Valaki áll az ágyam előtt. Sötét ruhát visel, ami mindenét eltakarja. Hasonlít a hangjaimra, de sokkal emberibb az alakja. A holdfény nem könnyíti meg a dolgomat, de attól még tudom, hogy ott van. Hallom a légzését. Olyan, mint a fák között süvítő szél. Ez a hang ébresztett fel. Azt hittem, vihar van, de odakint minden csendes. Idebent a levegő szinte vibrál.
Pislogok párat, hátha eltűnik, de még mindig látom. Felülök az ágyban, mire az alak kinyújtja felém a kezét. Ez még nekem is sok, de sikerül visszatartanom a sikoltásomat. Rekordsebességgel kapcsolom fel az éjjelilámpámat. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy a sötétséggel együtt az alak is eltűnt. Nincs senki a szobában rajtam kívül, csak a csend. Lehunyom a szemem és visszahanyatlok a párnára. Lehet, hogy túlhajszoltam magam, azért képzelődök? Keveset aludtam, amióta a Hangjaim nincsenek velem. Vagy a sok gyorskaja elvette az eszem? Felnevetek, amiért a frászt hozom saját magamra.
Ekkor valami megcsiklandozza az arcomat. Azonnal kinyitom a szemem és odakapok a kezemmel. És ekkor meglátom, hogy falevelek százai hullanak a plafonomból, beborítva az ágyamat és engem is. Egyre csak zuhannak rám, mintha valami mágnes lennék. De már nem is az ágyamban ülök, hanem azon a mezőn, a fa alatt, a legutóbbi látomásból. A levelek megállás nélkül záporoznak, mintha eső zúdúlna a nyakamba. A távoli égbolt vörös színű, sehol egy viharfelhő. Hajnalodik vagy alkonyodik.
Az alak nekem háttal áll, három méterre tőlem. Talpig feketében, kivéve a cipőjét. Az sárga. Mint egy rossz vicc.

- Mi ez az egész? - kiáltom a kérdést.

- Hamarosan megérted - hangzik a válasz mindenhonnan. Mintha hangszórók lennének körülöttem, pedig csak a végtelen mezőt és a fát látom. Meg a férfit. Felkelek a fűből és odasietek hozzá.

- Ki a franc vagy te?

- A vesztesek vesztese - válaszolja ugyanazon a hangon, mint az előbb, aztán mielőtt még hozzáérhetnék a vallához, eltűnik alólam a talaj.
Olyan érzés, mintha leugrottam volna egy felhőkarcoló tetejéről egy rossz álomban. Csak zuhanok és zuhanok. Végtelennek tűnik ez a magasság. Mielőtt a földbe csapódnék, magamhoz térek.
A szobámban vagyok, a padlón ülök. Nem tudom, hogyan kötöttem itt ki, de már vége. Megszűnt az a fura, szorító érzés. Félve pillantok az ágyra. Szerencsére a faleveleknek már nyoma sincs. Nem is tudom, mit tettem volna, ha nem így van. Soha nem történt még velem ilyesmi. Félek újra elaludni.
Az ébresztőóra szerint hajnali négy óra. Talán nincs is szükségem több alvásra.

***

Az elkövetkező órákat azzal töltöm, hogy ellenőrzöm, mindent bepakoltam-e, amit szerettem volna. Amikor a rendőr megérkezik, szinte kirobbanok a lakásból. Úgy száguldok le a lépcsőn, mint az őrültek. Felvillanyoz az a lehetőség, hogy visszakaphatom Őket. Muszáj visszakapnom őket. Nélkülük semmi sem vagyok.
Annyira gyorsan szedem a fokokat, hogy majdnem nekiütközöm az egyik munkába igyekvő lakónak. A férfi gondolatai egy cseppet sem kedvesek az irányomba. A bolond a legaranyosabb mind közül. Ezt hangosan is kiejti az orra alatt morogva. Hálám jeléül majdnem odaszólok neki, hogy máskor halkabbak legyenek az éjféli látogatásai a szomszédasszonynál, de inkább nem teszem. Megtartom egy másik alkalomra. Amikor a nő férje is jelen lesz.
A lépcsőház ajtaján kilépve megállapítom, hogy az ablakból szebbnek tűnt az időjárás. Még két lépést sem teszek az utcán, az eső máris zuhogni kezd. Halkan káromkodok egyet és behúzom a nyakam, hogy ne csurogjon be a hideg víz. Amire a kocsihoz érek, olyan, mintha hajat mostam volna. Beszállok és hátradobom a hátizsákomat. Csak ezután nézek Joelre, aki szórakozottan néz vissza rám. Mulattatja az a tény, hogy bőrig áztam. Kedvem lenne megrázni a fejemet, mint a kutyák fürdés után, hogy ne csak én legyek vizes, hanem ő is. Ez még nem számítana hivatalos személy elleni erőszaknak, azt hiszem.

- Mit csináltál az éjszaka? - kérdezi és látványosan végigmér. - Nem úgy tűnik, mintha kialudtad volna magad.

- Önnek is jó reggelt, Mr. Keener. - Magamra öltöm a legédesebb mosolyomat. - Kijózanodott már?

- Oké, győztél - feleli, aztán bekapcsolja az ablaktörlőt. - Miért érzem azt, hogy miattad esik az eső?

