Nagyon izgulok és félek is, ugyan nem tudom, hogy mitől, de valami miatt rossz érzésem van. Vagy nem is rossz, lehet inkább jó érzés ez, őszintén nem tudom, nagyon össze vagyok zavarodva. Nyöszörögve fordulok Minho meg Chan felé, akik kritikus szemmel nézegetnek engem, felvont szemöldökkel nézek végig magamon, nem értem, hogy most mi a bajuk azzal, ami van rajtam. Ez már a harmadik alkalom lenne, hogy visszafordítanak, mert át kell öltöznöm, még csak meg sem indokolták. Engem sem izgat hogyan nézek ki, őket miért? Csak egy sima zongora órára megyek, nem pedig randira, így szoktam az iskolába is kinézni. Még rossz is belegondolni, hogy esetleg randevúra megyek Hyunjinnel, akkor nagyon izgulnék, sokkal jobban, mint most, akkor magamtól öltöznék át minimum hatszor. Figyelmen kívül hagyom a szúrós szempárokat, amiket rám meresztenek, még a sustorgást is, ami abból ered, hogy rólam beszélnek, inkább csak megfogom a táskámat, hogy elpakoljam a kottáimat. Ezek a fontosak, nem az, hogy mennyire nézek ki jól vagy éppen rosszul. Mintha a tanárom azt nézegetné mikor mi van rajtam, sokkal inkább azt figyeli, hogy mikor melyik hangot ütöm félre.

-Át kell öltöznöd. - jegyzi meg Chan, miközben Minhon fetreng. - Sürgősen.

Szemforgatva dobom le a táskámat az ágyamra, eltalálva túl kritikus barátomat. Szenvedek, de nagyon. Hyunjin ebben a pillanatban ír rám, hogy az utca elején van, tehát pillanatokon belül meg is fog érkezni hozzám, még csak időm sem lenne átöltözni vagy ruha nélkül állok elé. Mondjuk akkor meghalnék, az biztos. Jobb, ha minél több ruha van rajtam.

-Ez egy haspóló? - fordul felém Minho is. - Azonnal vedd le.

-De van alatta póló. - emelem fel a pulcsimat, ami alatt van még ruha. - Mi bajtok van? Nincs időm öltözni, Hyunjin itt van már szinte az ajtó előtt. Suliban is volt ez már rajtam, nagyon sokszor.

Ebben a pillanatban szólal meg a csengő, gyorsan megyek le a lépcsőn, hogy a cipőmbe bújjak. Egyre jobban izgulok, bárcsak ne mondtam volna erre igent, most már nagyon bánom, rettentően. Nem akarom ezt, nagyon nem, a gyors szívverésem fog sírba vinni. Gyorsan megnézem magam a tükörbe, ami előtt a cipők sorakoznak, teljesen jól nézek ki, még szerintem is, de ez nem fontos, elvégre zongorázni megyek. Hiába mondom magamnak, hogy nem érdekel miképp is nézek ki, végülis nem véletlenül vettem pont ezt fel, de ezt a többieknek nem kell tudni.

-Az a bajunk, hogy akkor nem egy férfi lakására mentél. - suttogja hangosan Chan. - Egy felnőtt férfi lakására, egyedül leszel vele, lehet nem is fogják hallani a sikításokat. A lényeg, hogy ne tedd szét a lábad, ne is hajolj le, sőt inkább ne fordíts neki hátat. Bár elől is lehet, inkább ne menj.

Ha még apám mondaná ezeket, megérteném. Megrázom a fejemet, kár volt nekik elmondani, hogy megyek hozzá. A mosolyomban inkább pánik van, mint őszinteség, igaz nem azért van ez, mert izgulok Hyunjin miatt, inkább remélem, hogy semmi olyan nem hagyja el a szájukat, amivel kellemetlen helyzetbe hoznak. Belőlük kinézem. A vigyorom csak kiszélesedik, amikor meglátom a tanáromat, kezében az elengedhetetlen pohárral, most ki kéne nyögnöm egy köszönés félét, de jobban leköt az, ahogy kinéz. Szerintem nemrég kelhetett fel, mert a haja kócos egy kicsit, még csak fel sem kötötte, sokkal vonzóbb így. Lejjebb ugyan nem merem vezetni a tekintetemet, mert félek, hogy túlságosan is sok időt töltenék el a bámulásával.

