A sárga cipős férfi előttem áll, a falnak dőlve, zsebre tett kézzel, egy ismeretlen szobában. Az arcát borító köd most még sötétebbnek tűnik, mint általában. Mi a francért titkolja előttem, hogy néz ki? Úgysem tudom, hogy kicsoda. Ez is csak a buta játék része, amelybe akaratom ellenére rángatott bele.
Szeretnék eltűnni a közeléből, vissza a partra, a fák közé. De képtelen vagyok megmozdulni. A lábam nem akar engedelmeskedni és a kezem sem. Sőt, a fejemet sem bírom oldalra fordítani. Úgy állok ott, mint valami szobor. Azt sem tudom, hol vagyunk, mert a férfi mögött csak egy egyszerű, fehér fal áll, mindenfajta díszítés nélkül.

- Rosszkor kavartam be? - kérdezi kacagva. Végigfut a hátamon a hideg ettől a hangtól. - Az arcodból ítélve nagyon rosszkor. Ki tudja, mi történt volna?

- Engedj el - szűröm ki a fogaim között. Legalább beszélni tudok.

- De hiszen én csak szívességet tettem neked - mondja, aztán felmutatja két ujját, úgy, mint a békejelet szokták. - Pontosabban két szívességet, kedvesem.

- Miről beszélsz?

- Hát megvédtelek a csalódástól, hogy lásd, tudok én jó is lenni.

- Ha jó lennél, békén hagynál végre. Nagyon hálás lennék érte.

Keresztbe fonja a karját maga előtt. Mintha kényelmesebb pozíciót venne fel arra, hogy további szenvedéseket okozzon nekem. Kezdem azt érezni, hogy ez a hobbija.

- A kis rendőrpajtid végig a feleségét látta maga előtt, miközben veled beszélt - mondja unottan. Tisztában van vele, hogy így sokkal jobban betalálnak a szavai. Piszok egy dög. - A drága feleségére gondolt, miközben hozzád ért. Nem tisztességes dolog így bánni egy hölggyel, nem gondolod?

- Ez hazugság - dadogom és próbálom azzal nyugtatni magam, hogy csak blöfföl. Így kell lennie.

- Nemcsak te tudsz turkálni mások fejében, kicsi Melody.

- Csak azért mondod, hogy összezavarj.

- Annie, Annie, Annie - énekli Joel feleségének nevét. - Sosem leszel olyan jó neki, mint ő. Senki sem lesz jó neki. Az a férfi üres belülről, nincs értelme az életének a családja nélkül. Ott volt a pisztolycső a torkában, de túl gyáva volt ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt. Kevésen múlott pedig.

- Tudom, hogy a baleset után labilis volt az állapota.

- Ó, kedvesem, ez nem a baleset után történt, hanem aznap este, amikor először találkoztatok.

A szavait csend követi. A legrosszabb fajta csend. Ha belegondolok, hogy amiket most mond, igazak is lehetnek, elfog a félelem. Mi van, ha Joel majdnem golyót repített a koponyájába, amiért feltéptem benne a régi sebeket? Ha miattam képes lett volna akár a saját életét is kioltani? De ha az emlékek ilyen mértékben kiborították volna, akkor miért keresett meg pár nap múlva azzal, hogy mutassam meg neki a családját?
Biztos vagyok benne, hogy a sárga cipős férfi hazudik nekem. Ezt hangosan is kimondom, mire ő megint nevetni kezd.

- Szóval szerinted hazugság?

- Más nem lehet.

- Lássuk csak, hogy is volt. - Úgy tesz, mintha elgondolkodna. - Megmutattad neki a családját, ő meg kidobott a lakásából. Aztán fogta a szolgálati fegyverét és majdnem kiloccsantotta...

- Hallgass - vágok bele a szavába. - Fogd be a pofádat, és húzz végre a közelemből.

A férfi ellöki magát a faltól és szélsebesen mellettem terem. Megfogja a csuklómat és olyan erősen szorítja meg, hogy apró csillagok kezdenek táncolni a szemem előtt.

- Hogy mersz te velem ilyen hangon beszélni? - Olyan erősen szorít, hogy attól félek, összeroppantja a csontjaimat. Egészen biztos, hogy képes lenne rá. - Tudod te, hogy ki vagyok én?

Nem tudom, ekkora fájdalmak közepette honnan veszem a bátorságot, mégis kiszalad a számon:

- Ezt kérdezem már tőled mióta, te idióta, de nem vagy hajlandó elárulni.

- Te meg képtelen vagy beismerni magadnak, hogy a szeretőd csak kihasznál téged.

- És ha kihasznál? Mit érdekel ez téged? Azért hoztál ide, hogy ezeket a fejemhez vágd?

- Szerencsés esetben békén hagyod - mondja, mintha meg sem hallotta volna, amit kérdeztem tőle. - A végén még ő is megőrül mint a régi szerelmed.

Végre elenged, és bár a karomat már tudom mozgatni, a lábaim még mindig merevek. Mintha összenőttem volna a padlóval. Megdörzsölöm a csuklómat, közben a férfire nézek, annyi gyűlölettel, amennyi csak tőlem telik.

- Henry alapból őrült volt - mondom.

- Miattad őrült meg, de hagyjuk a témát. - Legyint egyet. - Nem vagy kíváncsi a másik szívességre? Nem akarod tudni? Jó móka lesz, megígérem.

- Én csak azt akarom, hogy engedj el innen.

- Akkor már nem is szeretnél beszélni Andersen atyával?

Mintha eddig egy buborékban lettünk volna, ami nem engedi át a hangokat, egyszerre hallom meg a gépek pittyegését és az erőtlen légzést. Megfordulok, és szemben találom magam az atyával, aki egy olyan ágyban fekszik, mint amiket a kórházakban látni.
Mennyi sok bosszúságot okoztam ennek a férfinak, de ő mindig szeretettel bánt velem. Türelmes volt, amikor én szándékosan borsot törtem az orra alá. Rengeteg rászoruló embernek segített, hogy egyenesbe jöjjön az élete. És most úgy fekszik ott, mint valami darab fa. Csak a gépek zajából tudom, hogy még életben van.

- Beszélgessetek csak. - A sárga cipős újra tapsol, mire az atya szeme felpattan. Aztán hirtelen ott terem az ágya mellett és kihúzza a csövet a szájából, amely eddig az oxigént biztosította neki.

- Hellóka - integet a férfinek és rámosolyog. - Nem engem vártál, mi?

Andersen atya erőtlenül mond valamit a férfinek, de nem tudom kivenni a szavakat ilyen messziről.
Közelebb lépek hozzá. A férfi szinte az atya arcába hajol.

- Ki maga? - kérdezi az atya akadozó hangon. Ezek szerint ő is látja, hogy itt van.

- Segíteni jöttem - a mellkasához szorítja a kezét. - Én vagyok a felmentő sereg.

- Egy angyal - mondja az atya.

- Angyal? - nevet fel a férfi. - Hát persze, hogy az vagyok. Még ajándékot is hoztam. Emlékszik Melody Westre?

- Melody?

- Én vagyok az, atyám - mondom és óvatosan leülök az ágyára. Félek, hogy bármilyen hirtelen mozdulat végzetes lehet a számára. - Rendbe fog jönni.

- Nem. - Ebben az egy szóban már benne van a lemondás. - Nem fogok.

Úgy gondolom, ha már itt a lehetőség, nincs semmi okom arra, hogy elszalasszam.

- Eltűntek a Hangjaim, atyám.

- Mikor? - kérdezi, és mintha visszatérne a szemébe egy kicsit a fény.

- Pár napja - válaszolok.

- Nem lehet, hogy csak játszanak veled? Csináltak már ilyet.

- Ennyi ideig sosem voltak távol. Már nem látom őket magam körül. Vissza akarom kapni őket. Ugye, lehetséges?

Az atya már éppen válaszolna, amikor az eddig csendben álló férfi összeszorítja a markát. A szavak benn akadnak az atya torkán. Felpattanok az ágyról, és egyenesen a férfinek rontok. Sikerül nekilöknöm a falnak, de semmit sem érek el vele. Szerintem szándékosan hagyja, hogy ezt tegyem vele. Az atya fuldokolva próbál levegőhöz jutni.

- Hagyd őt békén.

- Dehogy hagyom - mondja. - Még a végén eljár a szája.

- Levél, a levél - köhögi a szavakat az atya.

Odakapom a fejem. A férfi is.

- Milyen levél? - kérdezem. Tudom, hogy csak kevés időm van az információk megszerzésére. Újra az ágyhoz megyek, és lehajolok az atyához. - Kérem, nagyon fontos lenne a segítsége.

- A házi feladat. A feladat.

- Nem értem, atyám.

- Gyogyós lett szegény öreg - veti közbe az az átkozott férfi.

- Olvasd el. - A gépek pittyegése fokozatosan felgyorsul. - A házi feladat. Ő segít majd.

A sárga cipős ásítást mímel mellettünk.

- Unatkozom. Csapassunk oda neki.

Andersen atya egyre erősebben köhög, én pedig tehetetlenül bámulok körbe. Újra neki akarok támadni a férfinak, de az egy apró suhintással a falhoz szegez. Az egész testembe fájdalom nyilall, nem csak a karomba.

- És most, kedves Árnyéklány, élvezd az előadást.

Az atya a torkához kap, a gépek üvölteni kezdenek. Csodálkozom, miért nem jön még be valaki, amikor ilyen hatalmas a zaj.

- Lélegezzen - kiáltom oda a parancsot.

A sárga cipős nevetni kezd a próbálkozásomon. Könnyek csípik a szemem.

- Lélegezzen, atyám - próbálkozom újra, de a képességeim kevésnek bizonyulnak. Gyógyításra sajnos sohasem voltam képes.

Elhallgatnak a gépek. Andersen atya holtan fekszik az ágyban. Könnyek borítják az arcomat.

- Én mindenre képes vagyok, ha nem úgy játszod ezt a játékot, ahogy szeretném. - A férfi hangja dühös, betölti az egész szobát. De kívülre egész biztosan nem hallatszik, mert ő úgy akarja. Már régen közbeléptek volna, ha ez nem így lenne.

A férfi még egy pillantásra sem méltatja az atyát. Odalép hozzám, az állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy egyenesen rá nézzek. Bele a feketeségbe.

- Megkönnyezted a meglepit?

- Hogy voltál képes ezt tenni?

- Pedig még vissza is fogtam magam. - Közelebb ránt magához, el a faltól. Szinte teljesen beburkol az a köd, ami körülveszi az arcát. - Ha akarom, százszor rosszabb dolgok is történhetnek veled annál, mint amiket Henry csinált veled.

- Ne érj hozzám! - Próbálom ellökni magamtól, de meg sem mozdul.

- És nem csak te fogsz szenvedni, hanem mindenki a világon - az ágy felé mutat. - Az atya csak a kezdet volt.

- Ilyen fontos vagyok neked?

- Nagyon fontos - végigsimít az arcomon, aztán ellök magától, én pedig tehetetlenül a földre zuhanok. - Nemsokára kiterítem a kártyáimat. Idők kérdése az egész. És az fájni fog. A legjobban neked.

Ösztönösen hátrébb csúszok a padlón, el a közeléből. El ebből a rémálomból. De ő nem enged ilyen könnyedén.

- Ne felejtsd el a tanulságot. Élvezd ki az életet, kincsem, mert nem fog sokáig tartani a számodra. - Leguggol elém. - Majdnem elfelejtettem. Ha a kis zsarud majd megunja a drámáidat, akkor rájössz, hogy igazam volt. Sosem leszel elég jó neki.