- Nekem is kezd az agyamra menni - motyogom az orrom alatt, aztán látványos mozdulattal bekapcsolom a biztonsági övet és újra a férfire pillantok. - Felkészültél? Ha gondolod, még lefújhatod. Nincs harag. Komolyan mondom. Nem kényszerítelek semmire.

- Már eldöntöttem, hogy megyek. Nekem is jót fog tenni ez a kis kiruccanás.

- Nagyszerű - dőlök hátra az ülésen. - Akkor kezdődjék a kaland.

Majdnem szívbajt kapok Joel hirtelen megcsörrenő telefonjától. Ismerős valahonnan a dallam, de hirtelen nem tudom, honnan. Nem úgy néz ki, mintha érdekelné a hívás.

- Nem veszed fel?

- Ez csak egy üzenet.

- Nem is olvasod el? - kíváncsiskodom tovább. - Mi van, ha fontos?

- Eddy - csak ennyit mond.

- Honnan tudod?

Sóhajt egyet és előveszi a zsebéből a telefont. Túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy fékezzem magam. Valóban Eddytől jött az üzenet. Ezek szerint jól ismeri már a férfit. Eddy azt írja a barátjának, hogy kényelmes ágyat válasszon, és nyűgözze le a csajt. Elfordulok az ablak irányába és próbálom visszatartani a nevetést. Nem akarom, hogy Joel rájöjjön a kis trükkömre. Arra gondol, hogy ha Eddy a keze közé kerül, levakarja az arcáról azt a hülye vigyort.
Zsebre vágja a mobilt és beállítja a navigációt. Jó a memóriája, mert pontosan emlékszik a végállomásra. Próbálja kiverni a fejéből Eddy dumáit. Máris unatkozom, ezért muszáj valamit kezdenem magammal.

- Joel?

- Tessék?

- Mondd csak, mit mondott Eddy, miután beszálltál a kocsiba?

- Semmit - vágja rá túl gyorsan.

Hazudik. Azonnal megjelenik a gondolatai között az igazi válasz. A barátja arról érdeklődött, hogy ügyes voltam-e. Joel meg csak leintette. Eddy teljesen bepörgött és azt hajtogatta, hogy milyen jó nő vagyok. Bezzeg neki mindig csak az öreg mamik kerülnek az útjába. Én meg „első osztályú jó nő" vagyok az ő szavaival élve. Addig erősködött Joellel, amíg ő egyet nem értett vele. Elégedett mosoly jelenik meg az arcomon.

- Szóval szerinted is jó nő vagyok?

Egy szempillantás alatt rájön, honnan tudtam meg.

- A francba, Melody, ezt be kell fejezned.

- Miért? - kérdezek vissza sértetten. - Jó móka.

- Neked igen. Igazságtalan, hogy te belelátsz a fejembe, én meg nem.

- Jól van, szemét dolog volt, bocsi.

- Ki tudod ezt az egészet kapcsolni?

- Igen - felelem elnyújtva. - Menni fog.

- Kérlek, csak akkor nézz bele a fejembe, ha megengedem neked.

- Jól van, megígérem. - Képzeletben keresztbe finom a középső és a mutató ujjamat. - Csak ha engedélyt kapok, akkor leselkedhetek.

- Köszönöm.

- Most már válaszolsz végre a kérdésre?

- Milyen kérdésre?

- Hogy jó nő vagyok-e?

Megdörzsöli a homlokát, hogy húzza az időt.

- Na?

- Tudod, Eddyt úgy a legkönnyebb lerázni, ha azt mondod neki, amit hallani szeretne.

Nem bírom ki nevetés nélkül. Joel beindítja a kocsit és lezártnak tekinti a témát. Pedig olyan jól szórakoztam. Még azt is elfelejtettem egy időre, mi is történt az éjszaka. De legalább nem kell megjátszanom magam. Őszinte lehetek vele. Ő még nem is sejti, hogy nekem ez milyen sokat jelent. Tudom, hogy a férfi sosem bántana. Kiolvastam belőle. Enélkül bele sem vágtam volna ebbe az egészbe. Nem lenne képes kezet emelni rám. Mielőtt még olyan dolgok jutnának az eszembe, amelyeknek nem kellene, inkább megtöröm a csendet.

- Tudtad, hogy ugyanakkor van a szülinapunk?

- Igen - válaszolja, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét az útról. - Szilveszterkor.

- Ne már, honnan? - kérdezek vissza elképedve. - Nem is mondtam.

- Az a vicc, hogy én sem mondtam neked.

- Ezt még a rendőrségen olvastam ki belőled.

- Én pedig az igazolványodból.

- Ügyes - mondom. - Amúgy neked nem fura, hogy pont egy napon születtünk?

- Szerintem egyáltalán nem. Van egy kollégám, aki a főnökkel született egy napon. Mindig azzal dicsekedik, pedig csak véletlen egybeesés. Nem nagy szám.

- Nekem az - teszem hozzá halkan.

Én az a fajta ember vagyok, aki szerint mindennek van jelentősége. Legyen az egy összegyűrt papírlap, vagy jelen esetben a születésnapunk. Valamit mutatni akar nekünk a sors, egészen biztos.
Ő már el is felejtette, hogy miről beszéltünk. Az útra figyel, nem rám. Csevegésre nem sűrűn számíthatok, amíg vezet. De sajnos rosszul tűröm a csendet. Nem vagyok hozzászokva. A rádióra pillantok és megoldást találok erre a problémára.

- Bekapcsolhatom?

