A zene tanárunk beteg lett. Hyunjin helyettesíti, mivel ő volt az egyetlen szabad tanár, aki ért is a zenéhez. Szerencsére csak egy dolgozatot írunk, valami dalszöveg részletből meg annak a kottájából, ez egy könnyű ötös, bár lehet csak azért, mert járok zongora órákra. Nehezen tudom tettetni azt, hogy még mindig írom a dolgozatomat, de nem akarom kivinni, mert túl közel fogok kerülni hozzá. Én tényleg elszánt vagyok a tervemhez, ami még nincs teljesen kidolgozva ugyan, de nem bánom, muszáj kezdenem magammal valamit. Nem is akarok rá gondolni, arra sem, hogy még akkor is jól néz ki, mikor belemerül a dolgaiba, amikor így kissé felfogva hordja a haját. Vagy, ahogy beharapja ajkát, ha gondolkodik, az a csillogás a szemeiben, amivel rám néz. Elkapom a fejemet, mivel hirtelen néz fel rám, jobb lesz, ha inkább az ablakon bámulok ki. Szerintem egész jól megy az, hogy figyelmen kívül hagyjam. Tudom, hogy néz engem, bár arra nem tudok rájönni, hogy azért, mert neki is az a csók jár a fejében folyamatosan vagy amiatt, mert nem írom ezt a dolgozatot. Óvatosan fordulok vissza, hátha már nem néz, de még mindig a lelkembe bámul gyönyörű szemeivel. És ebben a pillanatban veszek el teljesen ebben a világban, főleg a mosolyában, vajon ő hogy lát engem, amitől így mosolyog?

-Aki kész van az hozza ki a dolgozatot. - dől hátra a székben még mindig engem nézve.

Kelletlenül kelek fel a helyemről, nyilván már látta, hogy csak ülök a lap felett. Mások számára is látható lehet az, amit érzek vagy csak kettőnknek látható ez az egész? Remélem nem, mert akkor bajban lennénk. De az is lehet, hogy csak én látok bele dolgokat. Már mennék el, hogy minél távolabb legyek tőle, bár elég gyorsan megfogja a kezemet ahhoz, hogy ne sikerüljön ez a hadművelet.

-Mr. Hwang, valami baj van? - zökkentem ki a bámulásából.

-Ez tetszik. - suttogja, hogy csak én halljam. - Itt tudnál maradni óra után? Szeretnék beszélni veled a zongora miatt.

És a csengő ebben a pillanatban szólal meg. Sóhajtva kullogok vissza az asztalomhoz, miközben barátaimat kérlelem tekintetemmel, hogy mentsenek ki ebből a helyzetből, de túlságosan is élvezik a szívatásomat. Mire összepakolom az összes dolgomat a többieknek se híre, se hamva. Nem szerettem volna kettesben maradni vele, nálunk az már túl nagy baj, akkor is ketten voltunk, mikor megcsókolt. A hátamra teszi a kezét, ahogy mellém lép, még a vállamon is végig simít, ez valami tuti bosszú, amiért nem válaszoltam neki. Vagy amiért elsiettem onnan a gyors puszi után.

-Nem írtál vissza. - dönti csípőjét az asztalnak.

Nem válaszolva ülök fel az asztalra, nem mintha így egy magasak lennénk, de valahogy mégis jobb így. Bár a lehetséges menekülő útvonalamat elzárja ő az egyik oldalról, a másikról pedig az ablak van. Csapdába zárt.

-Valóban nem. - válaszolom, mikor úgy látom, hogy nem hajlandó megszólalni. - Amúgy is szeretnék beszélni veled erről, csak eddig nem szántam rá magamat.

-Inkább három napig halogattad? - vonja fel szemöldökét. - Miért, mi a baj a szombattal?

Egy idegig nem is válaszolok neki, nem mondhatom meg neki, hogy az a bajom, hogy nem szeretnék vele kettesben lenni. Most is egy teremben vagyunk, senki más nincs rajtunk kívül és nem tudom elszakítani a tekintetem ajkairól. Legalább tömegben ne próbál meg csókot lopni, így simán hagynám neki.

-Csak jobb lenne, ha nem hétvégén mennék fel a lakásodba. Jó a suli is, engem az sem zavar, ha valaki mással vagyok, sőt örülni is fogok neki. Minél többen vagyunk, annál jobb.

-Mi baj van a lakásommal? - löki el magát az asztaltól. - Itt is ketten vagyunk. - támasztja meg egyik kezét mellettem az asztalon. Így már tényleg elzárja az utamat. - Ne haragudj Felix. Ha ennyire zavar, a ma el tudsz jönni, a többi napokon már sokan vannak, a következő órád után gyere, majd igazolom a többit. Így jó? - pillant le ajkaimra.

Csókolj meg, érints meg és csókolj még többet. Miért nem hallja a gondolataimat? Miért nem csinálja ezeket? Pedig hagynám neki. Bólogatok, ahogy a kezét eltolom mellőlem, szabaddá téve az utamat, bár addig nem merek elindulni, amíg hátrább nem lép tőlem. Most már biztos vagyok benne, hogy ezeket készakarva csinálja, lehetetlen lenne, hogy csak én képzeljem ezeket bele, ennyire hülye én sem vagyok. Az előző alkalommal nem voltam ilyen gyors, mint most, örülök annak, hogy ezentúl nem leszek egyedül vele, könnyebb figyelmen kívül hagyni őt így. Teljesen kimelegedtem a közelsége miatt, mindig valami komplikáltabb dolog lesz abból, amiből éppen ki akarok mászni és erre Hyunjin fura viselkedése is rátesz egy lapáttal. Csatlakozok a barátaimhoz, akik az udvaron foglaltak helyet az egyik padon, szerintem látszik rajtam, hogy nagyjából mi történhetett a teremben, biztos megint vörös a fejem vagy kábult a fejem, esetleg mind a kettő egyszerre.

