Legnagyobb örömömre reggel kilencre már magunk mögött hagyjuk a fertőtlenítő szagú kórházat és újra birtokba vesszük a hotelszobát. Joel ragaszkodik hozzá, hogy még ma útnak induljunk, mert akkor estére akár már oda is érhetnénk, de én ezt még nem tartom jó ötletnek.
Hiába vitatkozik velem, hogy minden oké vele, betuszkolom az ágyba.
Azt adom ki neki parancsba, hogy pihenjen és nézze a tévét addig, ameddig én elugrok valami ehetőt szerezni. Az a jó Amerikában, hogy szinte minden sarkon találni egy gyorséttermet, ezért nem kell legyalogolnom a lábamat egy kis harapnivalóért.
Szép idő van, sok ember sétál az utcákon, vagy éppen gyors tempóban siet valahová. Gyerekek fogócskáznak a játszótéren, többen kutyát sétáltatnak.
Az étterem is kihasználja ezt a napsütéses időt: az épület előtt felállított asztalok mindegyikénél ülnek és jókedvűen beszélgetnek. A sok pozitív energia valahogy engem is boldogabbá tesz.
Belépek az étterembe. Azonnal megcsapnak a finomabbnál finomabb illatok. Hatalmas plakát hirdeti a mai specialitást, ami csirkehúsos hamburger csilis öntettel.
Joel rám bízta, hogy neki salátát vigyek, de ezt a hamburgert neki is meg kell kóstolnia.
Komoly sor alakult ki a pult előtt. Nem vagyok oda a tömegért ha bezárt helyiségben található, ezért remélem, hamar végzek itt.
Egy apró, nagyjából négy éves kisfiú azzal szórakoztatja magát, hogy engem figyel. Amikor ránézek, kacagva bújik el az anyja lába mögé.
Úgy teszek, mintha nem is venném észre. Újra felém néz, én pedig elkapom a pillantását. A kisfiú csupa mosoly lesz. Gödröcskék jelennek meg az arcán.
Szeretem a gyerekeket. Előttük nem kell megjátszanom magam.
Integetni kezdek a kissrácnak. Azonnal visszaint és még szélesebben vigyorog.

- Kedveli magát - szólal meg a gyerek anyukája mellettünk.

Rámosolygok a nőre, ő is rám. Ugyanolyan gödröcskés az arca mint a fiának. Le sem tagadhatná, kire ütött a gyereke.

- Nagyon aranyos fiúcska - mondom és leguggolok a kissrác elé. - Elárulod nekem, hogy hívnak?

- Patrick - mondja a fiú, enyhén selypítve. - És téged hogy hívnak?

- Melody - válaszolom.

- Melody - ismétli el nevemet.

Egy műanyag dinoszauruszt tart a kezei között. Bo-nak is volt dínómániás időszaka. Fejből tudta az összes fajta nevét.

- De klassz a dínód - dicsérem meg.

- Annyi szereti őket, hogy az egész szobája másból sem áll, csak dinoszauruszokból - mondja az anyukája és lehajol egy kicsit a fiához. - Áruld már el Melodynak, melyik a kedvenc dínód?

- Godzilla - vágja rá a gyerek.

Az anyja és én egyszerre kezdünk el nevetni. A gyerek azonnal csatlakozik.

- Elnézést - mondja az anyuka. - Megkérhetném, hogy vigyázzon Patrickre, amíg elugrok a mosdóba? Egy perc az egész.

- Persze, csak tessék.

A nő elsiet a mosdók irányába. Patrick rám néz. Arcán komolyság.

- Hát a bácsit hogy hívják?

- Melyik bácsit? - kérdezek vissza és körülnézek az étteremben. - Van itt sok bácsi.

- Azt, aki a válladat fogja és vicces, sárga cipője van.

Azonnal eltűnik a mosolyom. Megfagy az ereimben a vér. Ez lehetetlenség. Nem láthatja őt. Nem lehet itt. Biztos rosszul hallottam.

- Mit mondtál? - suttogom a kérdést. Bizonyára félreértettem valamit.
A gyerek gondolataiba mászom. Az ő szemén keresztül látom magam. Majdnem hátraesem, amikor meglátom, hogy valóban ott áll mögöttem. Vigyorog. Integet nekem.

- A bácsi vicces arcot vág - nevet a gyerek, amivel kizökkent, aztán a fülemhez hajol. - Éjszaka eljön hozzád.

- Látom, jól szórakoztok - mondja az anyuka, aki ebben a pillanatban ér vissza. - Köszönöm szépen. Amióta ez a kis pocaklakó hozzám költözött, azóta állandóan pisilnem kell. - Megsimogatja szinte lapos pocakját. - Azt mondják, kislány lesz.

Rámosolygok és felállok. Robot üzemmódba kapcsolok, próbálok higgadt maradni és vidám arcot vágni.
Életem leghosszabb húsz perce, amíg kész nem lesz a rendelésem. A lehető leggyorsabban hagyom el az éttermet. Teljesen elmegy az étvágyam.
Joelről ez nem mondható el. Leteszem elé a zacskót. Nem is foglalkozik a salátával, azonnal lecsap a hamburgerre. Amikor századszor is megkérdezi, hogy megeszem-e az enyémet, mielőtt teljesen kihűl a kezébe nyomom és jó étvágyat kívánok hozzá. Jó látni, hogy már jobban van.
Még mindig bűntudatom van, amiért kórházba került miattam. Csak a szerencsén múlott, hogy nem esett komolyabb baja.
A másik szobát lemondom. Fölösleges fenntartani, ha úgyis a kanapén alszom.
Tök jól érezném magam, de képtelen vagyok kiverni a fejemből az étteremben történteket. Hallottam olyasmit, hogy a gyerekek fogékonyak a természetfeletti dolgokra, de mindezt átélni egészen más helyzet. Láttam, hogy valóban ott áll mögöttem a férfi. Ezúttal is sötét köd borult az arca egy részére.
Dühös vagyok magamra, amiért félek. Főleg a tegnapi nap után.
Bízom benne, hogy egy jó alvás majd segíteni fog rajtam és megszünteti ezt a szorongást.
Éppen a díszpárnákat rázom fel, hogy kényelmes legyen az alváshoz, amikor feltűnik, hogy Joel a hálószoba ajtajából néz engem.

