Puha, meleg ágyban térek magamhoz. Azonnal tudom, hogy nem otthon vagyok. Az én matracom sosem volt ilyen kényelmes. A párna illata is más. Nyoma sincs a kedvenc öblítőmnek. Fel akarok ülni, de iszonyúan fáj a fejem. Mintha másnapos lennék egy durva buli után.
Minden kétséget kizáróan a zsaru lakásán vagyok. A szobában majdnem teljes a sötétség, de az ablakból beszűrődő utcai fények felfedik előttem az ismeretlen hálószoba bútorait. Odakintről fojtott suttogás hallatszik. Mintha a férfi beszélgetne valakivel. El kell tűnnöm innen addig, amíg lehet. Kimászom az ágyból, figyelmen kívül hagyva az ezzel járó szédülést. Az összes ruhám rajtam van. Már megszáradtak.
Odabotorkálok az ajtóig. Lenyomom a kilincset, de nem akar engedelmeskedni. Be vagyok zárva. Ennyit a titkos szökésemről. Káromkodok egy sort, aztán kopogok kettőt.

- Hé, engedj ki!

Nem érkezik válasz. Újra próbálkozok a dörömböléssel, ezúttal sokkal erősebben. Semmit sem érek el vele.

- Joel? - kiáltok ki. - Most azonnal engedj ki.

Kezdem azt hinni, hogy csak képzeltem a férfi suttogását és nincs is itthon.

- Joel? Mr. Keener?

- Menj az ablakhoz! - szólal meg a túloldalról.

- Erre semmi szükség.

- Menj oda az ablakhoz! - ismétli meg olyan hangon, amelynek nem tanácsos ellentmondani.

- Hát legyen.

Odalépkedek, ahová parancsolta. Kinyílik az ajtó és hirtelen világos lesz. Elvakít a fény, hunyorogni kezdek. A rendőr ott áll előttem, félelemmel az arcán. Még mindig az egyenruháját viseli. Kezében fegyvert tart, amit egyenesen rám irányít. A döbbenettől meg sem tudok mozdulni.

- Hogy csináltad? - szegezi nekem a kérdést.

- Micsodát? - kérdezek vissza halkan. Egy fegyvernek még én sem tudok parancsolni. Maximum a gazdájának, de csak akkor, ha nem kínoz ilyen mértékű fejfájás, mint most.

- Az akaratoddal leállítottál - hebegi a szavakat. A férfi ki van bukva. Remegve leereszti a pisztolyát és megdörzsöli az orrnyergét.Mintha maga sem hinné el, hogy ilyesmit mond. - Ki vagy te?

- Nézd, köszönöm, hogy segítettél, de most már mennem kell.

Megindulok előre, de ekkor újra rám céloz.

- Állj! - Most úgy beszél velem, ahogy a bűnözőkkel szokás. - Hogy csináltad, Melody?

- Kérlek - mondom felemelt karral. - Engedj elmenni.

- Kérdeztem valamit- szinte már kiált.

- Hívj egy taxit és már itt sem vagyok.

- Hogyan?

- Nem tudom - fakadok ki. - Nem tudom, hogyan.

- A rohadt életbe. - Hátrateszi a fegyvert az övébe. - Ezt most szépen megbeszéljük, aztán elmehetsz. Meg kell beszélnünk. Oké?

Bólintok. Elindul kifelé a szobából. Az ajtóból visszanéz és int, hogy kövessem. Nincs más választásom. Egy kis folyosón vezet, egyenesen a nappalijába. Rendőr létére elég szűk körülmények között él. Semmi fölösleges csicsázás, csak a legszükségesebb bútorokkal rendelkezik. A tévén lenémítva szólnak a hírek. A csillaghullás képeit mutatják. Jó tudni, hogy más is frászt kapott rajtam kívül.

- Mi történt? - kérdezem.

- Pont ugyanezt akartam kérdezni én is.

- Kezdd te - mutatok körbe. - Először elárulhatnád, hol a francban vagyok.

- A lakásomon. Hazahoztalak, miután összeestél. - Ledobja magát a szürke kanapéra. Én még mindig az ajtóban állok. - Azt hittem, hogy kezdek begolyózni. Amikor hozzám értél, eszembe jutott valami. Felvillant előttem. Mint egy álomkép. - Olyan gyorsan hadar, hogy alig értem. - Aztán megparancsoltad, hogy álljak meg és nem tudtam mást tenni.

