Egy dallamról álmodok, amelynél csodálatosabbat még sosem hallottam.
Mint egy régi, ismeretlen altató, úgy tölt el nyugalommal és békével.
Ebben az állapotban minden tökéletes. Képes lennék örökké így pihenni.
A csukott szememet csiklandozza a reggeli napfény. Ma csodák fognak történni. Érzem, hogy így lesz.
Tudom, hogy ő is ébren van, mert hallom a gondolatait. Nagyjából tíz perce kelt fel és azóta engem néz csendesen. Furán érzi magát, hogy annyi év után nem egyedül ébred fel reggelente. De kétségkívül tetszik neki. És ettől csak még jobban fokozódik a bennem lévő boldogság.
Kinyújtom a kezem és kitapogatom az arcát. Enyhén borostás, de be kell vallanom, hogy így még jobban bejön nekem. Nem, mintha valaha is számítottak volna a külsőségek, de tagadhatatlan, hogy Joel minden szempontból tökéletes a számomra.
Nem hittem volna, hogy a Henryvel történtek után még képes leszek valaha is bízni egy férfiben. Hogy egyáltalán képes leszek ennyire közel engedni magamhoz. A tegnap nemcsak neki volt nagy előrelépés, hanem nekem is.
Szeretném, ha tudná, milyen sokat jelent az, hogy most itt vagyok, mellette, mindenfajta félelem nélkül. Arra gondolok, hogy milyen kellemes érzés volt, amikor a szája az enyémhez ért tegnap. Ahogy zuhogott az eső, a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy meg akarom őt csókolni.
Amikor a nyakamat kényeztette, és a teste hozzám ért, egy más világban éreztem magam.
Azóta már visszavettem a felsőmet, mert picit fáztam az esős kaland után.
De a férfi közelsége még így is teljesen megbolondít. Megmutatom neki újra és újra, aztán hagyom a francba az emlékeket, mert én a jelenben akarom őt megérinti. Itt és most akarom őt érezni. Kinyitom a szemem, és már oda is hajolok hozzá. A gondolatai megkergülnek a közelségemtől. Elmosolyodom, ő is. Nem habozok sokáig. A szám az övére kerül.
Először ügyetlen és gyengéd vagyok, de aztán egyre jobban belelendülök. Őt sem kell félteni. Ott folytatjuk az egészet, ahol tegnap abbahagytuk. Joel magához von, a csókjain érezni az éhséget, de ezúttal is én diktálom a tempót. Most sem akar engem irányítani.
Lassan, nyugodt tempóban csókoljuk egymást pár percig. Olyan az egész, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mintha minden reggel ezt csinálnánk, pedig ez az első ilyen eset. Remélem, ebből napi rutin lesz.
Nagy nehezen sikerül csak leállnunk.

- Finom ez a reggeli - mondja, miután a szánk elválik egymástól.

- Nekem is ízlik - vigyorgok rá. - Ebédre is ezt kérem. És vacsira is. És ha jobban belegondolok, kérek repetát a reggeliből is.

- Szeretnél?

- Igen. Nagyon.

- De telhetetlen vagy.

Visszahanyatlok a párnámra és nevetni kezdek. Henry elvette tőlem életem legszebb éveit. De most, hogy megismertem a mellettem fekvő férfit, tudom, hogy még nincs késő boldognak lennem. Nem véletlen, hogy találkoztunk. Egyikünk élete sem egyszerű. De ez a barátság, ez a kapcsolat segíthet a gyógyulásban.
Kopogtatnak az ajtón. Anya az, a gondolatai alapján. A reflexeim azonnal működésbe lépnek. Elbújok a pléd alá, és csendben maradok. De attól még biztosan látszik, hogy ott fekszem.

- Szabad - kiáltja Joel.

Hallom, hogy kinyílik az ajtó.

- Ó, te itt aludtál? - kérdezi anya meglepődve, pedig látta a kocsiját a ház előtt parkolni. Még a pulóvert is megtalálta, amit a földre ejtettünk és a sorsára hagytunk az esőben. Azóta már a kertben szárad, frissen mosva. Kis hazudós.

- Igen, Lizzy.

- És nem tudod, hol lehet a lányom? - újabb kérdés, amire sejti a választ. Főleg miután gyanús lesz neki, hogy a plédnek hasonló a formája, mint nekem. Ő sem ma jött le a falvédőről.

- Én nem találkoztam még vele - feleli ártatlanul. Ügyes, de anyát nem győzi meg. - Nincs a fürdőszobában?

- Igazad van, biztos zuhanyozik.

- Szerintem is - nyugtázza a férfi.

Erőfeszítésembe telik, hogy ne kezdjek el mocorogni és röhögni. Mindketten tudják, hogy ez a beszélgetés csak udvarias hazugság.

- Megyek, készítek egy kis finomságot reggelire. - Anya hangján érezhető, hogy neki is nehézséget okoz visszatartani a nevetést. - Bo telefonált, mindjárt itt lesz.

- Jól hangzik.

- Várlak az asztalnál, Joel.

- Sietek, Lizzy.

Amint becsukódik az ajtó, kibújok a rejtekhelyemről, beszívom a friss levegőt és felnevetek. Amióta Joelt ismerem, nincs hiányom a nevetésben. Játékosan belebokszolok a vállába, mire ő felszisszen.

- Szóval nem is találkoztál velem még ma?

- Nem - mosolyodik el szélesen.

Fölé hajolok és komoly arcot vágva megkérdezem.

- Biztos vagy benne?

- Igen - válaszol csillogó szemekkel.

- Ez az utolsó válaszod?

- Igen.

- Te akartad - mondom és támadásba lendülök. Megcsiklandozom a nyakát, mire összerezzen és játékosan lefogja az egyik kezem.

- Ne, Melody - nevet fel. - Ez nagyon nem jó ötlet.

- Csikisek vagyunk?

- Hagyd abba.

- Nem hagyom.

Addig helyezkedem, míg fölötte nem térdelek és csiklandozni kezdem az egész mellkasát.

- Szégyelld magad, Joel Keener. - Olyanokat nevet, mint egy kisgyerek, de nem próbál meg leállítani. - Szégyelld magad, hogy rendőr létedre hazudozol. Hogy bízzak így a törvényben?

Mielőtt még bármit mondana, szájon csókolom, és már megint ott tartunk, hogy nem tudunk betelni a másikkal. Az arcomat simogatja közben, és már megint érzem a levegőben a sós vizet, mint tegnap. Még a hullámokat is hallom.

- Szereted a csokis palacsintát? - anya kérdése visszaránt a valóságba, vissza a vendégszobába.

Úgy válunk el egymástól, mintha áramcsapás ért volna mindkettőnket. A reflexeim ezúttal cserbenhagynak. Rossz oldalra próbálok menekülni, ezért egyenesen a padlón kötök ki. Túl gyorsan zuhanok, Joel már csak a levegőt kapja el. Még szerencse, hogy a szőnyeg tompít valamit az esésen.

- Kutya bajom - kiáltok fel a plafont bámulva. Aztán eltakarom az arcom a kezemmel. - A francba, anya, nem tudsz kopogni?

- Elnézést - motyogja, miközben próbálja visszafojtani a nevetését. - Nem tudtam...

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezi Joel és már ott is van mellettem, felső nélkül, félreérthetetlen öltözékben. Megfogja a kezem és segít felülni.

Anya gondolatai szinte üvöltenek a fejében. Természetesen most már száz százalékig biztos abban, hogy Joel és én mivel is töltöttük az éjszakát. Pedig csak aludtunk. Komolyan.

- Inkább ne mondj semmit - mondom anyának és megdörzsölöm a könyököm.

Anya kínosan mosolyogva hátrál ki a szobából. Mielőtt becsukná az ajtót, hallom, hogy az orra alatt kuncog. Joelre nézek. Nem úgy tűnik, mintha zavarná, hogy anya meglátott minket. Inkább jól szórakozik rajtam. Fülig ér a szája.

- Köszönöm az együttérzést, Mr. Keener.

Felhúz a földről. Szemben állunk egymással.

- Nézd a jó oldalát - mondja, még mindig szélesen vigyorogva. - Ha apád nyit be, már nem élnék.

- Ez most megnyugtat.

- Engem is - kacsint rám.

***

A hajamat szárítom egy törölközővel, amikor megszólal Joel csengőhangja. Az éjjeliszekrényen hagyta a mobilját, amíg elment letusolni. Természetesen kíváncsi vagyok, ezért odasétálok, hogy meglessem a kijelzőt. A kollégája, Eddy az. Micsoda meglepetés! Eddig nem is kereste más rajta kívül. Ha belegondolok, hogy Eddy milyen gyakran is telefonál a barátjának, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy mikor dolgozik. Vagy egy rendőr munkája ennyi szabadidőt jelent?
A telefon egyre csak cseng, ezért úgy döntök, megtudom, mit is akar. Hátha valami fontos dolog. Feloldom a képernyőzárat és a fülemhez emelem a készüléket.

- Halló? - szólok bele.

- Izé, ez nem Joel száma?

A férfi zavartnak tűnik a hangja alapján.

- De az övé.

- Te vagy az, Melody?

- Igen, én - felelem nevetve. - Joel most nem ér rá.