- Mi az? - kérdezem és egy utolsót igazítok a párnán.

- Miért nem alszol az ágyban? Nekem jó lesz a kanapé.

- Mondtam már, hogy túl kicsi ez neked - mutatok az említett bútordarabra. - Amúgy azt hittem, hogy már alszol. Egy órája ki sem dugtad a fejedet a szobából.

- Két napja mást sem csinálok, csak pihenek. - Keresztbe fonja a karját maga előtt és nekidől az ajtókeretnek. - Nem vagyok álmos.

Éppen meg akarom kérdezni, hogy mik a tervei, de megcsörren a telefonja. Ráérősen előhalássza a mobilt a farmere hátsó zsebéből.

- Eddy - mondja, ahogy megpillantja a kijelzőt, aztán a füléhez emeli a telefont. - Helló, Eddy. Bocsi, elfelejtettelek visszahívni.

Lehuppanok a kanapéra, közben fél szemmel Joelt fürkészem. Elmosolyodik valamin, amit a barátja mond. Túl kíváncsi vagyok, hogy fékezzem magam. Tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy kihallgassam őket. Úgy teszek, mintha a körmömet piszkálnám, hogy ne legyek nagyon gyanús.

- Minden a legnagyobb rendben - mondja Joel.

Eddy azt kérdezi, most hol vagyok.

- Itt van velem - válaszol neki.

- Szia, Eddyt - kiáltok oda.

A férfinek több, sem kell, beindul a fantáziája. Olyanokat kérdez a barátjától, hogy volt-e már valami. Jól nézek-e ki ruha nélkül és más szolgáltatásokat is nyújtottam-e.
Joel félig elfordul tőlem, hogy ne láthassam az arcát. Egy pillanatra, de tényleg csak ennyi időre eszébe jut, hogy tetszett neki a lábam, amikor egy szál pólóban és bugyiban álltam előtte. És hirtelen azt sem tudom, mit csináljak, mert nekem is tetszik az, hogy így gondolja. Hízelgő a gondolat, hogy esetleg bejövök neki.

- Ha nem fejezed be - mondja Joel nevetve -, elintézem, hogy két hétig te takarítsd a vécét az egész kapitányságon.

Eddy is nevetni kezd, és én is csak nehezen tudom visszatartani a kuncogásom. A férfi mesél valamit az egyik kollégájukról, aki elfogott egy régóta körözött bűnözőt, aztán panaszkodik egy sort arról, hogy unalmas a munka Joel nélkül. Alig várja, hogy leteljen a szabadsága.

- Most mennem kell - mondja Joel. - Üdv a családnak.

Eddy sok szerencsét kíván és mozgalmas éjszakát. Joel elteszi a telefonját a farmere zsebébe, aztán rám néz. Még mindig mosolyog. Szélesen elvigyorodom. Azonnal leesik neki, hogy mi a helyzet.

- Miért érzem azt, hogy valami rosszat csináltál?

- Nem tudom, miről beszélsz - mondom és a falon lévő, lovakat ábrázoló festményt kezdem fürkészni. Gyönyörű darab, kár a hotelszoba falára. Szépen mutatna a szobámban.
Joel még mindig engem néz.

- Mi a baj, rendőrbácsi? - Tovább húzom őt, de legalább addig sem kell a gondjaimmal foglalkoznom. - Ártatlan vagyok.

- A fejembe másztál - jelenti ki és felnevet. - Tudom, hogy a fejembe másztál.

- Csak egy kicsit - pislogok rá ártatlanul. Olyan az arca, mint egy sértett kisfiúnak. De tudom, hogy nincs harag köztünk. - Neked nem furák ezek a lovak? Szépek, de furák.

- Milyen lovak?

- A festményen - mutatok a kép felé. Csakhogy a lovaknak hűlt helye. Egy gyümölcstál vette át a helyét. Felpattanok a kanapéról és közelebb megyek a képhez. - Esküszöm, hogy lovak voltak a képen. Négy ló. - Nézek rá a férfira. - Nem vagyok hülye. Itt voltak a falon.

- Biztos elvágtattak - jegyzi meg Joel és odasétál hozzám. - Jól tudsz témát váltani.

- Ott voltak.

- Mit ígértél nekem?

Úgy beszél hozzám, mintha gyerek lennék.

- Oké, bocsánatot kérek, hogy kopogtatás nélkül mentem be a fejedbe.

- Bocsánatkérés elfogadva. De kérlek, ne forduljon elő többet.

- Miért? - vigyorgok rá. - Meg fogsz bírságolni vagy mi?

- Igen - vágja rá gondolkodás nélkül. - Meg foglak.

- Nem bánom. Felőlem meg is bilincselhetsz - kacsintok rá. - Nem fogok ellenállást tanúsítani.

- Ajánlom is.

- Amúgy mik a terveid az alvás helyett?

Még ki sem mondja, az arcára kiülő szomorúság elárulja.

- Olyan régen láttam már őket - ejti ki a szavakat halkan. Olyan lesz a hangulat, mintha az egy perccel ezelőtti jókedvünk száz éve történt volna.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezem. - Tudod, hogy legutóbb rendesen kiütöttelek.

- Az előbb gond nélkül turkáltál a fejemben. - Szó nélkül a kezemért nyúl. A csillag tetkó még mindig látszik a csuklóján, az enyém már teljesen megkopott. Lassan és óvatosan zárja össze az ujjainkat.
Ő készen áll, de én nem. Félek, hogy akaratom ellenére bántani fogom. És ha én félek, akkor ez az egész nem fog rendesen működni.

- Kérlek.

- Most nem lehet - rázom meg a fejem.

- Miért nem? Jól vagyok.

- Megígértem, hogy óvatosabb leszek.

- Nincs mitől tartanod. Minden rendben lesz.