-Figyelni fogom magát, Mr. Hwang. - áll mellém Chan. Eddig tartott, amíg kellemetlen helyzetbe nem hoztak.

-Addig figyelsz, amíg jól esik neked, csak tegezz. Öregnek érzem magam így.

-Hát de maga öreg. - csatlakozik a beszélgetéshez Minho is. - Figyelni fogunk, Hyunjin.

El akarok menni innen, most már inkább Hyunjin lakásán lennék, mint itthon, ahol a barátaim kísértenek engem. Sóhajtva vágódom ki az ajtón, megfogom a karját és már ki is vezetem a kapun, a barátaim is követnek és van olyan szerencsém, hogy az ellenkező irányba fordulnak el. Mondjuk ehhez lehet az is hozzá tartozik, hogy csúnyán nézek rájuk. Nekem csak az a lényeg, hogy egyedül hagytak Hyunjinnel meg a formás hátsójával. Nem, mintha megnéztem volna, inkább az nézett engem. Eléggé feszülten próbálok egyenesen nézni vagy az utat, még izzadni is kezdek, miért ilyen nehéz kibírni azt, hogy ne nézzem meg? Nagyot nyelek, ahogy megérzem a kezét pulcsimon, amivel folyamatosan lehúzza, értetlenül nézek fel rá, szinte még zavarba is jövök a nézésétől. Ennyire furán néznék ki? Még ő is megnéz, szóval valami nagyon nem stimmelhet ezzel a ruhával.

-Néznek téged. - magyarázza meg nagyokat pislogva. - Vigyáznom kell rád, mert a barátaid a végén megvernek. Rossz, hogy néznek téged. Nem tetszik.

Vörösödve bólogatok gyorsan, mire halkan elneveti magát. Néha fel szeretném pofozni, amiért ennyire nem tudok vele kommunikálni, pedig csak pár szót kéne kinyögnöm, de az, hogy ő is megnéz az nagyon zavarba hoz. Talán nem kellett volna több réteg ruhát felhúznom, jó lett volna egy nyúzott póló meg valami melegítő. Talán egy olyan, ami rajta van és ennyire kiemeli a hátsóját. Nem, nem tudok nem arra koncentrálni, egyszerűen túl jó ahhoz, hogy ne nézzem meg olykor - olykor. A metróra szállunk, szerencsére most nincsenek túl sokan és nem kell szinte a tanárom ölében ülnöm, ami csak jobban zavarba hozna. Olyan tökéletes ez az ember, minden egyes kis porcikája. Jézusom, valóban szerelmes vagyok belé, ami csak rosszabb lesz, ahogy kezdem megismerni. Tényleg izgatott vagyok, merre is lakhat, érdekel milyen akkor, amikor nem az iskolában vagyunk, eddig egészen más. Soha nem fogok hozzá szokni ahhoz, hogy a hátamra teszi a kezét, amikor megyünk át a zebrán vagy akár akkor, amikor több ember között megyünk el, de annyira jó érzéssel tölt el, mintha törődne velem. A bolond barátaim miatt van egy fura félelmem, még csak meg sem tudom magyarázni, hogy mi miatt félek, ami nem kicsit zavar. És csak erősödik, ahogy megállok a kapu előtt.

-Az első és egyetlen szabály, ne nézz körül. - mosolyog. - Nagyjából rendet raktam tegnap, de attól még ne nézz körül.