- Á, semmi gond. - Hallom rajta, hogy vigyorog. Gondolatolvasás nélkül is tudom, mi jár a fejében. Ezért ráteszek még egy lapáttal.

- Most eléggé elfoglalt - erősen megnyomom a középső szót. - Üzensz neki valamit?

- Meg tudod kérdezni, hogy kész lesz-e két percen belül?

Joel ebben a pillanatban tér vissza a szobába, frissen mosott hajjal, farmerben és egy szürke pólóban. Megengedek magamnak pár másodpercnyi csendes csodálatot, aztán beleszólok a telefonba:

- Már itt is van. Átadom - mondom és odanyújtom a mobilt a tulajdonosának. - Eddy keres.

- Helló, Eddy.

- Öcsém, ennek a csajnak még a hangja is szuper szexi. - Annyira hangosan áradozik, hogy minden szavát hallom. - Hogy lehetsz ilyen piszok mázlista?

- Ugye tudod, hogy ezt most ő is hallotta?

- Mi? A pi - elharapja a mondatot. - Vagyis, hát...

- Én már megyek is - mondom, aztán a kagylóba ordítom: - Elkészítem a fürdőszobát a közös zuhanyhoz.

Joel felnevet, én is, Eddy pedig azt hiszem, leesik a székről a túloldalon. Legalábbis a hangos koppanásból ítélve erre gondolok.

- Az állad esett le? - kérdezi Joel, büszkeséggel a hangjában.

- Csak a telefonom - mondja Eddy. - Mindent. El. Kell. Mesélned.

Felnevetek. Örülök, hogy Joelnek nem kellett egyedül lennie a nehéz időkben. Eddy sokat segített neki. Ha majd személyesen is elbeszélgetek vele, megköszönöm neki.

- Kedvelem őt - suttogom, és a készülékre mutatok. - Persze téged is - teszem hozzá pimaszul vigyorogva, aztán megpaskolom az arcát. - Ne aggódj, még mindig te vagy a kedvenc rendőrbácsim.

- Ajánlom is.

Hátrálni kezdek a szobából. Joel tekintete addig kísér, amíg be nem zárom az ajtót. A gondolatai az arcára vannak írva. Ugyanazt érzi, amit én. Végre igazán él. Miattam. Értem. És én érte. Életem legjobb döntése volt abba a sikátorba sétálni.

***

Vigyorral az arcomon lépek be a konyhába. Bo és anya valami filmről csevegnek, de amikor meglátnak, abbamarad a téma. Mindkettőjük szeme felcsillan. Anya elejtett egy megjegyzést Bo-nak azzal kapcsolatban, hogy kivel is aludtam. De nem bánom. Végre boldognak látnak, és az már nagyon régen fordult elő utoljára.
Apa valószínűleg már nincs itthon. Gondolom, a kocsmában tartja a frontot, kedves ivócimborái társaságában.
Bo tányérján már csak a palacsinta nyomait találom.

- Te már jól is laktál? - kérdezem és beletúrok a hajába. Sosem fogom megunni. - Meg sem vártál?

- Éhes voltam - fordul felém és eligazítja össze-vissza álló tincseit. - Nagyon fincsi volt.

A szája széle picit csokis. Ezt meg is mondom neki. Egy laza mozdulattal beletörli a kézfejébe. Fiúk.
Leülök a székre és már neki is látok az én adagomnak. Igaza volt Bo-nak. Nagyon finom, nem győzőm magamba lapátolni. Bo megjegyzi, hogy úgy eszek, mint a malacok. Nem vitatkozom vele, mert igaza van.
Azon töröm a fejem, mi is legyen a mai program, amikor anya hirtelen megszólal.

- Az atyát délután fogják eltemetni.

- Ilyen hamar? - kérdezem.

- Nem akart nagy felhajtást, egyszerű szertartás lesz.

- Sajnálom szegényt - kapcsolódik be Bo is. - Nagyon jófej volt. Mindig meghallgatott, ha beszélgetni szerettem volna valakivel.

- Szörnyű, ami történt - értek egyet vele. Ha tudnák, hogy a szemem előtt halt meg.

Anya szomorúan megjegyzi:

- De legalább hosszú élete volt.

Szerencsére Bo arca nem sokáig marad kedvtelen. Amint meglátja a konyhába belépő Joelt, azonnal felderül.

- Jó reggelt, Mr. Keener! Már vártuk.

- Sziasztok! - mosolyog ránk, főleg rám.

Leül és megköszöni anyának, hogy neki is készített a finomságból. Bo azonnal hadarni kezd, mint akit felhúztak, és Joel issza a szavait.
A tenyerembe támasztom az állam, és titkon odapillantok. Villával eszik, mint a filmekben. Nem csak én vagyok az, aki nem tud betelni a látvánnyal. Anya elmélyülten figyeli, hogyan lapátolja magába a falatokat. Még sóhajt is egyet. Még a végén lecsapja a kezemről. Megköszörülöm a torkom, de továbbra is a férfit bámulja. Gyengéden megrúgom a lábát, mire észbe kap és elpirulva rám néz.

- Tiltott terület - mondom, némán formázva a szavakat.

Anya kínosan vihog, mint valami tinédzser, aztán nekiáll összeszedni a tányérokat.

- Ha már jól lakott, van kedve egy kicsit focizni? - kérdezi Bo reménykedve. Imádja a focit. - Itt van kint a labdám.

- Miért is ne, kölyök?

Joel egy pohár vízzel öblíti le az utolsó falatokat, aztán magunkra hagynak anyával. Felajánlom, hogy én is segítek leszedni az asztalt, és elmosogatok. Persze először hallani sem akar róla, de addig győzködöm, hogy végül belemegy.
Nekidől a konyhapultnak, én pedig hozzálátok a tisztításnak.
Miközben a tányérokat mosom, lopva kipillantok az oldalsó ablakon. Bo és Joel vidáman passzolják egymásnak a labdát. Anya észreveszi, hogy őket nézem.

- Nagyon kedvelem őt, kislányom. - Rám mosolyog. - Annyira kedves, és vonzó, és, és...

- Egyetértek, anya - sóhajtok fel. - Nehéz rá szavakat találni.

- Szimpatikus az első pillanattól fogva.

- Az már biztos. Nem olyan, mint...

Elharapom a mondat végét. Valahányszor kiejtem a nevét, az felér egy késszúrással a szívembe.

- Nem kell róla beszélnünk.

- Semmi baj. - Elzárom a csapot és rámosolygok. - Henry már halott. Jól vagyok.

- Minden éjjel eszemben vagy, Melody. Annyira sajnálom, hogy át kellett élned ezeket a szörnyűségeket. És én nem tudtam neked segíteni.

Legörbül a szája sarka. Évek óta nem láttam őt sírni. És most sem szeretném.
Megtörlöm a kezem a nadrágomban és odaállok elé.

- Hé, minden oké - megfogom a kezét. Régen ettől a mozdulattól biztosan kiütöttem volna magamat. - Sokat segítettél nekem, anya.

- Hogy lehettem ilyen vak? - Egyre sűrűbbeket pislog. - Hogy téveszthetett meg az a kis rohadék?

- Henry egy szörnyeteg volt, és mindenkit megtévesztett, nem csak téged.

- Egy anyának az a dolga, hogy megvédje a gyerekét, én meg állandóan a munkával foglalkoztam.

- Anya, én már lezártam ezt magamban. Az számít, hogy most már jól vagyok. - Szabad kezemmel megsimítom az arcát. - Joel és én kezdjük jobban megismerni a másikat. Erős a kapcsolat kettőnk között. Rendben vagyok.

- Örülök, hogy egymásra találtatok. - Végre megenged magának egy aprócska mosolyt. - Majd én befejezem. Menj ki nyugodtan hozzájuk.

Nem ellenkezem. Puszit nyomok az arcára és kimegyek az udvarra. Leülök a lépcsőre és onnan figyelem, ahogy egymásnak passzolják a labdát. Joel int egyet nekem, én visszaintek. Bo-nak több sem kell. Azonnal megjelenik az arcán a vigyor, de tovább folytatja a focizást.
Természetesen Bo is arra gondol, hogy a szerelmi életem fellendült az utóbbi időben, hála a vele szemben lévő férfinak.

- Te is beállhatsz játszani - kiált oda Bo.

- Tudod, hogy annyi tehetségem van hozzá, mint egy szobornak.

- Nem hazudik, Mr. Keener. - Bo elgondolkodik, majd röhögésben tör ki. - Egyszer kirúgta maga alól a lábát, annyira próbált menőzni a focitudásával.

- Oké, nem tagadom.

- Gyere már - kérlel Joel. Ki mondana neki nemet?