Felhagyok az ellenállással és már ott is vagyok az emlékei között.
Sok ember vesz körül bennünket. Joel szemén keresztül látom, hogy valami ünnepségen lehetünk, egy hatalmas színpad előtt ülve. A férfi felesége ott ül mellette, és mosolyogva figyeli a színpadon lévő előadást. A színpadon táncoló gyerekek között ott van Gracie, Joel kislánya is. A gyerekek csupa színes ruhácskában pörögnek, mindannyian valamilyen virágnak vannak beöltözve. Gracie egy margarétának. A műsorszám végén egyszerre hajolnak meg. Pár perccel később Gracie már az anyja ölében ül. A szülei megdicsérik, amiért szépen előadta a kis versikéjét. Gracie hangosan kacag.
Gyalog sétálnak haza a meleg, nyári estén. A kislány mindkettőjük kezét fogja és nagyokat ugrándozik.
Ez a gyerek egy tünemény. Nincs igazság a világon, hogy meg kellett halniuk. Dühös vagyok, amiért így történt. Tehetetlen.
Egy pillanat az egész és kicsúszik az irányítás a kezeim közül.
Sötét van, a sárban térdelve sírok. Ez az a nap, amikor először történt meg. Onnan tudom, hogy megint rajtam van a fehér ruha. Az emlékben Brandy nevét ismételgetem. De Brandy ekkor még nem volt tisztában azzal, hogy Henry fájdalmat okozott nekem. Arra csak később jött rá.
Hallom, hogy léptek közelednek mögöttem. Újra eljön értem. Tudom, mi következik ezután.
Mielőtt ez megtörténne, újra a hotelszobában állok, szemben Joellel.
Tudom, hogy ő is látta. Tudom, hogy kérdezni akar róla.

- Ne - mondom halkan, megelőzve őt. - Kérlek, ne.

- Ez a múltkori emlék folytatása volt, ugye?

Ha letagadom, akkor is tudni fogja, hogy mi az igazság. Nem látom értelmét a hazugságnak.

- Igen, a múltkorinak. - Elengedem a kezét. - Többet nem szeretnék róla beszélni.

- Tudom, hogy valaki bántott téged. Bárki volt is az, feljelentheted. Segíteni fogok, hogy megbüntessék.

- Őt már nem lehet megbüntetni.

- Normális, hogy félsz, de én tudok neked segíteni.

- Már halott, Joel. - Emelem fel a hangom, de azonnal megbánom. - Ne beszéljünk róla - teszem hozzá halkabban.

Elfordulok tőle és próbálok normálisan lélegezni. Visszatérek a kanapéhoz és a párnához. Lerúgom magamról a cipőmet és lefekszem, befelé fordulva. Magamra terítem a pokrócot. Az összes emlék egy csapásra visszatér és úgy érzem, belefulladok az egészbe.
Hallom, hogy Joel vesz egy mély levegőt. Kérdezni akar a múltról, de én megelőzöm.

- Aludj jól - mondom halkan. - Kérlek, kapcsold le a lámpát.

Hallom távolodó lépteit. Pillanatokon belül sötét lesz a szobában.

- Ha mégis szeretnél beszélgetni róla, odabent leszek.

Lehunyom a szemem és próbálok valami szép dologra gondolni. Nem járok sikerrel.

***
Teljesen éber vagyok.
A földön fekve térek magamhoz. Pokolian fáj a fejem. És félek. Olyan érzésem van, mintha figyelne valaki. Felülök és körülnézek a szobában. Próbálom hozzászoktatni a szemem a sötétséghez.
És ekkor valaki megérinti a vállamat. Felkelek a földről és sprintelek egyet a villanykapcsolóig. Amint világos lesz, melegséget érzek az arcomon, az orrom alatt. Reflexből odanyúlok.
Vörös vér csöpög a kezemre, miközben a fejem még mindig pokolian fáj. Kihalászom a nadrágomból a papírzsebkendőt, amelyet mindig tartok magamnál és az orrom alá nyomom.
Az érzés, hogy figyelnek, egyre csak fokozódik.
Gyors léptekkel a fürdőbe sietek, felkapcsolom a lámpát és magamra zárom az ajtót.
Fél kézzel megkapaszkodom a mosdóban, a másikkal letörlöm a vért magamról. Még mindig remegek.

- Jól szórakozol? - kérdezem hangosan és a férfire gondolok a látomásokból. Tudom, hogy ő áll az egész dolog mögött. Ő játszik velem. Más magyarázat nincs.
Pislogni kezd a lámpa. A tükör lassan bepárásodik, anélkül, hogy megengedtem volna a meleg vizet. Olyan az egész, mintha lassított felvételen nézném a jelenetet.
Frászt kapok az egésztől, mégsem bírok megmozdulni.
A villanykörte továbbra is pislákol. Egy láthatatlan kéz írni kezd a párás tükörre. Figyelem, ahogy a mozdulatok betűkké alakulnak át.
Először egy H, aztán egy E és egy N. Tudom, hogy mit fognak kiadni a betűk, és ettől a félelmem a tízszeresére fokozódik. Pillanatokkal később teljes lesz a szöveg.
Henry neve ott áll előttem.
Nem bírom egy másodpercnél tovább nézni. Letörlöm a tenyeremmel. Eltűnik, mintha sosem lett volna ott. Mintha sosem létezett volna.
Minél tovább bámulom a tükörképemet, annál jobban elmosódik minden. Már nem a rózsaszín pólót viselem, amit pizsamának használok, hanem a gyűlölt, fehér ruhát. A hajam még feketébbnek tűnik, mint általában. Mögöttem ott van a furgonja, de nem ül benne senki.
Vége kell, hogy legyen. Ez is egy újabb szemfényvesztés, amivel az erejét fitogtatja az az átkozott férfi.

- Mindjárt vége lesz - mondom ki hangosan is. - Mindjárt.

És ekkor megérzem, hogy ott áll mellettem. Henry. Még az illata is visszatért. El akarok tűnni innen, kiszakadni ebből az állapotból, de nem megy.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában, szerelmem - suttogja a fülembe a hang, amely minden rémálomnál rosszabb. Tudom, hogy mellettem áll, de nem látom. Érzem. És ettől csak még félelmetesebb ez az egész.

- Ez nem a valóság.

- De az.

- Ez nem a valóság - mondom ki újra. - Nem az.

- Attól, hogy százszor elismétled, még nem lesz igaz.

- Tűnj innen - üvöltöm. - Tűnj vissza oda, ahonnan jöttél.

- Ez még csak a kezdet, Melow.

