Bo háza előtt parkolunk le. A nénikém éppen az ablakok alatti virágoskertet gyomlálja. Hamarosan itt az ősz, de a kert még mindig csodálatos színekben játszik. Bo anyja mániákusan gyűjti a virágokat, szinte az egész szabadidejét a kert ápolásával tölti.
Nyilván észreveszi, hogy ott vagyunk, de ennek már csak akkor ad hangot, amikor közvetlenül mellette állunk.

- Sziasztok! - mondja, egy pillanatra ránk néz, aztán már fordul is vissza a növények felé. Ennyit számítok neki. Pár másodpercet. - Bo hátul játszik a kutyával - teszi még hozzá.

Úgy gondolom, ezzel kimerül az összes téma, amit kivesézhetnénk. Egy cseppet sem bánom.
A hátsó udvaron is tökéletesen le van nyírva a fű, pedig ezt elölről aligha lehet látni. De a nénikém mindig is adott a látszatra. Neki fontos, hogy mit gondolnak róla a szomszédok. Ezért nem erőlteti velem a rokoni kapcsolatot. Nincs valami jó hírem errefelé.
Bo éppen egy kislabdát dob a kutyája felé, aztán észrevesz minket és az ölébe kapja a kis fehér gombócot.

- Nézd, ki van itt, Wendy! - Úgy gügyög, ahogy a kisbabáknak szoktak az emberek. - Ő Melody és Mr. Keener. Ne ugasd meg őket, oké?

Bo leengedi a kutyát a földre, aki boldogan szalad hozzánk. Megszagolgat mindkettőnket, aztán a farkát csóválva várja, hogy simogassuk meg.
Lehajolok és megvakargatom puha fejét. Nagyon aranyos állatka. Nekem sosem lehetett kutyám, vagy bármilyen más háziállatom. A Hangjaim valahogy nem díjazták, ha rajtuk kívül mással mertem foglalkozni.

- Ugye, milyen cuki? - érdeklődik Bo fülig érő mosollyal az arcán.

- Nagyon édes - értek egyet vele. - És milyen pici.

- Majd nagy lesz, csak várd ki.

- Van egy ötletünk, Bo - mondom félpercnyi kutyasimogatás után. - Mit szólnál egy kis kiránduláshoz?

- Kirándulás? - kérdez vissza elkerekedett szemmel.

- Hamarosan kezdődik a suli, jó lenne előtte még kiruccanni valahova.

- És hová?

- Azt mondd meg te - kapcsolódik be Joel is. - Biztos van olyan hely a környéken, ahová szívesen elmennél.

Már meg is jelenik a gondolatai között a hatalmas hullámvasút, a vidámpark többi lehetőségével együtt. Szélesen mosolygok, Joel szintén.

- Van egy szuper ötletem. - Odajön hozzám és felnéz rám, összekulcsolt ujjakkal, mintha valami imára készülne. - Légyszi, menjünk el a Galaxy vidámparkba! Nincs messze és az osztályból már mindenki járt ott, csak én nem.

- Oké - mosolygok rá.

- Oké? - kérdez vissza fülig érő szájjal, mintha nem akarna hinni a saját fülének. - Ez azt jelenti, hogy igen?

- Igen.

- Hallod ezt, Wendy? - A karjaiba fogja a kiskutyát és örömtáncba kezd. - Elmegyünk a Galaxyba! Megyünk a Galaxyba!

Bo apja ekkor ér az udvarra. Sokkal jobb arc, mint az anyja. Ő anya öccse, és legalább nem csinál úgy a közelemben, mintha valami két lábon járó szerencsétlenség lennék.
Elmosolyodik, ahogy meglátja a fiát.
Bo odaszalad hozzá és boldogan újságolja el az örömhírt.
Egy órával később már az autóban ülünk. Bo elöl, én hátul. Ragaszkodik hozzá, hogy ő üljön Joel mellett. Boldog, hogy ilyen jól összebarátkozott vele. Teljesen fel van pörögve.

- Mr. Keener, járt már valaha vidámparkban?

- Tegezz nyugodtan, kölyök.

- Ez komoly? - kérdez vissza, szinte leesett állal.

- Hát persze - mondja és rám néz a visszapillantó tükrön keresztül. - Nem vagyok még aggastyán.

Széles mosoly kerül az arcomra. Emlékszem, hogy ugyanezt mondtam neki akkor, amikor megismertem. És ő azóta sem felejtette el.

- Ez csúcs! - kiált fel Bo. - Igazi rendőr barátom lett.

- Szerintem is csúcs - jegyzem meg a hátsó ülésről.

Az egész út olyan, mint valami álom. Együtt énekeljük Bo-val a rádióban játszott dalokat. Versenyzünk azon, ki tudja pontosabban a dalszövegeket, Joel pedig mosolyog rajtunk. És nevet, amikor rappelni próbálunk.
Fel sem tűnik és már meg is érkezünk. Jó időt választottunk, és rajtunk kívül még jó pár ember. Leparkolunk egy árnyékos helyre. Egymás mellett sétálunk be, én vagyok középen. Mintha egy igazi család lennénk.
Mindenhol színes hinták, vicces jelmezekbe öltözött figurák és nevető gyerekek. A standok szinte ugyanannyi embert vonzanak, mint a hinták.
Ha sok ember kerül körém, nehezebb a dolgom a gondolatok kizárásával. Akaratom ellenére hallom, hogy egy nő azon kattog, hogy miért kellett összejönnie egy háromgyerekes apával, amikor kiállhatatlanok vele a fiai. Egy férfi folyamatosan arra gondol, hogyan fogja magáévá tenni a mellette sétáló barátnőjét a vidámpark mosdójában. Részletesen.
Meg kell állnom, mielőtt még szét nem robban a fejem. Minden egyes gondolat apró tűszúrás a koponyámban.
Joel látja rajtam, hogy valami nincs rendben, hiába próbálom álcázni egy mosollyal a fájdalmat.
Elküldi Bo-t a tőlünk tíz méterre lévő édességes standhoz, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

- Mi a baj? - kérdezi, amikor az unokatesóm már halló távolságon kívül van.

- Nincs baj, csak túl sok itt a gondolat.

- És tudsz valamit tenni ellene?

- Megpróbálok - sóhajtom. - Csak néha olyanokat hallok, hogy égnek áll a hajam.

- Mit hallottál?

Odahajolok hozzá és a fülébe súgom a férfi gondolatait. Minden apró részlettel együtt. Joel arca magáért beszél, de muszáj összeszednie magát, mert Bo ekkor érkezik vissza, egy papírzacskóval.

- Kaptam extra csokis kekszet - újságolja boldogan és felém nyújtja a zacskót. Nem fogom hagyni, hogy bármi elvegye a kedvét. Jól fogjuk érezni magunkat.

Lopok egyet a csomagból. Sétálunk, közben kekszet csemegézünk. Szinte percek alatt elpusztítjuk az egészet. Amikor az utolsó falatot is lenyelem, Bo felé fordulok.

- Na, hová megyünk először?

- Hullámvasutazunk, Melody! - bokszol a levegőbe fülig érő mosollyal és előre mutat.

Kétségtelenül ez a vidámpark legnépszerűbb része. A kapun csak úgy özönlenek ki és be az emberek. Csóválni kezdem a fejem. Bármire felülök, de a hullámvasút túl sok nekem. Tízéves koromban volt hozzá „szerencsém". Mentségemre szóljon, csak akkor lettem rosszul, amikor már kiszálltunk. Apa majdnem elsüllyedt szégyenében, ahogy a sok nép előtt dobtam ki a taccsot. Pedig én nem is akartam felülni, de Brandy erősködött, hogy jó móka lesz.

- Na, menjetek egy kört. - Az egyik közeli padra mutatok. - Itt megvárlak titeket.

- Gyere már! - próbál győzködni Bo. - Nem kell félned.

- Nem, nekem ez túl sok.

- Jól van, majd a második körben.

Bo szinte szökdécsel Joel mellett, annyira jól érzi magát. Én leülök az egyik árnyékos padra, és addig figyelem őket, amíg be nem olvadnak a tömegbe.
A szemem sarkából érzékelem, hogy valaki leül mellém. Mosollyal az arcomon fordulok oldalra, ami azonnal eltűnik, amikor felfogom, ki is néz vissza rám.
Úgy vigyorog, mintha cimborák lennénk.