- Mi villant fel előtted?

- Gyere rá.

- Mégis honnan veszed, hogy...

- Ne - vág bele a szavamba. - Ne hazudj nekem. Szóval?

Fáradt vagyok, de erre még van elég erőm. Joel olyan, mint az összes többi ember: egy nyitott könyv. Az emlékben nevető kislány kezét fogja, miközben egy gyönyörű, fiatal nő odahajol hozzá és arcon csókolja.

- Ti vagytok nekem az élet - mondja a nő.

- Ti vagytok nekem az élet - ismétlem meg a gondolataiban elhangzott mondatot, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy azt a nő tette.

Joel úgy néz rám, mintha hat fejem és két szárnyam nőtt volna az elmúlt harminc másodpercben. A szája elé kapja a kezét és nagyon lassan megrázza a fejét.

- Ez képtelenség - suttogja. - Ilyen nincs.

- Akarsz még bizonyítékot? Gondolj valamire, én pedig kitalálom.

Próbál a semmire gondolni, de ekkor eszébe jut a kutya a munkahelyéről, aki ma az egyik kollégája segítségével lekapcsolt egy drogkereskedőt. Az jár a fejében, nem jutott-e valahogy a szervezetébe abból a drogból, amit a rendőrség lefoglalt.

- Nem vagy betépve, nyugi.

- Hogyan csinálod?

Megvonom a vállam és a fülem mögé tűröm a hajam. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire a figyelem középpontjában legyek.

- Ezek szerint a férfi igazat beszélt?

- Kilopta a gondolataimat - utánozom Olivert elvékonyított hangon. - A kis kleptomániás nem hazudott. De egy ujjal sem értem hozzájuk. Erre megesküszöm.

A férfi feláll a kanapéról és körözni kezd a szobában. Fel alá járkál, azt fontolgatva, álmodik-e vagy sem. Most még könnyebb meghallani a gondolatait. Azt ismételgeti magában, hogy biztos van rá valami ésszerű magyarázat.

- Ha megtaláltad azt az ésszerű magyarázatot - szólok közbe -, akkor majd értesíts.

- Kifelé a fejemből - mondja felemelt mutatóujjal.

- Már itt sem vagyok.

- Várj - mondja és megáll előttem. Majdnem egy fejjel magasabb nálam.- Most mi lesz?

- Hogy érted?

- Megtudtam a titkod.

- És?

- Nem kell végezned velem vagy ilyesmi?

Nevetni kezdek. A férfi nem tudja, hogy ez most jó jel vagy rossz.

- Zsaru létedre elég jó a humorérzéked. - Még mindig olyan képet vág, mintha bármelyik pillanatban előkaphatnám a fejszét a hátam mögül. - Megígérem, hogy nem foglak bántani. Bebizonyítom. Akarsz látni valami klasszat?

- Igen? - kérdezi meg félve.

Meg akarom érinteni a homlokát, de elhátrál tőlem.

- Eddy, a barátom és kollégám tudja, hogy itt vagy, úgyhogy te leszel az első számú gyanúsított...

- Hallgass már! Nem akarlak kinyírni.

- Miért hinnék neked?

- Akarod látni vagy nem? - sóhajtok fel.

- Jól van.

Visszaáll elém. A mutatóujjamat a homlokára teszem. Nem ellenkezik. Teljesen ki fogom ütni magam, de szeretném, ha látná, jó dolgokra is képes vagyok. A legszebb emlékét keresem és hamar meg is találom. Olyan az egész, mintha egy filmet néznénk. Kívülről látjuk őt, Joelt. A nő a másik emlékből egy kórházi ágyon fekszik, kezében újszülött gyermekével. A gyermekükkel. Mindhárman sírnak, mégis felemelő ezt a pillanatot átélni. Halljuk, ahogy fojtott hangon arról beszélnek, kinek az orrát és szemét örökölte az aprócska kislány. Sírva nevetnek, amikor a pici megragadja apukája mutatóujját.

- Édes Gracie-m - mondja az emlékbeli Joel. - Itt az apukád.

A jelenet hirtelen megszakad. A férfi olyan erősen lök el magától, hogy majdnem a földön kötök ki. Megint. Ránézek. Arcán nem látok mást, csak a mérhetetlen haragot. Hevesen kapkodja a levegőt.

