutalom?

Elkapom a tekintetemet és inkább a kottát tanulmányozom, remélem nem látja rajtam, hogy mennyire tetszik az ötlet. Amennyi megy, annyit megjegyzek, most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy hogyan játszom, kicsit úgy érzem magam, mint, amikor kezdtem a zongorát. Valamivel könnyebb úgy, ahogy Hyunjin mutatta, csak azt kell megszoknom, hogy az összes ujjamat használom. Szinte meghűl bennem a vér, amikor véletlen elrontom a darabot. Legalább tovább jutottam, mint eddig, csak gyakorolnom kell.

-Elrontottad. - hajol közelebb. - Fájt volna, ha most tökéletesen eljátszod.

Olyan hirtelen próbálok távolabb kerülni tőle, hogy majdnem a szék mellé ülök. A karomat megragadva ránt vissza magához, átkozom magam amiért megint olyan helyzetbe kerültem, hogy muszáj hozzám érnie. Amióta itt vagyok pont ezt próbálom elkerülni, eddig még nem sikerült.

-Azért ilyen rosszul nem csókolok, hogy így menekülj. - sóhajt fel. - Vagy de?

-Nem. - vágom rá gondolkodás nélkül. - Tetszett.

A szám elé kapom a kezemet, amikor rájövök, hogy az előbb vallottam be, hogy élveztem mindent, amit csinált. Széles mosollyal dönti oldalra a fejét, bizonyára jól szórakozik a szerencsétlenségemen meg a vörös fejemen. Nagyot nyelek, amikor közelebb hajol hozzám, keze a karomról a hátamra csúszik, hogy megállítson a folyamatos távolodásomban.

-Játszd újra. - hajol el tőlem. - Most szerintem jobban fog menni.

Hogyan képes ilyen gyorsan túljutni azon, hogy ilyen közel van és én miért nem? Nem tudom, hogy az idegesít sokkal jobban, hogy ennyire játszadozik velem vagy az, hogy még tetszik is az, amit csinál. Igaza van Hyunjinnek, sokkal jobban megy, mint eddig, bár lehet ez annak köszönhető, hogy most nincs mellettem és nem érzem, ahogy hozzám ér, nem tudja elvonni a figyelmemet. Így is érzem, hogy néz engem, szabályosan lyukat éget a hátamba, értetlenül fordulok meg, mikor a darabon végig értem. Nem mondd semmit sem, csak néz, látszólag nagyon elgondolkodott valamin.

-Az iskolát meghívták egy kisebb rendezvényre. - közeledik újra. - Az igazgató megkért, hogy szedjek össze három embert, akiket vinni akarok. Az első, akire gondoltam az te vagy. - áll meg előttem.

Értetlenül nézek fel a székből rá, eddig csak ebben a suliban léptem fel, az előző tanár egyik tanítványét sem vitte sehova sem, ezért olyan furcsa, hogy most lehetőségem van máshol is játszani. Legalább szokom a nagyobb eseményeket, muszáj lesz, ha a jövőben továbbra is a zongorával szeretnék foglalkozni.

-Lesz bőven időd felkészülni, az igazgató majd meg fogja adni milyen számokat várnak. Igazából csak vendég előadók leszünk, nehéz darabokat nem fognak adni. Viszont nem egy napos lenne, mivel este kezdődne ez az egész és mire haza vinnének minket nagyon késő lenne, ezért gondoltam azt, hogy valahol majd elalszunk. - mosolyog. - Ha szeretnél jönni felírlak. - lép az asztalához. - Szóval? - pillant felém.

Az olyan nézéseitől, amik a lelkemig is ellátnak, kiráz a hideg, meg azért, mert az agyam leragadt ott, hogy egy szálláson leszek vele, ha igennel felelek. Szerintem ennek a gondolat hatása miatt bólogatok olyan hevesen erre az egészre, legalább témát adok a barátaimnak, amivel szívathatnak és a fellépésen kívül lesz még min izgulnom. Gratulálok Felix!

-Kik jönnek még? - sétálok közelebb hozzá.

Úgy közelítem meg, mintha egy ragadozó lenné, én meg a gyanútlan áldozat. Kissé a szemei is hasonló képp csillannak meg, mint, aki most jött rá, hogy simán rám vetheti magát. Menekülni úgy sem tudnék előle.