A Hangjaim biztosan jót derülnének a látványomon, ahogy egy gömbölyű labdát próbálok kergetni a füvön. Kinevetnének, hogy olyan vagyok, mint valami kerge tyúk. A szívem nem a futástól dübörög, hanem Joel lopott érintéseitől a karomon, a vállamon és a hátamon.
Sokat nevetünk. Am hiába próbálunk viccelődni és hülyéskedni az udvaron, a délelőttre rányomja a bélyegét a közelgő temetés.
Az utolsó, amin részt vettem, nyolc éve történt. Akkor halt meg a nagyapám. Sajnos a többi nagyszülőmet nem ismerhettem.
Henry temetésére nem mentem el. Éppen a kórházban feküdtem, benyugtatózva, csupa kék és zöld foltokkal. Még ha olyan állapotban lettem volna, akkor sem vettem volna részt rajta.
Mivel Bo-nak is át kell öltöznie, hazabiciklizik. Úgy egyezünk meg, hogy majd ott találkozunk.
Anya előkeríti a fekete, térdig érő ruhámat, ami egy icipicit kihívó, mert egy elég mély kivágás van a hátán, de egy fekete kardigánnal orvosolom a problémát. Így már nem látszik belőle semmi. A hajam összefogom egy copfba. Úgy nézek ki, mint valami diáklány, aki belecsöppent egy fekete-fehér mozifilmbe. Csak azért kenek egy kis rúzst magamra, hogy ne legyek annyira szürke.
Joel kocsijával jutunk el a temetőbe. Szó nélkül felajánlotta, hogy elvisz minket.
Anya azonnal kiszáll a kocsiból, és én is követném, amikor megérzem a vállamon Joel kezét.

- Melody?

- Tessék? - fordulok felé.

- Én itt maradok, ha nem gond - mondja halkan. A gondolatai arra a napra térnek vissza, amikor el kellett temetnie a feleségét és a kislányát. Látom a szemében a szomorúságot. Hogy én miért nem gondoltam előbb arra, hogy mit is érezhet ebben a pillanatban.

- Annyira hülye vagyok.

- Minden oké. - Összehoz egy mosolyt. - Nincs semmi gond.

- Ne haragudj rám.

- Dehogy haragszom.

- Ha szeretnél visszamenni, nyugodtan...

- Nem. Megvárlak itt.

- Maradjak inkább veled?

- Menj nyugodtan - közelebb hajol hozzám, pár pillanatig habozik, majd egy rövid csókot nyom a számra. - Minden oké.

Még akkor is hevesen ver a szívem, amikor kiszállok. Anya úgy vigyorog, hogy ha valaki meglátja, azt hiszi hibbant. A temetéseken nem szokás vigyorogni.

- Anya, fékezd magad - suttogom, amikor megkerülöm az autót és odaérek hozzá.

- Megcsókolt - mondja és komolyságot erőltet az arcára. - Oké, megnyugodtam.

- Ajánlom is.

- És jól csókol? - kíváncsiskodik. - Tudod, mit ne válaszolj.

- Én is így gondoltam.

- Nem is kérdés, hogy jól csókol.

Belekarolok és a tömeg felé kezdem húzni. Így legalább ugrik a téma. Inkább bele sem merek gondolni, milyen vörös lehet a fejem. De úgyis akartam egy kis színt vinni a megjelenésembe. Teljesült a kívánságom.
Egymás mellett lépkedünk befelé. Bo már valószínűleg odabent van, a szüleivel együtt.
A templom tele van, bár ez nem meglepő, hiába akart az atya egyszerű temetést. Sok ember életében játszott fontos szerepet. Volt, akiket ő keresztelt meg. Anya mesélte, hogy őket is Andersen atya adta össze apával.
Ahogy beljebb lépek, egyre jobban érzem az emberekből áradó energiát. Azonnal hasogatni kezd a fejem, mert nehéz minden gondolatot kizárni. Sőt, szinte lehetetlen.
Két nő rám néz, és bár a nevüket nem tudom, ők nagyon is ismernek. Szigorú pillantással mérnek végig, némi undorral vegyítve.

- Ez itt Elizabeth West lánya, Melody - súgja oda a vörösnek. - Tudod, aki miatt meghalt az a szegény, fiatal fiú pár éve.

- Úgy hallottam, diliházba zárták.

- Hogy lehet szabadlábon, ha őrült?

- Talán megszökött?

- Menjünk inkább előre, még a végén bekattan és kárt tesz bennünk.

Tovább állnak. Azt hiszik, hogy süketek vagyunk? Tudom, hogy anya is hallotta a megjegyzést, de rezzenéstelen marad az arca. Hozzászokott már, hogy ne érdekelje mások véleménye.
Egy másik nő teljesen ledermed, ahogy meglát. Megböki a mellette álló, nagydarab férfit, aki nem sokkal később már engem néz. Ennél már nem is csinálhatta volna feltűnőbben.
A férfi gondolatai egyenesen a képembe üvöltenek:

- Biztos olyan alkoholista, mint az apja. Az anyja se különb. Évek óta nincs rendes állása, csak alkalmi munkákból él.

Azt eltűröm, ha engem bánt, de anyát ne keverje bele.
Egyenesen a férfire nézek. És ő rám.
A legnagyobb félelme az, hogy kiderül, évek óta csalja a feleségét. A nő ráadásul itt van a templomban, két sorral odébb.
Balhét akar? Állok elébe.
Azt parancsolom neki, hogy tálaljon ki, amint vége van a temetésnek. Csak azért nem akarok jelenetet most azonnal, mert tekintettel vagyok az atya emlékére. Máskülönben olyan cirkuszt csapnék, hogy még a híradó is tudósítana róla.

- Ott vannak Bo-ék - mutat anya előre.

A hátam mögött azonban valami olyasmit érzek, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Anyát előreküldöm, hogy foglaljon helyet. Amikor már elég távolságra ér, megfordulok.

Ugyanaz a tekintet, mint rémálmaimban. Félelmetes a hasonlóság, mert tőle örökölte. Egykor csinos arcát most ráncok fedik. A frizurája azonban tökéletes. Erre mindig adott. Henry anyja áll előttem.

- Melody. De jó, hogy látlak. - Vidáman köszön rám, mintha minden rendben lenne köztünk. Mintha nem én lennék az a lány, akinek a halálát kívánta. Akinek azt vágta a fejéhez, hogy reméli, a kénköves pokol mélyén fog megrohadni, amiért elvettem tőle a kisfiát. Michael, az idősebb fia nem túlzott, amikor azt mondta, a gyógyszerek tönkretették az anyját. - El kell jönnöd hozzánk, bogárkám. Az én Henry-m beszélni akar veled.

Megrázom a fejem. Képtelen vagyok megszólalni.

- Kérlek. Látni akar téged. Gyere el, sütök neked valami finomságot. - Meg akarja fogni a kezem, de hátrébb lépek, hogy ezt megelőzzem. Nem is veszi észre. - Szereted még a kókuszt?

- Nem megyek sehová.

- Mondani akar valamit Brandyről.

- Brandyről? - kérdezek vissza. Ő nem tudhat róla. Henry is csak a halála napján lett beavatva. De akkor már késő volt ahhoz, hogy bárkinek is elmondja.

- Gyere el - mondja, aztán eltűnik a tömeg között, mintha nem is találkoztunk volna.
Egy újabb rejtély, ami megoldásra vár.

***

A szertartás után, a temető kertben megpillantom Lake atyát. Egyenesen engem néz. Szinte már felnyársal a pillantásával.
Jól fog jönni egy kis figyelemelterelés. Megőrülök az emberek gondolataitól. Úgy éreztem magam odabent, mintha kétszáz Hangom lenne, és mind egyszerre akarna beszélgetni velem. És Henry anyja is csak rátett egy lapáttal.

- Hová mész? - kérdezi anya.

- Mindjárt jövök - súgom oda neki. - Várj meg a kocsinál.

Kikerülök két embert, akik szintén kedves gondolatokkal vélekednek rólam. Hogy képesek ennyire utálni? Hiszen nem is ismernek engem, csak a pletykák alapján. Inkább nézzenek magukba.
Amire elérem az atyát, annyi sérelmet kapok az emberek fejéből, hogy kezd extra szar kedvem lenni.

- Lám, lám, igazam volt - mondja az atya köszönés helyett, ahogy megállok előtte.

- Beszélnünk kell, atyám.

- Szóval már nem vagyok őrült? - Felnéz az égre, mintha azon töprengene, fog-e esni. Vagy csak untatja a jelenlétem. Az atya gondolatai kivehetetlenek. Nem tudom, hogy csinálja. - Beláttad, hogy igazam van, Melody West?

- Igen - felelem alig hallhatóan. - Mindenben.

- Mikor beszéltél vele utoljára?

- Tegnap. - Felnézek, hogy mit bámul, de nincs ott semmi érdekes. - Mit néz annyira?

- Nem akarom, hogy feltűnő legyen a beszélgetésünk.

- Ugyan, kinek tűnne fel?

Ekkor végre rám emeli a tekintetét. Mondanom sem kell, hogy mennyi kedvesség gyűlt össze benne. Semennyi.

- És szerinted tudok segíteni rajtad?

- Bízom benne, hogy igen.

- Talán öt percet kapsz, hogy elmondd, mi történt tegnap.

Röviden elhadarom a lényeget. Kihagyva azt a részt, hogy fizikailag bántalmaztam Henry testvérét a puszta gondolataimmal.

- Miért engedted meg neki, hogy kapcsolatba lépjen veled?

Azt hiszem, hogy rosszul hallok.

- Maga szerint ez rajtam múlik? Hogy repesek az örömtől, amikor láthatom őt? Nem hagy békén, a lelkemet akarja.