- Mert cimborák vagyunk, Melody - mondja a sárga cipős, hátát a pad támlájának vetve. - És hívj Lou-nak, mert már unom, hogy mindig piszkálod a cipőcskémet.

- Legalább itt békén hagyhatnál.

- Abban nekem mi lenne a jó?

- Miért jöttél? - kérdezem élesen.

- Beszélgetni - vigyorog rám. Az őrületbe tud kergetni ezzel a viselkedésével. Tudja jól, mennyire gyűlölöm őt. - Meséld csak el, hogy tetszett a reggeli kis ébredés?

- Élveztem nagyon - mondom. Egy hasonló padon tértem magamhoz, mint amin most is ülök. Tudtam, hogy az ő műve volt az egész. Ki másé lett volna?

- Megleptetek, azt hittem, hogy akcióba lendültök az éjszaka.

Felkelek és elindulok előre, mert a hullámvasút is jobb, mint a Sátánnal cseverészni.
Persze azonnal mellettem terem, csettint egyet és minden megáll. A tömeg mozdulatlanná dermed mellettem. Mintha lefagyott volna az egész világ. Akár a szobrok, úgy néznek ki a félbe maradt mozdulataikkal. Csak én és ő nem.

- Így legalább nem néznek hülyének, amiért a levegőhöz beszélsz.

- Essünk túl rajta - keresztbe fonom a karom magam előtt.

- Én őszintén kedvellek téged. Azt akarom, hogy a könnyebbik utat válaszd. Öld meg az atyát!

- Mi hasznod lenne belőle?

- Okos kislány vagy, ez nem vitás. - Meglengeti előttem a mutatóujját. - De vannak dolgok, amiket még nem kell tudnod.

- Pedig rohadtul tudnom kell! Kezdesz az agyamra menni.

- Tudod, ha valaki más így merne szájaskodni velem, mint te, már régen elpusztítottam volna. Szerencséd van, Melody West. Úgyhogy kövesd végre a játékszabályokat, mert már én is rohadtul unom ezt az egészet.

- Nem ölöm meg az atyát sem most, sem máskor.

- De igen. - Már megint ez a vigyor. - Rá foglak venni. Megtalálom a módját.

- Befejeztük?

- Hamarosan találkozunk - mondja és köddé válik.

A világ egyszerre kezd el mozogni. Csatlakozok a sétáló tömeghez, és meg sem állok, amíg el nem érek a hullámvasútig. Nem fogok a sárga cipősre gondolni. Most jól akarom érezni magam.
Páran már várakoznak a következő körre, tele izgalommal.
Ha ránézek a fölénk magasodó vasútra, engem a félelem fog el. Főleg, hogy eszembe jut az a film, amiben a fiatalok egy ilyen hullámvasúton vesztik az életüket.
Megkönnyebbülök, amikor Bo és Joel visszatér. Nevetve szállnak ki.

- Melody! - kiáltja Bo, amint meglát. - Ez szuper volt! Annyira jó!

- Vedd meg a jegyet a következő körre - mondja Joel és pénzt nyom az unokatestvérem kezébe. - Három jegyet.

Bo már rohan is a pénztár felé.

- Nem ülök fel! - rázom meg a fejem.

Joel közelebb hajol hozzám.

- Kapsz ezer dolcsit, ha eljössz velem egy körre.

- Inkább menjünk abba a tükrös szobába.

- Gyere már.

Kézen fog és húzni kezd előre.

- Joel!

- Ne ellenkezz a törvénnyel - mondja halálos komolysággal.

- Kellett nekem összeállni egy rendőrrel.

- Késő bánat.

***

Amint beülök, már meg is bánom. Hiába ül előttem Joel, Bo pedig mellettem, nekem a torkomban dobog a szívem. De azzal nyugtatom magam, hogy ők is kibírták valahogy, csak nem lehet olyan rossz, mint tízéves koromban.
Az egész út alatt úgy sikítok, mint valami tébolyult. Olyan gyorsan száguldunk, hogy a világ elmosódik. Majdnem frászt kapok, amikor a vasút megáll, éppen akkor, amikor fejjel lefelé csüngünk. Csak azért nem esem totális pánikba, mert Bo szélesen vigyorog. Tudott a trükkről. És Joel is. Szándékosan elhallgatták előlem. Lehunyom a szemem és már csak akkor nyitom ki, amikor leérünk a földre.
Szédelegve szállok ki. Joel azonnal elkapja a kezem, miközben alig bírja abbahagyni a nevetést. El akarom lökni magamtól, de közben nevetek. A keze közé fogja az arcomat.

- Valld be, hogy élvezted.

- Menj a francba, Joel Keener. Ez rémisztő volt.

- Rémisztő?

- Azt hittem, lezuhanunk.

- Az csak a trükk része volt.

- És nem figyelmeztettél?

- Úgy nem lett volna az igazi.

Válaszolni szeretnék valamit, de belém fojtsa a szót az ajkával.
A kezem automatikusan az arcára kerül. Közelebb húzom magamhoz, és most már dupla olyan gyorsan dübörög a szívem, mint a hullámvasúton. De kicsit sem bánom.
Mosolyogva válunk el egymástól.

- Keressük meg Bo-t.

- Itt vagyok, Melody - szólal meg az említett.

Mindketten odakapjuk a fejünket. Zsebre tett kézzel áll mellettünk. Vigyorog. Látta a csókunkat.
Szerencsére nem firtatja a dolgot. Már éppen indulnánk, hogy a többi részt is felfedezzük, amikor találkozunk Bo egyik legjobb sulis haverjával és családjával. A fiú annyi idős lehet, mint ő.
Ők éppen most készülnek a hullámvasútra. Bár a lányon azt látom, hogy inkább lenne máshol, mint itt, a sok gyerek között. Kezében ott a telefonja, amire tíz másodpercként ránéz. Hogy lehet ennyire függeni a közösségi oldalakról?
Bo persze szeretne újra felülni, ha már itt a haverja, és nekem nincs szívem nemet mondani. Egy gyors gondolatolvasás után megállapítom, hogy a szülők tök átlagosak, és nem lesz gond, hogyha elengedem velük őt.
A hullámvasút mellett egy gyönyörű, fehér és arany színben pompázó körhinta áll. Olyan, mintha a régi korból csöppent volna ide, a modern világba. Muszáj felülnöm rá. Sokkal bátrabb vagyok, mint a hullámvasúton. Nem érdekel, hogy csupa kislány és kisfiú vesz körül és én vagyok a legidősebb közöttük. Hol van az előírva, hogy huszonhét évesen nem lehet hintázni? Sehol!
Joel megvár odalent, és még képet is készít rólam a telefonjával, amikor integetve elhaladok mellette. És amikor leszállok, már csak egy kis részem emlékszik arra, hogy milyen borzalmasan is indult a reggel.
Bo küld egy üzenetet, hogy még mindig a haverjával van, ne ijedjek meg, ezért Joellel jut időnk arra, hogy még jobban szétnézzünk a vidámparkban. Kézen fogva sétálunk, és a szívemet majd szétfeszíti a büszkeség, amikor irigykedő pillantások és gondolatok szállnak felénk.
Megtorpanunk egy sátor előtt.

- Jósnő? - néz rám Joel. - Mit keres egy vidámparkban egy jósnő?

- Most képzeld el, mit szólna ahhoz a nő, ha bemennék és elkezdenék olvasni benne?

- Próbáljuk ki - mosolyog rám.

- Csak vicceltem - mondom nevetve. Joel arca viszont komoly. - Szeretnéd, ha bemennénk?

- Leckéztessük meg. Kíváncsi vagyok a képére, amikor kiderül, hogy leleplezték.

- Mit ártott neked szegény asszony?

Joel keserűen felnevet, aztán közelebb hajol hozzám.

- Egyszer Annie-vel jártunk egynél. Tudod, ő hitt az ilyesmiben. Mindig elolvasta a horoszkópot az újságban. Érdekelte az ezotéria. A nő azt jósolta neki, hogy hosszú, boldog életünk lesz, a kislányunknak szintén. Azt mondta, látta a derűt a jövőnkben. És egy újabb kislányt. Két hónap sem telt el és a föld alá kerültek.

A kezem gondolkodás nélkül az arcára kerül és ott is marad, ameddig újra összeszedett nem lesz a légzése.

- Menjünk vissza a körhintához.