- Ha akarod, kapcsold.

- Tudod, nekem nagyon rossz ez a csend - magyarázom. - A zene jót fog tenni. Az mindig segít.

- Van pár CD a kesztyűtartóban, ha gondolod. A rádióban még mindig azokról a hullócsillagokról vitatkoznak, kezd az agyamra menni.

- Emlékszel a csillagokra? - kapom fel a fejem.

- Nehezen lehet elfelejteni. Őrület volt. Éppen a földről próbáltalak felkaparni, erre leszakadt felettem az ég.

- Hallottad, hogy nem találtak rá magyarázatot?

A lámpa előttünk pirosat mutat. Joel most végre rám néz.

- Hullócsillagok voltak, nem? - kérdezi.

- Azok, de senki sem tudja, honnan jöttek.

- Majd kitalálnak valamit.

- Szerintem vannak dolgok, amikre nincs magyarázat.

- Igazad van - bólint egyet és vigyorogva az előttünk lévő kocsisorra bámul. - Például arra, hogy bírsz ennyit beszélni anélkül, hogy kiszáradna a szád?

- Most megsértődtem. Kénytelen leszek kihagyni a zenét és rendőrviccekkel szórakoztatni téged.

- Meg ne próbáld.

Bo unokatestvérem a nyári szünetben két hetet szokott nálam tölteni. Ez alatt az idő alatt rengeteget tanulok tőle. Főleg vicceket és kártyatrükköket. A rendőr viccek ráadásul Bo kedvencei közé tartoznak. Nem kell sokáig keresgélnem, eszembe jut az első. Örök hálám neki.

- Miért nem eszik reggel banánt a rendőr? - kérdezem.

Joel úgy csinál, mintha meg sem hallana.

- Miért? - ismétlem meg. Zöldre vált a lámpa, megindul előttünk a forgalom. A férfi gázt ad. - Miért?

- Nem tudom.

- Azért, mert az déli gyümölcs. - A hatás kedvéért felnevetek. - Érted? Déli gyümölcs.

Megrándul a szája sarka én meg folytatom. Legalább tizenöt rendőr viccel és pár mérfölddel a hátunk mögött Joel lehúzódik egy kis parkolóba és leállítja az autó motorját.

- Miért álltál meg ilyen hamar?

- Mert több viccet nem vagyok képes meghallgatni - feleli és kikapcsolja a biztonsági övét. - És hogy reggelizzünk.

- Én nem vagyok éhes.

- Az a te bajod. Én megveszek egy tál meleg ételért. Otthon nem ettem semmit.

Kinézek az ablakon. Az étterem nem tűnik valami puccosnak. Egy kopott tábla hirdeti a hely nevét. Szerintem már húsz éve kiment a divatból ez a betűtípus. Vagy inkább huszonöt. Apámnak biztos tetszene.

- Ennél unalmasabb helyet nem tudtál találni?

- Ameddig ételt tesznek az asztalra, addig nem is foglalkozom ilyesmikkel.

Nagyon lelkesnek tűnik. Ki vagyok én, hogy elvegyem a kedvét? Összecsapom a tenyerem.

- Na, lássuk azt a menüt.

- Azt hittem, nem vagy éhes.

- Megjött az étvágyam.

Kiszállok az autóból és már indulok is előre. Joel igyekszik lépést tartani velem. Az ajtó csilingel, ahogy belépünk rajta. Gyorsan találunk helyet. Egymással szemben ülünk be az egyik boxba. Az asztal terítője színes virágokkal borított. A háttérben kellemes dallamok szólnak. Nem is olyan rossz ez a hely, mint aminek kívülről tűnt. Rajtunk kívül nagyjából tízen ülhetnek az asztaloknál. A pincernő szinte odarohan hozzánk. Kezében ott az aprócska füzet és az étlap. Ránk mosolyog. Inkább tűnik őszintének, mint reklámfogásnak. Ez is egy jó pont az étterem javára.

- Szép reggelt kívánok. Üdvözöljük önöket.

A nő a kezembe nyomja az étlapot, a másikat leteszi a férfi elé.

- Köszönjük - mondja Joel és udvariasan a nőre mosolyog.

- Ma minden desszert féláron kapható, a pároknak pedig extra kedvezmény jár.

- Köszi az infót, Sasha - olvasom le a nevét világoskék egyenruhájáról.

- Ajánlom a kettes menüt a kedves párnak.

- Mi? - nevetek fel és Joelre nézek. - Hallja, Mr. Keener?

A nő gondolatai azon járnak, hogy akkor most az előttem ülő férfi szingli-e vagy sem. Gyűrűt keres Joel kezén, de nem talál. Az én kezemen is vegigpillant. Persze gyűrűt rajtam sem lát. Újra a velem szemben lévő férfire néz. Igyekszik nem belepirulni abba, mennyire is tetszik neki Joel kék szeme. Annyira édes a viselkedése. Jobb, ha tudja, nincs semmi közünk egymáshoz. Egy kis álmodozás mindenkinek jár. - Mi ketten nem vagyunk egy pár. Ő csak a munkatársam. Egy kolléga. Mindketten a maga kedvencét kérjük. Ugye?

- Bízunk az ízlésében, kedves Sasha.

- Oké - énekli a pincérnő fülig pirulva és olyan gyorsan távozik, mint ahogy jött. Joel észre sem veszi.