Fuldokolni kezdek. Köhögök, küzdök azért, hogy levegőt juttassak a testembe, de nem sikerül. A füvön térdelek, letámasztott kézzel, a virágok lehullott virágait beszennyezi az orromból szivárgó vérem.

- Lélegezz, Melody. Hallod?

Igen, hallom és érzem, hogy ott térdel mellettem, ugyanazokat a szavakat ismételve, amiket én üvöltöttem, annak reményében, hogy megmentsem az atyát. Kudarcot vallottam és lehet, hogy most én is az atya sorsára jutok.
Nem tudom, hogy kell lélegezni, semmit sem tudok már. Brandyre gondolok, arra, hogy ő biztos tudná, mit kell most tennem.
Lehet, hogy már sosem fogok találkozni vele.
Minden sötét lesz, aztán már a csillagos ég van fölöttem, meg Joel keze az arcomon.

- A francba, a francba! - Az arca az enyém felett van. Sosem láttam még ilyen kétségbeesettnek. - Ne csukd be a szemed és figyelj rám, kérlek.

Ez sokkal nehezebb, mint gondolnám. Letapad a szemem egy pillanatra, aztán újra kinyílik. Mi a franc van velem?

- Maradj ébren, Melody.

Fel akarok ülni, de túl gyenge vagyok hozzá. Szerencsére szavak nélkül is megérti, mit akarok. Belekapaszkodom a karjába. A segítségével sikerül ülő helyzetbe kerülnöm. A fejem úgy fáj, mintha valaki egy rakás szöget vert volna belé.
A ruhám csupa vér, a kezem is, amellyel a férfit szorítom.
Joel világoskék inge vörös foltokkal lett tele miattam.
Nem tudok megszólalni, hiába erőlködök. Még mindig olyan, mintha lefagytam volna.
Joel káromkodik egy sort és fél kézzel előkapja a telefonját. Annyira remeg, hogy harmadszorra sikerül csak kioldania a képernyőzárat.

- Hívok segítséget.

- Ne, kérlek. - A vállába fúrom az arcomat. - Ne hívj senkit.

Más sem hiányzik, mint az idegenek faggatása. Hogyan magyarázhatnám el nekik, ki bántott? Azonnal fognának és egy gumiszobába zárnának.

- Nem tudom, hogy mit csináljak - hadarja el egy szuszra. - A francba, nekem ez túl sok. Én ehhez kevés vagyok. Hívom a mentőket.

- Nem akarom, hogy bolondok házába zárjanak. - Elcsuklik a hangom. - Kérlek szépen, Joel.

- Jól van.

Átkarolja a derekam és magához von. Keresztül fonon a karom a nyakán, és próbálok nem összeomlani. Ha hagyom, hogy a hullámok elsodorjanak, többé nem leszek képes irányítani az életemet. Semmire sem leszek képes.
Jelenleg Joel az, aki a hullámok fölött tart. Még nem estem bele a vízbe neki köszönhetően.
A légzésem fokozatosan lassul. Van abban valami, hogy egy ölelés csodákra képes. Főleg akkor, ha a megfelelő személyt szorítjuk magunkhoz.

- Azt hittem, meghaltál - suttogja. - Nem lélegeztél, pulzusod sem volt. Mozdulatlanul feküdtél.

- Végig itt voltam veled? - kérdezem meglepődve.

- Itt voltál. Egyszer csak elájultál. És nem tudtalak sehogy sem felébreszteni. - Még mindig hallatszik a hangján az, hogy mennyire megijedt. - Aztán hirtelen magadhoz tértél.

- A férfi műve az egész.

- Milyen férfi?

Elhúzódom tőle egy kicsit, de ő továbbra is kitartóan ölel magához. Most nem foglalkozom azzal, hogyan is festhetek, főleg ilyen közelről. El tudom képzelni az elkenődött smink és vér párosítást.

- A sárga cipős férfi. A látomásokból - magyarázom. - Odavitt az atyához. Megölte őt, a szemem láttára.

- Megölte az atyát?

- Igen és én semmit se tudtam tenni ellene.

Sírni szeretnék, de képtelen vagyok rá. Túl gyengének érzem magam. Joel ölelése szerencsére elég ahhoz, hogy fokozatosan megnyugodjak.
Amikor már újra normálisan szedem a levegőt, jobban végignézek magamon. Olyan az egész testem, mintha valaki vörös festékbombákat szórt volna rám. Csak az a baj, hogy ez nem festék. Ez a vérem. Ha bárki meglát, azt hiszi, hogy kinyírtam valakit. A combomon felcsúszott egy kicsit a ruha. Látható a heg, amelyet Henry okozott. Eligazítom magam, és összeszedem minden erőmet.

- Így nem mehetünk haza. Anya frászt kapna, ha meglátna.

- Van a csomagtartóban tiszta ruha.

- Akkor menjünk.

Kezet nyújt, segít felkelni a fűről, és azután sem enged el. Hirtelen nem is tudom, miért fázom annyira, de aztán rájövök, hogy mezítláb vagyok. Ő is. A cipőnket ott hagytuk a folyóparton.
A visszafelé vezető utat már nem a folyóban gázolva tesszük meg, hanem a parton.
Szerencsére a cipőnk ugyanott van, ahol korábban levettük.
A folyó vize elég tiszta ahhoz, hogy lemossam a karomról a vér egy részét. Joel is kezet mos, aztán elhasználjuk a maradék papírzsebkendőmet is a vér eltüntetésére. Most már csak a ruhánk olyan, mintha csatatéren jártunk volna.

- Ez a tiéd - mondja és visszaadja a hajgumimat. Mintha egy másik életben történt volna, ahogy ott álltunk, a fa alatt, ő pedig gyengéden simogatott. Szándékosan nem gondolok a sárga cipős szavaira.

Összefogom a hajam, Joel a kezét nyújtja, amit gondolkodás nélkül elfogadok. Így könnyebb megtenni azt az utat, ami elválaszt minket az autójától.
Kész mázli, hogy a Karaoke klubból kijövő személyek nincsenek olyan állapotban, hogy jobban megfigyeljenek minket. Két lány vihogva szalad el az autónk mellett, de nem tűnik úgy, mintha észrevettek volna bármit is abból, hogy is nézünk ki.
Joel bőröndje a kocsi csomagtartójában van. Hozott magával kapucnis felsőket is az útra, az egyiket nekem adja, a másik ő veszi fel, rá a kék ingre. Nyakig húzom a cipzárt. A ruhám alsó része már vállalható, ezért azt nem kell eltakarnom.
Szótlanul mászom be a kocsiba, és még arra sem vesződöm, hogy bekapcsoljam a biztonsági övemet.
Olyan szép lehetett volna ez az éjszaka, és mégis szörnyen lett vége.
Azok az átkozott könnyek persze most gond nélkül utat találnak maguknak. Nem vagyok az a sírós fajta, de az utóbbi időben érzékenyebb vagyok, mint általában lenni szoktam.
Elfordítom a fejem, kibámulok az ablakon. Nem akarom, hogy ő is észrevegye.
Hallom, hogy beszáll a volán mögé.

- Nem vagy bekötve - mondja.

- Büntess meg, ha zavar. - Viccnek szánom, de nevetés helyett elcsuklik a hangom és már nem tudom tovább visszafogni magam. A kezembe temetem az arcomat, és megint ugyanaz a kislány vagyok, akit Henry bántott, aki tehetetlen volt akkor, és ma is, amikor a férfi végzett az atyával. Ha Andersen atya nem ismert volna, békés lett volna a halála. De a férfi olyan kegyetlenül bánt el vele, hogy egész életében nem szenvedhetett annyit, mint abban a pár percben. Mindezt miattam. Erőfitogtatás volt az egész, hogy lássam, bármire képes.
Érzem, hogy Joel áthúzza előttem az övet és a helyére illeszti. Aztán simogatni kezdni a vállamat és a karomat.

- Ne sírj - mormolja a szavakat halkan. - Vagy szeretnéd, ha én is viccmesélésbe fognék? Tudok egy rendőrviccet, akarod hallani?

Elveszem a kezem az arcom elől és ránézek. Hogy létezik, hogy annyi emberből sikerült kifognom azt az egyet, aki mindenki másnál különlegesebb? Aki rövid ismertségünk alatt teljesen megváltoztatott mindent.
Abbahagyom a sírást és várok.

- Jöhet? - kérdezi.

Bólintok egyet.

- Két szúnyog közül melyik a rendőr?

- Nem tudom - felelem fura, sírás utáni hangomon. - Melyik?

- Hát amelyik nyakon csíp.

Felnevetek, ő is, aztán az arcomhoz hajol, tétovázik egy kicsit, majd lassan homlokon csókol. Nem is hittem volna, hogy egyszer majd olyan érzések kerítenek a hatalmukba, amiket azokban a lányregényekben olvastam. Nem hittem volna, hogy egy ilyen apró gesztus képes arra, hogy feltöltsön és lelkileg helyrerakjon.
Ahogy elhúzódik tőlem, megragadom a felsőjét, hogy az arca a lehető legközelebb maradjon az enyémhez. Amikor látom, hogy nem fog hátradőlni az ülésen, elengedem.

- Köszönöm szépen - mondom halkan és megsimítom az arcát. - Annyira köszönöm, Joel.

- Tudtam, hogy a vicc beválik majd.

- Egy hős vagy. - Újabb simítás. - Az én hősöm.

- Szolgálunk és védünk, hölgyem.

***

Hazaérve legalább fél órán keresztül állok a zuhany alatt. Lemosom magamról az összest koszt és vért.
A karom kék lett ott, ahol a sárga cipős megszorította. Sokkal több hatalma van, mint gondoltam volna, hiszen anélkül okozott nekem látható sérüléseket, hogy valóban ott lettem volna vele. Vagy ott voltam, csak az idő másképp telt? Ez a lehetőség is eszembe jutott. Ez a férfi, vagy akárki, bármire képes. És még most sem tudom, hogy mi a francot akar tőlem.
Zuhany után a vendégszobába megyek, és anélkül, hogy villanyt kapcsolnék bemászom az ágyba. A kinti lámpa pont elég fényt nyújt a tájékozódáshoz. Tegnap ilyenkor még odakint ültem a hintaágyon és Joellel beszélgettem. Most meg az atya, aki miatt visszajöttem ide, aki a legnagyobb reményem volt a Hangok utáni nyomozásban holtan fekszik a szobájában. Vajon megtalálták már?
Joel tíz perccel utánam érkezik.
Friss, tusfürdő illat árad belőle. Befekszik mellém. Gondolkodás nélkül odabújok hozzá, úgy, hogy a fejem és a bal kezem a mellkasán pihenjen, ő pedig átölel, gyengéden, mégis biztonságot nyújtva.
Megnyugtató a közelsége, és egyszeriben elképzelhetetlennek tartom, hogy a sárga cipős igazat beszélt volna. Ha Joel számára csak az a fontos, hogy a birtokomban lévő képességeket igénybe vegye, akkor miért tart a karjaiban úgy, mintha az övé lennék és senki másé. Miért hallom, ahogy finoman beszívja frissen mosott hajam illatát, aztán egy virágos rét jelenik meg a gondolataiban, meg az, hogy mennyire szép is voltam, amikor ott álltam előtte, a fa alatt.
El tudnám képzelni ezt az életet. És tudom, hogy ő is.
Boldog lennék, ha a sok rossz emléket felváltanák a férfivel töltött szép percek.
Ha hazamegyünk, már képtelen leszek nélkülözni a társaságát. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Többet akarok tőle, mint azt az elején hittem volna. Sokkal többet. A mindenséget akarom tőle.

- Amikor elájultál - töri meg a csendet halkan -, az összes virág lehullott a fáról. Egyszerre az egész. Félelmetes volt.

- Sajnálom, hogy a frászt hoztam rád.