- Ne - mondja és az ajtó felé néz. - Szeretnék bemenni.

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Igen, leplezzük le.

- Szóval ennyit a képességek nélküli napról.

- Tudom, hogy már százszor turkáltál a fejemben a mai nap folyamán.

- Százszor azért nem. Csak kilencvenkilencszer.

Belépünk a félhomályba. Egy kis csengő jelzi az érkezésünket. Mindenhonnan vörös lepedők csüngenek. Egy nagyjából a negyvenes éveiben járó nő ül asztal mögött, amin gyertyák sokasága hever.
Ma mi vagyunk az elsők, akik betértünk ide, úgyhogy már megérte kifizetni neki a drága bérletet a mai napra.
Amint a nő rám emeli a tekintetét, elkerekedik a szeme. Úgy néz rám, mintha maga a gonosz állna előtte. A gondolatai alapján fél tőlem. Pedig még meg sem szólaltam. Kezdem azt érezni, hogy rossz ötlet volt ide betérni. Nem kellene a tűzzel játszani.

- Nézd - súgja nekem Joel és egy kis táblára mutat. - Azt írja, tud beszélni a halottakkal.

- Ez csak kamu.

- Ezt pont te mondod?

- Inkább menjünk innen.

- Miben segíthetek, uram? - szólal meg a nő, és kihúzza magát, hogy magabiztosabbnak tűnjön.

- Komolyan tud beszélni a halottakkal? - kérdezi Joel.

- Mint láthatja, igen.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, Joel!

- Hölgyem, ha problémája van, távozzon! - A nő ennél jobban már nem is adhatná a tudomásomra, hogy csak rontom itt a levegőt.

Joel rám néz, arcán az izgalom és a félelem keveréke. Fontos neki ez az egész.

- Csináld, ha szeretnéd - mondom és keresztbe fonom a karom magam előtt.

Bólint egyet, aztán a nő felé fordul, kivesz a zsebéből pár bankót és az asztalra teszi.

- Üljön le - mutat a nő az asztal előtt lévő párnázott székre.

Joel úgy is tesz. A nő helyet foglal az asztal túloldalán. Arra kéri őt, hogy fogja meg a kezét és koncentráljon arra az elhunyt személyre, akivel beszélni szeretne.
Természetesen a feleségére gondol.
A nő kántálni kezd, valami halandzsa nyelven. Annyira vicces, ahogy próbálkozik, hogy nevetni kezdek.
A jósnő abbahagyja és rám emeli a tekintetét. Gondolatban melegebb éghajlatra küld, amiért bekavarok a magánszámába.

- Hölgyem, ha nem képes csendben lenni...

- Ez úgyis csak szemfényvesztés - fakadok ki. - Örül, hogy betévedtünk, mert végre nem lesz totális kudarc a mai nap.

Joel visszahúzza a kezét és feláll a székről. Már tudja, hogy semmi értelme nem volt bejönni ide.

- Én igenis látok olyan dolgokat, amit más nem - védekezik a nő sértetten.

- Igen? Akkor gyerünk. Keresek valakiket, mondja meg, hol vannak.

Joel ekkor már mellettem áll, a keze megtalálja az enyémet.

- Nem vagyok magánnyomozó, hölgyem.

- Jól van. Kezdjünk tiszta lappal. Melody West vagyok.

Az asztalon lévő gyertyák pislákolni kezdenek. Egy kivételével az összes kialszik.

- Mit csinál? - kérdezi a nő.

- Nem én csinálom - felelem.

- Van benned valami, amit nem tudok hová tenni.

- Köszi a bókot - motyogom az orrom alatt, aztán Joelre nézek. - Menjünk.

- Várj!

- Az előbb még azt akartad, hogy tűnjek el - jegyzem meg epésen és újra a nő felé fordulok.

- Amióta beléptél, érzem ezt az erőt. Ez rossz. Rossz ember vagy.

- Rossz? - elengedem Joel kezét és teszek egy lépést előre. - Nem én csaptam be ezernél is több embert ezzel a maszlaggal. Gyerekkorodtól fogva hülyíted a népet.

A nő egy mozdulattal leint engem.

- Ne tégy már úgy, mintha ismernél.

- Többet tudok rólad, mint te magad. - A gondolatai nyitott könyvként hevernek előttem. Mindent látok, mindent tudok. - Az egész akkor kezdődött, amikor a szüleid elváltak. Akkor kaptad meg az első jóskártyát a nagymamádtól.

- Ezt honnan tudod?

- Annyira elő tudtad adni magadat, hogy anyukád még egy helyi tehetségkutatóba is elvitt. Mindenki azt hitte, valami csodagyerek vagy, pedig csak a fantáziád volt nagy.

- Melody. - Joel megérinti a könyökömet. - Gyere, menjünk innen.

- Ne - mondja a nő. Arcán őszinte kíváncsiság. - Jósolni akarok neked, Melody West.

- Jósolni?

- Igen, hogy lásd, igazat beszélek.

- Jól van.

- Bo keresni fog minket - motyogja Joel az orra alatt. Ő akart bejönni, most mégis legszívesebben eltűnne innen. Érzi a levegőben terjengő feszültséget.

- Egy perc - nézek rá. - Csak egy perc. Több embert nem fog becsapni.

Ugyanoda ülök, ahová az előbb Joel. A nő félrerakja a gyertyákat, és előveszi a zsebéből a kártyáit. Gyakorlott mozdulattal szétteríti a bársonyos asztalon.

- Válassz hármat.

A lehető leggyorsabban kihúzom a lapokat és a nő kezébe nyomom.
A maradék lapot oldalra túrja, hogy helyet adjon a választottjaimnak. Lerakja őket egymás mellé és felfordítja az elsőt.

- Halál - mondja, mielőtt még jobban tanulmányozhatnám a fejjel lefelé fordított lapot.

- De jó - jegyzem meg vidáman.

A nő áttér a következőre. Angyalok fújják a harsonát.

- Végítélet - mondja és az utolsó lapot is felfordítja. - Ördög.

Amint kimondja, megérzem a jelenlétét. Tudom, hogy itt áll mellettem. És pillanatokkal később a vállamra nehezedik a keze.

- Hát mégsem csalt a kislány - mondja a sárga cipős. - Ez kínos egy kicsit.

A jósnő nem engem néz. Hanem őt. Mintha látná, hogy ott áll.

- Csak te látsz, édesem. - Megsimítja a vállamat. Végigszalad a hideg a hátamon. - De ő is érzi, hogy itt vagyok.

- Ki vagy te? - szegezi nekem a kérdést a nő.

- Csak egy senki.

Lou lehajol, egészen a fülemig.

- Azért ezt nem mondanám - suttogja. - Egy senki nem érdemelne annyi figyelmet, mint te.

- Menj el - mondja a nő. - Többet nem akarlak itt látni.

- Mit jelentenek a lapok?

A nő kerüli a tekintetem. Átnyúlok az asztalon és megérintem a kezét.
Abban a pillanatban, hogy hozzáérek, elfelejtek lélegezni. A nő meredten bámul maga elé, és tudom, hogy most már tisztában van vele, ki is áll mellettem.

- Ő az - suttogja és a szája elé kapja a szabad kezét. - A gonosz.

- Ebből elég - elengedem őt és felpattanok a székről.

- Sárga cipője van - mondja.

- Felejtsd el, hogy valaha is megtörtént az elmúlt egy óra - parancsolom.

Megragadom a sarokban álló Joel kezét és kiviharzok a jósnő birodalmából.
Joel megtorpan.

- Mi az?

- Mi volt ez az egész?

- Fogalmam sincs, de szeretném elfelejteni én is.

- Hát itt vagytok - kiáltja Bo.

- Majd később megbeszéljük - súgom oda neki.