- Ne hívj így. Ne hívj sehogy.

- Úgy hívlak, ahogy akarlak. - Felresöpri a hajam a nyakamról. Vegighúzza láthatatlan ujjait az apró hegen, ami örökre ott maradt a bőrömön. Miatta. - Még mindig az enyém vagy. Örökké az leszel. Történjen bármi, te az enyém vagy.

- Nem.

Ököllel belevàgok a tükörbe. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy eltörjem, de legalább újra itt vagyok a szobában. Egyedül.
Megfordulok, de nem számítok arra, hogy őt, Henryt látom majd, arcán a gúnyos mosollyal, és egy szempillantás csupán, ameddig köddé nem válik, de ezt már nem bírom tovább.
Kirohanok a szobából. Minél távolabb akarok kerülni tőle. Beleütközöm valakibe, és sikítok, mert Henry visszatért és bántani akar.
Távolról érzékelem csak, hogy a vállamon lévő kéz Joelé.

- Gyere, üljünk le oda - mutat a kanapéra.

Nem ellenkezem. Egymás mellé telepedünk le. Még mindig túl gyorsan szedem a levegőt, hiába próbálok megnyugodni, a testem az ellenkezőjét teszi. Dübörög a szívem, a félelemtől és a látottaktól. Henry itt volt.

- Hallottam, hogy sikoltottál - mondja pár másodpercnyi csend után. - Mi történt?

Hallgatok, mert többre nem telik tőlem. Nem tudom, hogyan lehetnék jobban. Már régen féltem ennyire.

- Tudom, hogy történt valami.

- Semmi - nyögöm ki nagy nehezen a kezemet bámulva. - Minden oké.

- Ez minden, csak nem oké - szólal meg halkan. - Te reszketsz.

- Csak fázom.

Joel matatni kezd a kanapén és a hátamra teríti a takarót. Közelebb ül hozzám. A gesztustól legszívesebben sírva fakadnék.

- Miért akadtál ki?

Lassan ránézek. Őszinte aggodalom ül az arcán. Hogyan is mondhatnám el neki, mit tett velem Henry. Ha belekezdenék, teljesen összetörne az a páncél, amit magamra erőltettem az évek során.
Ezért inkább csendben maradok.

- Nem kell félned egy olyan embertől, aki már nem él - mondja halkan. Tudja, hogy kitől ijedtem meg. És ettől csak még inkább erősödik az a gombóc a torkomban. - Lélegezz mélyeket.

Bólintok egyet. Láttam Henryt meghalni. Láttam a lángoló autót. A gyűlölt furgont. Miért ilyen nehéz levegőt venni? Mikor tűnik már el ez a nyomás a mellkasomról.
Gyűlölök gyengének lenni. Gyűlölöm magam, amiért ilyen állapotba kerültem és ő is a szemtanúja ennek.
Felpattanok, egyenesen az ablak felé. Nem vágyom másra, csak hogy friss levegő kerüljön a tüdőmbe. Joel tudja, mit akarok, így amire már az ablakhoz érek, addigra ő már kitárja azt.
Odaállok, beszívom az éjszakai város lélegzetét. Minden olyan sötét, minden olyan távoli.

- Melody - érzem a vállamon pihenő kezét. - Csak lélegezz!

Azt teszem, amit mond. Sikerül kirángatnia ebből az állapotból. Újra kapok levegőt. Szinte látom magam előtt a férfit, ahogy kiröhög. Megint kiverte nálam a biztosítékot.
Elegem van belőle.

- Jobb már?

Joel ott áll mellettem, a tenyere még mindig a vállamon. Olyasfajta biztonság sugárzik belőle, amilyenben még nem volt részem. Ilyen érzés, ha az embernek valódi barátai vannak. Nekem nem sok van.
És bár pokolian hiányoznak a Hangjaim, de semmiért nem cserélném el azt, amit a férfi társaságában érzek. Nagy bajban leszek, ha ez az út véget ér és el kell majd válnunk. Jó közöttünk az összhang és ez hiányzni fog.
Szembefordulok vele, a keze lehull a vállamról. Gyengének kellene lennem, kimerültnek, most mégis jobban érzem magam.
Muszáj köszönetet mondanom. A sajátos módszeremmel.
Joel arcára teszem mindkét kezem. Az előbb még fuldokoltam a félelemtől, de most a szebbnél szebb emlékek jutnak az eszembe.
Az a nap, amikor elvittem Bo-t az állatkertbe.

- Figyelj - suttogom.

Vonattal mentünk, Bo annyira élvezte, hogy állandóan az ablakban csüngött. Tetszett neki az elsuhanó táj, folyamatosan csacsogott. Az állatkertben aztán leesett állal sétált mellettem, olyan volt, mintha Csodaországba csöppentünk volna. Rengeteget nevettünk. Madarakat etettünk és kecskéket simogattunk. Bo annyira élvezte ezt a kirándulást, hogy hetekig másról sem beszélt. Amikor az emléknek vége és visszatérek a szobába, az első dolog, ami feltűnik, hogy sötét lett. Csak a város fényei miatt látom az előttem álló férfit. Erősen kapaszkodom az egyik karjába. Nem emlékszem, hogy mióta szoríthatom.

- Jól vagyok - mondom neki. - Már jól vagyok.

Szabad kezével az arcomhoz ér. Csak akkor jövök rá, hogy sírok, amikor letörli a könnyeimet. Olyan gyengéden, ahogy a pillangó a virágra száll.

- Hasonlít rád - mondja halkan.

- Bo? Igen?

- Olyan, mintha a kisöcséd lenne.

- Pontosan úgy szeretem, mintha az lenne.

Miért van az, hogy éjszaka, amikor sötétségbe borul minden, valahogy bátrabbak lesznek az emberek?
Olyan dolgokat tesznek, amit máskor biztos nem mernének.
Ez rám is igaz. Ha odakint szikrázna a nap, biztos nem csinálnám, amit most tenni készülök.

- Szeretnék az ágyban aludni - mondom, egy kicsit még mindig szipogva.

- Oké, kihozom a párnámat.

- Veled - teszem hozzá gyorsan. - Veled. Együtt.

Arra számítok, hogy ellenezni fogja, de csak bólint egyet.