- Most ugrott a kedvezmény - jegyzi meg tettetett komolysággal. - Köszi.

- És amúgy van valakid? - kérdezem. Tudom előre a választ, de szeretném az ő szájából hallani. - Persze nem muszáj válaszolnod.

- Engem már rég nem érdekelnek az ilyesmik. - A szomszédos asztalra néz, ahol egy idős házaspár ül. A férfi éppen nevet valamin, amit a nő mutat a telefonján. Joel alig észrevehetően megrázza a fejét és újra rám emeli a tekintetét. - És neked van valakid?

- Ha lenne, nem veled ülnék most itt.

- Mi az, a hangjaid nem díjazták a pasikat?

- Ez bonyolult - mondom és belevájom a körmöm az asztalterítőbe. Nincs mit mondanom neki erről a témáról. Senkinek sem. A saját érdekemben. És mindenki máséban.

- Mesélj nekem róluk - szólal meg, én pedig békén hagyom a terítőt. - A hangjaidról.

Ez a téma máris jobb kedvre derít.

- Mire vagy kíváncsi?

- Honnan tudtad meg, hogy valódiak?

- Mikor jöttem rá, hogy ott vannak?

Bólint egyet.

- Hat éves lehettem, amikor anya elvitt az orvoshoz, mert hangokat hallottam a fülemben.

- Elhitték neked?

- Elég meggyőző voltam. Akkoriban már beszélgettek velem és rávettek dolgokra.

- Milyen dolgokra?

Elgondolkodom. Sok mindent csináltam velük. Rossz gyereknek mondanám magam, de én csak követtem az utasításaikat. Sosem mertem nemet mondani.

- Bedobtam egy kővel a szomszéd ablakát. Kiengedtem apám papagáját, ami sosem tért vissza. - Sorolom kapásból a cselekedeteimet. És messze még a vége. - Összefirkáltam az egyik osztálytársam vadonatúj kabátját. Egy hétig siratta szegény. Akkor jó bulinak tűnt. Arra is rávettek, hogy a karácsonyi előadáson egy trágár verset énekeljek el. A szüleim nem győztek bocsánatot kérni. Apám egy hétig nem szólt hozzám.

Joel szinte leesett állal bámul rám. Közben megérkezik az étel. A pincérnő szélesen mosolyogva teszi le elénk a zöldségekkel teli tányért.

- Jó étvágyat! - A szavait Joelnek intézi. Annyira nyilvánvalóak a gondolatai, hogy akárki kitalálná. Még mindig a férfi szemére van rákattanva. A tengerhez hasonlítja. Amikor a nő elvonul, halkan felnevetek.

- Olyan édes - mondom és nekilátok az evéshez. - Tudtad, hogy tengerkék szemed van?

- Ne tereld a témát. Rólad beszélgettünk. - Ő is enni kezd. - Amúgy ne is haragudj, de a hangjaid elég seggfejek. Hogy hiányozhatnak ezek után?

- Jó dolgokat is csináltunk - kelek a védelmükre.

Eszembe jutnak a kórházban töltött éjszakák, amikor sorra jártuk a legbetegebb pácienseket. A Hangok elvették tőlük a rossz emlékeket. Nem hagytak mást, csak a szépeket. Nekik ez olyasmi volt, mint nekünk a csokoládé. Igazi különlegesség. Minél rosszabb volt az emlék, annál jobban élvezték. Legalább a haldoklók utolsó napjai szépek lehettek. Mosolyogtak, amikor megfogtam a kezüket. Tudták, hogy könnyebb lett. Érezték, hogy elszállt belőlük a fájdalom.

- Szóval furán viselkedtél, anyukád elvitt az orvoshoz.

- Igen - válaszolom teli szájjal. - Egy csomó vizsgálatot csináltak rajtam. Vért vettek, röntgen, CT, MRI, minden megvolt. Semmi rendellenességet nem találtak. Azt mondták anyának, hogy élénk a fantáziám. Aznap láttam először őket. Rátapostam egy bogárra a járdán és ott voltak. Arra csak később jöttem rá, hogy olyankor látom őket, ha elveszek egy életet.

- Ezt most képletesen érted?

- Nem. - Olyan képet vág, mintha én lennék a világ elsőszámű sorozatgyilkosa. - Ne nézz már rám így. Nem vagyok gyilkos. Állatokról van szó.

- Hiszek neked. És hogy néznek ki?

- Megmutatassam neked? - hajolok előrébb. - Kíváncsi vagy?

- Képes vagy rá?

- Még szép - jelentem ki büszkén, de Joel elbizonytalanodik.

- Inkább ne. Jobb lesz így.

A villámra tűzök egy hatalmas paradicsomszeletet.

- Ahogy gondolod.

- És mi volt utána?

- Egyik éjszaka a Hangok nyugtalanok voltak. Nem hagytak aludni. Folyamatosan kaparászták a falat és dörömböltek. Anyaék bejöttek a szobámba. Abban a pillanatban kivágódtak az ablakok és bumm - gyengéden az asztalra csapok, de ez elég ahhoz, hogy a férfi összerezzenjen. Elégedetten nevetek fel.

- Nagyon gonosz vagy, Ms. West.

- Maga meg zsaru létére elég ijedős, Mr. Keener. Akarja hallani a történet végét, vagy túlságosan is beijedt.

- Nem tudsz megijeszteni, úgyhogy folytasd.