Mindketten úgy teszünk, mintha a jósnőnél tett látogatás meg sem történt volna. Tudom, hogy Joel fejében ezernyi kérdés kavarog, de egyet sem tesz fel. Most csak az számít, hogy Bo szuperül érezze magát.
A nap további része jól alakul. Amikor hazaérünk, a szüleimet ott találom Boéknál. Kedvet kaptak egy kis grillezésre, mi is csatlakozunk hozzájuk, bár Bo úgy elfáradt a vidámparkban, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét.
Amolyan búcsú is ez az egész grillezés, mert holnap el kell indulnunk vissza.
Apa a jobbik formáját hozza. Néha képes normális beszélgetést folytatni Joellel, főleg akkor, amikor már legördül a torkán pár sör. Bo anyján még az alkohol sem segít, továbbra is karótnyelt marad. Egyszer hallom nevetni, akkor is valami morbid poénon.
Sötétedéskor sétálunk haza, mert pihenünk kell a hosszú út előtt.
Joellel a vendégszoba ágyán fekszünk, egymáshoz közel. Sötét van. Már mindketten túl vagyunk az esti, frissítő zuhanyzáson. Egyikünknek sincs kedve megvitatni a jósnőnél történteket. Most sokkal fontosabb dolgunk van.
Próbálok nem nevetni hangosan, ahogy Joel a nyakamat csiklandozza az ajkával. Ittunk egy kis vörösbort a grill közben, és most nagyon jól érezzük magunkat. Főleg úgy, hogy teljes a sötétség.
Elememben vagyok, ezúttal nem a tengerparti levegőt érezni, hanem a friss fű illatát az eső után. De még mindig az ágyban vagyunk. Az ujjaim végigszántanak a haján. Azt akarom, hogy csókoljon meg, és ezt hangosan is kimondom. Nem telik el sok idő, és megérzem a száját az enyémen. Mosolyog, én is, aztán magamhoz húzom őt a tarkójánál fogva. Ő is közelebb húzódik hozzám. A keze végigszalad a karomon, a vállamtól egészen a kézfejemig.

- Melow.

Összerezzenek a hangtól. A hangjától. Érzem az illatát. Érzem a súlyát magamon.

- Mi a baj? - kérdezi a hang, de ezúttal nem a Henryé.

- Semmi - válaszolok és megcsókolom, mielőtt még újra hatalmába kerítenének a képzelgések.

Ennyi elég is neki. Nem vitatja tovább a dolgot. Helyette beakasztja az ujjait a nadrágom szegélyébe. Felbátorodik az alkoholtól és a csókjaimtól. Emlékeztetem magam, hogy ez jó, hogy Joel nem akar engem bántani. Ő csak próbál közelebb kerülni hozzám. Nekem akar jót vele. Még segítek is neki, hogy könnyebben le tudja rólam húzni a nadrágot.
A fülem mellett érzem meleg leheletét.

- Minden oké? - suttogja.

- Jól vagyok - felelem a sötétségnek.

Az ujjai a hasamon, és tudom, hogy nem sokáig.
Ezúttal fekete ruhát viselek. Azt mondja, ez jobban illik a hajam színéhez. Azt is, hogy tökéletesen fogok festeni alatta, és mivel nincsenek itthon a szülei, mozgalmas délutánnak nézünk elébe. Henry rám parancsol, hogy feküdjek le az ágyra, mert szeretkezni akar velem. Nem teszem meg, mire lelök az ágyra, az átkozott frissen mosott lepedőre, aminek az illata arra emlékeztet, hogy tehetetlen vagyok. Mosolyog, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, és mikor már tudja, hogy nem fogok ellenkezni, elengedi a karomat. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy lehúzza rólam a ruhát, csak felhajtja, hogy hozzám férjen. Hamar nekilát beteg vágyai teljesítéséhez.

- Érted élek, Melow - zihálja. - Annyira szeretlek. Mindig az enyém leszel.

Brandy nevét suttogom, de Brandy nem fogja fel, hogy Henry fájdalmat okoz nekem. Gloria, Sue és Mackie sem. A Hangjaim nincsenek tisztában az emberi dolgokkal. Nem tudják, hogy Henry szép lassan megtöri a lelkem és ronccsá tesz. Hogy minden egyes alkalommal elvesz belőlem, és néha már azt is elfelejtem, ki is vagyok.
Ha nem mosolygok rá az iskola folyosóján, és nem játszom el a szerető barátnőt, délután gondoskodik arról, hogy két hétig még csak meg sem forduljon a fejemben, hogy ellenszegülök neki.
Megfenyegetett, ha rossz leszek, bántani fogja a fél éves unokatestvéremet, Bót. Elmondta, hogyan mászik majd be hozzá az ablakon és fojtsa meg egy párnával. Rá sem jönne senki, azt hinnék, hogy természetes halált halt. Tudom, hogy képes rá. Láttam a fejében a romlottságot.

- Ki az a Mackie? - kérdezi Henry a levegőt kapkodva, aztán megszorítja az állam, és kényszerít, hogy ránézzek izzadtságtól csillogó arcára. Még nem fejezte be. Még nem. Akkor már dúdolná a gyűlölt dallamot. - Azt kérdeztem, hogy ki az a Mackie? Valami pasid van a hátam mögött. Ilyen nagy kurva lennél, Melow?

- A te neved mondtam, Henry. A tiédet.

- Akkor bizonyítsd be. Mutasd meg, hogy szeretsz.

Ez egy próba, és ha rossz választ adok, akkor megjárom.

- Szeretlek, Henry - mondom és minden erőmet összeszedve rámosolygok. - Annyira szeretlek, mint soha senkit.

- És örökké szeretni fogsz? - kérdezi csupa gyengédséggel. A keze ezúttal az arcomat simogatja. - Örökké, amíg meg nem szűnünk létezni. Mondd ki!

- Örökké - felelem. - Örökké szeretni foglak téged.

Egy pillanatra azt hiszem, hogy megelégszik ennyivel, és megúsztam ezt. De aztán nekiáll annak, hogy még jobban meggyűlöljem saját magam. Olyan durván mozog, mint még sosem, és amikor végez, legördül rólam és halálos nyugalommal a fülembe súgja:

- Csak egyszer halljam meg ezek után, hogy szeretkezés közben egy másik férfi nevét mondogatod majd az enyém helyett, és megöllek, felfogtad? De csak azután, hogy anyáddal, apáddal, meg a kis patkány unokatestvéreddel végeztem. Az sem érdekel, ha halálomig a börtönben rohadok majd, felfogtad, kicsi Melow?

- Igen, értem.

- Jól van - megnyalja a száját, bár alig látom a könnyeimtől. Újra rám nehezedik. Lehunyom a szemem. - Mosolyogj, édes.

Rázkódni kezdek. Nem bírom tovább. Meg akarok halni. El akarok tűnni a világról, megszűnni, nem létezni többé. Vagy megszületni egy olyan világban, ahol nem ismerem őt. Ahol nem tud fájdalmat okozni se nekem, sem a családomnak.

- Nyisd ki a szemed.

Úgy teszek. Világos van. Kék szemek az arcom felett. Kavargó gondolatok a fejben. Nem ért hozzám, sírok, megsimogatja az arcomat.

- Én vagyok az, Joel. Joel Keener. Tudod, hogy ki vagyok?

A férfi, akiben megbízok. A férfi, aki meg tud nevettetni, aki mellett életemben először biztonságban érzem magam.
Bólintok.
Olyan jól éreztük magunkat, és nekem megint bekavart a múlt, újra előjött Henry és minden fájdalom. A legrosszabb az egészben, hogy olyan élethű volt, mintha itt és most történt volna. Még mindig az orromban érzem a lepedő illatát.
Joel az arcomat simogatja csendesen. Azon kattog az agya, mit rontott el. Tudnia kell, hogy nem benne van a hiba.
Az én kezem is az arcára kerül.

- Sajnálom, Joel - mondom rekedten. - Ne haragudj rám.

- Mégis miért haragudnék?

- Hogy még arra sem vagyok képes, hogy bármi örömöd származzon belőlem.

- Ne mondj ilyet, mert ez nem igaz.

- Milyen nő az, akit még szeretni sem lehet?

El akarok húzódni tőle, az ablak felé fordulok, de átkarol és magához ölel. Sírni kezdek, és ő csak ölel hátulról.

- Nyugodj meg szépen. - A fülem mellett hallom a suttogását. - Nyugodj meg. Nincs semmi baj.

- Gyűlölöm őt. Gyűlölöm.

- Most már itt vagyok neked én. Nem lesz baj.

Akaratlanul is eszembe jutnak a sárga cipős korábbi szavai.

- És ha vége az útnak? Ha hazaértünk, és rájössz, hogy nem kérsz belőlem többet?

- Ha így lenne, szerinted most itt lennék? Azért vágtam bele ebbe az útba, mert tudtam, hogy te más vagy. Amióta először láttalak a sikátorban, azóta érzem, hogy jó a közeledben lenni.

- Köszönöm.