- Gyere, menjünk.

A sötétség ellenére hamar eljutunk a hálószobáig. Joel azonnal befekszik az ágyba.
Egy másodpercig hezitálok csupán, aztán lefekszem mellé és bebújok a takarója alá. Közel mászom hozzá. Annyira, hogy összeér a térdünk. Nem húzza el a lábát. Én sem teszem.
Olyan sokáig fekszünk így, csendben, hogy azt hiszem, már alszik.
De ekkor megszólal:

- Kitől félsz, Melody - suttogja a kérdést.

Nincs erőm tovább rejtegetni a múltamat. Beszélni fogok róla. Legalábbis egy kis szeletéről.

- Henry - mondom ki a gyűlölt nevet.

- Őt látod a rémálmaidban?

- Igen. És ezek nem rémálmok. Százszor rosszabbak.

- Ki ez a Henry?

- Ő volt az első szerelmem - árulom el az igazságot. - Olyan volt az egész, mint a tündérmese. Egy kicseszett tündérmese, Joel. Gyerekkorom óta ismertem. Együtt nőttünk fel. Ő volt a legjobb barátom.

- Hogyan halt meg?

- Balesetben - mondom tömören. Újra gombóc kerül a torkomba, de erőt veszek magamon. - És most már aludjunk.

- Nem kell félned, hallod?

- Tudom.

Csak az a legnagyobb baj, hogy ettől még az érzés nem szűnik meg.

***

Valamikor mégis sikerül elaludnom, pedig órákon át hallgatom Joel békés szuszogását. Nem mertem lehunyni a szemem.
Amire felébredek, eltűnik a sötétség.
Egymással szemben fekszünk az ágyban. Joel állig be van takarózva. Fura, hogy egy ágyban aludtam egy férfival. Egy olyan férfival, mint ő.
Mintha megérezné, hogy figyelem, mocorogni kezd.
Kiszabadul a keze a takaró alól.
Csukva a szeme, de sikerül kitapogatnia az arcomat. Gyengéden végigsimít rajta. Nem szabadna összezavarodnom, de ez mégis megtörténik. És ami a legfurább, hogy én is szívesen megérinteném őt. Meg akarom őt érinteni.

- Annie - mondja és kinyílik a szeme.

Nem tudom, hogy ki lepődik meg jobban. Ő vagy én. Azonnal visszahúzza a kezét, én pedig villámgyorsan felülök. Még egy kicsit meg is szédülök.

- Hát ez elég ciki - nevetek fel kényszeredetten és lerúgom magamról a takarót. - Köszi, hogy itt maradhattam.

Kipattanok az ágyból.

- Melody?

- Bocsi, de ki kell mennem a mosdóba - indulok meg az ajtó felé. A nagy sietségben megcsúszik a zoknik a parkettán és kis híján elesem.

- Melody.

- Semmi gond, kiheverem - intek egyet hátra.

- Állj már meg a fenébe is!

- Mi az? - fordulok hátra.

- Rajtad van a pólóm.

- Mi? Dehogy - mondom és lenézek magamra. Az a sötétkék, galléros póló van rajtam, amiben ő aludt. - Fogalmam sincs, hogy került rám.

- Oké, most nem fogok kiakadni. - A hátára gördül és a tenyerével betakarja az arcát. - Reggel van még.

- Pont ettől akadsz ki? - teszem csípőre a kezem.

- Azt hiszem, igen - érkezik a válasz fojtott hangon.

Visszamegyek az ágyhoz és feltérdelek rá.

- Mi van, ha te adtad rám? - kérdezem őt.

Elhúzza az ujjait az arca elől.

- Nem adtam - jelenti ki.

- És ha mégis?

- Úgy gondolom, arra biztosan emlékeznék. És te is.

Eszembe jut a tegnapi nap. Az, hogy mennyire ki voltam akadva. Hogy azt hittem, megfulladok. Ezek után ez a kis furcsaság kész felüdülés. Ma nincs a terveim között a múlton való rágódás. Ma nevetni szeretnék, ameddig a hasam már fáj.

- Hogy vetkőztettél le anélkül, hogy emlékeznék rá? - teszem fel a kérdést a lehető legkomolyabban. - Na?

Felül az ágyban. Azt legalább tudom, hogy az én pizsamám nincs rajta. Más sem, már ami a felsőtestét illeti. Látszik rajta, hogy a munkája miatt jó formában kell tartania magát.
Joel észreveszi, hogy bámulom, mire én csak megvonom a vállam. Most tagadjam le, hogy tetszik a látvány?

- Nem csináltam semmit - mentegetőzik. - Most pedig add szépen vissza a pólómat.

- Kéred? - felemelem egy kicsit a póló szegélyét. Éppen csak kilátszódik a hasam.

- Hé, ne előttem.

- Van rajtam melltartó.

- Akkor sem.

- Miért, zavarba hoználak vele?

Elszántság tükröződik az arcán. Megfogja a pólót és elkezdi felfelé húzni. Ösztönösen megemelem a karom, hogy könnyebb dolga legyen. El sem hiszem, hogy engedem neki, hogy levetkőztessen. Mi a franc ütött belém?
A póló a takaróra hull. Olyan csend áll be, hogy vágni lehet. Az a buta gondolatom támad, hogy szebb fehérneműt választhattam volna.

- Köszönöm - mondja a szemembe nézve. Erősen koncentrál, hogy ne tévedjen lejjebb a tekintete. - El a fejemből.

- Honnan? - kérdezek vissza nevetve.

- Kezdelek kiismerni.

- Bámulj meg nyugodtan, Joel - húzom ki magam. - Olyan, mintha fürdőruhában lennék. Nem vagyok szégyenlős.

Igazság szerint ő a második férfi, aki így lát engem. Szerintem el sem hinné, ha ezt elárulnám neki. Főleg azok után, hogy a múltkor majdnem hülyeséget csináltam azzal az idegen férfival.

- Már csak az a kérdés, a te pólód hová lett?

- Hát rajtad nincs - vigyorgok rá és a tekintetemmel látványosan végigmérem meztelen felsőtestét. - Mi tagadás, cuki lettél volna a rózsaszín pizsimben. De ne aggódj, nélküle még cukibb vagy.

- Tetszik a látvány?