- Szóval beszállt egy holló és lelökte a falról a családi fotót. Az üveg pont az én arcomnál tört be. Itt. - Végighúzom az ujjaimat a homlokomon, le egészen az orromig. - Anyáról tudni kell, hogy mélyen vallásos. Hová máshová is vihetett volna, mint Andersen atyához.

- Most is hozzá tartunk, ugye?

- Pontosan.

Ezek után csendben esszük meg a reggeli maradékát. Amikor Joel keresni kezdi a tárcáját, leállítom.

- Majd én kifizetem. Mindent én fizetek, erről nem nyitok vitát.

Kihalászok a nadrágom zsebéből pár bankót. Többet, mint ami a reggeli kifizetéséhez kell. Sokkal többet. Joel figyelmét sem kerüli el ez az apróság. Köhécselni kezd.

- Mivel is foglalkozol, hogy ennyi pénzed van?

Nem mondhatom el neki, hogy illegális klubokba járok pókerezni, vagy azt, hogy megparancsolom az embereknek, rakják be a pénzzel teli borítékjukat a táskámba. Hiába, hogy a piszok gazdag politikusok az első számú célpontjaim, attól még törvénytelen a módszerem.

- Miért érzem úgy, hogy valami piszkos dologhoz van közöd?

- Most Joellel beszélek, vagy Keener rendőrrel?

- Ne aggódj, nem foglak lecsukni. Megbízhatsz bennem.

- Most megnyugodtam.

- Tehát mivel is foglalkozol?

- Maradjunk annyiban, hogy hamarosan megtudod. Tartok majd bemutatót.

Kiteszek az asztalra két huszast. Ennyi bőven fedezi ezeket a növényeket, amit kaptunk.

- Lehet még egy kérdésem? - kérdezi Joel.

- Száz is - mosolygok rá.

- Tegnap miért nem vérzett az orrod, amikor megfogtam a kezed?

- Nem tudom. Mert én is akartam? - tippelek. - Vagy a csillagok állása... Ez nincs kőbe vésve. De az esetek nagy százalékában mindig ugyanúgy végződik a dolog. Te is kiütöttél egyszer, ne felejtsd el.

- Miért lehet ez?

- Nem tudom. Komolyan nem tudom.

- És ha most hozzád érnék, akkor kiütnélek?

- Szerintem nem. Próbáld ki - hajolok előre és leteszem a kezem az asztal közepére. - Fogd meg.

Joel lassan közelít a kezem felé, de végül irányt változtat és az arcomat érinti meg. Várom a sötétséget és az ismerős zsibbadást, de az csak nem akar jönni. Pedig már régen el kellett volna nyelnie. Még mindig az étteremben vagyok, Joel szemben ül velem. Engem néz, a keze még mindig az arcomon pihen. Ha valaki most ránk néz, azt hiheti, hogy egy bensőséges pillanatot kapott el. Semmi ilyesmiről szó sincs.

- Érdekes - jegyzem meg és hátrahúzódok.

Joel visszahúzza a kezét. A levegő hirtelen sűrű lesz. Tudom, hogy ő is érzi. Látom rajta. Aztán az egész tovaszáll, amikor megint hozzám ér, ezúttal az asztalon lévő kezemhez. Gyengéden megcsiklandozza, aztán ráfekteti a kezét az enyémre.

- Ez azt jelenti, hogy immunis lettél rám?

- Azt hiszem, ki kell mennem a mosdóba - mondom és már fel is pattanok a helyemről. - Két perc az egész.

- Mégis rosszul vagy?

- Nem - vetem oda és már indulok is. - Mindjárt jövök.

Szinte beesem a mosdóba. A tükör előtt állva csak az jár a fejemben, mi volt ez az egész. Miért nem váltotta ki belőlem a férfi érintése a szokásos reakciót? Talán azért, mert egy kicsit sem érzem magam fenyegetve a társaságában? A szüleim tízből kilencszer kiütnek, valahányszor hozzám érnek. Igaz, hogy apámon nem csodálkozom, de anya normális asszony. Szeret engem, és én is őt. Mégsem tud anélkül hozzám érni, hogy ne legyenek kellemetlen mellékhatásai. Inkább nem is próbálkozik. Lehet, hogy mostantól más emberekhez is hozzáérhetek? Vajon ennek köze van ahhoz, hogy már nincsenek velem a Hangjaim? Már éppen indulnék, amikor felfedezek valamit a tükörképem mögött. Az egyik fülke ajtaja lassan kinyílik, pedig tudom, hogy nincs itt senki rajtam kívül. Megfordulok, de az ajtó csukva van. Pedig az előbb világosan láttam, hogy félig kinyílt. Közelíteni kezdek a fülkéhez.

- Brandy? Te vagy az? - kérdezem hangosan. Visszhangzik az egész. Lehet, hogy visszatértek? - Sue? Mackie? Gloria?

Sikítást hallok, ami egyenesen a csontomig hatol. Megkapaszkodom az ajtó kilincsében, de fura a felülete. Aztán felfogom, hogy nem is azt szorongatom. Egy fa kérgét. Alatta állok. Látom, ahogy a szél belekap a leveleibe. Az alak szintén ott áll, a fa törzsének dőlve. Nézem az arcát, de mintha árnyék borulna rá. Kavarog előtte a sötétség.

A szél a nevemet suttogja:

- Melody, Melody, Melody.

- Mi a franc ez a mező?