- Teljesen leblokkoltam. Nem tudtam, mit kellene tennem.

- De hiszen segítettél nekem.

- Azt sem tudom, hogy sikerült, mert minden olyan gyorsan történt.

- A lényeg, hogy már vége. - Felemelem a fejem a mellkasáról és közelebb húzódok hozzá. A karját még mindig körém fonva tartja. Megérintem az arcát és a szemébe nézek. Még ilyen fényviszonyok mellett is csodálatosan kék. - Attól függetlenül, ami történt, a közösen töltött perceink szépek voltak. Nagyon jól éreztem magam veled.

- Én is - válaszolja őszintén. - Arra sem emlékszem, mikor nevettem utoljára ennyit.

- Majdnem tökéletes volt ez a nap.

- Szerintem így is tökéletes volt.

- Úgy gondolod? - kérdezem, miközben az ujjaim végigszaladnak az ajkán. Azon gondolkodom, milyen érzés lenne az enyémen tudni. Vele minden más lenne. Ő sosem bánna velem úgy, mint Henry. Joelt nem is lehet egy lapon említeni azzal a szörnyeteggel.
Még közelebb húzódok hozzá. A lélegzetünk összekeveredik. Mielőtt gyáva módon megfutamodnék, a szám az övére kerül, hogy egy apró, rövid csókkal fejezzem ki mindazt, amit szavakkal nem tudok elmondani. Tényleg csak egy pillanat, amíg hozzáérek, nem is mondható igazi csóknak, inkább puszinak, de mégis elérem vele azt a kellemes, bizsergető érzést, amiben eddig sosem volt részem. És a szörnyűségek ellenére most egyszeriben a boldogság jár át.
Annyira húzódok el tőle, hogy újra a szemébe nézhessek. A gondolatai most olyan kuszák, hogy nem vesződöm a kibogozással.
Helyette őt figyelem. Az arckifejezése komoly, és már kezdenék aggódni, amikor megtörik a komolyság. Szélesen elmosolyodik, és én is ugyanezt teszem.

- Na, mi az, kedvenc rendőrbácsim? - kérdezem, és utólag gondolok csak arra, milyen ciki is ilyesmiket kiejteni a számon. De láthatóan nem zavarja őt, mert még mindig az a tökéletes mosoly játszik az arcán.

- Én vagyok a kedvenc rendőrbácsid?

- Ki más lenne? - mondom és visszatérek korábbi helyemre, a férfi mellkasára. A szíve sokkal gyorsabban ver, mint az előbb. - Most már tökéletes ez a nap.

- Igazad van. - Hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog. - Tökéletes.

- Hát még ez az új ágy? Nagyon kényelmes.

- Ugye? - Még szorosabban ölel magához. - Szerintem is.

- Rólad fogok álmodni - mondom halkan.

- Az jó álom lesz.

- A legjobb.

Mosollyal az arcomon alszom el. Időtlen idők óta ez az első alkalom.

***

Van az a képességem, hogy képes vagyok befolyásolni az emberek álmait. Na, ez a képesség saját magamra nem érvényes. Olyan rémálmok gyötörnek az éjszaka, amikből csak óriási nehézségek árán tudok felébredni.
Amikor kinyitom a szemem, a nagy része elszáll. De a valóság azonnal fejbecsap: az atya halott, a férfi megtalált, és fizikai sérüléséket okozott a karomon. Egyedül azért nem kezdek még pánikolni, mert Joel itt fekszik mellettem. És halványan rám mosolyog. Ha minden reggel ő lenne az első, amit aznap megpillantok, én lennék a legboldogabb az egész világon.

- Hogy érzed magad? - kérdezi halkan.

- Jobban. És te?

- Egy percet sem aludtam. - Megdörzsöli a szemét. - Újra és újra azt láttam magam előtt, hogy ott fekszel a füvön, csukott szemmel. Megijedtem, hogy én ütöttelek ki ennyire.

- Magadat okoltad?

- Hajlamos vagyok erre.

- És emiatt nem aludtál?

- Hát nem.

- Akkor most szépen bepótolod és aludni fogsz.

- Dehogy fogok. - Felül az ágyban. A haja kócos, de ettől csak még jobban megdobogtatja a szívemet a látványa. - Megígértem Bo-nak, hogy ma is kimegyünk a fához. Hozni akarja a kutyáját is.

Bármennyire is tetszik ez a terv, nem szeretném, ha a kimerültségtől összecsúszna.

- Majd később kimegyünk. - Gyengéden visszalököm a párnára. - Csukd be a szemed és aludj. Legalább pár órát pihenned kell.

- Most olyan voltál, mint a parancsnokom.

- Mert az vagyok, ha nem tudnád.

- Ó, igen?

- Igen - bólogatok hevesen.

- Szóval mi is a parancs?

- Szépen kipihened magad. Menni fog?

- Menni fog.

- Helyes!

Kimászom az ágyból, pedig szívesebben maradtam volna még a közelében. De akkor nem fogja kipihenni magát.
Integetve hagyom el a vendégszobát.
Úgy döntök, hogy egy forró fürdő jót fog tenni minden szempontból. Viszek magammal tiszta ruhát a szekrényemből.
A kellemes víz megteszi a hatását.
Szerencsére a tegnapi sok rossz gondolatot sikeresen elnyomja annak a pillanatnak a felidézése, amikor a szám az odabent alvó férfi szájához ért. Izgatott vagyok, hogy alakul a mai nap. Talán végre ő is bátrabb lesz egy kicsit, most, hogy az első lépést megtettem helyette.
A frissítő fürdő után felöltözöm. Ezúttal egy fekete nadrágot és egy rózsaszín, egyszínű pólót választok. A hajamat kiengedem, annak reményében, hogy így jobban fogok majd tetszeni neki.
Anya sürög forog a konyhában, pirítóst készít friss zöldségekkel, apa az asztalnál ül és újságot olvas.

- Jó reggelt! - Köszöntöm őket és helyet foglalok apa mellett.

- Ilyen korán keltél? - kérdezi anya és máris egy üres tányért tesz elém.

Ránézek az órára és megállapítom, hogy még nyolc sincs. Majdnem egy órát töltöttem a fürdőszobában.

- Nincs is korán.

- De elég későn értetek haza. - Rám kacsint. - Már jócskán éjszaka volt.

Felemelem a tenyerem.

- Anya, ne is fáradj.

Leteszi a tányéromra a pirítóst, közben szélesen mosolyog.

- Joel nem reggelizik velünk?

Apa felhorkan az ötlet hallatán és bosszúsan hajt egyet az újságban.

- Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek - mondom neki. Figyelmen kívül hagyja a beszólásomat, de látom a gondolatait, amellyel az odabent alvó Joelt illeti. Mocskos zsaru, piszok zsaru, átkozott zsaru és hasonlók. - Befejeznéd?

Apa leteszi az újságot és rám néz.

- Hozzám beszélsz? - Vár egy kicsit, majd körülnéz és folytatja: - Te hozzám beszélsz?

- Most komolyan a Taxisofőrből idézgetsz itt nekem, hogy tereld a témát?

- Mi rosszat tettem? - kérdezi meg ártatlanul.

- Joelt szidod a fejedben.

Apa felhorkan.

- Azt szidok a fejemben, akit akarok, kislányom. - A halántékára mutat. - Ez magánterület, csak rám tartozik. Az Úr azért adott szabad akaratot, hogy szabadon tudjunk gondolkodni. Idebent nem kell megfelelnünk senkinek.

- Ne próbáld még egyszer megbántani őt.

- Te meg kirándulj másnak a fejében.

- James, viselkedj - kapcsolódik be anya is.

- Jól van, nem bántom többé Melody zsaru fiúcskáját.

- Köszönöm.

- Én most megyek. - Felkel az asztaltól. - Átmegyek Garyhez a szomszédba. Segítek megszerelni a biciklijét.

Joel az ajtóban áll, de ők még nem veszik észre. Alig láthatóan intek neki.  Visszaint.

- A biciklijét? - kérdezi anya meglepetten. - Mi lett az autójával?

- Elvette a jogsiját egy - félbeszakítja a mondatot, amint meglátja az ajtóban álló Joelt. - Jó reggelt, rendőruram.

- Jó reggelt mindenkinek.

Apa kisiet a konyhából, anya szeme felcsillan a "vendégen".

- Pont jókor érkeztél, kész lett a reggeli.

- Köszönöm szépen - mondja és leül mellém.

- Nem alszol? - kérdezem.

- Elég volt ez az egy óra.

Amint ezt anya meghallja, azonnal elfordul tőlünk. Szinte üvöltenek a gondolatai. Azt hiszi, azért aludt Joel csak ennyit, mert más dolga volt. Velem. Itt mindenkinek piszkos fantáziája van?
De aztán anyának eszébe jut a hír, amit ma reggel hallott a boltban. Andersen atya meghalt, a szervezete feladta a küzdelmet.
Megvárom, amíg magától előhozza a témát. Nem kell sokat várni.

- Andersen atya az éjjel elhunyt.

- Ez komoly? - kérdezek vissza.

- Már jó ideje szenvedett szegény. - Szomorú lesz az arca. Ha tudná, hogy láttam őt meghalni. - Nyugodjék békében.

Csendben elfogyasztjuk a reggelit. Szerencsére a szomorúság nem tart sokáig. Bo boldog arccal sétál be a konyhánkba. Kezében egy Dvd filmet tart.

- Sziasztok! - Integet körbe, és amikor Joelhez ér, hozzáteszi: - Jó reggelt, Mr. Keener. Hoztam egy filmet, ami tuti tetszene magának. - Leteszi elé az asztalra. - Megnézzük?

- Semmi akadálya.

- De jó. - A levegőbe bokszol. - Ez az egyik kedvenc filmem. Ugyanazok a színészek játszanak benne, akik a tegnapi filmben.

- Ez valami zombis film? - kérdezem, ahogy jobban szemügyre veszem a borítót. - Nem véres ez neked, Bo?

- Már százszor láttam. Ez egy vígjáték.

- Ha te mondod.

- Melody fél a horror filmektől - súgja oda Joelnek.

- Nem félek - védekezem, pedig igaza van. Rosszul viselem a horror filmeket, mert a Hangjaim is gyűlölték őket. És olyankor kezelhetetlenné váltak.

- Hazudik, Mr. Keener.

Joel csak nevet jókedvűen és anya is. Nincs más választásom, mint csatlakozni hozzájuk.

***

A filmnézésünkhöz elhelyezkedünk a nappaliban, a kanapékon. Joel szinte azonnal álomba merül, miután kényelembe helyezi magát.

- Elaludt - mondja Bo elképedve, lehalkított hangon. - Pedig csak az elején tartunk.

- Nem aludt az éjszaka - mondom, de azonnal megbánom, mert Bo arcán sokat sejtető mosoly jelenik meg. - Ne, Bo, ne kezdj el kombinálni.

- Meg sem szólaltam - vigyorog rám. - Mesélj csak, megcsókolt?

- Viselkedj. Én sem kérdezek rá, mi újság Nelly Parkkal.

- Semmi újság. - Lesüti a szemét. - Nelly észre sem vesz engem azóta, amióta a többi srác is odafigyel rá. Egy nyomi vagyok.

- Jaj, Bo, az a kis tyúk saját magán kívül senkit nem vesz észre. - Megborzolom a haját. Rám néz és elmosolyodik. - És nem vagy nyomi. Túl jó vagy hozzá.

A nyakamba ugrik és megölel.

- Szeretlek - mondja.

- Én is szeretlek, Bo.

Amint ezt kimondom, a háttérben futó film kikapcsol. Ami azt illeti, a Dvd lejátszó is.

- Elment az áram? - kérdezi.