- A vaknak is tetszene - felelek a kérdésére. - Hát neked?

Nevetni kezd és hátradől az ágyon. Feltűnik, hogy jobb oldalon, a bordája tájékán egy heg húzódik végig. Túl kíváncsi vagyok, hogy ne kérdezzek rá.

- Mi ez a sérülés?

- Randevúm volt egy késsel.

- Leszúrtak?

- Le bizony!

- Ez nagyon durva.

- Jobban jártam, mint Eddy. Ő már golyót is kapott a vállába. Majdnem elvérzett. Vért kellett kapnia, hogy ne haljon meg.

Odafekszem mellé, elhúzom tőle a pokrócot és betakarom magam. Mindketten a plafont bámuljuk.
Nekem is van pár hegem. Egy a nyakamon, egy a hátamon, kettő a combomon. Mind tőle származik.
Így mutatta ki a szeretetét.

- Annyira gonoszak tudnak lenni az emberek - mondom. - Nagyon gonoszak.

- Láttam már olyan embereket, akik szörnyetegek voltak. Gyilkosokat, akiknek semmi sem számított. Gyerekeket, akik megijedtek a saját árnyékuktól.

- Miért lettél rendőr? - fordulok felé. - Nagy felelősséggel jár az egész.

Ő is rám néz.

- Azért lettem rendőr, hogy megváltoztassam a világot. - Szomorkás mosoly jelenik meg az arcán. - Nem jött össze.

- Ne mondj ilyet. Tudom, hogy rengeteg embert megmentettél.

- De őket mégsem tudtam. - Egy pillanatra elcsuklik a hangja, de aztán folytatja: - Ha beszélni tudnék a Nagyfőnökkel, megkérdezném tőle, miért pont tőlem vette el életem értelmeit. Miért pont nekik kellett meghalniuk? Miért pont az én életem ment tönkre egyetlen pillanat alatt?

- Ugyanezt kérdezem én is - csúszik ki a számon, pedig nem kellett volna szóba hoznom. Joel persze nem hagyja annyiban a dolgot.

- Beszéltél valami szakemberrel a problémáidról?

- Dehogy beszéltem.

- Lehet, hogy segítene feldolgozni a történteket.

- Nincs semmi bajom.

- Pánikrohamod volt, Melody.

- Nem volt pánikrohamom.

- Akkor miért lettél rosszul?

- Azt mondod, el kellene mennem egy agyturkászhoz? - kérdezem, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdését. - Kösz, nem. Ez már régen történt. Nincs mit mondanom egy vadidegen embernek a múltamról.

Újra a plafon felé fordul.

- Én csak saját magamból indulok ki - mondja. - Láttam a sofőrt, ahogy egyenesen a feleségemnek és a kislányomnak hajt. Ha nem beszélek egy pszichiáterrel, már nem is élnék. Kinyírtam volna magam az első adandó alkalommal.

Egyre gyorsabban szedi a levegőt. Mielőtt még teljesen elrontanám a reggelt, felülök, magam köré tekerem a pokrócot és kikelek az ágyból.

- Sajnálom, hogy felzaklattalak.

- Minden oké - mondja és a kézfejével megtörli a szemét. - Ami az éjszakát illeti...

- Semmi sem történt - vágok a szavába. - Nem feküdtem le veled vagy ilyesmi. Nincs ok a magyarázkodásra.

- Én csak azt akartam mondani, hogy - elharapja a mondatot és elmosolyodik. - Mindegy.

- Köszönök szépen mindent - mosolygok rá én is és elhagyom a szobát.
A pólómat nem sikerül megtalálnom.

***

Délre már az autópályán vagyunk. Ha minden zökkenőmentesen zajlik, estére megérkezünk.
Jó idő van, tűz a nap rendesen. Még szerencse, hogy az autóban van légkondi. Így is melegem van egy kicsit. Muszáj voltam kontyot készíteni magamnak, hogy kevésbé izzadjak.
Joel napszemüvegben vezet, és el kell ismernem magamban, hogy hihetetlenül jól áll neki. Annyira jól, hogy lopva mindig odapillantok. Lehet, hogy nem csak az időjárás miatt érzem sűrűnek a levegőt?
Bekapcsolom a rádiót, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmemet. A hírekben a hirtelen jött melegről panaszkodnak. Amikor nem a hírek megy, akkor ugyanazokat a számokat ismétlik. Egy idő után megunom és kikapcsolom.
Amikor a Hangjaim velem voltak, sosem voltak ilyen problémáim. Ők elfoglaltak, ha arra volt szükségem.
Andersen atyát gyerekkorom óta ismerem. Remélem, tud valami hasznos tippet adni arról, mi is történhetett. Arra is neki köszönhetően jöttem rá, hogyan tudom a Hangjaimat rávenni arra, hogy jóra használjuk a képességeinket. Nem tudom, mit fogok csinálni, ha ő is tanácstalan lesz.

- Csendes vagy.

Joel hangja visszahúz a valóságba. Vissza a kocsiba. Jókora kocdisor áll előttünk.
Ránézek. Engem fürkész. A napszemüvege fel van tolva.

- Szóval? - vonja fel a szemöldökét.

- Csak félek - felelem a kezemet tördelve. - Mi van, ha az atya sem tud segíteni?

- Akkor majd kitalálsz valami mást.

- Ilyen egyszerű lenne?

- Valami B terv mindig van, nem?

Nem kell sokáig törnöm a fejem. Támad egy jó ötletem.

- Az a férfi a látomásokból. Ő tudja, mi van a Hangjaimmal. Célzott rá.

- Mikor beszéltél utoljára vele? - Egy cseppnyi gúny vagy kételkedés nincs benne. Hisz nekem.

- Amikor kórházban voltál.

- Eddig mindig ő keresett fel téged?

- Igen, többnyire éjszaka.

- Akkor ha az atyával nem jársz sikerrel, majd felkeresed te ezt a férfit.