- Ez érthető.

- Tessék?

- Azt mondtam, hogy ez érthető.

- Nem vagyok süket. - Teszek egy lépést felé és még jobban lehalkítom a hangom. - Maga tud valamit. Tud, de nem akarja elmondani. Kérem, atyám. Segítsen megérteni a dolgokat.

- Aztán meg úgy járjak, mint ez a szerencsétlen? - int a sírkövek felé.

- Csak magára számíthatok.

Az atya mögém néz. A gondolatok alapján tudom, hogy ki közelít felénk. Tudni szeretné, ki az, akivel beszélgetek. Lassan odaáll mellém, én pedig közelebb húzódok hozzá.

- Anyukád hazament Boékkal - mondja Joel és a férfi felé néz.

- Bemutatom Lake atyát - mondom.

Az atya felvonja a szemöldökét és megkérdezi:

- Ő a pasid?

Most először érzem azt, hogy nem gúnyolódik, hanem őszintén érdeklődik.

- Joel Keener - mutatkozik be és kezet nyújt a férfinak, aki pillanatnyi habozás után elfogadja azt.

- Ötkor legyél nálam - mondja, nekem intézve a szavakat. Elengedi Joel kezét. - Egyedül gyere.

Meg sem várja a válaszom, már sarkon is fordul és távozik. Hosszú kabátja meglibben a szélben. Mint valami kicseszett szuperhős-köpeny.

***

Az atyánál tervezett látogatás előtt hazamegyünk, hogy végre megszabaduljak a fekete ruhától. Apa kivételesen otthon van, valami baseball meccset bámul a tévében az egyik ivócimborájával.
Az atya megérdemelte volna, hogy ő is eljöjjön. De a pia fontosabb.
Hangosan szidják a játékosokat, közben döntik magukba a sört. Joel láttán apának megint eszébe jut az összes jelző, amivel korábban illette őt. Nagy szerencséje, hogy a haverja vele van, különben nem úszná meg a fejmosást. Anya felhív, hogy Boéknál tölti a délutánt, úgyhogy semmi okom itt maradni.
Joel persze hallani sem akar róla, hogy egyedül menjek. Elkísér, egészen az atya lakásáig.
Becsengetek. Az ajtó szinte azonnal kinyílik. A férfi tekintete megállapodik rajtunk. Pontosabban Joelen.

- A szépfiút minek hoztad? - kérdezi.

- Ennyire bejövök magának, atyám? - vág vissza Joel epésen.

A férfi arcán alig látható mosoly suhan át, aztán rám néz.

- Ő itt marad.

- Ne vicceljen már. Velem van.

- Vagy egyedül jössz be, vagy most azonnal lépjetek le innen.

Becsapja az ajtót az orrunk előtt.

- Valami nem stimmel ezzel a férfival.

- Hát van egy stílusa, az biztos - mondom, ő pedig arra gondol, hogy ez a férfi a végén még képes kárt tenni bennem. - Meg tudom védeni magam. Nincs gond.

- Odakint leszek.

- Sietni fogok.

Ezúttal kopogás nélkül lépem át a küszöböt. A férfit a nappalijában találom meg. Kifelé bámul az ablakon. A szoba makulátlan. Sehol egy koszos pohár vagy bármi. Nem is értem, miért mondta a sárga cipős, hogy Lake atya egy alkoholista. Nincs nyoma, pedig én tuti észrevenném. Apának köszönhetően van benne tapasztalom.

- A pasid katona? - szegezi nekem a kérdést hirtelen.

- Rendőr - felelem. Megállok a szoba közepén és keresztbe fonom a karom magam előtt.

- Los Angeles?

- Igen, de miért érdekli?

- Csak kíváncsi vagyok.

- Nem akarom az idejét rabolni, atyám.

A férfi nem mondja, hogy üljek le. Úgy állok ott, a szoba közepén, mint valami idióta. Ő meg csak néz előre, ki az ablakon. Ha nem tudnám, hogy Joel a másik oldalon parkol, azt hinném, hogy őt stíröli.

- Mi olyan érdekes?

- Ma megint hullócsillagok várhatóak.

- És?

- Nem is sejtik, hogy itt a vég. - Végre megfordul és rám néz. - "Az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza."

- Ne legyen ennyire vészmadár - lehuppanok a fotelbe, mert már idegesít, hogy tétlenül kell álldogálnom. - A Jelenések könyvéből idézett?

- Bravó - tapsolni kezd. Arcán akár mosolynak is mondható kifejezés ül. Haladunk. - Csak ragadt rád valami.

- Nem vagyok reménytelen eset, ugye?

Leül a mellettem lévő fotelbe és felnyitja az asztalon heverő számítógépét. Pötyögni kezd valamit, figyelmen kívül hagyva engem.
Én őrültem meg, vagy az egész világ?

- Mit akart mondani? - meg sem próbálom leplezni a türelmetlenségemet.

- Nem mindegy már? - mutat a képernyőre. - Nem látod, hogy elkezdődött?

A megnyitott oldalon különféle szalagcímek olvashatók: Földrengés volt Közép-Európában, Tornádó sújtotta Ausztráliát, és a sarki fény miatt kisült egy csomó műhold az elmúlt napokban.

- Ez a vég kezdete.

- Minek a vége?

- A világé.

- Ne essen túlzásokba.

- Köztünk jár, Melody West.

- Ha annyira akart volna, már keresztbe tesz a világunknak. Úgyhogy nyugodjon meg - mondom. - Miért hívott ide, atyám?

- A lelked akarja? - hátradől és hanyagul az asztalra teszi a lábát. - Vedd úgy, hogy már meg is szerezte. Ő mindig megkapja, amit szeretne. Vagy így, vagy úgy. Fogadd el végre a helyzetet.

- Ezt nem hiszem el. Ezért rángatott el ide? Azt hittem, tud valami hasznosat mondani a Hangjaimról.

- A Hangjaidnak annyi.

Elszorul a torkom, de azért sikerül megkérdeznem:

- Van erre valami bizonyítéka?

- Bizonyíték? - nevet fel. - Eddig jól megvoltatok, aztán jött a legújabb cimborád és elintézte, hogy a Hangjaid melegebb éghajlatra kerüljenek.

- Nem a cimborám. - Kezdek dühbe gurulni. És az senkinek sem lesz jó. - Ne nézzen már bolondnak.

- Hiba volt, hogy idehívtalak.

- Árulja el, mit tud - parancsolom.

- Itt nem működik a képességed.

Nincs időm erre az egészre. Megragadom a karját, így működnie kell. Látni akarom, hogy mit tud rólam. Látni, mit titkol.
De amikor az emlékei között megpillantom a gyerekkori énemet, ahogy egy széken ül mellette, az egész kapcsolat szétszakad.
Kapkodja a levegőt és én is. Felpattan a fotelből és a szoba távolabbi végébe hátrál. Mintha menekülne előlem.

- Találkoztunk már korábban? - fakadok ki. - És maga nem is mondta.

- Én tehetek róla, hogy lyukas az agyad?

- Mióta ismer engem, atyám?

- Túl régóta, hogy tudjam, csúnya vége lesz ennek az egésznek.

Kutatni kezd a könyvespolcon. Egy vaskos köteten állapodik meg az ujja. Leveszi a polcról, de csak azért, hogy kivegyen belőle egy papírlapot.
Lassított felvételként ér oda hozzám. A kezembe nyomja. Pár sor áll rajta, gyöngybetűkkel írva. Andersen atya kézírása. Bármikor megismerném.

Nicholas!

Tanácstalan vagyok. A kislány helyzete aggasztó. Nem válik be semmi. A panaszok nagyon is valósak. Azt hiszem, megszállták. Én ehhez kevés vagyok. Szükségem van a tapasztalatodra.
Siess!

Miután elolvasom, az asztalra ejtem a levelet. Az atya kíváncsian várja a reakciómat.

- Ennyi? - kérdezem, meg sem próbálva leplezni a csalódásom.

- Kezdetnek nem elég?

- Ez hülyeség. Engem nem szálltak meg.

- Hogy lehetsz ennyire vak? - felemeli a hangját. Nem szakítom félbe, de csak azért, mert szükségem van a további információkra. - Természetfeletti erők vannak a birtokodban. Démonok voltak a játszópajtásaid. És úgy táncolsz, ahogy a Sátán fütyül.

- Nekem ő nem parancsol, atyám.

- De igen - bólogat hevesen. - A csicskája vagy.

- Hogy mondta?

- Te csak egy eszköz vagy neki, nem veszed észre? Kihasznál téged, mint a démonjaid.

- Most jól figyeljen, mert csak egyszer mondom el. A Hangjaim nem démonok.

- Akkor mik? Milyen lény az, amit csak gyilkolás után lát az ember? Milyen lény az, aki befolyásol egy ártatlan gyereket? - Szinte már ordít. - Hát megmondom én neked, aranyom. Minden, csak nem jó.

- És ha rosszak voltak? - Én is felemelem a hangom. - Többet tettek értem, mint az emberek valaha is.
Ha ők nem lennének, ma is egy szadista, beteg állat játékbabája lennék.

- Ne kiabálj.