-Történt valami? - ad helyet nekem is Chan. - Esetleg fontos és fájdalmas dolog? Tudod.... - mutogat a kezével.

-Lix, ne hallgass erre a hülyére. - fordít maga felé Minho.

-Nem történt semmi ilyen. - forgatom meg szemeimet. - Csak a zongora miatt beszélgettem vele, ma lesz az órám valakivel még, szóval nem megyek veletek haza.

Hyunjin is csatlakozik az udvarra, a kezében már megint ott van az a kávé, amit folyamatosan szorongat. Végig nézem, ahogy egy lányhoz sétál oda, feltehetőleg hozzá furakodtam be a mai órára, szinte látom rajta, ahogy fintorog, amiért közölte vele, lesz egy potya ember. Biztos egyedül lett volna vele, egyre kevésbé bánom azt, hogy velük leszek. Tuti érzi, hogy megint nézem, pont úgy mint a metrón, megint felém néz. Úgy figyel, mintha a tekintetével tudna velem kommunikálni, bár ha elég ideig nézem őt, felfedezek valami szokatlant benne, nem olyan, mint mielőtt megcsókolt volna, ez más. Olyan hirtelen csapódik belém az érzés, hogy mozdulni sem tudok, a melegség, sőt szinte a forróság belülről éget. Ez a valami sokkal intenzívebb és bizsergetőbb, egészen a hasamig megy, ahol meg szinte hullámokban tör rám. A levegőt is gyorsabban kell vennem, mégis mit művel velem ez az ember?

-Lix, mi lenne, ha nem épp most vesztenéd el az ártatlanságod a tekintetével? Nyilvánosa. Az iskolában. - csap combomra Minho. - Ugye érted mi a baj ezzel? Újra mondanám, hogy az iskolában vagytok. És az igazgató innen simán lát, szerinted örülne ennek? Hogy a diákja éppen itt...a tanárral?

-Miről beszélsz? - ráncolom a homlokomat elkapva róla a tekintetemet. - Én nem is csináltam semmit sem.

Chan mellettem óvatosan teszi combomra kezét és a lehető legkedvesebben néz rám, amit nem tudok hova tenni. Ennyire tudatlan lennék? Olyan idegesítő, amiért én közöttük ilyen módon tapasztalatlan vagyok és nem értem azt, amiről éppen beszélnek nekem.

-Elmondom úgy, hogy megértsd. Szépen és lassan. - mosolyog szélesen. - Épp megdug a szemével. Te meg hagyod neki.

-Na de Christopher! - csapom vállon, ahogy tőle telik. - Mégis miért mondasz ilyeneket?

-Fogsz te még máshogy is. - karol át Minho. - Nem csak szemmel.

Jobb inkább nekem a terembe, nem is akarok itt lenni közöttük. Folyamatosan zavarba hoznak engem, kegyetlen módon élvezik azt, ahogy szenvedek. Még a töri órán sem tudok figyelni, mert folyamatosan az jár a fejemben, ahogy a tanárom nézett rám meg az, amit a barátaim mondtak. Teljesen béna vagyok, hogy nem értem azt, amiről beszéltek nekem, még csak azt az érzést sem ismerem, ami az udvaron kapott el. Azzal már tisztában vagyok, hogy milyen érzés a csók és az is, amit érzek alatta de ez akkor is más volt, még csak meg sem tudnám rendesen fogalmazni. Tetszenek ezek az új dolgok, amikbe Hyunjin belevezet, akár akarva, akár akaratlanul is. Szenvedve teszem meg a lépcsőfokokat egészen a legfelső emeletig, próbálok nagyon lassan menni, hátha megunja és majd haza küld, bár ennek nem látom sok esélyét. Igazából nem panaszkodhatok, mert én erőszakoltam ki ezt a mai napot, a végén még szombatra teszi át az órát, akkor majd nézhetek. Halkan nyitom ki az ajtót, igaz nem hallom azt, hogy valaki zongorázna is, pedig javában megy már az óra. Értetlenül nézek végig a termen, csak Hyujin van bent. A székén ül és engem figyel mosolyogva, biztos szórakoztatja az értetlenségem.

-Egyedül vagyok? - csukom be magam mögött az ajtót. - A lány? Tudod, akivel beszélgettél az udvaron. Ha ennyire zavarok, el is mehetek. - fordulok sarkon.

-Felix. - szól utánam, mire megállok. - Egy kicsit sem zavarsz. - szélesedik ki a mosolya.

Nagyot nyelve teszem le a cuccomat az asztalra, még most sem értem, hogy a lány az merre van, de rendesen várom azt, hogy betoppanjon és megzavarja azt, hogy csak kettesben vagyunk. Kezd már megint ugyanúgy nézni.

-Ha a lányt keresed, nem fog jönni. - kel fel a helyéről. - Lemondtam az óráját, majd máskor fog jönni. Csak ketten leszünk.

Szenvedve nézem azt, ahogy a zongora elé ül és rám vár. Nagyon nem akarom megtenni, mégis muszáj leszek, ha már egyszer szegénynek elmarad az órája, legyen valami hasznos is belőle. Bárcsak el tudnék futni előle, bárcsak ne csókolt volna meg, bárcsak ne ismerném ezt az embert, akiért ennyire oda vagyok. Kikészít.