Már megint ott áll, kezében a megszokott pohárral, amiben szerintem kávé van. Ajkai tökéletesen illeszkednek a pohár széléhez, mintha csak az ő számára gyártották volna ezeket, féltékeny vagyok rájuk, ők már most közelebb kerültek hozzá, mint én valaha. Ezen a metrón mindig próbálom ezt a helyet elfoglalni, mert így nagyjából előttem kell megállnia, szeretem, hogy ennyi ember jár ugyanezzel, mint én, nem is sejtik mennyire örömöt tudnak okozni, amikor szinte mellém kerül, ahogy a tömeg rákényszeríti. Olyankor érzem a parfümje illatát, ami miatt mindig bukfenceket vet a gyomrom, torkomban pedig gombóc keletkezik. Sikeresen megszállottja lettem ennek a férfinek, de nem tudtam megállni, egyszerűen tökéletes. Nincs erre megfelelő szó, csak a tökéletesség. Hirtelen fordítja felém a fejét, talán megérezte, hogy bámulom őt, tudom, hogy a pirosság szép lassan kezd el felkúszni az arcomon, hiszen érzem, amit meg is mosolyog. A szívem majd kiugrik a helyéről, a tenyerem is izzadni kezd. Ezzel a fekete hajával csak dögösebb lett, főleg, ahogy már megnőtt neki. Mindig próbáltam kitalálni, hogy hova mehet, mit dolgozhat, folyton csak farmer meg egy laza felső van rajta, kicsit olyan életunt tanár beütése van, de neki még ez is jól áll. Majdnem elfelejtek leszállni a metróról annyira bámulom őt, de szerencsémre az utolsó pillanatokban sikerül az ajtón kívül tudnom magam, csak sajnos a szerencse sose az én oldalamra áll, így az összes dolog, ami a kezembe tartottam a földet díszíti. Az embereket kerülve próbálom visszaszerezni a kottáimat, hogy az emberek sose képesek két másodpercre megállni, hogy megvárják amíg felszedem őket vagy esetleg kikerülni azt, hogy ne tapossák össze őket. Nem, ők úgy döntenek egyszerűen átmennek rajta, sőt ha én az útjukba állnék, rajtam is átgázolnának minden bűntudat nélkül.

-Felix!

Meglepődve fordulok meg, hogy megnézzem ki szólított meg, ha meg nem én vagyok a keresett személy, még gáz helyzetbe is kerülök, amiért itt forgolódok, mint gólyafos a levegőben. Megdermedek, muszáj a karomba csípnem, hogy ne essek össze mindenki előtt. Ő közeledik felém sietős léptekkel, én meg úgy nézek rá, mintha most lépett volna le a mennyből, hogy felvigyen magával. Itt vagyok, csak vigyen arra, amerre csak szeretné. Megadom magam.

-Felix? - ejti ki a nevemet a száján, mit úgy fogadok, mintha be lennék drogozva. Ilyen közelről a szája csak még csodálatosabb, amit lehet túlzottan megbámulok.

Jézus, Felix fejezd be a bámulását és válaszolj neki. Hirtelen még a nevemet is elfelejtem, főleg azt, hogy miképp kell beszélni, így csak némán bólogatok pár sort.

-Ezt ott találtam, gondolom még kell neked. - nyújtja át mosolyogva a kottáim másik felét.

-Köszönöm. - kapok észbe, majd még meg is hajolok hálám jeléül.

Ettől a nézésétől el tudnék olvadni, mondjuk már csak a létezése is euforikus állapotot hagy maga után minden emberben. Most a megszokott iránytól eltérően indul el egy teljesen másikba, amit értetlenül nézek végig, mert mindig ugyanazon a hosszú lépcsőn megyünk fel, a felszínre, ahol szintén emberek sokasága csoportosul. Biztos a barátnőjéhez megy, hiszen neki biztos van, aki ugyanúgy a teremtő kedvence, s tökéletesen csinálta meg. Ők, ezek a szép emberek a mi világunk halandó Istenei, s a többiek csak mulandó lények, arra a sorsa jutottunk, hogy csodáljuk őket. Valamivel szomorúbb hangulatban megyek fel a lépcsőn, így nem tudom őt nézegetni, amíg el nem vállnak útjaink, túl hamar történt ez, én pedig egy ekkora csapásra nem voltam felkészülve. Mosolyogva nézek le a kottáimra, amiket felvett nekem, lehet másnak is megteszi ezt a szívességet, így nem részesültem semmi kiváltságba, de jó volt eljátszadozni a gondolattal, hogy titkon valamennyire tetszem neki. Ahogy a lépcső tetejére érek már messziről látom barátaimat, akik szokásukhoz híven rám várnak.

-Sziasztok. - sietek oda hozzájuk.

-Ojjaj, Felixel történt valami, olyan elvetemülten csillognak a szemei. - képed el Minho az ábrázatomon. Ennyire látszana, hogy rózsaszín ködben járok már megint?

-A titokzatos, dögös pasi? - vonja fel szemöldökét Chan. - Nem mintha olyan nehéz lenne kitalálni, Lix mindig ilyen, amikor látja. Ha tanítana téged a zongora mellé a furulya is szóba jönne.