- Egy elmebeteg rendszeresen bántalmazott, minden lehetséges módon, ahogy egy nőt bántalmazhatnak. Maga el sem tudja képzelni.

A kezembe temetem az arcom. Próbálom visszatartani a sírást, de valami eltörik bennem. Muszáj kiadnom magamból.
Milyen szánalmas vagyok, hogy pont előtte roppanok össze. De az indulatok olyan érzéseket hoznak a felszínre, amiket próbáltam elnyomni magamban.
Eszembe jut, hogy minden alkalom után dúdolni kezdett egy dallamot. Innen tudtam, hogy már végzett velem. Ez volt a lezárás. És ettől csak még keservesebben zokogok.
Hallom, hogy odalép mellém. Egy zsebkendőt pillantok meg a szemem előtt.

- Menj, szedd össze magad a mosdóban.

- Köszönöm - mondom, vagyis csak szeretném, de érthetetlen a sírástól.

A férfi csak bólint egyet és a folyosó végére mutat. Kimenekülök a nappaliból. A tükör előtt még bőgök egy sort, aztán friss vizet fröcskölök az arcomra. Ég a bőröm, mintha lázas lennék.
És nehezen kapok levegőt. Lehajtom a fejem és számolok magamban, miközben lassan beszívom és kifújom a levegőt. Egy, kettő, három, négy.
Valami szép emlék után kutatok, de csak azok a pillanatok jutnak eszembe, ami az egyik éjszakán történt. Az, hogy miután megkapta, amit akart, nevetett és azt ismételgette, én vagyok élete értelme.
Szinte érzem, ahogy rám nehezedik a súlya, érzem, hogy a hajamat simogatja, és a számat csókolgatja.
El akartam mondani anyának, hogy mit is csinál velem. De Henry nem engedte. Azt mondta, megöli azt, aki a szerelmünk útjába áll. Tudom, hogy képes lett volna rá. Láttam a szemében az akaratot.
Egyszer majdnem meg is tette.

- Hellóka!

Összerezzenek. A sárga cipős egy méterre mögöttem tűnik fel.
Megfordulok. Arcán óriási vigyor. Végigszalad a hátamon a hideg. Élvezi, hogy ezt a hatást éri el nálam.

- Szervezkedünk? Szervezkedünk?

- Már megint te?

- Nem bírtam tovább nézni, ahogy kisírod a lelked Nicholas Lake-nek.

Egy cél lebeg a szemem előtt. Hogy eltűnjek a szobából.
Meg sem állok az ajtóig. Egyenesen a kilincsre teszem a kezem.

- Hová akarsz menni, virágom?

- El a közeledből - vetem oda és kilépek a fürdőszobából.
A gond csak az, hogy ez nem az atya lakása. Ez egy teljesen másik folyosó. Csíkos tapétás falakkal és hosszú, vörös szőnyeggel.
A sárga cipős odaáll mellém, arca gúnyos grimaszba torzul.

- Totó, azt hiszem, már nem Kansasben vagyunk - mondja elvékonyított hangon.

- Mi ez az egész? - kérdezem és végigpásztázom a szemem a helyiségen.

Üresnek tűnik. Egy hosszú folyosó, mindenfajta dísztárgyak nélkül. Az furcsa benne, hogy sehol egy fénykép, vagy bármi személyes tárgy. Mintha egy tolvaj ellopta volna az életük bizonyítékát. Minden poros és dohos.

- Mi ez a hely?

- Ó, ez csak egy kis kiruccanás. Beszélni akarok veled.

- Ha kell neked a lelkem, miért nem ölsz meg? - fordulok felé. - Tudtommal te vagy az Ördög.

- Hát szenvedni akarsz?

Fájdalom sugárzik a mellkasomba, és olyan hirtelen jön az érzés, hogy a térdem a szőnyegen koppan. Zsibbadni kezd a tenyerem, és tudom, hogy ez nagyon nem jó. De muszáj magabiztosan viselkednem, mert ha látja rajtam, mennyire is félek, azzal csak az ő malmára hajtom a vizet.

- Szeretnél meghalni?

- Ne játssz velem többé - szűröm ki a fogaim közül.

Leguggol mellém és széles vigyorral bámul rám.

- Hiányoznál bárkinek is? Leszámítva a kiskölyköt és anyádat. Senkinek sem.

Akaratlanul is Joelre gondolok.

- Bocsánat, megfeledkeztem a kis zsarudról. De neki csak a testedre van szüksége, nem rád - végighúzza az ujjait a karomon, gyengéden, mintha olyan viszonyban lennénk, hogy ezt gond nélkül megteheti. Jelenleg csak egy ember érinthet meg így, és az nem a szemben álló férfi. Kiráz a hideg, a szó legszorosabb értelmében.
Mielőtt bármit is szólhatnék megragad és felránt a földről. Az ujjait a csuklómra fonja.

- Engedj el - mondom, de meg sem hallja.

- Azt hiszed, számít neki valamit ez az egész? Nem vagy több a számára, csak egy kis ribanc. Egy nagyon érdekes kis ribanc, hasznos szolgáltatásokkal. Máskülönben minek furikázna téged önszántából.

- Te nem ismered őt.

- Jaj, ne már. Mit gondolsz, miért jött veled? A két szép szemedért. Csak jól meg akar...

- Fogd be a mocskos pofád!

- Ó - elkerekedik a szája, aztán végre eltűnik rólam az az átkozott keze. - Mindig is csodáltam ezt a heves kicsapongást.

Hátrálni kezdek tőle, aztán megfordulok. Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a dumát. Ki kell jutnom innen, a lehető leghamarabb. Elindulok az ajtó felé, ami a folyosó végén áll.

- Tudom, hol van a Brandy. - kiáltja utánam, szavai visszhangot vernek a folyosón.

Azonnal a földbe gyökerezik a lábam.

- Brandy él? - kérdezem, közben teljesen elragadnak az érzelmeim. Könnyek szöknek a szemembe.

Visszafordulok. A férfi idegtépő lassúsággal sétál oda hozzám. Arcán elégedettség, én pedig tudom, hogy igazat beszél. Brandy él. Nincs még minden veszve.

- Van számodra egy ajánlatom - kinyújtja a kezét és letörli az időközben elszabadult könnycseppeket. Mozdulatlanul állok előtte. - Öld meg Nicholas Lake-et és visszakapod Brandyt.

Először azt hiszem, hogy rosszul hallok, de aztán újra megismétli korábbi mondatát.

- Jól hallottad. Öld meg őt és megmondom, hol találod a kedvenc hangocskádat.

- Áruld el, hol van.

- Öld meg és megtudod. Képes vagy rá.

- Miért akarod őt holtan látni?

- Mert idegesítő egy fickó. Minden lében kanál, alkesz gyökér.

- És miért kellek én ahhoz, hogy végezz vele?

- Mert abban nincs muri, ha én ölöm meg. Az olyan uncsi.

Megfogadtam magamnak, hogy bármit megteszek azért, hogy visszakapjam a Hangjaimat. Főleg Brandyt. De hogy megöljek egy ártatlan embert? Erre az egyre nem vagyok képes.
Hátat fordítok neki, és majdnem szívbajt kapok, amikor ugyanúgy előttem áll.

- Nem ez volt minden vágyad? - Már megint kezdi ezt a gyengéd, bensőséges beszédstílust. Mintha ezzel bármit is elérhetne nálam. - Azt hittem, vissza akarod kapni Brandyt? Olyan nagy dolgot kérek tőled?

- Nem leszek gyilkos.

- Jaj, ne már! Itt az alkalom. Hiszen csak egy idegen férfi. Pár napja még azt sem tudtad, hogy létezik.

- Kérj mást!

- Nem.

- Akkor most azonnal áruld el, hol van Brandy - parancsolom neki.

Hatalmas nevetés a válasz.

- Még mindig azt hiszed, hogy működnek rajtam a kicsi képességeid? Ennyire ostoba vagy?

Belekap a hajamba és magához ránt. Bárhol is vagyunk most, a mozdulat fájdalommal jár. De csendben maradok. Még egy szisszenés se hallatszik tőlem.
A sárga cipős arca olyan közel van az enyémhez, hogy látom a szemében a tüzet. A pokol tüzét, a halál örökké tartó sikolyát.

- Gyűlölsz engem, Melody West?

- Szerinted?

- Jobban, mint Henryt?

- Őt mindenkinél jobban.

- Ez hízelgő - elengedi a hajam. - Ha arra kérnélek, hogy őt öld meg, megtennéd?

- Gondolkodás nélkül - mondom, egyenesen a szemébe nézve. Mintha büszkeség csillanna benne.

- Tudom, mi történt azon az éjszakán. Miért fogtad vissza magad az utolsó pillanatban? Henry ott volt előtted, eltört ujjakkal, vérző arccal. Már majdnem végeztél vele. Miért hagytad abba?

- Nem akarok erről beszélni.

- Nem fér a fejembe, hogy miért nem te intézted el?

- Haza akarok menni.

- Előbb sétáljunk odakint - mutat kifelé az ablakon, ami az előbb még nem volt ott. Egy ismerős helyszínt pillantok meg. A helyi játszóteret. Egyetlen gyerek csúszdázik benne. Egy fiú. Csíkos pólót visel. Ez volt a kedvenc darabja akkoriban. Henry kacagása beszűrődik a csukott ablakon.