Az első dolog, ami feltűnik az a sok cukros zacskó. Mégis hogyan képes ennyi ilyet enni? Még a zongora tetején is van. Bármennyire is mondta, hogy ne nézzek körül, ez az első dolgom. Szép lakása van, a zacskókon kívül még a zongorát látom meg, az a második szerelmem, gyönyörű az egész és teljesen elveszi a figyelmemet a lakás többi részéről. Osonva közelítem meg a hangszert, mintha tilosban járnék pedig ez az egyetlen ok, amiért itt vagyok nála. Megbabonázva húzom végig rajta ujjaimat, egy hatalmas ablak előtt van, itt még a kert is gyönyörű. Itt akarok lakni.

-Kevesebb cukrot kéne enned. - nézek végig a szobán. - Eszel te normális kaját? - szedegetem össze a szemetet. Mégis hogyan takarított? - Vagy egyél rendes sütit.

-Nem tudok sütni. - von vállat.

-Én csak egyet tudok. - gondolkodom el. - Majd csinálok. - szedegetem a további szemeteket.

Nem tehetek róla, valamiért mindig késztetést érzek arra, hogy takarítsak, ha szemetet látok. Itt meg elég sok a cukros zacskó. Aggódom a táplálkozása miatt.

-Nem takarítani hívtalak. - vesz ki mindent a kezemből, majd a kukába hajítja őket. Ezeket én is meg tudtam volna tenni. - Felix. - lép hozzám közelebb. - Szeretném érezni ajkad ajkamon. - hogy mi van? Elfogok ájulni. Mondjuk az én is akarom, nagyon. - Ettől a sortól kezd, kérlek.

Az utolsó mondattól elszállt a rózsaszín köd. Félig. Attól még nagyon szeretném a csókot, nem is az én hibám ez, ő hozta fel. Még akkor is, ha csak a dalról beszél. Olyan béna vagyok, hogy még csak el sem tudom képzelni milyen lehet a csók, pedig nagyon szeretném. Főleg vele. Pont vele szeretném az elsőt. Akár itt is, a kuka mellett. Ahogy hátat fordítok neki, pár pillanatra lehunyom a szemeimet, ki akarom verni a fejemből az az álomképet, hogy megcsókol. Az egyedüli, ami leköt, az, hogy leütöm az első billentyűt. Egyből átrepít egy teljesen másik világba, ahol csak én vagyok és a zene, itt nem zavarhat meg semmi vagy senki sem. Szeretek így érezni, ilyen módon elmondhatom neki, hogy szeretném, hogy megcsókoljon, anélkül, hogy szavakkal azt kimondanám. Egyszerre van bennem egy tomboló vihar és nyugodtság, ami olyan gyönyörű, a zene iránti szeretetem, meg a Hyunjin iránti vonzalmam hasonló. Mind a kettő képes belém rekeszteni a szavakat és megbolygatni vágyaim. Annyira belemerülök az érzéseimbe, abba, hogy maximálisan belesűrítsem a hangokba miket érzek, hogy fel sem tűnik, hogy sikerült egyedül átvészelnem az egész darabot, anélkül, hogy hibáztam volna.

-Sikerült. - fordulok Hyunjinez. Fel sem tűnt, hogy mellettem ül és engem néz. - Végre, végre, végre. Annyira vártam már ezt, te valami csodát tudsz.

-Én csak itt ültem és néztelek. - vezeti végig a tekintetét rajtam. Zavarba fogok jönni, ha továbbra is így nézeget. Úgy érzem talán hatásos a ruha. - Komolyan mondtam, hogy csodálkozom benned, amikor játszol. Jó olyankor rád nézni, még a mosolyod is másabb, magával ragadóbb. Gyönyörű. - suttogja közénk.

Nem, a zene az életem, az a hangom, akkor vagyok valóban önmagam, amikor játszom, képes vagyok teljesen elmerülni benne, tényleg átélni a szerzők érzéseit, mégsem tudom most már ahhoz hasonlítani, amit Hyunjin miatt érzek. Csak egyszerű hang vagyok, ami önmagában szépen szól. De ahhoz, hogy melódia legyen - összetartó zenei hangok, meg kell találni azt, akivel szépen hangzok, s bármennyit kereshetem azt a személyt, akivel olyan az együttlét, akár egy pillantás, mint egy gondosan szerzett dallam, mindig az előttem ülő férfira találok, aki kitartóan néz engem. Véletlenül, ijedtemben lenyomom a zongora billentyűit, ami hangosan csend a köztünk megülő csendben, emiatt mind a ketten összerezzenünk, a tanárom messzebb is hajol tőlem, pedig egészen közel volt.