- Ez az igazság.

- Tudom - mondom halkan. Máris könnyebb a levegőt szedni. - Ezért köszöntem meg.

Ő a legjólelkűbb ember, akivel valaha találkoztam.

***

Rémálmok. Egymás után, megállás nélkül. Mind ugyanúgy ér véget. Henry anyja azt mondja, menjek el hozzájuk.
Ötödször riadok fel. Joel engem átkarolva alszik, a közös takaró alatt.
Bármennyire is kiborított a mai nap, úgy érzem, el kell mennem oda. Véget kell vetnem ennek az egésznek.
Óvatosan kiszállok az ágyból. Szerencsére nem ébred fel.
Megkeresem a földön lévő nadrágom és magamra kapom. Az előszobában felveszem a kabátomat a pizsamának használt felsőre. Magamhoz veszem apa bicskáját a konyhafiókból, és egy öngyújtót. Nem szeretnék fegyver nélkül odamenni.
A biciklim még mindig ott áll a garázsban. Szerencsére elég kemények a gumik, tökéletesen megfelelnek a célnak. Kisietek az udvarunkból, és csak akkor szállok fel rá, amikor már kétháznyira kerülök tőlünk. Évek óta nem bicikliztem. Elhessegettem a fejemből a gondolatot, hogy ki tanított meg rá. Szinte már minden házban leoltották a világítást. Nem is csoda, már későre jár. Éjfél is elmúlt már. Olyan gyorsan tekerek, mint még sosem. Amire beérek az utcájukba, már őrült tempóban üvölt a szívem a vékony kabát alatt.
Messziről is feltűnik, hogy áll valaki a kapuban. Ahogy közelebb érek a házhoz látom, hogy Henry anyja az. Úgy vár engem, mintha idetelefonáltam volna, hogy meglátogatom. Fehér hálóinget visel, haja a vállára omlik. Olyan, mint egy kísértet.
Lepattanok a bicikliről és a kerítéshez támasztom. Henry anyjának fülig ér a szája. Mintha az arcára varrták volna a mosolyát. Félelmetes látvány, de nem tudna nekem ártani.
Amikor már közvetlenül előtte árok, kitárja nekem a kaput.

- Fáradj beljebb, kedvesem. Henry már várt. Tudta, hogy ma itt leszel. Ott van a kis faházikótokban.

Belépek az udvarra, ő azonban nem követ, csak mosolyogva néz. Tudom, hogy itt fog maradni. Egyedül kell tovább mennem.
A faház az udvar hátsó részében áll. Apró ablakán halvány fény szűrődik ki. Egy fából készült létrán lehet feljutni rá. Nem késlekedek sokáig.
Fokról-fokra haladok, hamar a tetejére érek. Nincs lezárva az ajtó, könnyedén bejutok.
Valahogy érzem a jelenlétét, mielőtt meglátnám. Nem úgy néz ki, mint tegnap. Ezúttal igazinak tűnik, ahogy ott áll előttem abban az ingben, amit azon az éjszakán viselt. Makulátlan tiszta állapotban, nem véresen.
A faház távolabbi sarkában áll, zsebre tett kézzel. Mosolyogva néz rám. Olyan, mintha még mindig élne. Az ablak alatt egy kis, elemre működő lámpa. Előtte egy kockás pokróc leterítve.
És ekkor már azt is tudom, hogy tegnap csak képzelődtem. Henry nem is volt ott, a szobában. Csak az elmém játszott velem, vagy a sárga cipős férfi.
De ez a Henry most nagyon is valóságos.
Nem fogok félni, erős vagyok. Többé nem árthat nekem, hiába nincsenek velem a Hangjaim.

- Tudtam, hogy eljössz - töri meg a csendet, és a mosoly még szélesebben terül szét az arcán. - Tudtam, Melow.

- Hol van Brandy? - szegezem neki a kérdést mindenféle mellébeszélés nélkül. Most én vagyok a főnök, nem ő.

- Előbb beszélgessünk - mondja és tesz egy lépést felém. - Ha már eljöttél...

- Ha közelebb jössz, felgyújtom az egész kibaszott faházat.

- Hé, nyugi.

- Nem viccelek - mondom, és előkapom a zsebemből az öngyújtót. - Megteszem, gond nélkül.

- Megváltoztál. - Lassan oldalra dönti a fejét és úgy méreget, mintha egy darab hús lennék. - De még mindig gyönyörű vagy. Olyan gyönyörű, mint még sosem.

- Sokáig húzod még az időt, vagy beszélsz végre.

- Jaj, Melow.

- Ne merj így hívni, te rohadt pszichopata. - Felkattintom a gyújtót. - Megértetted?

- Jól van. - Elneveti magát. - Nem akarom, hogy feszült legyél.

- Mondd el, mit tudsz Brandyről, és már itt sem vagyok.

- Pont ezért szeretnék előtte beszélgetni veled. - Nekidől a faház falának, és olyan vidáman néz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. - Tíz éve próbáltalak elérni a pokolból, sikertelenül. De most, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, ki kell használnom.

- Öt perced van - mondom és zsebre vágom a gyújtót. - Nem több.

- Oké. - A földre terített pokróc felé int. - Üljünk le, kérlek.

- Ha azt hiszed, ezzel a kedves dumával megtéveszthetsz, rosszul hiszed. Már nem vagyok az a buta kislány, aki elhiszi neked, hogy képes vagy megváltozni.

- Annyira hiányoztál, édesem.

- Nem vagyok az édesed - emelem fel a hangom. - Soha nem is voltam.

- Hiszen szerettél.

- Ja, igen! - nevetek fel kényszeredetten. - Ameddig le nem nyomtál a kocsid hátsó ülésére.

- A szerelmünkért tettem.

- Ez neked szerelem? Te beteg vagy, Henry! - ordítom. - Még most is az vagy. A lelked romlott, nem csoda, hogy pokolra kerültél.

- A pokol nem olyan, mint hinnéd. De egy kis szabi jól jön. Főleg, hogy igazi testem van.

- Nem rólad akarok beszélni. Hanem Brandyről.

- Jól van. Szóval Brandy. - Megrázza a fejét, mintha maga sem hinné el, mire készül. - Nem is tudom, miért segítek abban, hogy újra együtt legyél a gyilkostársaddal. De elmondom, amit tudok, ha megteszel nekem egy apróságot.

- Mit akarsz? - kérdezem, mindenfajta kedvességet mellőzve. Nem érdemel mást.

- Szerinted? Téged. Még mindig téged akarlak. Holtan is rád vágyom. És még azt mondod, hogy ez nem szerelem?

- Betegebb vagy, mint hittem - mondom, aztán elfordulok, a létra irányába, azzal a szándékkal, hogy lelépjek. Semmi hasznom abból, hogy itt legyek. Csak játszik velem.

- Most mi van? - kiált utánam.

- Soha többet nem fogsz engem megkapni. - Visszanézek rá. - Már nem vagyok a tiéd.

- Most jön a képbe a zsaru?

Először azt hiszem, rosszul hallok. Ekkor még jobban meglep:

- Joel a neve, ha igazak a hírek.

Ökölbe szorítom az ujjaimat és teszek egy lépést felé. Még mindig elég köztünk a távolság, és a menekülést jelentő ajtó is közel van hozzám.

- Te ne merj róla beszélni, ne merd a szádra venni őt! - szűröm ki a szavakat a fogaim között. - Megértetted?

- Ó, a kis szentfickó. Jobb az ágyban, mint én? Vagy még nem jutott be a bugyidba?

- Dögölj meg!

- Határozottan nem mászott még bele.

Minden erőmet annak szentelem, hogy a falnak taszítsam őt. De nem működik rajta a képességem.
Henry mosolyog a próbálkozásomon.
Összpontosítok, és arra gondolok, hogy mennyire gyűlölöm őt. Arra, milyen sokszor tört össze, képletesen és szinte szó szerint is.
Tesz egy lépést hátrafelé. Lehervad az arcáról a mosoly. Sikerül kapcsolatot tartanom a sötétséggel, Henry romlott lelkével, aki nem tehet mást, egészen a falig hátrál.
Felnevet, a tekintete azonban egészen másról árulkodik. Tart tőlem. Fél tőlem. Keresztbe fonom a karom és addig megyek előre, amíg előtte nem állok.

- És most fogj hozzá a meséléshez.