- Ez az én emlékem?

- Látod magad valahol? - kérdez vissza.

- Nem. - Megrázom a fejem és az ablakhoz lépek. Henry vidáman játszik. - Mi ez az egész?

- Mondd meg te. - Végighúzza az ujjait az ablak üvegén. - Na?

- Ott van Henry.

- Igen, ott van. A nyolc éves Henry. Hát nem aranyos fiúcska? Sugárzik a szeméből a jóság.

- Miért mutatod nekem ezt az egészet?

- Ami odakint van, az a valóság. Nem illúzió. Idehoztalak, hogy végezz vele, mielőtt tönkretenné az életed.

- Ennyire azért ne nézz hülyének.

- Menj ki hozzá. Beszélj vele. Vedd rá, hogy veled menjen valami eldugott helyre. És öld meg. Képes vagy rá.

- Ilyesmi nem létezik.

- Pont nekem mondod? A beszűkült agyaddal fel sem tudod fogni, mikre vagyok képes.

- Most már időutazó is vagy.

- Ez nem időutazás, csillagom. Ez a sors útja. És úgy alakítom, ahogy nekem tetszik.

- Nem - megrázom a fejem. - Erre még te sem vagy képes.

- Én jót akarok neked, Melody. Neked csak meg kell ragadnod ezt a lehetőséget. Hát már nem emlékszel rá, hányszor tett magáévá?

- Sosem fogom elfelejteni.

- Akkor mire vársz még? Menj és öld meg, amíg lehet.

- És ha megölöm?

- Akkor nem fog neked ártani.

- Vigyél haza és hagyd abba ezt a hülyeséget.

- Legalább menj ki hozzá. Bizonyosodj meg arról, hogy igazad beszélek.

Nincs értelme a vitának. Kimegyek az ajtón, mert csak így juthatok minél hamarabb haza.

- Lát engem? - kérdezem, amikor már csak pár méterre vagyunk tőle.

- Téged igen - válaszol suttogva. - Köszönj neki.

- Szia - intek oda és megállok a kapuban.

- Ismerlek? - kérdezi kíváncsian. Pörgeti az agyát, hogy ki is lehetek. Tudok olvasni a gondolataiban. Hogy lehetséges ez, ha csak illúzió? Nem lehet, hogy ez a valóság.

- Nem hinném.

- Pedig egy picit ismerősnek tűnsz.

- Csak átutazóban vagyok itt.

- Hol laksz?

- New Yorkban - hazudom a legelső eszembe jutó várost.

- Egyszer voltam ott. Túl zsúfolt minden. Melody-nak se tetszett.

- Ki az a Melody? - kérdezem és nyelek egyet.

Felcsillan a szeme. Kiráz a hideg.

- Ő az én legjobb barátom.

- Melody Westről beszélsz? Igazság szerint a rokona vagyok. - Újabb hazugság. Olyan meggyőző vagyok, hogy a fiú arcáról eltűnik a kétség. - Meg tudod mutatni, hogy merre lakik?

- Igen - vágja rá boldogan. - Itt lakik, nem messze. Most jöttem tőle. Leckét ír.

A gyerek Henry boldogan mutatja az utat.

- Parancsold neki, hogy vágjon át az erdőn - mondja Lou.

Megteszem. Henry egyenesen arra vezet minket, amerre egy lélek sem fog járni. Pedig nem is erre lakom.
Vidáman szökdécsel előttem, még fütyörészik is.

- Senki sem találja meg - mondja Lou mellettem. - Segítek egy kicsit.

Ebben a pillanatban a gyerek Henry elzuhan az avarban. Hallom, hogy felszisszen. Egy kiálló ág felsérti a bőrt a tenyerén.
Lou megfogja a vállam.

- Gyerünk, édes. Siess.

- Nekem ez nem megy.

- Ha felnő, meg fog erőszakolni. Bántani fog, és neked el kell tűrnöd.

A kezembe nyom egy kést. Nem tudom, honnan szerezte.

- Egy szúrás a szívbe és vége. Nincs több szenvedés.

Ha ez valóság, amit kétlek, akkor sem tehetem meg. Gyűlölöm őt. De ekkor még nem csinált velem semmit. Ez is csak egy hülye próba, ami elé a sárga cipős állított. Az ő szórakozását szolgálja. Én ebben nem veszek részt.
Leejtem a kést a földre.

- Haza akarok menni - mondom hangosan.

- A francért nem tudsz viselkedni.

A kés újra a kezében van, pillanatokon belül rászorítja az ujjaimat a nyelére és megindul a földön fekvő gyerek felé.

- Szaladj haza - parancsolom a gyereknek, aki azonnal engedelmeskedik.

A sárga cipősnek nem tetszik a fordulat. Szinte megdermedve nézi, hogyan is rohan el a nyolcéves gyerek.

- A múltat nem lehet megváltoztatni. - Belevágom a kést a fába. - Vigyél haza!

- Őrültebb vagy, mint én, Melody West. Most jól megleptél. - Az állát dörzsölgeti. - Még mindig szereted ezt a pszichopatát. Szereted őt. Hát ezt kibaszottul nem hittem volna!

- Vigyél haza, a rohadt életbe!

- Jól van, Árnyéklány. - Összecsapja a tenyerét. - Ne feledd az ajánlatom Lake-ről.

Válaszolni szeretnék, de ekkor csettint egyet és minden eltűnik.
Olyan az egész, mint amikor kint sétálunk a havas utcákon, és a házba érve furán látunk. Ezt érzem most. Mintha megvakultam volna. Azt tudom, hogy a földön térdelek. És rosszul vagyok. Felfordul a gyomrom, és tudom, mi következik most.
Térden csúszom oda a vécéhez. Fölé görnyedek, könnybe lábad a szemem. Épp időben. Ez is az ő hibája.
Amire végzek, már azt sem tudom, honnan merítem az erőt megtörölni a számat és rendbe rakni magam. Örök hálám az atya jól felszerelt fürdőszobájának.
Szabályosan megijedek a tükörképemtől. A szemem olyan vörös, mintha valami drogfüggő lennék. A hajamat összefogom, mert úgy nézek ki, mint valami boszorkány.
A lábam remeg, az egész testemmel együtt. Alig kapok levegőt.
Látom a tükörben, hogy az atya ott áll mögöttem. És az arcából ítélve a frászt hozom rá.

- Jól vagy? - kérdezi.

- Hát ez minden, csak nem a top-formám.

- Ő volt az?

- Nem hagy békén - mondom, és nagy nehezen odabotorkálok hozzá. - Segítsen, atyám.

- Majd meglátom, mit tehetek.

El sem hiszem, hogy ezt mondja. Azt hittem, újra kifogásokat fog keresni. Talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset, és számíthatok a segítségére.

- Azt hiszem, én most megyek.

Ellenkezés nélkül kikísér, egészen az előszobáig.

- Neki semmi sem szent, Melody. Ezt jobb, ha tudod. Sajnálom a történteket.

Bólintok egyet, aztán kilépek a lakásból.
Joel a kocsi előtt áll. Amint meglát, az arcomat kezdi fürkészni. Sejti, hogy valami nincs rendben. Csak amikor már mindketten a kocsiban ülünk, akkor kérdezi meg, hogy mire mentem odabent. Félek beszámolni az igazságról. Ha megtudja, hogy létezik az ördög, ráadásul teljesen rám van szállva, biztos félni fog tőlem. Ezért a könnyebbik utat választom.

- Időpocséklás volt az egész - mondom és bekapcsolom az övemet. - Csak a Bibliából idézgetett nekem.

- Jól vagy?

- Persze - válaszolom a lehető legtöbb magabiztossággal.

- Szeretnél hazamenni?

- Mi a másik lehetőség?

- A hotelben ki van fizetve a foglalás ma éjszakára is.

- Nem tetszik a vendégszoba? - összehozok valami nevetés félét.

- De igen, csak gondoltam...

- Oké - szakítom félbe. - Benne vagyok. Majd írok anyának, hogy ne számítson ránk vacsorára. De előtte szeretnék beugrani a boltba.

Szerencsére a bolt nincs túl messze. Joel leparkol előtte. Ki van világítva, de nem látok odabent nagy tömeget. Csak két autó parkol mellettünk.

- Egy perc az egész.

- Addig én felhívom Eddy-t.

- Mindjárt jövök.

Hunyorogva lépek be az üzletbe. A neonlámpák fénye kellemetlen a szememnek. Még mindig kavarog egy kicsit a gyomrom. Szükségem van pár dologra. Főleg gyógyszerekre. Nyugtatóra és altatóra. Úgy, mint a régi, szép időkben.

- Szióka - mondja és integetni kezd. Újra környékezni kezd a sírás. Tisztában van vele, hogy gyűlölöm, és ezzel a viselkedéssel még egy lapáttal fokozza ezt az érzést. - Kellemetlen volt a kis kiruccanásunk?

Nem szólok hozzá. Úgy teszek, mintha nem is látnám. Erre felnevet. Olyan hahotázásba kezd, mintha valami vígjátékot bámulna.
Tovább megyek a polcok között, a kosaramba rakok pár dolgot, ami kelleni fog.