Bólintok.
A forgalom megindul, vele együtt mi is. Arról inkább hallgatok, hogy félek attól a férfitól. Tegnap ott állt mögöttem. Mi van, ha most is itt van velem? Kezdek paranoiás lenni.
Ugyanolyan házakat és utcákat hagyunk magunk mögött.
Szerencsére hoztunk egy kis ennivalót, így időt spórolunk meg. Ugyanabból a gyorsétteremből szereztük be az ebédünket, ahol tegnap jártam. Joelt küldtem be. Féltem, hogy megint találkozom a férfivel. Túl korai lenne újból szembenézni vele.
Ezek után olyan zökkenőmentes az út, hogy sötétedéskor már a házunk elé parkolunk le. Egy kicsit bánom, hogy nem hívtam fel anyát előtte, de már mindegy.
A házunk ugyanúgy néz ki, mint amikor utoljára láttam. Egy fűnyírás ráférne az udvarra, de gondolom apám nem sűrűn keresi a fűnyíró társaságát. Abból nem folyik alkohol, csak benzin.
Kiszállunk a kocsiból. Izzadt tenyeremet beletörlöm a farmerembe. Egy kicsit lehűlt a levegő. Pont annyira, hogy kellemes legyen.

- Akkor bejössz velem? - fordulok oda hozzá.

- Udvariatlanság lenne, ha nem köszönnék be.

- Előre is elnézést kérek.

- Ennyire rossz a helyzet?

- Majd meglátod - indulok el a ház felé.

A teraszon még mindig ott van a hintaágy, amit még kiskoromban vettünk. Az anyag azóta már volt cserélve rajta, de még ugyanolyan kényelmesnek tűnik, mint akkor.
Ez volt Gloria kedvence. Habár, ha jobban belegondolok, Brandy is bírta. Szeretett velem hintázni. Elmosolyodom az emléktől.
Az ajtó előtt veszek egy mély lélegzetet és bekopogok. Ha már meglepetés a látogatásom, akkor csináljam rendesen.
Csoszogás hallatszik odabentről, majd kulcscsörgés. Az ajtó kinyílik.
Anya ugyanúgy néz ki, mint mikor utoljára láttam. Leszámítva a haja színét. Most nem vörös, mint amilyen szokott lenni, hanem fekete. És rövidebb is egy kicsit. Kifejezetten illik neki. Fiatalabbnak tűnik tőle.

- Melody - kiált fel, amikor felfogja, hogy ott állok előtte. - Miért nem telefonáltál? Sütöttem volna vala... - Elakad a mondat, amint felfedezi, hogy Joel ott áll mögöttem. Azonnal átalakul az arckifejezése. - Ó, kihez van szerencsém?

Már épp megszólalnék, amikor Joel előrelép és kezet nyújt anyának.

- Joel Keener vagyok, asszonyom.

- Szólíts Lizzynek - motyogja anya és fülig elpirul. Nem akarok hinni a szememnek. Már csak az hiányzik, hogy előkapja a fésűjét és csinosítgatni kezdjen magán. - Örülök, hogy megismerhetem.

- Én is - mosolyog Joel őszintén.

- Csak ma éjszakára maradunk, anya.

- Apád örülni fog - mondja lelkesen. - Biztosan hamarosan hazaér.

- A kocsmából - fejezem be a mondatot halkan.

- Gyertek már be - lép félre, utat biztosítva nekünk.

Ahogy beérünk a nappaliba, Joel felé fordulok.

- Nem kényszerítelek semmire. Ha ragaszkodsz a hotelhez, nyugodtan menj. Szabad vagy.

- Nekem mindegy, hol alszom - mondja.

Anya elhalad mellettünk, közben rám néz és kacsint egyet. Majdnem a föld alá süllyedek, mert Joel is észreveszi.

- Ne is figyelj anyára - szólalok meg suttogva, hogy anya ne hallja meg. - Most azt hiszi, hogy a pasim vagy, de gondolom ez neked is leesett.

Megvonja a vállát. Nem nagyon izgatja, hogy anya mit hisz most rólunk.

- Érezd magad otthon - mutatok a kanapé felé. - Mindjárt hozok egy kis kávét.

- Ezt a fejemből olvastad ki?

- Kivételesen nem. Én is kezdelek kiismerni.

Anyát a konyhában találom meg. Éppen a hűtőből szedi elő a tálakat.

- Mindjárt megterítek nektek - mondja, amikor feltűnik neki, hogy én is ott állok a konyhában. - Van itt egy kis sült hús és rizs. Meg egy kis leveske.

- Erre semmi szükség. Ne fáradj. Elég, ha csinálsz nekünk egy kávét.

- Nem hagyhatom, hogy a lányom barátja rossz véleménnyel legyen rólunk.

Elveszek egy poharat a szekrényből és töltök magamnak vizet.

- Ő nem a pasim.

Anya csak legyint egyet és közelebb lép hozzám. Inni kezdek, hogy ne kelljen tovább magyarázkodnom.

- Nem szeretnétek valamit bejelenteni? - kérdezi kíváncsian. - Netán nagymama leszek végre?

Majdnem félrenyelem a vizet.

- Anya, fékezd magad - csapom le a poharat a konyhapultra. - Joel nem a barátom. Olyan nehéz ezt megérteni?

- De olyan rendes fickónak tűnik.

- Az is, de csak barátok vagyunk. Alig ismerjük egymást.

- Nekem nem úgy tűnt - mosolyodik el sejtelmesen. Még a szemöldöke is táncol a mozdulat közben.

- Jól van, gondolj amit akarsz - emelem fel a tenyerem és megdörzsölöm a halántékom. - Kezd fájni a fejem és elfáradtam. Egész nap úton voltunk.

- De a vacsora még belefér, nem?

- Hát persze - mondom és annyiban hagyom az egészet. Elindulok, vissza a nappaliba.

- Örülök, hogy hazajöttél végre. Bo odáig lesz az örömtől, ha megtudja.

- Holnap reggel első dolgom lesz, hogy meglátogatom.

Joel a tévét nézi, amikor visszaérek. Valami dokumentumfilmet Olaszországról. Leülök mellé, lehunyom a szemem és hatradöntöm a fejem. Fél percig bírom ki, hogy ne kommentáljam a konyhában történteket.

- Azt hiszem, kikészültem - motyogom. - Totálisan.

- Pedig nagyon kedves.

- Az, csak picit fárasztó. Túl sok szappanoperát néz.