- Szerintem igen. - Kibontakozunk az ölelésből. - Gyere, nézzük meg, mi a helyzet.

Joelt ott hagyjuk a szobában. Van egy olyan érzésem, hogy most végre kipiheni magát rendesen.
Megkeressük anyát.
Éppen az udvaron gyomlálja a füvet, így ő észre sem veszi, hogy elment az áram. De aztán apa visszatér a szomszédból és felvilágosítást ad mindannyiunknak.

- Az egész utcában nincs áram - mondja és az ég felé pillant. - Biztos a napkitörés miatt van.

- Napkitörés? - kérdezek vissza.

- Reggel beszéltek róla a rádióban - mondja és már indul is a házba. A gondolatai a hűtőben lévő sör körül forognak. - Ez olyan mellékhatás, vagy mi. Most ért el minket.

- Én is hallottam a rádióban - mondja Bo, miután apa bement a házba. - De mi köze van az áramhoz?

- Valahogy befolyásolja a Földet. De már száz éve jártam suliba, nem emlékszem. Valami köze van a sarki fényhez.

- Akkor ezért mondták, hogy talán látni fogjuk az északi fényt, ha besötétedik, Melody. Ez csúcs!

- Az északi fényt? - kapja fel a fejét anya is. - Azt mindig is látni szerettem volna. Gretchen barátnőm egyszer csak azért utazott el Alaskába, hogy láthassa. Örök élményben volt része.

- Tudjátok, honnan lenne jó kilátás? A kedvenc helyünkről, Melody. Viszünk szendvicset meg mindent. Piknikezzünk.

- De az csak este lesz.

- Akkor csináljunk valamit, hogy gyorsabban teljen az idő.

***

Joel délután ébred fel csak. Én meg Bo addigra már annyit kártyáztunk, hogy a fejem csak úgy dübörög a sok gondolatolvasástól. Muszáj volt tudnom Bo lapjait. Azt akartam, hogy ő nyerjen. Szándékosan olyan lapokat dobtam el, amikre szüksége volt.
Megérte, mert olyan szélesen mosolyog, mintha valami világbajnokságot nyert volna meg.
Beszámolunk Joelnek az áramkimaradásról és a napkitörésről, meg a tervünkről. Több szomszédunk jelzett, hogy hasonlóan hozzánk, ők is meg szeretnék nézni a sarki fényt ha besötétedik. Nincs mindennap alkalom egy ilyen csodára.
Bo annyira izgatott, hogy nem fér a bőrébe. Eddigi élete során a szivárvány volt a legszebb természeti jelenség, amit valaha látott. És a hullócsillagokkal is csak a múltkor találkozott. De az eléggé félelmetes volt a számára.
A fél szomszédság választja a mezőt úti célnak. Anya készített szendvicseket egy kis kosárba.
Apa nem csatlakozik hozzánk, mert már rég kiütötte magát a sok piával. Bo szülei szintén otthon maradnak. Ha nekik érdekesebb a tévét bámulni, az ő dolguk.
Letelepedünk a fűre, az otthonról hozott pokrócokra.
Bo szerencsére nem szomorkodik a szülei miatt. Jól elvan Joellel, folyamatosan beszélgetnek, sosem merülnek ki a témából.
Fáj a szívem, ha arra gondolok, milyen jó apa lehetett. A kislánya volt a mindene. Hiába próbál másra gondolni, a végén mindig ugyanott köt ki. A családjánál. Bo-nak fel sem tűnik, hogy néha eltűnik a szeméből a fény.
Nekem meg az atya jut eszembe. Az, ahogy a levegőt kapkodta, ahogy küzdött.
Bo aztán találkozik a legjobb sulis barátjával, aki focilabdát is hozott magával. Nem tojás alakút, hanem gömbölyűt. Bo amúgy is jobban rajong az európai fociért, így boldogan vonulnak félre játszani. Még van egy kis idő sötétedésig, simán belefér a játék.
Anya persze már megint szándékosan magamra hagy a mellettem ülő Joellel, Odamegy az egyik barátnőjéhez, mert fontos mondandója van a számára.

- Csendes vagy - mondja Joel.

- Eszembe jutott az atya. - Az eget kezdem bámulni, de még semmit sem lehet látni. Fogok egy szalvétát a kosárból és tépkedni kezdem. - Az atya félrebeszélt, pedig egy pillanatra azt hittem, hogy megismert.

- Mondott valamit?

- Elmondtam neki, hogy eltűntek a Hangjaim. Ő meg valami levelet és házi feladatot emlegetett. - Újabb szalvétát veszek a kezembe. - Nem értem, hogy segítene közelebb kerülnöm a Hangjaimhoz.

- Talán írt neked egy levelet, amiben elmagyarázza.

- Lehet, hogy tényleg félrebeszélt. - Összeszedem a szétszakított szalvéta darabokat, gombóccá gyúrom őket és visszadobom a kosárba. Joel türelmesen várja, hogy kibeszéljem magamból a tegnapi nap szörnyű emlékeit. - Olyan törékeny volt. Tele volt csövekkel, folyamatosan pittyegtek. Mint egy kórházban. Nem így emlékeztem rá. A foglalkozásokon mindig aktív volt. Teniszezett és kosarazott velünk a nyári táborban.

- Nyári táborba is jártál?

- Igen. Az egyház szervezte. - Hálás vagyok, hogy másfelé tereli a témát. - Én voltam a legrosszabb kölyök. Sosem hallgattam rájuk. Nem voltam hajlandó felolvasni a Bibliából. Ha fel is olvastam, hülyeségeket találtam ki.

- Ejnye, Melody - meglengeti előttem a mutatóujját. - Rossz kislány voltál.

- Most is az vagyok. - Elvigyorodom, aztán bekattan a megoldás. Az atya büntetésből mindig házi feladatot adott nekem. El kellett olvasnom egy részt a Bibliából és elemeznem kellett. - A francba, Joel. Azt hiszem, tudom, miről beszélt az atya. A házi feladat a Biblia olvasása volt. Van egy példányom, amit tőle kaptam. Mi van, ha hagyott benne valami nyomot, amin elindulhatok.

- Tudod, hol a könyv?

- Azt hiszem, a padláson, valamelyik dobozban.

- Ez egy jó ötlet.

- Nagyon jó. Holnap első dolgom lesz, hogy megkeresem.

- Mit keresel meg? - kérdezi Bo, ahogy kifulladva leül mellénk, de aztán eltátja a száját és az ég felé mutat. - Kezdődik, kezdődik.

Az ég zöld fényekkel telik meg, amelyek lassú táncba kezdenek. Némelyik része lila színű. Többen fényképezni kezdenek, ahelyett, hogy csak élveznék a pillanatot.
Nem vagyok felkészülve erre a csodálatos élményre. Olyan az egész, mintha valaki kiöntötte volna a festékeket az égbolt vásznára.
A kezem automatikusan Joel kezére kerül. Egymásra nézünk, aztán oldalra intek a fejemmel.
Bo észre sem veszi, hogy mi meglógunk a tömegtől és egy csendesebb helyet választunk magunknak.
A fények alatt sétálunk, kéz a kézben.

- Ez fantasztikus - mondom.

- Szerintem félelmetes.

- Félelmetes? Hiszen gyönyörű.

- Valóban az. De attól még frászt kapok tőle.

Szembefordulok vele és felnézek rá.

- Nincs mitől félned.

Egy kicsit lábujjhegyre állok, hogy elérjem az arcát. Arcon csókolom, a szám éppen csak elkerüli az övét. Szeretnék tovább haladni, de ekkor elfordítja a fejét és hátrébb lép egyet.
Lesüti a szemét. Ez felér egy határozott nemmel. Annyira utálom, amikor hülyét csinálok magamból.

- Valami baj van? - kérdezem, és próbálok normális hangot megütni, de még így is gúnyosra sikeredik egy kicsit.

- Túl gyors nekem ez az egész helyzet - hadarja el, még mindig kerülve a tekintetem.

- Túl gyors?

- Igen - bólint egyet és végre rám néz. - Sajnálom.

- Világos. Értem. - Gombóc keletkezik a torkomban. - Egyszerűbb szavakkal is le lehet engem koptatni, nem kell cifrázni.

- Nem akarlak lekoptatni.

- Akarsz tőlem valamit, Joel? - kérdezem élesen. - Azon kívül, hogy néha megmutatom neked a családodat.

Csend. Csupa bizonytalansággal és határozatlansággal van tele a feje. Semmit sem válaszol. Ennél egyértelműbb válasz mégsem érkezhetett volna tőle. Összecsapom a tenyerem.

- Hát akkor nem kell tovább megtűrnöd a társaságomat.

- Melody, kérlek - tesz egy lépést felém, meg akarja fogni a kezem, de nem hagyom neki. - Kiforgatod a szavaimat.

Újra próbálkozik, át akar ölelni, de ellököm magamtól, mert azzal csak összezavarna.

- Mi volt ez a dolog a szeplőkkel - kérdezem felemelt hangon. - Minek vittél el randizni, ha nem is akarsz tőlem semmit? Miért hitetted el velem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, amikor te fényévekre jársz tőlem?

Eszébe jut Annie. Azt mondja neki, örökké szeretni fogja. A nő fehér ruhában előtte áll. Én sosem fogok így állni előtte. Sosem.

- Szerintem jól haladunk - mondja, még mindig a feleségére gondolva. A sárga cipős nem hazudott. Igazat beszélt. - Meg kell értened engem.

- Hidd el, megértelek. Nem akarsz te tőlem semmit, Joel.

- De akarok - bizonygatja.

- Belelátok a fejedbe. Őt szereted, mindig is őt fogod szeretni. Nekem esélyem sincs a nyomába érni. Engem sosem tudnál szeretni, bármi alakulna is ki kettőnk között.

- Ez nem igaz.

- De az. Jobb befejezni ezt az egészet még az elején. Kevesebb a fájdalom. - Keresztbe fonom a karom magam előtt. - Tartsd meg a pénzt, menj haza nyugodtan, majd visszajutok valahogy.
Felejtsük el ezt az egészet. Úgy lesz a legjobb.

- Szerinted a pénz miatt jöttem el veled? - Most ő az, aki felemeli a hangját. Nem rám dühös, hanem a feltételezésem miatt akadt ki. - Hozzá sem nyúltam ahhoz a pénzhez és nem is fogok.

- Akkor miért jöttél el? Tudod, mit? Inkább ne is válaszolj. Csak tönkretennéd az egészet.

- Miért nem hallgatsz végig? - Hevesen kapkodja a levegőt. - Megmondtam neked az elején. Én nem akarok belebonyolódni semmibe, az volt a terv, hogy elhozlak ide és haza is viszlek. Aztán elválnak az útjaink, én visszamegyek dolgozni, te meg...

- Én meg tovább folytatom ezt az elmebeteg életmódot.

- Én nem ezt mondtam. Kérlek várd meg, amíg befejezem.

- Nincs ok a szépítésre. Te azért tűröd meg a társaságomat, mert én vagyok a kapocs a családodhoz. Azt hittem, kedvelsz engem. Hogy esetleg mást is akarsz tőlem, mint az emlékeidet. Igazuk volt. Egy férfi sem érdemel meg engem. Egy sem. És te sem vagy kivétel, Joel. Én most leléptem.

Hátat fordítok neki és elindulok előre.

- Hová akarsz menni? - kiáltja utánam.

- Semmi közöd hozzá.

- Melody, ne csináld ezt.

- Hagyj engem békén - szaladni kezdek. - Mindenki hagyjon engem békén, az egész őrült világ. Ne keress többé te sem.