- Ugye tudod, hogy előttem nincsenek titkok?

- Most fejezted be a legutóbbi kínzást. Legalább tíz percre hagyj békén - szűröm ki a fogaim között. - Rajtam kívül hétmilliárd emberrel is foglalkozhatnál.

- De azok unalmas idióták. Engem csak te érdekelsz.

- Milyen kedves.

- Az egészségügyi részleg a harmadik sorban van. Persze csak ha nem akarod, hogy a zsarud gyereket csináljon neked. Nem mintha lenne kilenc hónapod hátra az életből, ha így folytatod.

- Tűnj innen.

- Ennyire számít neked Brandy?

- Hagyj már végre békén.

- Üdvözlöm Nicket. Mondd meg neki, hiányzik. Scottnak is.

Nekilök a falnak.

- Jól van? - kérdezi meg az elárusítónő. Azt sem tudom, hogy került oda. A sárga cipősnek nyoma sincs.

- Minden oké - mondom, de aztán homályos lesz a polcsor és a nő is. Megkapaszkodom a kosaramban, de ahogy odanézek, az áruk helyet kígyók tekeregnek benne körbe. A szám elé kapom a kezem, az ujjaimon meleget érezni.

- Vérzik az orra - mondja a nő eltorzult hangon.

Ránézek és kettő lett belőle, a feje helyén egy hatalmas, fogakkal teli száj, melyekről csorog a nyál.
Bántani akar, tudom, hogy azt akarja. Elharapni a torkomat, és megvárni, amíg kifolyik belőlem az összes vér.
A kígyók a kosárból utat találnak a karomra és hiába próbálom lerázni őket, nem sikerül.
Szeretnék segítségért kiáltani, de hirtelen már azt sem tudom, hol vagyok és kinek is szólhatnék.
Az egyik kígyó a nyakamra hurkolja nyirkos testét, nem kapok levegőt.
Térdre esem, a kezem a hideg csempén. Minden csupa vér, a levegőből eső zuhog, olyan hideg, hogy minden egyes cseppet tűszúrásként élek meg.
Aztán sötétség és zuhanás. Nincs már idő, amihez igazodhatnék. Nincs semmi. Csak az őrült kacagása.

- Magához tért - mondja egy számomra ismeretlen nő hangja.

Ahogy kinyitom a szemem, két elárusítónőt látok mellettem guggolni. Az egyik egy pohár vizet tart a kezében.

- Mi történt? - motyogom erőtlenül.

- Elájult.

Összerezzenek a hirtelen hangtól. Valaki zörgeti az ajtót.

- Betsy, nézd már meg, ki az az idióta, aki nem tud olvasni. - Kicsit kedvesebben hozzáteszi: - Bezártuk, hogy senki ne jöhessen be. Vérzett az orra. Már lemostam.

- A magas vérnyomástól - hazudom. - De már jól vagyok. Köszönöm.

- Egy férfi az - kiáltja oda nekünk a másik. - Azt állítja, a hölggyel van.

- Engedd be.

- Minden oké - mondom és nagy nehezen sikerül két lábra állnom, a fiatalabbik nő támogatásával.

Joelnek azonnal leesik neki, hogy mi is történt. Mielőtt még bármit is mondana, megelőzöm:

- Jól vagyok.

- Hívni akartuk a mentőt - mondja az idősebb hölgy. - De aztán magához tért.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezi Joel és kézen fog.

- Semmi bajom.

Aggodalmat és megnyugvást látok az arcán. Már megint kikészítettem őt.

- A hölgyek segítettek, úgyhogy kutya bajom. Szeretnék fizetni.

Joel végig rajtam tartja a szemét. Nem győztem meg.
Szép kis borravalót hagyok ott a két nőnek, aztán már indulunk is kifelé.

- Mi lesz, ha valami komoly bajod esik? - kérdezi, miután beszállunk. A papírtáskát berakja a hátsó ülésre

- Ez semmiség, a férfi miatt történt.

- Mit akar tőled? - érdeklődik. Hazudom kell neki.

- Fogalmam sincs.

- Szeretnél inkább hazamenni?

- Nem. - Megragadom a kezét és a szemébe nézek. - Menjünk a hotelbe. Veled akarok lenni. Kettesben.

***
- Lifttel megyünk, oké?

- Nem - elindulok a lépcsők felé, magammal húzva őt. - Kérlek, ne ellenkezz.

Joel szobája a harmadik emeleten található. Célszerűbb lenne a liftet használni, de elég szörnyűség történt már ma. Nem hiányzik egy újabb. Ennyit a csodás napról.
Szerencsére nem vitatja a témát. Úgy sejti, hogy a lift fóbiámnak Henryhez van köze. Jól sejti.
Amint belépünk, becsukja az ajtót és felkapcsolja a villanyt. Mondd valamit arról, hogy érezzem otthon magam, meg azt, hogy kipakolja az üzletből hozott cuccokat.
Hanyagul lerúgom magamról a cipőmet.
Feszült vagyok, és nem tudom, hogy most mit is kellene tennem. Egyre csak az átkozott sárga cipős szavai lebegnek a szemem előtt. Arról, hogy Joelnek csak a "szolgáltatásaimra" van szüksége, nem rám.
Belépek a szobába.
Joel a kanapé előtt áll, a kis dohányzóasztalon egy üveg bor, két, teletöltött pohárral.

- Mit szólsz egy kis lazításhoz?

- Támogatom az ötletet - felelem őszintén. Egy kis alkohol jót tesz. Ezt én sem vitatom.

Odasétál elém. Az arcomra fekteti a kezét. Fürkésző tekintettel figyel, mintha bármilyen apró mozdulatomból olvasni tudna. Nem tudom őt becsapni az álmosollyal.

- Aggódok érted.

- Nem kell.

A másik keze is az arcomra kerül.

- Sápadt vagy.

- Hát segíts rajtam - vágom rá.

Lehajol hozzám és nekilát életet lehelni belém egy gyengéd csókkal. Ilyenkor nehéz elhinni, hogy nem akar tőlem semmit. Mert akar. Érzem, hogy ennél is többet szeretne kapni belőlem, csak arra vár, hogy én mikor adom be a derekam.
És engem már nem érdekel a sárga cipős, sem Henry, csak ő. Csak Joel. Magamhoz húzom, a tarkójánal fogva és hagyom, hogy az ösztöneim vegyék át az irányítást.
Kipirult arccal néz rám. Annyira édes így látnom.
Dübörgő szívvel ülünk le a kanapéra. Joel fogja a poharat és a kezembe nyomja. Elfogadom és szinte azonnal lehúzom a tartalmát.
Nagyjából fél órával és három pohár borral később már olyan jó a kedvem, mint még soha.
Joel éppen valami fontosat szeretne mondani, de mindig közbeszólok valami hülyeséget, amitől aztán annyira röhögünk, hogy majd leesünk a kanapéról.
Látom, hogy szólásra nyílik a szája, de ekkor úgy döntök, hogy itt az ideje egy kis csókolózásnak. Bezzeg most nem zavarja, hogy félbeszakítottam a mondanivalóját. Nagyon is tetszik neki, hogy ilyen módon hallgattattam el. Annyira, hogy hátradönt a kanapén, a keze becsúszik a felsőm alá.

- Joel, várj - Megvárom, amíg rám néz. - Gyűlölöm a kanapékat.

- Menjünk az ágyba?

- Igen - motyogom zavartan. - De előbb mondd el, amit akartál.

- Csak azt akartam, hogy holnapután el kell indulnunk.

- Tudom - mondom. - Még valami?

- Édes vagy részegen.

- Újdonságot mondjon, Mr. Keener.

A nyakára kulcsolom az egyik karom és ránézek. Belőle is olyan alkohol szag árad, mint belőlem, ő mégis józannak tűnik. Tőlem józanabbnak.

- Mehetünk?

- Aha - dadogom. - Szeretnék egy kicsit repülni.

A karjaiba fog és elindul velem az ágy felé. Eszembe jut az első találkozásunk. Aznap is így vihetett fel, gyengéden a karjaiban. Akár egy romantikus filmben.
Lefektet az ágyra.

- Nem akarsz megbilincselni? - kérdezem, miután megpillantom az arcát az enyém fölött. - Na?

- Most nem - mondja, miután kényelmesen elhelyezkedik.

- És mikor?

- Majd ha rossz leszel.

- Nem látja, milyen rossz vagyok, Mr. Keener?

- A bilincs otthon maradt.

- Varázsoljak egyet?

Nevetni kezd, aztán újra megcsókol.
Ezúttal nem okoz neki gondot a nadrág. Könnyedén megszabadít tőle.
Mindig is könnyen ment neki. Ha nem mozdulok, hamarabb vége lesz. Akkor hamarabb elszabadulok innen. Kibírom. Ki kell bírnom.
Nincs itthon senki más, csak mi. Azért jöttem el, mert Henry megígérte, sosem bánt engem többet. De szinte azonnal az ágyába vonszol.
Csak kétszer pofozott meg közben, úgyhogy még hálás is lehetek neki.
Várok és várok, de valahogy végtelennek tűnik ez az egész. Azt akarom, hogy Henry hagyjon végre békén. Szálljon le rólam és tűnjön a fenébe.
Ellököm magamtól, kinyitom a szemem és felülök az ágyban. Védekezően tartom magam elé a kezem, de Henry nincs itt. Ez nem az ő szobája.
Rajtam van minden ruhám. A nadrág is. Én mégis remegek a félelemtől.
Joel a földön ül, ijedt szemekkel bámul rám. Tudom, hogy miattam került oda. De láthatóan nem esett komolyabb baja. Ez sem rajtam múlt. Elsírom magam.
Mintha nem is ittam volna semmit. Egy pillanat alatt józan leszek. Joel mellém siet és leül az ágyra.