- Már itt is a finom kávé - mondja anya és leteszi a tálcát a dohányzóasztalra. Hogy a fenébe lett kész ilyen gyorsan? - Tegyetek bele annyi cukrot, amennyit szeretnétek.

- Köszönöm, asszonyom.

- Lizzy.

- Köszönöm, Lizzy.

Odahajolok a csészéért és magamhoz veszem. Anya leül a velünk szembeni karosszékre.

- Mindjárt megterítek, csak előbb beszélgessünk egy kicsit - csap a térdére. - Hol ismerkedtetek meg?

- Anya, Joel egész nap vezetett - szólok közbe. - Elfáradt.

- Semmi baj - mondja ő és elveszi a neki szánt kávét. - A munkahelyemen ismertük meg egymást.

- Igen? - Anya arca csupa mosoly. - Hol?

- A rendőrkapitányságon - válaszolok Joel helyett. Anya mosolya kezd erőltetett lenni. - Nem csináltam semmi rosszat.

- Ó, tehát ön rendőr?

- Az volnék.

- Ez nagyszerű, Melody - csapja össze a tenyerét anya. - Végre egy rendes ember kerül a családunkba, nem csak piti tanárok.

Legszívesebben kirohannék a házból. Helyette felhajtom a maradék kávémat és összeszedem az önuralmamat.

- Joel, kérlek magyarázd már el az anyukámnak, hogy nincs közöttünk semmi.

Mielőtt még válaszolhatna, nyílik az ajtó. Onnan tudom, hogy apa ért haza, hogy jó nagy zajt csap. Amikor beér a nappaliba, olyan arcot vág, mintha képzelődne.

- Jól látom, hogy a kislányom ül itt? - kérdezi derűsen. Szokatlanul jó a kedve, de nem tűnik totál részegnek.
Felállok a kanapéról és odaállok elé.
Azonnal a karjaiba zár, pedig tudja, hogy régebben ettől mindig kiütöttem.
A szüleim ugyanezt a kérdést teszik fel gondolatban. Nem értik, most mi van.
Apa elenged és végigmér.

- Meghíztál - mondja. - De legalább már nem vagy csont és bőr.

- A barátja is itt van vele - mondja anya. - Beszélgessetek csak, amíg én megtérítek.

Joel feláll a kanapéról és bemutatkozik apámnak. Apa csupa jókedv és kacagás, nem ismerek rá. Egy kis alkoholszag ugyan árad belőle, de ezt leszámítva tök normális.
Megsimogatja a hasamat.

- Hányadik hónap?

- Tessék?

- Terhes vagy, nem? Azért jöttetek ide, hogy elmondjátok.

- Oké, én léptem - mutatok a konyha irányába.

Hallom, hogy valami meccsről kezdenek el beszélgetni Joellel, amelyet még az étkezőasztalnál is folytatnak. Legalább ugrik a terhesség téma. Aztán amikor a meccset is kimerítik, apa bevágja:

- És mivel foglalkozol, fiam?

Azt kívánom, bár hazudna, de azonnal válaszol:

- Rendőr vagyok, uram.

Lelassul az idő. Tudom, hogy ezzel az egésszel vége a nyugodt estének. Apa arca vörösre vált.

- Egy zsaru? - emeli fel a hangját. - Az én házamban nem tűrjük meg a zsernyákokat.

- James, ne légy ilyen udvariatlan - csitítja anya.

- Semmi gond - mondja Joel nekem.

Apa azonban nem hagyja annyiban.

- Ez nem semmi. Utálom a fajtájukat. Mocskos, haszonleső disznók. Csak a saját zsebükbe játszanak.

- Nem kell egy kalap alá venni az összeset, apa.

- De igen, mert mind nagyra van magával és csak...

- Elég legyen, apa - csattanok fel. - Csend!

Az öklömet az asztalra csapom. Apa csendben marad, mert én azt parancsolom neki. Elkerekedik a szeme attól, hogy rajta használom a képességemet.

- Az előbb minden gond nélkül beszélgettél vele, akkor hogy mondhatsz róla ilyeneket? - nézek rá, aztán anyára. - És csodálkoztok, hogy ritkán járok haza? Mindig ezt csináljátok.

Hátratolom a székemet és felállok.

- Mi most elmegyünk innen.

Kiviharzok a nappaliba és próbálok nem felrobbani. Joel követ engem.

- Maradjunk - szólal meg a hátam mögött.

Szembefordulok vele.

- Miért? Hogy a hülyeségeit hallgassam? Köszi, inkább nem.

-Nyugi - a vállamra teszi mindkét kezét. - Nyugi.

- Nem tudok felelősséget vállalni apa viselkedéséért.

- Nem is kell.

- Olyan lazán kezeled a dolgokat.

- Most mit idegeskedjek? - sóhajt fel és elenged. - Ha belegondolok, miket mondtak rám eddig, a mocskos disznó még dicséretnek is hangzik. Szeretnék maradni.

- Biztos vagy benne?

- Igen. És jó lesz a kanapé is. Nem megyek hotelbe.

Lehalkítom a hangom, hogy más még véletlenül sem hallja a mondandómat.

- Az ágyam már nem is jó neked?

- Szerinted jó ötlet lenne?

- Mi van? Tegnap egy kicsit sem kellett téged győzködni, most meg kéreted magad?

- Nem fog zavarni anyukád reakciója, ha megtudja, együtt aludtunk?

- Nem vagyok már gyerek. Azzal alszom, akivel csak szeretnék.

Közelebb hajol hozzám, egészen a fülemig.

- Tudod, mi tenne boldoggá?

- Mi? - suttogom a kérdést.

- Ha később megmutatnád nekem őket.

- Hát persze - vágom rá gondolkodás nélkül. - Amikor csak szeretnéd.

- Köszönöm - mondja, aztán mielőtt még elhúzódna tőlem, az arcomhoz érinti az ajkát egy rövid időre. - Köszönöm, Melody.

Olyan gyorsan megy vissza a konyhába, mintha sürgős dolga akadt volna a szüleimmel.
Én meg csak állok ott, a nappaliban, mint egy darab fa. Idiótán vigyorogva.

-----------

Olyan sűrűk most a napjaim, de ti mindig mosolyt csaltok az arcomra.
Szeretlek titeket. ❤️