- Egy mező? - Mintha felnevetne. Mióta nevet a szél? - Milyen eredeti.

Alig szempillantásnyi idő telik csak el és a helyszín a végtelen óceán lesz. Egy csónakban ülök, a férfi velem szemben. Esik az eső, a víz hánykolódik, a csónakunkkal együtt. A férfi kezében evező. Hiába nézek rá, nem tudom kivenni az arcát.

- Most már igazán elárulhatnád, hogy ki vagy - ordítom, közben próbálok kapaszkodni. - Kezdem unni a kis trükkjeidet.

- Mondtam már, hogy ki vagyok.

- Akkor mondd el újra, azzal együtt, hogy mi a büdös francot akarsz tőlem? Miért vagyok itt? Hol vannak a Hangjaim?

- Túl sokat kérdezel - mondja, aztán villámgyors mozdulattal meglöki a vállam. Nincs időm megakadályozni, hogy a vízbe essek. A hideg fájdalmasan mar belém. Mozogni sem tudok, lélegezni sem. Átjár a pánik.
Aztán világos lesz.
Az első, amit megpillantok, miután visszatér a kapcsolatom a külvilággal, az a neonlámpa a mennyezeten. Joel arca bekúszik a látóterembe. Fölösleges megkérdeznem a nyilvánvalót. Megint elájultam.

- Jól vagy?

- Igen.

- Mi történt?

- Majd odakint.

Feltámogat a földről, aztán a mosdóból egészen az asztalunkig kísér. A karja végig a derekamon van. Az egész étterem minket néz. Felborítottuk a nyugodt, unalmas reggelüket. Lesz miről pletykálniuk pár napig.

- Jól vagyok - mondom hangosan. - Csak leesett a cukrom - teszem hozzá a hazugságot.

- Biztos, hogy nincs szüksége mentőre? - kérdezi az egyik pincernő. Nem Sasha, egy másik. Idősebb és savanyú ábrázatú. Élvezi, hogy rosszul lettem. - Nagyon sápadt.

- Kutya bajom.

- Én azért inkább felhívom a mentőket.

- Nincs rá szüksége - jelenti ki Joel.

- Maga kicsoda is?

Matatni kezd a zsebében. Hamar megtalálja, amit keres.

- Joel Keener - mutatja fel a jelvényét. - A hölgy már jól van.

Most, hogy megtudták, Joel egy zsaru, mintha mindannyian óvatosabban mozognának. Az egyik különösen zavart lesz. Eszébe jut, hogy egyszer füvet árult a helyi gimnáziumnál. Szúrós szemmel nézek rá, ő pedig majdnem hátraesik a széken. Mintha sejtené, hogy rájöttem a kis titkára. Szerencséjére most nem vagyok olyan passzban, hogy foglalkozzak vele. Joel gondolatai világosan jelzik, hogy mielőbb el akar tűnni innen. Ami azt illeti, én is. Egymásba karolva hagyjuk el az éttermet. Valóban nem hat már rám az érintése.

- Mi történt a mosdóban - kérdezi, miután beszállunk az autójába. - Miért ájultál el?

- Fogalmam sincs - vallom be őszintén. Az ujjaimat kezdem tördelni. - Mostanában kínoz egy látomás. Nem tudom másképp megfogalmazni. Egy férfit látok benne. Egy mezőn beszélgettünk, aztán egy csónakban. Belökött a vízbe.

- De már jobban vagy?

- Sokkal.

- És mit akar ez a férfi? - érdeklődik őszintén.

Megvonom a vállam. Joel nem gondolja, hogy hülye vagyok. Segíteni akar.

- Köszönöm szépen.

- Mit?

- Hogy hiszel nekem.

- Ezt nem kell köszönnöd.

Hátrafordulok és kihalászom a taskámból a pénztárcámat. Amikor megtalálom, kiveszem belőle a pénzt, amit a férfinek készítettem el.

- Kérem a tenyered.

- Te kiraboltál egy bankot?

- Marha vicces vagy. - A kezébe nyomom a bankjegyeket. - Elég lesz a benzinre meg a többi költségre?

Vissza akarja adni, de nem engedem.

- A fele is sok, Melody.

- Azt akarom, hogy tedd el.

- Ez rengeteg.

- Ne akard, hogy kényszerítselek, mert megteszem.

Nem ellenkezik tovább. Arra gondol, hogy majd visszaadja, ami megmarad. Több ilyen emberre lenne szüksége ennek a világnak.

***

Addig vezetünk, amíg sötét nem lesz, de még így is messze a cél. Joelnek szüksége van az alvásra, hogy biztonságosan tudjuk folytatni az utat. Ragaszkodom hozzá, hogy megálljunk az egyik útbaeső szállodában. Két, egymás melletti szobát foglalunk. Miután lepakolom a cuccaimat, átmegyek a férfi szobájába. Az ágyon ül, a cipőjét már levetette. Látszik rajta, hogy megviselte a folyamatos vezetés.

- Tudtam, hogy át fogsz jönni - mondja és hátradől az ágyon. A lába még mindig a földön van. - Ezért nem zártam be az ajtót.

Odasétálok és leülök én is.

- Gondoltam, akarod őket látni.

- Most? - kérdez vissza és azonnal felül, velem szemben. - Komolyan mondod?