Csak rohanok, és rohanok, előre a mezőn, addig, ameddig bírom szusszal. Aztán sétára kapcsolok. Egyszer sem nézek fel az égre. Nem érdemlem meg, hogy csodák történjenek velem. Nem érdemlek én semmit. Hiszen az atyát sem tudtam megmenteni. És magamat se. Hiába vannak felfoghatatlan képességek a birtokomban. Attól még egy elcseszett emberi lény vagyok.
Amire hazaérek, már lépni is alig bírok. Ruhástól dőlök be az ágyba és gömbölyödöm össze. A telefonomon nincs se egy üzenet, se egy hívás. Nem keresett. Miért is tette volna, amikor erre kértem.
Nem sírok. Üres vagyok belülről. Fojtogat a csend, a magány. Nincsenek itt velem a Hangjaim. Joel sem. Nem is kellett volna belerángatnom őt az életembe. Fölöslegesen okoztunk csalódást egymásnak.

- Annyira hülye vagyok, Brandy - mondom ki hangosan is. - Hol vagy már? Miért nem vagy itt velem? Sue? Mackie? Gloria? Gyertek vissza hozzám.

Eszembe jut a Biblia, és az, hogy ott kell lennie a nyomnak. Ma már semmi értelme sem lenne keresgélnem. A sötétben nem is látnék semmit.
Holnaptól teljes erőmmel azon leszek, hogy megtaláljam a Hangjaimat. Érzem, hogy sikerrel fogok járni.

***

A pokoli éjszaka és kínos reggeli után végre nekikezdhetek a keresésnek. Alig tudtam elszabadulni anyától, folyamatosan Joelről kérdezett. Nem hitt nekem, amikor azt mondtam, nem tudom, hová ment.
A padláson halmokban állnak a dobozok és a kosz. Anya ritkán jön fel ide, mert egyszer leesett a létráról felfelé jövet és megrepedt a bokája az eséstől. Apát meg hidegen hagyja a pókháló.
Az ősrégi villanykörte még működik, és az ablakokon is beárad annyi fény, hogy tökéletesen lehessen látni mindent.
Állandóan arra gondolok, hogy mi is történt köztem és Joel között, ezért muszáj elterelnem a figyelmemet. Fogom az első dobozt és leveszem a tetejét. Azokat a rajzokat tartalmazza, amelyeket még az általános iskolában készítettem. Kiveszem a papírhalmot a dobozból, kényelmesen elhelyezkedem, törökülésben, apa régi faládájának dőlve, amelyben a mágnesgyűjteményét tartja. Szerintem már évek óta nem vette elő őket.
Az első rajz egy pillangóról készült. Legalábbis azt hiszem. Hat éves sem lehettem, amikor készítettem, de a formákból ítélve annak tűnik. A következő rajzon egy virág áll, a szirmai a szivárvány összes színében pompáznak. A harmadikon én szerepelek, és négy fekete pálcikaember körülöttem. Ők lennének a hangjaim. A következő rajzon is pálcikaemberek vannak. Majdnem kiesik a kezemből a papírlap, amikor felfogom, hogy mit is látok. A sikátorban állok, a három férfi előttem. Még az egerek doboza is ott van a lábamnál. Egészen biztos, hogy ilyet sosem rajzoltam. A következő képen Joel és én a kocsiban ülünk. Ezúttal már komolyabb a rajz. Még az orrvérzés is stimmel, meg a hullócsillagok. Hajtok egyet, és megpillantom magamat, ahogy a térkép fölé görnyedek és az útvonalakat tanulmányozom. Arról is van egy rajz, amikor azzal az idióta férfivel beszélgetek a bárban, akit aztán felvittem a hotelszobába. Már a nevére sem emlékszem. Aztán Joel és én a kórházban, a kislány, Chrissy, amint odaadom neki a plüsskutyát és fülig érő mosollyal néz vissza rám.

- Mi a franc?

Az utolsó előtti képen ott a sarki fény, és az, ahogy elszaladok. Félek megnézni az utolsót, de végül erőt veszek magamon. A padláson ülök, a képeket bámulva, összefogott hajjal, törökülésben. Mögöttem egy árny.

- Melody?

Összerezzenek és kiesik a kezemből az összes papírlap. Bo megijed a reakciómtól. Én is saját magamtól.

- Jól vagy?

- Aha. - A rajzokért nyúlok. Nem akarok hinni a szememnek. Az előbb látott képekből csak absztrakt formák, és rosszul sikerült gyerekrajzok lettek. Nyoma sincs annak, amit láttam. Lehet, hogy kezd elmenni az eszem? - Mikor jöttél fel?

- Most. Anyukád mondta, hogy itt vagy. Mit keresel?

- Egy könyvet - árulom el az igazat.

- Milyen könyvet?

- A Bibliát.

- Jaj Melody, nem hallottál még az ingyenes, elektronikus Bibliáról? Egy kattintás és elolvasod az egészet a telefonodon.

- Nem olvasni akarom, csak meg akarom találni.

- Jól van, segítek neked, mert szépen kérted - feltűri a pólóját és az egyik dobozhoz lép. - Amúgy Joel miért nincs itt?

- Nem szeretnék róla beszélni.

- Összevesztetek?

- Bo, kérlek.

- Szakítottatok?

- Hogy szakíthattunk volna, amikor nem is jártunk sosem. - A kezembe temetem az arcomat. - Ennyi volt, Bo.

Érzem, hogy odabújik mellém és a vállamra hajtja a fejét.

- Rendbe fogjátok hozni.

- Ezt már nem lehet. Hülyén viselkedtem. Kérlek, beszéljünk másról.

- Van egy ötletem, amitől jobb lesz a kedved, mindjárt jövök. - A gondolatai egy üveg csokikrém és egy tábla csokoládé körül forognak. El akarja nekem hozni. És annyira lelkes, hogy nincs szívem leállítani. - Haza kell ugranom érte. Garantált a siker, megígérem.

- Vigyázz magadra - mosolygok rá.

- Sietek vissza - mondja és lemászik a létrán, egyedül hagyva engem.

Olyan jó gyerek, tele szeretettel. Én sosem voltam ilyen. Bárcsak az lettem volna. Akkor talán most nem tartanék ott, ahol.
A rajzokat visszasüllyesztem a doboz mélyére. Látni sem akarom őket, mert a végén megint képzelődni kezdek.
A következő dobozban mindenfajta dolgozatokat találok. Nem is tudtam, hogy anya megőrizte az összeset. Matematika és földrajz, történelem és angol, ma már nevetségesen egyszerűnek tűnő kérdések. Mi az Egyesült Államok fővárosa? Sorolj fel három elevenszülőt. Mikor írták alá a függetlenségi nyilatkozatot.
Aztán megakad a szemem valamin. A dolgozat tetején az áll, hogy az én legjobb barátom. Tudom, hogy fájdalmas lesz elolvasnom. Mégsem állok le.

Az én legjobb barátomat Henrynek hívják. Együtt szoktunk buszozni az iskolába. Szünetekben együtt játszunk az udvaron. Henry mindig megnevettet mert vicces arcokat tud vágni. Henry nagyon okos, az egész osztályba ő a legokosabb.
Ha nagyok leszünk Henry és én repülőgépeket fogunk vezetni és körberepüljük az egész világot. Mindketten repülősofőrök leszünk. Henry azt mondta hogyha ügyesek leszünk akkor kirepülhetünk az űrbe is. Én szeretnék kirepülni az űrbe mert látni akarom a marslakókat. Talán azt is megengedik majd hogy hazahozzunk egyet.

Miután elolvasom, annyi darabra tépem szét a lapot, amennyire csak tudom. Soha többet nem akarom látni, milyen fontos volt nekem az a szörnyeteg. Gyűlölöm őt, jobban, mint a sárga cipős férfit.
Találok még két olyan írást, amelyben róla van szó. Azokat is megsemmisítem.
A következő doboz tetején a régi naplóm kerül a szemem elé. Két macipár táncol a borítón. Találomra felcsapom és olvasni kezdek.

Március 2: Kedves naplóm. Nagyon szuper napom volt. Henry 10. születésnapja. Engem is meghívott a bulira. Vittem neki ajándékot. Egy képeslapot rajzoltam meg egy világítós autót vettem a zsebpénzemből. Henry azt mondta, hogy az én ajándékom volt a legszuperebb. Ki is próbáltuk az autót. Világít olyan szépet. Henry macskája Isabel megijedt tőle és elszaladt jó meszire. Annyira nevettünk rajta. Ettem tortát. Nagyon finom torta volt. Csokis a kedvencem. Brandy azt akarta, hogy dobálózzunk a tortával. Majdnem sikerült, de Mikey Henry testvére azt mondta, elárulja anyukámnak ha rossz leszek. Mikey mindig árulkodik. Azóta ilyen, amióta egyszer fejberúgtam a labdával és kitört a foga. Mindig azzal csúfolom hogy úgy bőgött mint egy kisbaba pedig sokkal nagyobb nálunk.
Felmásztunk Henry és én a fára, a kis házunkba. Henrynek van egy magnója, ami elemre működik. Táncolunk, aztán Henry megpuszilta az arcomat és azt mondta, hogy én vagyok az ő szerelme és ez azt jelenti ha öregek leszünk én leszek a felesége. Én is szerelmes vagyok belé. Templomban fogunk öszeházasodni, úgy mint abban a filmben, amit anya szokott nézni. És olyan ruhám lesz mint az újságban a hercegnőnek.
Kár hogy az én szülinapom szilveszterkor van. Senki se akar eljönni hozzám bulira, mert mindenkinek más dolga van. De legalább van tűzijáték.

Fogom a naplót és a sarokba dobom. Soha a büdös életben nem akarok emlékezni arra, hogy ilyen fontos volt nekem. Hogy voltam olyan hülye és hittem neki.
A következő doboz legmélyén megtalálom, amit keresek. A Biblia vörös borítója már megkopott az évek során.
Azonnal kinyitom és lapozni kezdek. De semmit sem találok benne. Amikor már azt hiszem, mégsem vezet megoldásra ez a terv, kiesik egy összehajtott boríték a lapok közül. A boríték üres, csak két cím szerepel a hátoldalán. Az egyik Andersen atya címe. A másik ismeretlen számomra. Egy bizonyos Nicholas Lake címe, aki a szomszéd városban él. Mi van, ha ő a kulcs az egészhez? Az atya azt akarta, hogy találkozzak vele. Most azonnal indulnom kell. Nincs értelme húzni az időt.
Arra sem veszem a fáradtságot, hogy összepakoljam a rendetlenséget. Zsebre vágom a borítékot.
A szobámba sietek, fogom a telefonom és a pénztárcám és ledübörgök a földszintre.

- Hová mész? - kérdezi anya.

- A városba - válaszolom.

- Minek?

- Randim lesz - hazudom, és ez elég ahhoz, hogy ne kérdezősködjön tovább. - Mondd meg Bo-nak, hogy elmentem.

Kisietek az ajtón és a buszmegálló felé veszem az irányt. Sikerül elérnem a városba tartó buszt. A sofőr mögött foglalok helyet és igyekszem kizárni az utasok gondolatait, de túl sokan vannak. Zsong a fejem a buta siránkozásaiktól és a beteg vágyaiktól. Szabályosan rosszul leszek. Még szerencse, hogy hamar véget ér az út. A friss levegőt beszippantva azonnal magamhoz térek.
Előveszem a telefonom és a boríték alapján bepötyögöm a címet a térképbe. Éljen a modern technika.
A telefon szerint tíz perc séta a végállomás a buszmegállótól. Sosem tettem még meg ilyen rövid idő alatt ennyi távot.
A férfi hasonló társasházban él, amilyenben én is. Csak ez öt emeletes.
A csengőknél megtalálom a nevét.
Már épp megnyomnám a hívás gombját, amikor kinyílik az ajtó, és két kisgyerek szalad ki az épületből.
Besietek, mielőtt még újra bezáródna az ajtó. Ha minden igaz, a férfi az első emeleten lakik. Legalábbis az ajtó számjából ítélve, ami a hármas.
Az ajtó előtt állva azonban elszáll a bátorságom. Bárcsak itt lenne velem Joel. Jól elcsesztem ezt az egészet.
Hangok ütik meg a fülemet odabentről. Becsengetek. Az ajtót szinte azonnal feltépik. Egy középkorú, rövid hajú férfi nyit ajtót. Bajszot és körszakállt visel.