- Lenyűgöző vagy. - Hangja csodálattal teli. - Bár tíz év alatt volt időd gyakorolni.

Erősítek a szorításon, és bármilyen hihetetlennek tűnik, Henry arcán izzadtságcseppek jelennek meg.

- Ha korábban tudtam volna, mikre vagyok képes, az első alkalom után megdöglöttél volna - mondom, végig sötét szemébe nézve. - Sokáig húztam volna, hogy minél többet szenvedj.

- Folytasd - suttogja és elmosolyodik. - Így még jobban kívánlak.

- Hol van Brandy?

- Nem tehetsz bennem kárt.

A zsebembe nyúlok, és ráfonom az ujjaimat a B tervemre. A zsebkésre. Tudom, hogy milyen éles.
Ő ebből semmit sem vesz észre.

- Figyelj rám - mondom, és az arcára fektetem a tenyerem. Hihetetlenül nagy erőfeszítésembe telik, hogy ezt tegyem.
Az érintésemtől egy pillanatra lehunyja a szemét. Mintha valami extázisba kerülne.

- Szóval valódi a tested, Henry?

- Az - mondja és megnyalja a száját. - Mindenem valódi.

- De innen nem tudsz kijutni, mert akkor már megtetted volna.

- Igen. Ez a feltétele, hogy itt lehetek.

Bármilyen nehezemre esik, simogatni kezdem az arcát.

- Tudom, hogy te is akarod, Melow.

- Akarom, bizony. - Addig közelítek hozzá, amíg már majdnem összeér a szánk. Ő továbbra is mozdulatlan. Ezt a pillanatot választom, hogy kipattintsam a kést és beledöfjem a gyomrába. Fura, vinnyogó hangot ad ki magából. - Akarom, hogy végre dalolni kezdj, mert még mélyebbre nyomom beléd.

- Nem okozol fájdalmat.

- Dehogynem - pillantok le. Az ingén vörös folt keletkezik. - Vérzel, Henry.

- Nem tudsz megölni, mert halott vagyok.

- Hol van Brandy?

- Jól van, na, hozzácsatolódott valakihez.

- Kihez? - kérdezem sürgetően.

- Honnan tudjam?

- Elfogyott a türelmem. - Beljebb nyomom a kést, még meg is forgatom egy kicsit. Ekkor már az én ujjaimon is látszik a vére. - Kihez?

- Egy férfihez - sziszegi. - Nem tudom, hogy hívják, de keres téged, jelenleg is.

- Hol van ez a férfi?

- Amerikában.

- Konkrétabban?

- Itt, az Egyesült Államokban. De pontosan hol, azt nem tudom.

- És a többiek?

- Róluk semmit nem tudok. Ez minden.

- Valóban?

- A szerelmünkre esküszöm.

- Ezzel szerinted meggyőztél?

Kirántom a kést, a vért beletörlöm az ingébe.

- Soha többet ne próbálj velem kapcsolatba lépni.

Elteszem a kést, vissza a zsebembe.
Ebben a pillanatban víz éri az arcomat, aztán Henry olyan erősen lök el magától, hogy a földre zuhanok.
Elrohan tőlem és lecsapja az ajtót, az egyedüli menekülési utamat.
Felnevet. Összeszedem minden erőmet, de nincs semmi. Nem sikerül. Csak a nagy üresség válaszol.

- Ki hitte volna, hogy ez majd beválik?

Felmutatja az üres üvegcsét.

- Mi a francot csináltál velem? - kérdezem, és a sarokba hátrálok, még mindig a földön ülve.

- Számodra ez a kriptonit, édes.

- Mit csináltál?

- Szentelt vizet öntöttem rád - válaszol vigyorogva. - Te is ugyanolyan romlott vagy, mint én, édes. Ezért is illünk annyira össze.

- Nem. - Megrázom a fejem és újra próbálkozom. Gombóc keletkezik a torkomban, mert semmi sem történik.

Ekkor már ott áll előttem. Az ujjaim újra a késre fonom. Ki kell jutnom innen.

- Most én jövök. Igyekszem visszafogni magam, de annyira régóta várok már erre.

Mellettem terem a földön és magához ránt, az agyam próbálkozik. Úgy érzem magam, mint régen. Mintha nem is lennének képességeim.

- Ne érj hozzám - sikoltom és belekarmolok karjába. Nem teszek benne kárt.

- Picit kemény lesz a fán feküdni, de a célnak megfelel. Elvégre, csináltuk már rosszabb helyeken is, emlékszel?

- Engedj el.

Fogom a kést, és már majdnem elér a testéhez, de kicsavarja a kezemből és a ház másik felébe dobjam.
Lenyom a földre, ahogy azt már annyiszor megtette.

- Ezt most vegyük le, jó? - lehúzza a kabátom cipzárját, aztán lerángatja rólam és azonnal megérint a pólón keresztül. Ez egy rémálom. Más nem lehet. Felém hajol, rám nehezedik a teste.

- Ő is belement abba, hogy megkapjalak - suttogja a fülembe. - A Nagyfőnök. Tíz évig szolgáltam őt, ezért a pillanatért. Megérte a várakozást és szenvedést.

- Ne csináld.

Nem hatja meg a könyörgésem. Sosem hatotta meg.
Pillanatokon belül a nadrágom is a fán landol, én pedig kezdek eljutni arra a szintre, mint évekkel ezelőtt. Kezdem feladni, hogy hamarabb túlessek rajta. Nem akarok kiszolgáltatott lenni.

- Illik hozzád ez a szín.

Henry egész testével rám nehezedik, leszorítja a kezemet magam mellé. Azt hiszem, hogy ennyi volt, újra hozzálát ahhoz, hogy megtegye.
Ránézek, és mintha erre várt volna.

- Meg akartál engem ölni - mondja csillogó szemmel. - Amikor nyolc éves voltam.

- Tessék?

- Te voltál az, akkor az erdőben. Azt akartad, hogy megmutassam, hol laksz.

- Ez őrültség - mondom.

- Nem emlékszel, hogy két hétig hiányoztam az iskolából, mert nem mertem kimozdulni a házból?

Igazat beszél. Emlékszem rá. Az ősrégi vezetékes telefonon kommunikáltunk egymással. Lediktáltam neki a leckét, mert nem akartam, hogy nagyon lemaradjon. Ez képtelenség. Ilyen nincs.

- Miattad. - Felnevet, amitől végigfut a hideg a hátamon. - Anyám pszichológushoz is hordott fél évig. Neked nem meséltem róla, mert féltem, hogy kinevetsz és gyogyósnak hiszel majd.

Most nem foglalkozok azzal, hogyan lehetséges ez az egész. A legfontosabb, hogy kijussak innen.

- Nem bántottalak, Henry. Engedtem, hogy elmenj. Engedj el te is.

- Azután sosem mentem az erdő közelébe. Féltem attól, hogy a nő újra megtalál és megöl. És milyen jól hittem, mert végül te öltél meg.

- Brandy ölt meg! - üvöltöm a képébe. - Brandy, nem én!

- Ezt parancsoltad neki. És segédkezett is. De te öltél meg. Te voltál ott velem a kocsiban!

- Hogy lehettem volna? - A könnyek végigcsorognak az arcomon, le a padlóra. - Hiszen láttam, hogy a szakadékba hajtottál.

- Mindegy, semmi gond. - Végigsimít az arcomon, letörli a nedvességet a szempilláimról. - Attól még szeretlek téged. És azt akarom, hogy örökre velem legyél.

Az enyémnek nyomja a száját, és hiába próbálom elfordítani a fejem, nem engedi. Meg fogja tenni. És nem tudom, hogyan is elém túl, ha így lesz.

- Mondd, hogy te is szeretsz.

Sírok. Sírok és összetörök. Félek.
El akarom rúgni magamtól, de olyan erővel pofoz meg, hogy a fejem a koppan a fán. Aztán, hogy a biztosra menjen, még kétszer megismétli.
Érzem, hogy vérzik az orrom, de ezúttal nem a képességeim miatt.
Gyakorlott mozdulattal húzza le rólam a bugyit.

- Segíts! - Zokogva kiáltok a sárga cipősnek. - Segíts, kérlek.

- Senki sem fog segíteni.

- Lou! Lou, kérlek!

Olyan, mintha villámlana egyet. A súly eltűnik a testemről. Henry a sarokban áll, mozdulatlanul.