- Ne sírj - suttogja és simogatni kezdi a hátam. - Minden oké.

- Azt hittem, hogy ő az - suttogom, sírástól eltorzult hangomon. - Annyira valóságos volt.

- Nem bánt többé.

Magához von és átkarol. Hagyja, hogy kiadjam a bánatom. Szorosan ölel közben.
Dőlni kezd belőlem a szó:

- Minden nap megtette, Joel. Minden áldott nap. Meg akartam halni. Azt akartam, hogy vége legyen. Tönkretett engem.

- Nincs semmi baj.

- Ne haragudj rám.

- Miért haragudnék?

- Azt hittem, készen állok rá, de tévedtem.

- Szerintem mindkettőnknek kell még egy kis idő. Ez nem változtat semmin, ugye tudod?

- Akkor nem szúrtam el?

- Nem szúrtál el semmit. Minden a legnagyobb rendben közöttünk.

***
Abban a pillanatban, amikor már elragadna az álom, a fülemben hallom Henry suttogását. Folyamatosan ugyanazt ismétli:

- Gyere el hozzám. Gyere el hozzám.

Hiába próbálom kizárni, hiába próbálok a mellettem fekvő férfire koncentrálni, nem érek el vele semmit. Joel semmit sem érzékel abból, ami most velem történik.
Lassan felülök az ágyban és kidörzsölöm a szememből az álmot.
És akkor az ajtónak dőlve megpillantom őt. Henryt. Oldalra biccentett fejjel integet nekem. Arcán féloldalas mosoly.
Becsukom a szemem, elszámolok magamban tízig. Remélem, hogy csak képzelődök, és eltűnik majd. Ez mind a fáradtság jele. Az elmém játszik velem. Ez az utóbbi idők legrosszabb napja. Minden egyszerre szakad rám, de nem kerülhetek padlóra.
Egyre szaporábban veszem a levegőt.
Érzem, hogy az arcomat meleg fuvallat éri. Ösztönösen ellököm magamtól, de csak a levegőbe nyúlok.

- Melow.

Kinyílik a szemem. Velem szemben ott van Henry arca. Véresen, piszkosan. Előttem térdel az ágyon, de olyan, mintha pár centivel az ágytakaró felett lebegne.
Képtelen vagyok sikoltani, vagy bármi mást tenni. Engem néz, vigyorogva.

- Hiányoztam? - hangzik a kérdés a fejemben, a szája mozgása nélkül.

- Nem vagy valódi.

Az ujjai elérik az arcomat. Gyengéden végigsimít a bőrömön. Nagyon is valódi az érintése. Nem képzelődök.

- Szeretsz még? - kérdezi.

- Tűnj innen - parancsolom, de semmi sem történik.

- A holtaknak nem tudsz parancsolni, édesem.

- Joel - szólítom meg a mellettem fekvő férfit.

Henry mintha csak most fogná fel, hogy ő is velünk van a szobában. Az őrület megvillan a szemében. Képes arra, hogy bántsa őt. Ezt nem hagyhatom.
Arra a késre gondolok, amit otthon tartok a konyhámban. Pokoli fejfájás az ára, hogy pillanatokkal később már ott van a kezemben a nyele.

- Tűnj el a közelünkből.

- És ha nem?

- Megöllek.

- Ha úgy vesszük, már megtörtént.

- Megteszem újra, te rohadék.

- De most nincs itt Brandy.

Fogom a kést és egyenesen a szívébe szúrom. Olyan, mintha vajba szúrtam volna. A mosolya még szélesebb lesz.
Hátrál tőlem, a mellkasából kiáll a kés, de nincs minek kifolynia a testéből. Nincs vére, mert halott. De nagyon is itt van. Kimászom az ágyból. Kihúzom a kést belőle, készen arra, hogy újra használjam.

- Ez csikis.

- Tűnj innen!

Lecsapok, de ezúttal a kés tovább megy Henry testén, egyenesen a falba.
Ebben a pillanatban világos lesz a szobában.
Henry már nincs sehol. A kés is eltűnt.
Nekitámasztom a tenyerem a falnak.

- Melody? - Joel óvatosan ejti ki a nevemet, közelebbről, mint azt először gondoltam.

Mellettem áll, és nem kérdez többet. Megkeresi a kezem és összefonja az ujjainkat. Elengedem a falat és ránézek.

- Nem tudom, mi van velem - suttogom. - Néha úgy érzem, megőrültem.

- Néha én is - csókot nyom a homlokomra. - Ezzel nem vagy egyedül.

A mellkasára hajtom a fejem, ő pedig szorosan magához ölel.

- Reggel minden könnyebb lesz, Melody.

Ezekbe a szavakba kapaszkodom. Csak ezért nem vetek véget ennek az egésznek most azonnal.

***

Először a madárcsicsergést hallom meg, aztán a nevetést.

- Szerintem halott - mondja egy számomra ismeretlen hang. Egy gyerek hangja.

- Szerintem meg drogos és most alszik. Belőtte magát.

Kinyitom a szemem. A plafon helyett zöld levelek tárulnak a szemem elé. Fák. Mi a franc történik már megint?
A gyerekek megijednek és sikoltva elszaladnak. Körülnézek, de kicsit sem ismerős a környék. Nincs nálam telefon, se pénztárca.
Van egy olyan sejtésem, hogy a sárga cipős áll az egész mögött.

- Hol vagy, te dög? - kérdezem halkan.

Semmi sem történik.

- Told ide a mocskos képed, Lou!

Mielőtt meg elhatalmasodna rajtam a pánik, kerítek egy telefont.
Azt parancsolom az egyik járókelő nőnek, hogy adja oda a mobilját. Megteszi, én pedig fogom a térképet, és megállapítom, hogy a hotel félórányi sétára van innen. Legalább nem a földgömb másik végén ébredtem. Éljen a pozitív világszemlélet.
Hívok egy taxit, aki a hotelhez érve elhiszi, hogy kifizettem neki az utat. Most nincs erőm pénzt trükközni a semmiből. Jelenleg lefoglal az, hogy ne engedjek a félelemnek. Joel nyitva hagyta nekem az ajtót. Mintha már várt volna. Minden olyan gyorsan történik. Már azt sem tudom, hogy jutottam ide.

- Hol voltál? - kérdezi és megkönnyebbülten felsóhajt. Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek játszódtak le a fejében azóta, hogy felébredt, és semmi nyomot nem talált arra, hová tűntem.

- Egy padon ébredtem a város másik végében.

- Hogy kerültél oda?

- Nem tudom. - Megrázom a fejem. Egyre nehezebb erősnek lenni. Elcsuklik a hangom. - Megint kezdődik.

Gyengéden végigsimít a vállamon, aztán a szemembe néz.

- Nyugodj meg. Mély levegő.

- Kezdek félni magamtól, Joel. - A hangom alig több suttogásnál. - Félek, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás.

- Nincs semmi baj.

- Néha azt kívánom, bár ne lennének ezek a képességeim. - Megtörlöm a szemem. - Legalább egy nap nyugtom lenne.

- Akkor tegyünk úgy, mintha nem lenne semmilyen képességed. Vigyük el Bo-t valahová. Holnap úgyis el kell indulnunk. Élvezzük ki a mai napot. Mit szólsz hozzá?

- Szuperül hangzik.

- Megkérdezzük, hová szeretne menni és jól érezzük magunkat. - A lelkesedés, ahogyan beszél és a belőle áradó őszinte féltés ráébreszt arra, hogy az engem ért szörnyűségek ellenére én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Egy csapásra összeszedem magam. Erős vagyok, nem adhatom fel.

- Mi az? - kérdezi.

- Visszaszívom az összes rendőrviccet, amit a fejedhez vágtam.

- Szabad tudnom, miért?

Egészen a füléig hajolok.

- Mert azt hiszem, jól belezúgtam egybe - suttogom. A keze a derekamra kerül. Elhúzódom annyira, hogy láthassam a szemét. - Joel Keener a neve. Ismered?

- Talán...

- Ilyen magas - mutatok a levegőbe. - És olyan kék a szeme, mint a tenger.

- Mintha már találkoztam volna vele.

Lehajol hozzám, egy pillanatra összeér a szánk.

- Megváltoztattad az életem, Melody. És még varázsolnod sem kellett.

- Csak egy kis csillagot.

Felnevet, aztán magához von és addig csókol, amíg feledésbe nem merül a sárga cipős összes hazugsága. Amíg újra egésznek nem érzem magam.

---------------------------------

Köszönök mindent! Mondjátok el, hogy tetszik. Tűkön ülve várom. 💓 Szeretlek titeket!

2019.10.08.