- Elnézést, én Nicholas Lake-et keresem.

Az ajtó becsapódik az orrom előtt, mielőtt bármit is szólna.
Semmi értelmeset sem tudtam kiolvasni belőle. Esetleg megkérdezhetném a szomszédokat.
Az ajtó ekkor újra kivágódik.

- Még mindig itt vagy? - kérdezi és körülnéz a folyosón. Amikor nem lát senkit rajtam kívül, rám emeli a tekintetét, mintha szívességet tenne nekem.

- Melody West vagyok.

- Csend - mondja és a karomnál fogva behúz a lakásba, majd kulcsra zárja az ajtót. A frászt hozza rám viselkedése. Bevezet az aprócska nappalijába, aztán lehúzza a sötétítőket. És villanyt kapcsol.

- Mit akarsz tőlem, Melody West?

Leülök a kanapéra, a férfi zsebre tett kézzel áll előttem. Oké, egyenesen bele a közepébe.

- Maga Andersen atya barátja?

- Barátja? - sértetten felnevet és megrázza a fejét. - Azért ez túlzás.

- Tud róla, hogy elhunyt?

- Igen, tudok.

- Maga nem is sajnálja a barátját?

- Nem volt a barátom. Csak a kollégám.

- Maga is pap? - kérdezek vissza elképedve.

- Gratulálok, hogy rájöttél - tapsolni kezd. - Tiéd a főnyeremény.

- Maga szemtelen. Nem tűnik papnak.

- Szerintem te vagy az élő példája annak, hogy ne a látszat alapján ítéljünk.

- Nem is ismer engem.

- Tudom, hogy ki vagy, Melody West. Már régóta ismerem a nevedet.

- Honnan?

A férfi járkálni kezd a szobában.

- Történeteket suttogtak a lányról, akihez fogható nincs. A lányról, aki a tűzzel játszik és gyakran megégeti magát.

- Köszönöm a bókot, atyám - jegyzem meg epésen. - Gondolom azt is tudja, miért keresem.

- Eltűntek a démonjaid - jelenti ki, nekem meg leesik az állam attól, hogy tudja, miért keresem, és attól is, hogy démonoknak nevezi a Hangjaimat.

- Démonok? - nevetek fel és megrázom a fejem. - Ők nem démonok.

- Hangok, démonok. A lényeg ugyanaz. - Hátulról a szekrénynek támaszkodik, de közben végig engem néz. - Nem lenne szabad létezniük ezen a Földön, mégis itt vannak.

- Épp az a baj, hogy már nincsenek.

- Nem értelek. Ennek örülnöd kellene. Úgy tudom, hogy sok bosszúságot okoztak eddig az életedben.

- A Hangok hozzám tartoznak - jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

- A Hangok nem erre a Földre tartoznak - vág vissza erélyesen.

- Azt sem tudja, mit beszél.

- Te mégis találkozni akartál velem.

- Igen, mert segítségre van szükségem.

- Honnan veszed, hogy segítek majd neked?

- Mert ez a dolga - csattanok fel.

- Ebben tévedsz.

Visszafogom egy kicsit magam. Ha dühös vagyok, akkor a végén még valami hülyeséget csinálok. Lehalkítom a hangom.

- Átutaztam a fél országot azért, hogy beszéljek Andersen atyával. A halála előtt még elmondta, hogy maga tud nekem segíteni. Kérem, segítsen nekem.

- Nem.

- Nem? - felkelek a kanapéról és odasétálok elé. - Valami problémája van velem?

- Igen, van.

Hiába kutatok a fejében, ez a férfi görcsösen védi a gondolatait. Tudja, mire vagyok képes.

- És hajlandó elárulni nekem is?

- Nem tudtad kiszedni belőlem, mi? - gúnyosan mosolyog rám. - Miattad van minden, Melody West. Miattad közeledik a világvége. Miattad lépett a színre ő. A jelek ennél már nem is lehetnének világosabbak.

- Ki közeledik?

- Aki pusztulást hoz, amerre jár. A Kígyó. Az Ördög. Te láttad őt. - Elkapja a karom és közelebb ránt magához. - Megkeresett téged.

- Az ördög? Ez egyre jobb. - Kirántom magam a szorításából. - És a fogtündér mikor jön a képbe? Szóljon, mert jó lenne elbeszélgetnem vele. Tartozik pár dolcsival.

A férfi hirtelen a mellette lévő szekrénybe öklöz. Összerezzenek. Látom rajta, hogy túl messzire mentem.

- Neked ez vicces?

- Nem látja, hogy röhögök?

- Nem veszed komolyan ezt az egészet.

- Mégis mit kellene tennem? Azt állítja, hogy maga az ördög zaklat engem. Honnan a francból tudná.

Elindulok az ajtó felé. Mihamarabb el akarok tűnni innen.

- Mindig öltönyt visel, sárga cipővel és fekete köd burkolja az arcát.

Megtorpanok a nappali ajtajában. Az ájulás határán állok. Ezt nem tudhatja senkitől sem, csak ha valóban találkozott vele.
Lassan megfordulok és ránézek a férfire.

- Egyszer engem is megkeresett - mondja és odaáll elém. - Majdnem belehaltam a találkozásba. De te még mindig itt vagy. A démonjaid miatt csak most sikerült a közeledbe férkőznie. Akar tőled valamit.

- Nem tudom, miről beszél.

- A sápadt arcod elárulja, hogy hazudsz.

- Hagyjon békén. Maga őrült.

- Akkor te mégis mi vagy?

- Ez a találkozás meg sem történt.

Hátat fordítok neki, kiviharzok a nappaliból.

- Vissza fogsz jönni hozzám.

- Ebben téved - mondom és elfordítom a kulcsot. Utoljára még ránézek. - Soha a büdös életben nem fogunk többet találkozni.

Kinyitom az ajtót és amilyen gyorsan csak tudok eltűnök a közeléből.

***
Az ördög? Hogy a francba történhetett ez. A sárga cipős egészen biztos, hogy nem az. Az ördög nem is létezik. Sem pokol, vagy mennyország. Ez mind hatalmas marhaság. Hülyeség.
De minden arra utal, hogy ez az igazság.
Egy kis kávézóban ülök, egy eldugott sarokban. Három pohár erős kávét nyomtam magamba, de a reggelin kívül egy falatot sem ettem még ma. Hogyan is tudnék bármit is lenyelni, amikor a gyomrom öklömnyi méretre zsugorodott a történtektől.
Nagyjából hatszor veszem elő a telefont, hogy tárcsázzam Joelt, de mindig meggondolom magam az utolsó pillanatban. Nem bírnám ki, ha kinyomná a hívásom.
A kávézót csak sötétedéskor hagyom el. Amilyen mázlim volt reggel, most fordul a kocka. Lekésem az utolsó buszt, ami hazavitt volna. Hívhatnék taxit is, de nem teszem. Szükségem van még egy kis időre, hogy kiszellőztessem a fejem.
Gyalog vágok neki az útnak, ami körülbelül egy órát vesz majd igénybe. De nem bánom.
Ahogy kiérek a városból, és magam mögött hagyom a durva fényeket, megállapítom, hogy az északi fényt ma is lehet látni. De sokkal gyengébben, mint tegnap.
Fél óra gyaloglás után feltűnik, hogy valaki jön mögöttem. Hallom a lépteit, de a gondolatait nem. Ebből tudom, hogy ő az. Megfordulok.
Zsebre tett kézzel áll előttem. A fekete köd eltűnt az arca elől. Úgy néz ki, mint egy átlagos, hatvan körüli ember. Ősz haja és szakálla van, és a mosolya ennél elégedettebb már nem is lehetne.
Biztos vagyok benne, hogy tud a látogatásomról.
Rugdosni kezd egy kavicsot a földön. Mintha arra várna, hogy én kezdjek el beszélni.

- Megnémultál?

- Tudom, hogy ki vagy - mondom magabiztosan.

- Jaj, nekem. Egy alkoholista pap leleplezett.

- Bárki is vagy, én nem félek tőled.

- Majd fogsz - mosolyog rám. - És most van pár dolog, amiről beszélünk kell.

- Dögölj meg.

A férfit meglepi a reakcióm. Férfit? Hiszen ő nem is férfi. Ő maga a gonosz.

- Ó, milyen bátor kis porszem vagy te. Akarod, hogy megöljem a kis rendőr barátodat vagy az unokatestvérkédet? Vagy végre hajlandó vagy rám figyelni?

- Ez az egész rád és rám tartozik. Nekik semmi közük hozzá.

- Ó, a kőszívű lány szerelmes lett. Most még nagyobb a kísértés, hogy meglátogassam őt. Pedig ő elég csúnyán elküldött a fenébe.

- Ha hozzá mersz érni - felemelem a kezem, de azonnal leeresztem.

- Akkor mi lesz? Megölsz? Engem nem lehet megölni - kiáltja bele az éjszakába. - Senki sem képes rá. A markomban van az egész világ.

- De valamit mégis csak akarsz tőlem.

- Ebben igazad van.

- Mit?

- Hát a drága, kis lelkedet.

- A lelkemet? - kérdezek vissza. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Igen. Kell nekem.

- Akkor miért nem ölsz meg? Tudtommal képes vagy rá.

- Ha ilyen egyszerű lenne, már rég halott lennél.

- Szóval nem vagy képes rá?

- Majd pont neked fogom elmagyarázni, hogy működik ez. Van egy tervem, és fokozatosan tudom csak megtenni a lépéseket.

- Ez egyre jobb lesz, te átkozott kígyó.

- Szólíts nyugodtan Lou-nak. Ez a becenevem.

- Lou?

- Valami gond van, Melow?

- Ha még egyszer így mersz szólítani.

Olyan gyorsan mozog, mint a villám, előttem terem és pofon vág, olyan erővel, hogy azonnal a földre kerülök. De nem éri be ennyivel. Belerúg a hasamba, pont úgy, ahogy Henry is tette velem, majd felrángat a földről, kényszerítve, hogy ránézzek. Az arcom ég a fájdalomtól.

- Kell ez neked, aranyom?

- Ölj meg - szélesen elmosolyodom, pedig fáj minden mozdulat. - Most azonnal végezhetsz velem. Senki sem fogja megakadályozni.

- Ennyire összetörte a szíved?

- Ölj meg vagy engedj el - üvöltöm a képébe.

- Az utóbbit választom. - Ellök magától. - Legalábbis most azt.

Szempillantásnyi idő alatt válik köddé ő is, és a fájdalmam is. Már nem fáj az arcom és a hasam sem.
Egy autó fényszórója közelít felém. Bezzeg addig senki sem hajtott el mellettünk.
Az autó lelassít előttem. Túl későn fogom fel, hogy pontosan tisztában vagyok vele, ki a sofőr. Szinte hallom a fülemben a sárga cipős nevetését. Az ördög nevetését. Ez is az ő műve, le merném fogadni bármiben.
Michael kipattan a kocsiból, arca csupa vigyor. Tudja, ki vagyok. Nem felejtett el. Kezében fegyvert tart, amit egyenesen rám irányít.

- Ne mozdulj - üvölti. - Nem tudtál elbújni előlem.

- Tedd azt le.