-Kérsz valamit inni? - pattan fel mellőlem, mire bólintok.

Nem vagyok képes felfogni azt, ami majdnem megtörtént, legalábbis úgy vettem észre, hogy vészesen közeledett felém, amit nem bántam. Most már készen állnék arra a csókra, de csak vele.

-Jó, hogy te is ugyanúgy érzed magad, amikor játszol. - sóhajtja. - A fellegekben járok olyankor, megfogalmazhatom, amit nem tudok, elmondhatom, amit nem merek. Néha meg is lepődöm, hogy ennyire elfeledkezem arról, hogy játszanék.

Némán nézek rá, nem tudom kiverni a fejemből, ahogy rám nézett. Amint lassan közeledett, nézte az ajkaimat, szinte éreztem, ahogy végre megtörténik. Szerintem valami életveszélyes gázt szívtam be, amikor jöttem ide és most jön a fura dolgok hallucinációja.

-Örülök, hogy te lettél a tanárom. - dugom combjaim alá kezeimet. - Az előzővel nem tudtam így beszélgetni, sőt vele igazából nem is tudtam, kicsit morcos meg öreg fickó volt.

-Lehet én is morcos meg öreg vagyok. - ül le mellém, miután a zongorára rakta a poharakat. - Biztos jól titkolom, a barátod szerint öreg vagyok.

-Elég jól titkolod. - hajolok hozzá közelebb. - Nincs egy ráncod sem. Vagy várj...Az egy ősz hajszál? - nevetek fel.

-Ha én öreg vagyok, te is. - vonja fel a szemöldökét. - Akkor nem is lehetek cukros bácsi, el sem kell csábítsalak, simán csak felszedlek.

Felnevetek a viccelődésén, bár nem mintha nem gondolnék erre, még hagynám is neki. Sokat nem is kellene próbálkoznia, maximum köszönne és már olvadnék tőle.

-Szerinted bejönnek nekem az öreg fickók? - döntöm oldalra a fejemet.

-Nem tudom, bejönnek? - vonja fel szemöldökeit.

Ez az egy tette pont eléri azt, hogy csak a zongorát nézzem. Érzem, hogy megint vörösödök, a fülem is ég, ahogy engem néz. A szívem a tokromban dobog, amint ránézek. Szerintem megint érzem azt a bizonyos feszültséget vagy hogyan is mondják ezt. Ugyanúgy megakad bennem a levegő, ugyanakkor az összeshez hozzá akarok férni, ami a szobában tartózkodik. Elfogyott a levegőm, akarom az összeset, csak a perzselő tekintete ezt nem teszi lehetővé. Nehezen veszem a levegőt, a torkom is kiszáradt, de a tenyerem már megint izzad. És azok a hülye pillangók már megint a gyomromban vívnak háborút. Egyre jobban dobog a szívem, ahogy pillantása ajkaimra esik, pont úgy, ahogy az enyém az övére, hogy utána újra egymás szemeibe vesszünk el. Én teljesen elvesztem az övéibe, nem találok onnan már kiutat. Jó, ezt már nem képzelek semmit. Tényleg közelebb ül hozzám, még felém is hajol, miközben folyamatosan szám és a szemem között cikázik tekintete. Lefagyok, nem tudom, hogy nekem mit kéne tennem, azon kívül, hogy csak hagyom a dolgot megtörténni. Egy ponton megáll és nem is jön közelebb, ami nem tetszik, ez nem. Éppen ezért is hajolok közelebb hozzá, akarom, hogy végre érezhessem ajkait enyémeimen és végül tényleg megtörténik. El sem hiszem, hogy tényleg megcsókol.