- Szedd össze magad - hallom meg a sárga cipős hangját valahonnan mellőlem.

Magamra kapom szétszórt ruháimat. Alig látok a könnyeimtől. Fizikai nehézséget okoz, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe.
Minden egyes pillanatban Henry figyelem. Látnom kell őt, hogy tudjam, ugyanott áll. Hogy nem közelít felém.
Amikor kész vagyok, Lou odaáll mellém és megragadja a kezem.

- Így gyorsabb lesz.

Egy szempillantás alatt a házunk kertjében vagyunk. Szédülök, de a lehető leghamarabb eltűnök a közeléből. Még a biciklim is ott áll, a ház mellett. Felbotorkálok a tornácra és remegő kézzel nyitom ki az ajtót.

- Egy köszönöm megfelel - kiáltja utánam.

Szó nélkül belépek a házba, kettőre kulcsolom az ajtót és meg sem állok a nappaliig.
Leülök a kanapéra és bekapcsolom a tévét.
Reggelig ülök előtte. Egy percre sem merem lehunyni a szemem, mert tudom, hogy őt látnám. Tudom, hogy minden visszajönne. Minden, amit próbáltam kitörölni az elmémből. Sírni sincs erőm. Túl sok minden kavarog bennem. Henry semlegesítette az erőmet, és a sárga cipős múltkori szemfényvesztése igaznak bizonyult. Hiába tudtam meg, hogy Brandy él, és keres engem, most ennek sem tudok örülni.

***

- Nagyon vigyázzatok - mondja anya századszorra az elmúlt húsz percben. - Ne felejtsetek el sok vizet inni.

Indulásra készen állunk.
Apa egy kicsit távolabb áll tőlünk, de legalább kijött, hogy elköszönjön. Bo is itt van, még egy kicsit el is pityeredik,
Fáradt vagyok, de az arcomon a legmeggyőzőbb mosolyomat viselem. És sminket, amitől kevésbé tűnök élőhalottnak. Az Aranyhajos pólómat vettem fel az útra, mert ehhez csak jó emlékek kötődnek. És egy rövid, farmernadrágot.
Ez az utóbbi hetek legmelegebb napja. Legalább harminc fok van már most, reggel kilenckor.

- Hiányozni fogsz - mondja Bo és szorosan átölel.

- Nemsokára találkozunk. És telefonon elérsz továbbra is.

Nehezebb itthagyni őket, mint hittem volna. És bár hihetetlenül sajnálom Andersen atyát, ez a pár nap életem legjobbja volt. Persze a tegnap éjszakát leszámítva.
Beszállunk a kocsiba. Addig integetek nekik, amíg ki nem fordulunk az utcából. Máris üresebbnek érzem magam. Hosszú út áll előttünk. Most minden más.

- Szeretnél zenét hallgatni?

- Igen - válaszolom némi fáziskéséssel. - Az jó lenne.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, és amikor újra kinyitom, már jócskán elhagytuk az ismerős környéket. Aludtam, hála az égnek álmok nélkül.

- Történt valami az éjszaka? - kérdezi Joel, amikor feltűnik neki, hogy ébren vagyok.

Nem felelek. Bár tudnám, hogyan mondjam el neki.

- Melody? Mi baj van? Mondtam valamit, amit nem kellett volna?

- Nem - megrázom a fejem, de ő ezt nem látja, mert az utat nézi. - Minden oké.

- Hazudsz. - Egy pillanatra rám néz. - Tudom, hogy van valami.

- Ne analizálj már. Nyugi. - Kibámulok az ablakon, hogy ne lássa rajtam a hazugságot. - Csak fáradt vagyok, ez minden.

- Éhes vagy már?

- Ha ezzel azt akarod mondani, hogy megállunk a legközelebbi gyorsétteremben, akkor támogatom az ötletet.

Anya akart szendvicset pakolni, de ilyen melegben úgyis megromlott volna. Szerencsére nem kell sokáig keresni a gyorséttermet. Két személyautó közé parkolunk le.
Bemegyünk, hamar felveszik a rendelést.
Azt mondogatom magamnak, hogy minden rendben van. Csak azért imádkozom, hogy maradjon meg bennem a reggeli.
A mosolygós pincér lány lerakja elénk Joel hamburgerét meg az én sült krumplimat. Fő az egészség.
Turkálni kezdek az ételben, aztán erőt veszek magamon és bekapok pár falatot. A tekintetem az előttem ülő Joelen állapodik meg. Ő is engem néz. Napok óta nem borotválkozott, és ez hihetetlenül jól áll neki. De a szemében aggódás. Miattam.

- Mi az? - kérdezem, miután leerőltetem a falatot a torkomon.

- Most nekem is jól jönne a gondolatolvasás. Épp elég embert hallgattam már ki ahhoz, hogy tudjam, titkolsz valamit.

Előrébb dőlök a széken.

- Mindenáron tudni akarod, ugye?

Megsimítja az asztalon lévő kezem.

- Csak azt szeretném, ha beszélnél róla. Ha együtt beszélnénk róla.

- Jól van - megtörlöm a szám, aztán lassított felvételként lerakom a használt szalvétát a tányérra. - Tegnap éjjel találkoztam Henryvel.

Azonnal beugrik neki, hogy a halott barátomról beszélünk.

- Úgy érted, kimentél hozzá a temetőbe?

Megrázom a fejem. Látom rajta, hogy elsápad.

- Még mindig szeretnéd, ha folytatnám?

- Oké - bólint egyet. - Mondd el, hogy mi történt, és csak a végén kérdezek.

Nincs szükségem további győzködésre. Elmondok neki mindent, egészen addig, hogy a sárga cipőst ott hagytam az udvarunkon. Valamikor közben elkezdenek potyogni a könnyeim. Nem törlöm le őket. És amikor befejezem, csak nézem az előttem ülő férfit.
Nincs senki más a teremben rajtunk kívül. Egy pillanat alatt tűntek el. Vagy talán mi tűntünk el, a külön kis világunkba.

- Annyira sajnálom - kezd bele. - Szólhattál volna, hogy vigyelek el. Segítettem volna.

- Szóval hiszel nekem?

- Persze, hogy hiszek. - Feláll a székről, odaáll mellém és simogatni kezdi a vállam. - Ne sírj.

- Olyan volt, mint régen, Joel. Újra éreztem ezt a tehetetlenséget. Gyűlölök tehetetlennek lenni.

Kell két perc, amíg képes vagyok abbahagyni a szipogást. És ezt neki köszönhetem. Hangosan is kimondom, mennyire hálás vagyok neki. És azt is, hogy nincs most étvágyam.

- Megyek, kérek valamit, amivel elvihetjük a menüt.

Azt szeretném kérdezni, hogy kitől, hiszen nincs itt senki, de ekkor látom, hogy már nem csak ketten tartózkodunk a teremben.

- Kérsz még valamit későbbre?

- Ez elég lesz.

Rám mosolyog, és a pulthoz siet. Nem hagyom, hogy ez a mosoly miattam tűnjön el. Össze kell szednem magam.
Előveszem a telefonom, és írok egy üzenetet anyának, hol is vagyunk. Szinte azonnal megérkezik a válasz, amiben leírja, hogy vigyázzunk. Elteszem a telefont az ölemben lévő kistáskámba.
Joelre nézek, aki éppen egy fiatal pincérfiúval beszélget. Mintha megérezné, hogy őt figyelem, mert felém fordul. Újra mosoly kerül az arcára. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, hogy megismerhettem őt. Visszamosolygok rá.

- Kiugrok a mosdóba - tátogom a szavakat és a hátam mögé mutatok. - Mindjárt jövök.

Sokkal jobb a kedvem, amióta beszéltem neki a tegnapról.
A mosolyom még akkor is megmarad, amikor belépek a mosdóba. A tükör előtt egy lány éppen azzal van elfoglalva, hogy tökéletesítse a szempilláit. Még szerencse, hogy két tükör van. Megmosom az arcom, és már az sem érdekel, hogy a sminknek is búcsút kell mondanom.

- Kimentél? - kérdezi egy lány hang az egyik fülke mögül.

- Nem, itt vagyok - válaszol a mellettem álló, miközben beletúr hosszú, szőke hajába. Jó, hogy meg nem sül ilyen melegben szétengedett hajjal. - Igyekezz már.

- Jól van, de nem akar rám jönni ez az átkozott nadrág.