- Nem.

- Dobd le a földre - parancsolom neki, amit azonnal teljesít.

Legnagyobb meglepetésemre felnevet. Megfogom a fegyvert, és jó messzire dobom, egyenesen az út melletti folyóba. A férfi hisztérikusan nevet, a térdére támaszkodva.

- Igazam volt. - Le sem tagadhatná, hogy ő Henry testvére. Ugyanolyan őrület sugárzik belőle. - Te egy szörnyeteg vagy, Melody.

- Egy szörnyeteg? Tudod, ki volt az igazi szörnyeteg? Henry.

- Ne merj így beszélni róla - közelebb lép hozzám, de megtorpan, amikor a gondolataim erre késztetik. Értetlenül bámul rám.

- Menj el - mondom lassan, teljes nyugalommal. - Most még megteheted.

- Talán engem is meg akarsz ölni?

- Én nem öltem meg senkit.

- De Henryt igen.

- Akarod tudni, mi történt azon az éjszakán, és még sok másikon? Szeretnél végre képben lenni vele. A testvéred nem az a jó kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.

- Henry volt a legjobb ember, akit valaha ismertem.

- Ezt nem mondod komolyan? Nézd meg mit tett velem - ordítom. - Nézd meg, hogy tett tönkre. Egy roncs lettem miatta.

- Henry szeretett téged, te őrült ribanc. Imádott téged.

- Imádott? - kérdezem és legszívesebben beverném a képét. - Akkor is imádott, amikor összerugdosott? Amikor az akaratom ellenére lerángatta rólam a ruháimat és elvette, amit akart? Minden áldott nap megtette, és ha ellenkezni próbáltam, azzal fenyegetett, hogy lassú, fájdalmas halálom lesz. Többször is megsebzett egy késsel és még mai napig látszik a nyoma. Ilyen a szeretet, Michael?

- Bárcsak megölt volna - köpi a szavakat.

Meglököm a mellkasát, amitől hátrál pár lépést. Szeretne nekem támadni, de nem engedem neki. Mozdulatlanul áll, tehetetlenül, pont úgy, ahogyan a férfi tette velem Andersen atya szobájában.

- Ha akarnám, meg tudnálak ölni egy átkozott csettintéssel. - Csettintek egyet, ő meg összerezzen félelmében. - Rá se jönne senki, mert nem hagynék nyomot.

- Akkor ölj meg. Rajta.

Magabiztosnak akar látszani, de fél. Pont ezt akartam elérni. Hogy féljen tőlem. Engem többé senki sem bánthat. Nem leszek kiszolgáltatva senkinek.

- A végén Henry is félt tőlem - mondom halálos nyugalommal.

- Boszorkány vagy - suttogja alig hallhatóan.

- Annál is rosszabb vagyok. - Újra felemelem a kezem és csettintek. Persze semmi sem történik.

- Ne bánts, kérlek - dadogja Michael. - Gyerekeim vannak.

- Ó, igen? És mit szóltak volna a gyerekek, amikor kiderül, hogy az apjuk lelőtt egy ártatlan nőt.

- Nem vagy ártatlan, Melody.

- Igazad van. A tesódnak hála már régóta nem vagyok az. Tizenöt éves korom óta, hogy pontos legyek. Akkor erőszakolt meg először. Tök normális dolog, nem?

- De hiszen együtt jártatok - hallom meg azt a mondatot, amit az évek során többen is a fejemhez vágtak. - Ehhez két ember kell.

- Gyerek voltam még és örökké összetört leszek.

- Amikor a zsarupasiddal voltál, nem tűntél összetörtnek.

- Honnan tudod, hogy rendőr? - kérdezek vissza. A férfi tesz egy lépést a kocsija felé, kicsúszott a kezemből az irányítás. De ő ezt még nem tudja. - Kérdeztem valamit!

- Az a kis szemét meglátogatott otthon. - Felnevet. - Azt mondta, ha még egyszer a közeledbe megyek, megbánom. Még azt az idióta jelvényét is felmutatta. Azt hiszi, hogy beszartam tőle.

- Ez csak ránk tartozik, Michael. Őt hagyjuk ki ebből.

- Igazad van, semmi közöm ahhoz, hogy egy zsaru kefélget-e, vagy más. Mindig is egy nagy ribanc voltál.

- Az átkozott testvéred volt az egyetlen, akivel valaha is lefeküdtem. - Eddig bírom tartani magam. Érzem, hogy könnyek futnak végig az arcomon. - Sosem fogom tudni elfelejteni azt, amit velem tett, de muszáj volt folytatnom az életet. Most pedig elmegyek, és te békén hagysz engem.

- Tudtad, hogy anyám azóta gyógyszereken él? - Az ő hangján is feltűnik, hogy rendesen kiakadt. De egy kicsit sem bánom. Megérdemli. - Nem bízhatjuk rá az unokáit, mert a tablettáktól mindig ködös az agya? Csak ötvenhat éves, a rohadt életbe.

- Szóval mindenért én vagyok a hibás?

- A kisebb fiam sír, amikor meglátogatjuk anyámat. Fél tőle. Szerinted ez normális dolog?

- Van számodra egy ajánlatom, Michael. - Megtörlöm a szemem a felsőm ujjával és ránézek. - Tegyünk úgy, mintha csak két idegen lennénk egymásnak. Te fogod magad, beszállsz a kocsiba és eltűnsz. Én is ezt fogom tenni.

- Szóval tűnjek el?

- Sétáljunk ki egymás életéből. Így lesz a legjobb. Mindkettőnk érdekében.

- Jól van - mondja. Közelebb lép hozzám. - Most beszállok a kocsiba.

Alig mondja ki, váratlanul nekem ront, megfogja a felsőmet és nekilök a kocsijának, amitől a földre zuhanok. Kattog az agyam, de ha stressz ér, nehéz utat találnom a képességeimhez. El akarok tűnni a közeléből, de elkapja a lábam, aztán ránt egyet rajtam, befogja a számat, úgy, ahogy Henry tette. Egy kést tart a szemem előtt, ami egyre közelebb kerül hozzám. Honnan a francból szerezte?

- Meg fogsz dögleni, te büdös kurva.

Lecsap a késsel, a keze az utolsó pillanatban megáll. Mintha nemcsak ő, hanem az egész idő megállt volna. Megpillantom a sárga cipős férfit az autó mellett.

- Ó, édes - mondja és zsebre vágja a kezét, és a lábával ellöki a mozdulatlan Michaelt. Úgy esik félre, mint egy kirakatbábu. - Alig pár perce hagytalak itt és te máris jó nagy pácba kerültél.

- Mi ez az egész?

- Éppen most mentettem meg az életed.

Felkelek a földről és ránézek. Rágógumit rág, és éppen hatalmas buborékot fúj.

- Miért mentettél meg?

- Mert nem ma fogsz meghalni.

- Most megnyugodtam.

Annyira képtelen ez az egész helyzet, hogy nem tudom, sírjak, vagy nevessek.

- Mit csináljak vele? - A férfi már nem mellettem áll, hanem mögöttem. Újabb buborékot fúj, ami kipukkan. - Megöljem?

- Azt akarom, hogy felejtsen el örökre.

- Oké - kiköpi a rágót a földre és elrúgja a távolba. - Nem fog rád emlékezni. De előbb játszunk vele egy kicsit.

A keze a vállamra kerül. Az idő újra elindul. Michael meglepődve veszi tudomásul, hogy a kése csak a levegőbe vágott.

- Gyerünk, Melody, leckéztesd meg - suttogja a férfi a fülembe. - Hiszen le akart szúrni.

- Haza akarok menni - mondom, de újra elfog az a dermedtség, ami az atya házában lett úrrá rajtam.

Michael a földön ül. Engem néz, kapkodja a levegőt. A kés még mindig ott van a markában. Azt fontolgatja, hogyan tudna a közelembe férkőzni. Azt akarja, hogy úgy szenvedjek, mint ahogy Henry.

- Tudom, hogy képes vagy rá, Melody.

- Mégis mire? - kérdezem.

- Arra, hogy megvédd magad a gondolataiddal. Tudod, hogy ez a férfi végig tisztában volt azzal, hogy Henry miket művelt veled? Soha nem árulta el senkinek, pedig lett volna rá lehetősége.

- Tudta, hogy Henry miket tesz velem?

- Tudta, bizony. Néha még meg is beszélték egymással a piszkos kis részleteket. - Lágy, búgó hangon beszél, ahogy a szeretők szoktak egymással. - Kibeszélték, hogy milyen színű bugyi volt rajtad éppen, vagy hány percig tartott eljutnod arra az állapotra, amikor már csak nyugodtan feküdtél alatta, mert így hamarabb vége lett. Szenvednie kell, nem gondolod?

- De igen - mondom és megtörlöm a szemem. - Igazad van.

- Kihez beszélsz?

- Maga az ördög áll mögöttem, Mikey. - Nevetni kezdek. - Azt akarja, hogy leckéztesselek meg, amiért rossz fiú voltál.

- Mi a franc baja van a fejednek?

Felemelem a kezem és csettintek, Michael azonnal jajveszékelni kezd. A mutatóujja természetellenes módon csavarodik ki a bal kezén.

- Nagyon jó - mondja Lou. - Folytasd.

Közelebb lépek a földön fetrengő Michaelhöz. Lou velem együtt lép előre. A jajgatás mit sem enyhül. Dobbantok egyet a lábammal, mire, mire Michael orrából elindul a vér.

- Bravó - tapsol és örömében ugrik egyet. - Henry ujját is így törted el azon az éjszakán. Az összeset. Emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem - húzom ki magam büszkén, aztán leguggolok Michael elé. Felveszem a kést a földről és látványosan végigmérem az élét. - Szerinted fájna, ha elvágnám a torkod? Vagy már nem is tudnád felfogni a fájdalmat? Kipróbáljuk?

Láthatatlan kötelek szegezik őt a földhöz.

- Ne, Melody, kérlek, ne tedd.

- Tudom, hogy akarod. - Lou a fülembe suttog. - Ez a férfi röhögött azon, hogy téged megaláztak.

- Kérlek. Eltűnök és sosem látsz többé.

- Könyörögsz? - belerúgok egyet a lábába. - Könyörögsz nekem? Nem gondolod, hogy ezzel elkéstél?

Felemelem a kezem, készen a végzetes csettintésre. Tudom, hogy képes vagyok rá.

- Melody - csupa vér az arca. - Kérlek, ne tedd.

- Szennyezd be azt a mocskos, kis lelkedet a kedvemért - mondja Lou türelmetlenül. - Gyerünk már, fejezd be végre, ahogy kell.

Mintha valami transzból ébredtem volna. Leeresztem a kezem és hátrébb lépek egyet. A sárga cipős a földön síró Michaelre mutat.

- Öld meg ezt a férfit, most azonnal.

- Nem.

- Tedd már meg - ordítja a képembe.

- Nem vagyok gyilkos.

Csalódott lesz az arca. Aztán elmosolyodik.

- Jól van, legyen - mondja halkan. - Amikor felébred, mindent elfelejt.

- Miért segítesz nekem?

- Magamon segítettem, kislány. Hosszú távon előnyöm származik majd ebből a döntésből. - A fülemhez hajol. - Néha a halál sem oldoz fel a szenvedések alól.

A szavak után kámforrá válik, és eltűnik a közelemből. De tudom, hogy ez még nem a vége.

- Hol vagyok? - kérdezi Michael. - Ki maga?

Ezek szerint betartotta az ígéretét. Az első eszembe jutó hazugságot válaszolom:

- Kiugrott az autója elé egy őz, és még pont időben fékezett le. Láttam az egészet, itt sétáltam.