- Igen. - Megkeresem a kezét és odahúzom magamhoz. Azt hiszem, most már hivatalosan is kijelenthetem, hogy normálisan reagálok az emberi érintésre. Ráfektetem a kezét a térdemre, a tenyeremet pedig Joel kézfejére teszem. - Mehet?

Bólint egy aprót. Nincs nehéz dolgom. Tisztán rajzolódik ki az emlék, pillanatok alatt.
Esik az eső, a kislánya a kertükben szaladgál piros gumicsizmájában. Minden tócsába beleugrik aztán az apjára néz és magához inti.

- Te is, apuci - kacagja. - Együtt.

Joel odaáll elé, megfogja apró kezecskéit és pocsolyáról pocsolyára ugrál a kislányával. Mindketten nevetnek és amikor már csupa sár a nadrágjuk, beszaladnak a házba. A felesége betessékeli őket a fürdőszobába. Miután a sáros csizmák lekerülnek, forró csokit isznak a nappaliban. Szinte érzem, milyen finom lehet. A kislány annyira kimerül, hogy elalszik az apja karjaiban. Arra sem ébred fel, amikor befektetik őt ágyba. A felesége odahajol hozzá, és csókot ad neki.

- Szeretlek - mondja és elmosolyodik.

Ezt a pillanatot választom ahhoz, hogy leálljak. Újra a hotelszobában vagyunk, egymással szemben. A férfi arca könnyben úszik.

- Köszönöm. - Megtörli a szemét és elfordul tőlem. - Köszönöm szépen.

- Gyönyörű kislányod volt. - A vállára teszem a kezem. - Sajnálom.

- Ja. Köszi. - motyogja, aztán a párnáját kezdi igazgatni. - Nem tettek csokit a párna alá. Ezt a pechet.

Joel próbál viccelődni, pedig a szíve szakad meg attól, hogy elvesztette a családját. Tombolni szeretne, de tartja magát. Úgysem hozná vissza őket. Ekkor gondol először a balesetre. Arra, hogy a két kezével ölné meg a fickót, ha nem lenne már amúgy is halott. Elvenné az életét, ahogyan ő is elvette a szerettei életét. Nem tudok tovább maradni, mert szinte átszivárog belém a bánata és kezd szétmenni a fejem. Rám tör a sírhatnék, pedig nálam ez ritka dolog. Nem akarok a férfi előtt bőgni.

- Azt hiszem, lemegyek egy kicsit a bárba.

- Rendben van - mondja. - Nekem aludnom kell.

- Holnap reggel találkozunk.

Egészen az ajtóig kísér, hogy be tudja zárni belülről. Mielőtt még kilépnék, visszafordulok.

- Várj. - A tenyerem a mellkasához ér. Egy pillanat az egész. Most már szép, nyugodt álma lesz, mert én úgy akarom. Felnézek rá. Kíváncsian méreget.

- Mit csináltál?

- Szépet fogsz álmodni - mosolygok rá. - Remélem tetszeni fog.

- Köszönöm. - A szeme még mindig könnyes egy kicsit. Igaza volt a pincérnőnek. Olyan, mint a tenger.

- Jó éjszakát - mondom és már el is tűnök.

***

A hotel földszinti bárja tele van szórakozni vágyókkal. Szól a zene, táncolnak, csupa elegáns férfi és nő. Kilógok a farmeremmel, de ez a legkevésbé sem érdekel. Leülök az egyik bárszékre és kérek egy alkoholmentes italt. Még mindig bennem van a fájdalom, ami a férfitól származik. Akaratom ellenére azt tettem, amit a Hangjaim. Valahogy magamba szívtam a rossz érzéseit. És ettől most teljesen ki vagyok készülve. Először nem is fogom fel, hogy hozzám beszélnek. Aztán valaki egy italt től elém.

- Meghívhatlak egy körre? - hangzik a kérdés a mellettem lévő férfitől. Inget visel, és úgy néz ki, benyakalt már pár pohárral. Nekem most mégis szükségem van egy kis figyelemelterelésre.

- Hát persze.

- Jack vagyok.

- Melody - mondom és elfogadom az italt.

A férfinek be nem áll a szája. Hazugságokkal próbál bevágódni nálam. Azt mondja, üzleti úton van itt, pedig valójában csak belógott az egyik haverja után. Mégsem állítom le, sőt, még a buta fruskát is megjátszom. Mintha lenyűgözne az izgalmas kis élete, amiből egy szó sem igaz.
De legalább egy pillanatra sem gondolok Joel kislányára, és kezdem jobban érezni magam. A férfi még jobban. Odahajol a fülemhez, mintha valami hatalmas titkot akarna megosztani velem.

- Nem akarsz feljönni a szobámba? - suttogja, lehelete bűzlik az alkoholtól. - Egy picikét.

- Minek?

- Folytathatnánk a csevegést odafent.

Választ vár tőlem, én pedig azt mondom, amit hallani szeretne.

- Menjünk hozzám.

Bár a poharamban nem volt alkohol, mégis részegnek érzem magam. Egy idegen férfival tartok felfelé a lépcsőn, magam sem tudom, miért.

- Gyakran csinálsz ilyesmit?

- Mit? - kérdezek vissza.

- Hogy pasikat viszel fel magadhoz.

- Nem sűrűn. Kábé sosem.

- Király - vigyorog rám.

- Ne érezd magad különlegesnek - dörmögöm az orrom alatt.

Hamar felérünk. Felkapcsolom a lámpát, aztán becsukom az ajtót. A férfi azonnal az arcomhoz hajol, de mielőtt még hozzàm érhetne a szája, a vállánál fogva megállítom.