- Miért hordasz egy számmal kisebbet?

- Hogy jobb legyen a seggem, észlény - énekli a csaj a fülkében, aztán sóhajt egy hatalmasat. - Láttad azt a helyes pasit a pultnál?

- Szerinted miért kellett kijönnöm a mosdóba? - kérdez vissza a mellettem levő. - Nem láthat meg elkenődött rúzzsal.

- Annyira dögös. Tuti, valami nagymenő. Nem innen van, mert akkor már ismerném.

- Az a kék szem - áradozik a lány. Joelről. Az én Joelemről. Ezt nem hiszem el! - Tudom, hogy észrevett engem. Rám nézett. Bejövök neki.

A lány kijön a fülkéből. Vörös, rövid haja van, és valóban egy számmal kisebb farmert visel, mint az szükséges lenne. Odaáll a tükör elé és a barátnőjét félrelökve megmossa a kezét. Nekem meg erőfeszítésbe telik, hogy ne röhögjem el magam.

- Fogadjuk, hogy nem mered elkérni a számát - mondja a vöröske a szőkének.

- Vedd úgy, hogy már most nyertem - vigyorog a szőke a tükörképére. Hailee a neve és a legjobb barátja a sminkkészlete, meg a selfie applikáció az okostelefonján. Felsőbbrendűnek hiszi magát mindenkinél, és ezt minden nap keményen be is bizonyítja magának a közösségi oldalán.

- Tuti, hogy hihetetlenül jól csókol.

- Ez nem meglepő, ilyen szájjal - áradozik tovább Hailee, aztán a szeme megállapodik rajtam. - Már megbocsáss, de miért hallgatózol?

- Nem hallgatózok, Hailee.

- Ismernem kéne téged? - kérdez vissza a lány.

- Sosem találkoztunk - mondom, és ráérős mozdulattal kidobom a használt zsebkendőmet a kupába.

- Ha sosem találkoztunk, akkor honnan tudod a nevem?

- Kiolvastam a fejedből.

Egyszerre nevetnek fel. A vörös annyira, hogy még fel is röfög egy kicsit.

- Hű, de fura vagy - mondja Hailee. A gondolatai között keresi, honnan is ismerhetem. Először arra tippel, hogy egy suliba jártunk, de aztán eszébe jut az újság, amiben megjelent róla egy fotózás. Látom a piros ruhát, és azt, hogyan is pózolgatott a kamera előtt. - Most csak szívatsz, ugye?

- Persze, hogy szívatlak. - Megyek bele a játékba. - Benne voltál az újságban. Nagyon jól sikerült a fotózás. Menő volt az a piros ruci.

- Ó, de kedves vagy. - Lesüti a szemét, mintha szerénykedne, aztán a vörösre néz. - Látod, mondtam, hogy sztár leszek. Két hónap és összeszedem az egymillió követőt.

- Könnyű neked, ilyen alakkal - vág vissza a lány.

- Te csak ne panaszkodj, a te arcodon egy pattanás sincs. Nekem minden nap fél óra a reggeli sminkelés.

- És? Én senkit sem érdeklek.

Eddig bírom hallgatni a nyavalygásukat.

- Jaj, ne már. Komolyan? - kérdezem, hol az egyikre, hol a másikra pillantva. - Azt hittem, az ilyen felszínes libák csak a Hollywoodi filmekben léteznek.

- Minek hívtál minket? - Hailee meg sem próbálja elrejteni a dühöt a hangjában.

- Egymásra licitáltok, hogy ne érezzétek magatokat szarul.

- Már ne is haragudj, de én a te helyedben meg sem szólalnék.

- Mert? - nevetek fel és csípőre teszem a kezem. - Tessék, elemezz ki, hercegnő.

Hailee elgondolkodva mér végig.

- A hajadra ráférne egy vasalás. Sápadt vagy, a szemed olyan karikás, hogy még az én piszok drága sminkem se tudná helyrehozni, pedig az még a pandáknál is beválna.

- Ó, most a lelkembe gázoltál - vigyorgok rá.

- És mi ez a póló? - folytatja és a rám mutat. - A nyolcéves kishúgom se venné fel. Aranyhaj? Ne már. Legalább ha Elsa lenne, de tökmindegy. Ez a szomszéd kislány kinézet már nem divat, kábé tíz éve. Nincs otthon interneted?

- És nézd meg a cipőjét - súgja oda a vöröske jól hallhatóan. - Nem is tudtam, hogy van ilyen márka. Mennyire ciki.

- Ennyi? Senki többet először.

- Menjünk - mondja Hailee és még egyszer rámosolyog a tükörképére. - Fontos pasiügyünk van, lúzer.

- Sok sikert, csajok.

Sietősen lelépnek a mosdóból, én pedig követem őket. Már látják Joelt, aki a pult mellett áll, kezében egy papírszatyorral. A szőke lesimítja a ruháját. Kikerülöm a lányokat és a férfihez lépkedek.

- Kész vagy? - kérdezi tőlem.

Válasz helyett magamhoz húzom őt és olyan hévvel nyomom a számat az övéhez, hogy a háta a pultot súrolja. Majdnem kiesik a táska a kezéből. Hallom a lányok gondolatait. Győzelem!

- Hűha - mondja Joel, miután elhúzódok tőle.

Megfordulok. A lányok leesett arccal bámulnak. Az egyik legszívesebben lekeverne nekem, a másik el akar süllyedni szégyenében.

- Igen, hihetetlenül jól csókol. Pá, csajok! - intek oda nekik, aztán megfogom Joel szabad kezét és kivezetem a gyorsétteremből.

- Bocsi, muszáj volt - magyarázom, amikor már kiérünk. - Ezek a hercegnőcskék el akartak csábítani.

- Nem hiszem, hogy ment volna nekik.

- És miért?

Rám mosolyog, mielőtt válaszolna:

- Mert nekem már van egy hercegnőm.

***

Egy kevésbé zsúfolt hotelben szállunk meg. Újra ébren töltöm az éjszakát, de ezúttal nem a tévé előtt, hanem az ágyban fekve, Joel mellett, szorosan hozzábújva. Egész nap vezetett, és rendesen elfáradt, mégis sokat beszélgettünk, mielőtt elaludt. Főleg apróságokról, de aztán szóba került a családja is. Megmutattam neki pár emléket a kislányáról. Ezúttal mosolygott utána.
Aztán megcsókolt és magához ölelt.
Ha minden igaz, és semmi nem jön közbe, holnap már a saját ágyamban alhatok. De ez azt jelenti, hogy az útnak vége. Nem akarom, hogy vége legyen. Húzni szeretném egy kicsit az időt.
A reggelit a kocsiban fogyasztjuk el, amit Joel szerzett be, nem meglepően egy gyorsétteremből. Felszedtem vagy három kilót, amióta együtt utazgatunk. De egy kicsit sem bánom.
Egyre csak az jár a fejemben, hogy ha hazaérünk, megtörik majd a varázs. Mert én nem lehetek olyan szerencsés, hogy minden rendben legyen az életemben. Nem találhatok egy olyan férfit, aki valóban a legjobbat akarja nekem. Aki mellett átértékelődik eddigi nyomorúságos életem.
A Hangjaim mellett nem voltak nagy céljaim. Főként azzal foglalkoztam, hogy minél több pénzt halmozzak fel. A ruhásszekrényem felét cipősdobozok teszik ki, amelyek dugig vannak borítékokkal, többnyire szerencsejátékokból szerzett pénzzel.
Ekkor ugrik be a képtelen ötletem.

- Álljunk meg Vegasban - szalad ki a számon, mielőtt még jobban átgondolnám.

- Vegasban?

- Igen. Na, nem azért, hogy valami Elvis hasonmás összeadjon minket - nevetek fel az arckifejezése láttán. - Csak meg akarom mutatni élesben, miért is jó gondolatot olvasni. És hogy milyen jól tudok pókerezni.

- Mindig is sejtettem, hogy közöd van a kaszinókhoz. Oké, megállhatunk. Belefér ez a kis kerülő.

- De meg kell ígérned valamit. Bármit is látsz, nem tartóztatsz le.

- Megígérem. - Közelebb hajol hozzám és lehalkítja a hangját: - De lehet, hogy kerítek egy bilincset.

- Nincs kifogásom ellene, Mr. Keener.

---------------------

Boldog karácsonyt nektek. Köszönök mindent! ♥