- Nem emlékszem semmire - felkel a földről és a kezére néz. - Pokolian fáj. Azt hiszem eltört.

- Be kellene mennie a kórházba.

- Így nem tudok vezetni.

- Majd én beviszem.

Az előbb még képes lettem volna arra, hogy megöljem, most meg egy autóba szállok be vele, azért, hogy bevigyem a kórházba. Erre mondják, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Jelenleg nincs is jogsim, de vezetni persze tudok. Michael sziszeg mellettem a fájdalomtól, én meg megfordulok az úton és elindulok, vissza a városba.
Elhitetem vele azt a mesét, amit bebeszéltem neki. A kórházba már képes egyedül is bemenni. Nem hiányzik, hogy valaki felismerjen.
Elhúzok a közeléből, amilyen gyorsan csak tudok. Aztán előkapom a telefont és tárcsázom Joelt.
Nem veszi fel.
Leülök egy padra, a kezembe temetem az arcomat. Túl nagy a csend, én ezt már nem bírom tovább.
Ekkor megszólal a csengőhangom. Azonnal felveszem.

- Valami baj van? - kérdezi meg köszönés nélkül.

- Találkozhatunk?

- Hát persze. Otthon vagy?

- A városban vagyok, nem messze a kórháztól.

- Ugye, jól vagy?

- Nincs semmi bajom.

- Hála az égnek - fújja ki a levegőt. - Máris indulok.

Öt perc sem telik el, és már meg is talál. Autóval érkezik, leparkol az út szélén, és kiszáll a kocsiból. Felém siet, én is felé, és amikor elérek hozzá, a karjaiba zár, én meg a mellkasába temetem az arcom. Megszűnik a külvilág a közelében. Örökre a karjaiban akarok lenni.

- Bocsáss meg - mondom és felnézek rá.

- Te bocsáss meg.

- Nem akarlak elveszíteni, Joel.

- Hé, minden oké - megtörli a szemem alatt. - Ne próbálj meg sírni. Gyere, menjünk haza.

Gyengéden az autóba terel. Amint beszáll, dőlni kezd belőlem a szó. Beszámolok neki arról, mi is történt velem azóta, hogy elváltunk egymástól. Csak azt hagyom ki, hogy a sárga cipős férfi az ördög. Túl sok lenne ez a mai napra.
A hazafelé vezető úton csendben vagyunk, de ez jó csend. Megnyugtató. És az egyre jobban szakadó eső csak tovább fokozza ezt a hangulatot.
A házunk előtt parkolunk le. Hátra van még egy beszélgetés. Joel kikapcsolja a biztonsági övét, majd rám néz.

- Én nem színleltem semmit, Melody. - Jobb kezét a vállamra teszi és közelebb húzódik hozzám. - Komolyan gondoltam, hogy boldogabb vagyok, amióta ismerlek.

- Én is - felelem őszintén. - Egyre jobban kezd kicsúszni a kezemből minden. De veled valahogy könnyebb ez az egész.

- Annyira félek - mondja, aztán elhúzódik tőlem.

- Mitől félsz?

- Félek belekezdeni bármibe is. Félek, mert ha rendben érzem az életem, akkor úgyis történik majd valami, ami szétrombolja ezt az illúziót. Félek boldognak lenni, mert úgysem tart sokáig. Félek bevallani magamnak, hogy melletted újra élek és nem csak túlélek. Szerettem volna, ha ezt tudod.

- Jogod van boldognak lenni. - Megsimogatom az arcát. - Főleg azok után, ami veled történt.

Megfogja a kezem és lassan az ajkához emeli.

- Köszönöm - leheli a szavakat a bőrömre, aztán elenged, de csak azért, hogy a keze közé fogja az arcomat. - Mit szólnál hozzá, ha holnap elvinnénk Bo-t valahova?

- Az remek lenne.

- Jól fogjuk érezni magunkat.

- Az már biztos.

- Reggel nyolckor itt leszek nálatok.

- Hová mész?

- Vissza a hotelbe.

Elfogadom a döntését.
Rám mosolyog, aztán arcon csókol és elenged. Dübörgő szívvel szállok ki a kocsiból és indulok meg a bejárat felé. A hideg eső idekint már cseppet sem hangulatos. Felszaladok a tornácra és megfordulok. Joel kocsijának fényszórói felkapcsolnak. Integetni kezdek, és látom, hogy ő is visszaint. Nem akarom, hogy elmenjen. Ő sem akar elmenni.
A lámpa egyszer csak kialszik, és a motor is leáll. Az eső továbbra is zuhog, de itt a tornácon védve vagyok. Mégis teszek egy lépést előre. Azonnal megérzem a hideg cseppeket, ahogy utat találnak a nyakamról a hátamig.
A kocsi ajtaja kinyílik. Joel kiszáll. Egy pólót tart a feje fölött, és engem néz. Aztán közelebb lép hozzám, egészen addig, amíg már mindketten a pulóver alatt állunk.
Az arcára teszem a kezem és megvárom, amíg teljesen rám figyel. Ez a csodák ideje. A mi időnk.
Nincs már nyoma az esőnek. Joel mögött a végtelen, kék tenger. Akár a szeme színe.
Leejti a földre a pulóvert, de végig engem figyel közben. Aztán a keze a derekamra kerül.
Nem várok tovább. Magamhoz húzom őt és megcsókolom, úgy igazán, ahogy még sosem csókoltam senkit. És ő azonnal viszonozza, követelni kezdi a számat, játszani kezd velem, én meg vele. A fellegekben érzem magam, mert nincs tökéletesebb dolog az enyémen lévő szájánál. És amikor elhúzódom tőle, nevetni kezd. Már nincs tengerpart, bőrig áztunk, de ő csak nevet boldogan. És én is.
Csurom vizesek vagyunk. De ez a legkevésbé sem foglalkoztat jelenleg.
Abbahagyja a nevetést. Félénk mosoly bujkál az arcán. El sem hiszi, hogy az elmúlt egy perc valóban megtörtént. Így hát nincs más dolgom, mint meggyőzni róla. Újra hozzá hajolok, de ő gyorsabb nálam, a szája valósággal lecsap az enyémre. A csókjai vizesek az esőtől, de ennél édesebbek már nem is lehetnének. Boldog vagyok, és ez a boldogság most mindkettőnket körülvesz.

- Ne menj vissza a hotelbe - kérlelem őt két csók között. - Maradj velem.

- Eszem ágában sincs elmenni innen. Menjünk be.

Kézen fog, bevezet a házba, egészen a vendégszobáig. Mintha ő lenne az, aki otthon van, nem én. Szinte csurog belőlünk a víz. Bármennyire is szeretném újra megcsókolni, nem hiányzik egy tüdőgyulladás. Kutatni kezdek a szekrényben, majd odaviszek neki egy törölközőt. Megtörli az arcát és a haját.

- Azt hiszem, az egészsége érdekében meg kellene szabadulnia a vizes ruháitól, Mr. Keener.

- Önnek is - vágja rá azonnal és a földre ejti a törölközőt.

- Ez tetszik, de előbb te. - Megfogom a pólója alját. - Segítsek?

Lehúzom róla a vizes felsőt. Ő is az enyémet.

- Jól nézel ki vizes hajjal - mondja.

- Te is.

Odahajolok hozzá, de mielőtt még összeérne a szánk, megkérdezem:

- Hogy hívják a szexi rendőrt?

- Na, hogy?

- Joel Keener - felelem és visszatérek oda, ahol lennem kell. A szájához. Eszében sincs visszautasítani.

Valahogy az ágyban kötünk ki, én Joel fölé kerülök. Sosem csináltam még ilyesmit.
Henry mindig elvette tőlem, amit akart. Most pedig én vagyok a főnök. Joel nem akar engem irányítani, hanem teret ad nekem. Végtelenül hálás vagyok érte.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen félénk vagy - suttogom a fülébe. - Vagy szándékosan csinálod velem, mert tudod, hogy bejön nekem?

Beletúr a hajamba, és közelebb von magához, le sem véve a szemét rólam.

- Tudod te magadról, milyen gyönyörű vagy?

- Az vagyok? - kérdezek vissza.

Lehúzza magához az arcom és röpke csókot ad a számra.

- Mire gondolok most, Melody?

Arra gondol, hogy gyönyörű vagyok. Eszébe jutnak a szeplőim, az, hogy napszemüvegben állok előtte és az, hogy mennyire vonzónak talált benne.

- Az a szemüveg nekem is bejött.

- Valóban?

- Annyira bejött, hogy már csak az egyenruha tudja überelni.

Felnevet és újra magához von az egyik kezével, és miközben csókolózunk, a másik keze valahogy eléri a melltartóm kapcsolóját.
Minden oké, emlékeztem magam.
Bevillan Henry és az, amikor azt mondta, hogy az övé vagyok. Többé nem akarom, hogy ezekről a szavakról ő jusson eszembe.
Sikerül megbirkóznia a kapoccsal.
A szám elszakad az övétől.

- Mondd, hogy a tiéd vagyok, Joel. Kérlek, mondd ki, még ha nem is gondolod úgy.

- Az enyém vagy. - Belenéz a szemembe. - Az enyém vagy, Melody West, és senki másé.

- Köszönöm szépen.

Talán ezek a szavak kellettek ahhoz, hogy Joel még jobban megtalálja a bátorságát.
Gyengéden a hátamra gördít, a szája a nyakamra kerül, pont ott, ahol a Henry által okozott heg húzódik. Pár pillanatig gyengéd csókokkal halmoz el, aztán az arca felbukkan az enyém felett.
Amikor látja rajtam, hogy minden rendben van, újra a nyakamat veszi célba, ezúttal egy árnyalatnyival erősebben kényeztetve.
A kezem ösztönösen a hátát simogatja, Nem engedem, hogy túlságosan távol kerüljön tőlem.
Megint visszatér az arcomhoz. Aztán lehúzza rólam a melltartót. De végig engem néz közben.

- Jól vagy? - kérdezi halkan.

- Nagyon jól vagyok.

- Mire gondolsz most.

- Csakis rád, Joel.

Mosoly a jutalmam, és csókok, gyengéd érintések. Annyira új ez az egész, és mégis olyan, mintha mindig is együtt lettünk volna. Mintha ő is olvasna a gondolataimban, mert tudja, a nyakam melyik pontját kell megcsókolnia ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. Újra érzem körülöttünk a tengeri levegőt. És a homokot a csupasz hátam alatt. De aztán újra az ágyban fekszünk. Csodálatos érzés, ahogy meztelen felsőteste az enyémhez ér. Minden más eltűnik, csak ő marad itt velem.
Joel keze szerencsétlenkedni kezd a nadrágom gombjával. Kellett nekem farmert vennem.

- Kijöttem a gyakorlatból - mondja nevetve.

- Minden rendben van - mosolygok rá és segítek neki kigombolni a nadrágomat. - Nagyon jól csinálod.

- Utoljára a feleségemet csókoltam meg úgy, mint téged. Nem voltam senkivel azóta, hogy - elharapja a mondatot. Tudom, hogy nem ma fog megtörténni. Ma még nem szeretkezünk egymással, de már ez is sokat jelent nekem, ami eddig történt.

- Nincs semmi baj.

- Ne hidd azt, hogy nem akarom.

- Minden oké. - Végigsimítok az arcán. - Majd folytassuk máskor, mit szólsz hozzá?

- Az nagyon jó lesz. - A nyakamba fúrja az arcát. Úgy ölel magához, mintha nem lenne többé holnap. És én először, eddigi életem során igazán szeretve érzem magam.

------------------------

Sosem írtam még ilyen hosszú fejezetet. Remélem nektek is annyira tetszett, ahogy nekem. Szeretlek titeket. ❤️

2019.7.15. - 1:14 (12000 szó)