-Nem tudom, veled beszélek erről először. Mindenképpen azt akartam, hogy te legyél az első, akit felírok ide. Gondoltam még az egyik új diákra, nagyon ügyes és látom rajta, hogy ő meg is akarja tanulni. Őt küldtem ma haza.

-De akkor miért küldted haza? Ennyi erőből neki is mondhattad volna. - ráncolom szemöldökömet. - Néha nem értelek.

-Azért, mert mondtam, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy csak ketten legyünk, ha tanítalak. Ebből nem engedek, szóval adtam neki egy szabad napot. - von vállat. - Egyébként nem csak te vagy az, aki nem érti a másikat.

Eddig nagyjából szemmagasságban volt, ahogy a padra támaszkodott. De így, ahogy kihúzza magát egész vészjóslónak tűnik. Lassan ösztönössé válik számomra, hogy hátráljak tőle, ha közelebb lép hozzám, bár nem úgy néz ki, mint, aki meg is akar állni. Egészen az ajtóig hátrálok, hátha futnom kell majd, mondjuk bármit is akar velem csinálni, egészen biztos vagyok benne, hogy hagynám neki, szóval ez az egész mozdulat teljesen felesleges volt tőlem.

-Mármint annyira próbálsz menekülni tőlem, hogy inkább leesel a székről. - változik meg a tekintete elég gyorsan. Így egész aranyos. - Miért? A csók miatt?

Nem is szeretnék erre válaszolni, csak el akarom lépni mellőle. Az egyik kezét a falra nyomja, arra nem tudom kikerülni, a másik feléről pedig a zongora állja az utamat. Oh, hogy nekem folyamatosan csapdába kell csalnom saját magamat, mikor fogok a hibáimból tanulni?

-Felix... - néz egyenesen szemeimbe. - Kérlek válaszolj, tudom kell, hogy mennyire rontottam el mindent.

-A csók miatt igen. - rázom a fejemet. - De nem rontottál el semmit sem.

Elég kétségbeesett arcot vág, olyan, mint, aki most küzd meg minden érzelmeivel egyszerre. Megértem. Bennem is egy egész csata dúl. Ilyen közelről csak jobban bebizonyosodik az, hogy mennyire tökéletes ez az ember, ha most próbálna megcsókolni, nem hiszem, hogy lenne erőm újra visszautasítani őt.

-Te mondtad azt, hogy jobb, ha csak a tanárom vagy. - vezetem vissza szemeibe tekintetemet. - Azok nem csinálnak ilyet, figyelmen kívül akarlak hagyni. Elég evés sikerrel.

-Ismerős. - húzza mosolyra ajkait. - Nagyon próbálkozom vele én is. - hajol közelebb. - Minél jobban próbálom kizárni, annál jobban akarom.

Érzem ajkaimon, ahogy kifújja a levegőt, egyre többször, akárcsak én. Beharapom ajkaimat, mielőtt még én teszem valami hülyeséget. Elsötétült tekintetétől nem tudok elszakadni, még szédülök is egy kicsit. Az ismerős érzések megint elöntenek, ugyanúgy görcsbe rándul a gyomrom és kimelegszem, minél közelebb kerül hozzám, annyira vágyom ajakira, hogy az már fáj.

-Tudom, hogy ezt nem szabad. - sóhajtja.

-Akkor állj le.

Most már tényleg nem tudom, hogy mit csinálok, hiába mondom neki ezeket, mégis közelebb hajolok hozzá. Megnyugtat a tudat, hogy Hyunjin annyira tud uralkodni a helyzeten, mint én; semennyire sem.

-Ezt akarod? - kérdezi.

Alig láthatóan rázom meg a fejemet, egyetlen dolgot akarok és az pedig az ajkai. A pólóját megfogja húzom magamhoz, igazuk volt a barátaimnak, csak az őrületbe kerget az, ha próbálom elfelejteni, tényleg jobban akarom őt vagy azt, hogy megcsókoljon. Ez a csók határozottabban jobb érzéssel tölt el, mint ez előző, határozottabb, mind a kettőnk részéről és édesebb. Fene vigye el Hyunjint meg az ajkait, hogy ilyen vonzóak.