-Na de Christopher! - csapkodom meg a mappáimmal jó erősen. - Nem történt semmi, vagyis de. Ezeket ő vette fel, nekem. Kimondta a nevem, szóval már tudja a nevem. Látjátok? Ezért jó ráírni ezekre. - húzom ki magam büszkén. - De ma nem jött teljesen ugyanarra, tuti van valakije. - húzom el a számat.

Minho próbálja visszatartani a nevetését, ami a szerencsétlen mivoltomra utal, de Chan még csak meg sem próbálja titkolni, hogy mennyire jól szórakozik a helyzetemen. Mégis milyen barát az ilyen? Nem támogatni kéne engem, amikor rosszul érzem magam, mert a kiszemeltem nem szeret? Persze nekik ilyen gondjuk nincs, mázlista banda. Sóhajtva teszem be a lábamat az iskolába, ma már másodjára, hogy a szokásos zongora órámat elkezdjem. Szerettem ezt csinálni, ilyenkor még azokat az érzéseket is meg tudom fogalmazni, amit még én magam sem értek, ráadásul még el is tudok menekülni a világ elől, s csak hallgatni az egymást követő dallamokat. A zene a menedékem, ha lehet ilyen mondani. Rutin szerűen megyek fel a legfelső emeletre, a folyosó végén, ahol zongorázni szoktam, a barátaim is mind különböző termekbe veszik az irányt, csak nekem kell mindig ilyen magason járnom, sőt talán ez a hely a legeldugottabb mind közül, amit meg is értek, kevesen járnak zongorázni, ilyenkor meg pláne. Egyedül vagyok mindig, amit élvezek, mert több időt szánhatok a gyakorlásra és a fejlődésre.

-Felix. - szólít meg az igazgató, mire kissé összerezzenek. - A tanárod ma nem fog jönni.

-Miért? - kérdezem értetlenül. - Nem mondta, hogy elmarad az óra.

-Felmondott, úgy gondolja, majd máshol jobban fizetnek neki. - horkantja gúnyosan. - Egy kicsit várni kell az új oktatódra, most vezetik körbe. Nem tudom mikor érkezik, de nem maradsz egyedül.

Ezután már hiába mondtam volna bármit is, mivel az orra alatt zsörtölődve folytatja tovább útját. Utálatos egy nőszemély, nem csodálom, hogy felmondott a tanár, mondjuk valamivel jelezhette volna, hogy ne őt várjam. Nem is úgy készültem, hogy valaki újat kapok, ez a nap csak ilyen szar helyzetekből fog állni? Leülök a padokra és csak várok, miközben a gyakorolt dallamokat dúdolgatom, ha már egy ideig nem tudok zongorázni, felelevenítem magamban, hogyan is kéne szólnia, bár nem egészen hallatszik jól. Ezt a részt mindig elrontom, fogalmam sincs, hogy mi okból, de nem megy, még akkor sem, ha dúdolom. Idegesen csapom fel a lábaimat is az ülőhelyre, hogy kényelmesebb pózt vegyek fel, majd előveszem a mappákat, hogy megnézzem mit rontottam el. A hangjegyek közé merülve fogok egy füzetet és egy tollat, szorgalmasan másolni kezdek, célom addig firkálni ezeket, amíg meg nem jegyzem hogyan is kell, miközben dúdolom tovább, hogy így is megragadjon bennem.

-Ha bemegyünk zongorán is játszd el, kérlek.

Az ismerős, mégis ismeretlen hangra felkapom a fejemet. Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el. Komolyan előttem áll Korea leghelyesebb férfija előttem és hozzám beszél? Talán még a szám is nyitva marad annyira meglepődőm, hogy előttem áll. Az ismerős reakciók tőlem nem maradnak el, a szívem megint hevesen ver, a tenyerem izzad és fura gombóc is keletkezik a torkomban, amellett, hogy a gyomrom még bukfenceket is vet. Hülye pillangók! Csak ülök és nézem őt, amint engem tanulmányoz vagy éppen az ölemben lévő kottát, igazából nem annyira tudom kivenni, mert azon vagyok, hogy ne essek össze ettől a dögös hangtól.

-Ha jól emlékszem Felix a neved, ugye? - ráncolja homlokát, miközben vissza emlékszik a nevemre. Jézus, emlékszik a nevemre! - Hwang Hyunjin vagyok, a tanárod. Nem tudom, hogy mennyit tudsz zongorázni, de a kottákból elnézve már egy ideje játszol.

-I-igen.

Képtelen vagyok felfogni a helyzetet. Ez tuti egy álom. Kómába estem még a metrón a tökéletességétől és most róla álmodozom. Szívesen hozzá érnék, hogy megtudjam valóság - e ez egyáltalán, de félnék, hogy csalódnom kell, emiatt csöndben követem a terembe. Talán kezdek Isten kedvence lenni, amiért ennyire kiváltságos helyzetbe kerültem. Oh, anyám, csak a szívem ne álljon meg ez alatt a pár óra alatt.

Sziatoook!
Na, hát igazából ezt a könyvet még nem terveztem kitenni, csak akkor, amikor a másikat már befejeztem, de nem tudok erre várni, túl izgatott vagyok!

Nem ígérem, hogy minden nap lesznek részek, mert főleg a másikat előtte be szeretné, fejezni, de lassan azért hozni fogom a folytatásokat, rendszeresen majd akkor, ha a másikat sikerült befejeznem.

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek.<3