- A számat ne - mondom és próbálok nyugodt maradni. Most nem hagyhatom, hogy elnyerjen a sötétség. Eddig minden jól ment. Még ébren vagyok. Nem ájultam el, bármennyire is környékez az a valami, ami végül mindig utolér.

- Nekem csók nélkül is megfelel.

Az aprócska nappali aprócska kanapéjáig terel. Megvárja, amíg leülök rá. Kiszabadítja magát a bőrdzsekijéből, aztán már ott is van, fölöttem. Ennyit a csevegésről. A keze a felsőm alá kerül és próbálom ugyanezt tenni, de nem megy.

- Beszélj hozzám - szalad ki a számon. A férfi úgy néz rám, mintha valami vicceset mondtam volna.

A nyakamra nyomja a száját és próbál belelendülni a dolgokba. De én már nem akarok "csevegni" vele. Semmit se akarok tőle.

- Szállj le rólam.

- Ezért jöttünk fel, nem? - kérdezi, tovább folytatva a nyakam csókolgatását. - Te erősködtél.

- Azt mondtam, szállj le rólam. - Kapkodni kezdem a levegőt. Ha most elájulok, a férfi bármit megkaphat, amit csak szeretne. - Nem hallottad?

- De csak most kezd érdekes lenni.

Látom magam a kocsi hátsó ülésén feküdni, a hidegtől és a félelemtől reszketve. Egy kéz a számon, a másik...

- Állj le, Henry - ordítom teljes torokból.

A férfi megdermed, aztán feltérdel a kanapén.

- Mondtam, hogy Jack vagyok.

- Melody?

Joel hangja egy csapásra magamhoz térít. Lerúgom a férfit a kanapéról, egyenesen a padlóra. A férfinek leesik az álla. Azon kattog, hogy mit keres itt Joel és miért csináltam hülyét belőle.

- Azt mondtad nincs pasid - szólal meg sértetten. - Hazug lotyó.

- Na, húzz el innen! - mutat Joel az ajtó felé.

- Ezt jól megcsináltad. - A fejét csóválja és felveszi a kabátját a földről. - Csak megsúgom, a kis nőcskéd nem tűnik hűségesnek. Inkább lekoptatnám a helyedben.

- Gyerünk, amíg szépen mondom.

A férfi becsapja maga után az ajtót. Joel odasétál hozzám és zsebre teszi a kezét.

- Te meg mit csinálsz?

- Mit csinálok?

- Arra ébredtem, hogy valaki sikoltozik a hotelszobám nappalijában.

- Ez a te szobád?

- Igen, az, mégis hogyan jutottál be?

- A kulcsommal, Joel. Ami a szobámhoz jár. Nézd - húzom elő a zsebemből. - Ez a 26-os.

- Az én szobám a 27-es.

- Ezzel jöttem be, nem vagyok hülye. A tiéd a szomszédos.

A bejárati ajtóig csaptatok, és bele akarom illeszteni a kulcsot a zárba, de nem passzol.

- Hát ez kész. - Beletúr a hajába. Nem tudja elképzelni, hogy jutottam be. Ami azt illeti, én sem.

Visszamegyünk a nappaliba. Rá sem tudok nézni a kanapéra.

- Elmondod végre, mi volt ez az egész? Ki volt ez a férfi?

Lehajtom a fejem. Teljesen elönt a szégyen.

- Én csak szórakozni akartam - mondom a suttogástól alig hangosabban. Magamban még azt is hozzáteszem, hogy a fájdalma volt a pont az i-re. Azt már nem tudtam elviselni. Túl sok volt. Muszáj volt tennem valamit.

- Szórakozni? - ismétli meg.

- Nem bírok egyedül lenni a csendben. Megőrülök a csendtől. Tudod, milyen szar érzés? Mintha bedobnának a mély vízbe, oxigénpalack nélkül.

- És ezért majdnem lefeküdtél egy vadidegennel?

- Hozzád mégse mehettem volna.

- Miért nem?

- Talán nálad nagyobb sikerrel jártam volna? - kérdezem felemelt hangon. - És különben mi közöd neked ahhoz, hogy mit csinálok? Nem vagy se a pasim, se az apám. Alig ismerlek.

El akarok tűnni, de becsukja előttem az ajtót.

- Ismerem az ilyen férfiakat, Melody. Nem tűnt mintapolgárnak.

- Figyelj, Joel, nem kötelességed, hogy a bébiszitterem legyél.

- Inkább hozzám jöttél volna, mint ehhez a fickóhoz.

- És tőled megkaphattam volna, amit szeretnék?

- Attól függ, mit akarsz?

- Jól érezni magam. Szórakozni.

- Szerinted én nem tudok szórakozni? - Közelebb lép hozzám. - Vagy szerinted egy besavanyodott zsaru nem képes ilyesmire?

- Én nem ezt mondtam.

- Szórakozás kell neked?

- Igen - bólogatok hevesen.

- Akkor szétnézünk egy kicsit a városban.

- Fél tízkor?

- Miért, talán álmos lettél?

- Két percet kérek - vágom rá és már indulok is a szobámba.

----

Boldog karácsonyt kívánok nektek 💕 Köszönöm, hogy türelmesen várjátok a részeket. Szeretlek titeket!

(Várom a mémeket Eragon176) ♥️