- Kifelé a lakásomból - ordítja, hangja betölti az egész szobát. - Soha többet nem akarlak látni.

- Én csak - kezdenék bele a mentegetőzésbe, de megragadja a karom és rángatni kezd, ki a nappaliból, egyenesen a bejárati ajtó felé. Zsaru létére szabályosan kidob a lakásából. A lépcsőház dohos levegője megcsapja az orromat. Minden olyan idegen.

- Menj innen.

- Azt sem tudom, hol vagyok.

Nem mond semmit, csak becsapja előttem az ajtót. Furcsa érzés költözik a torkomba, de ennél százszor több kell ahhoz, hogy sírva fakadjak. Kitapogatom a villanykapcsolót, hogy ne a koromsötétben bukdácsoljak el innen.
Ezt jól megcsináltam. Most hogy a fenébe fogok hazajutni? A legnagyobb bajom azonban az, hogy alig állok a lábamon. Átkozom magam, amiért megmutattam azt az emléket a rendőrnek. Azért is, hogy beszálltam a kocsijába. Le kellett volna ráznom őt. Csak problémám lett abból, hogy a megérzéseimre hallgattam. Mindig ez van, ha próbálok helyesen cselekedni. És nincs senki, akihez útmutatásért fordulhatnék.

- Hol vagytok már? - kiáltom a kérdést, de a válasz csak a saját visszhangom. Ilyen érzés teljesen egyedül lenni.
Szerencsére találok annyi pénzt, hogy a nyilvános telefonfülkéből hívjak magamnak egy taxit. A sofőr könnyedén rám talál, elég pár támpontot mondanom neki. Nem kérdezi meg, miért nézek úgy ki, mintha disznókkal dagonyáztam volna. Egyszerűen csak hazavisz. Szép borravalót adok neki, amitől fülig ér a szája. Még egy névjegykártyát is kapok tőle. Eszerint Timnek hívják. Azt mondja bármikor felhívhatom. Megígérem, hogy mindenképp, de tudom, hogy úgysem fogom.
Amint beteszem a lábam a lakásba egy fél órát töltök azzal, hogy találjak egy pókot. Az ágyam alatt végre szerencsével járok. Ilyen alkalmakra tartogattam az ágy alatt összegyűlt port és pókhálót. Minek kellett nekem az egerekkel bajlódnom? Két pók kivégzése után megállapítom, hogy a Hangok nincsenek itt. Bárcsak beüthetném az internet keresőjébe, hogy "Segítség, megszűntek a fejemben a Hangok, amik a természetfeletti lényeimtől származtak." Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. Tanácstalan vagyok. Muszáj aludnom, mert így képtelen vagyok gondolkodni. Előtte még megszabadulok a koszos ruháimtól. A térdemen szép véraláfutás keletkezett. Nyilván a sikátorbeli kalandok maradéka lehet. Vagy az ájulásomé. A bőröm ég a forró zuhany után. Most már csak az ágyamra vágyom. Beviszem a rádiómat a konyhából a szobámba és bekapcsolom, hogy elűzzem a csendet. A hírekben is a hullócsillagokról beszélnek. Befekszem az ágyba és onnan hallgatom.

- A szakértők egyelőre csak találgatnak, hogy mi is történt hazánk felett ma este. A hullócsillagok ritkák az évnek ebben a szakaszában. Pontos információink még nincsenek, de a közösségi oldalakon már megindultak a találgatások. A kedvenc elméletünk egy cyborg26 nevű felhasználótól származik. Idézem: Helló, Amerika! Már a csillagok is megunták ezt a cécót. Kezdődjék a végjáték, ne felejtsétek felvenni a bukósisakot. Önök pedig ne felejtsék el hallgatni a műsorunkat. Cathy voltam, jöjjenek a legfrissebb slágerek.

Most tudatosul csak bennem, mennyire hülye voltam. Nem lett volna szabad elmondanom a rendőrnek ennyi mindent magamról. Simán felhasználhatja ellenem. De ki is hinne neki? Ha jobban belegondolok, sok mindent nem tud még rólam és az erőmről. Olyan dolgokat, amelyekről ha tudomást szerzett volna, nem ült volna olyan nyugodtan a kanapén. Olyan dolgokat, amiket én is próbálok elfelejteni. Sosem sikerül, mert mindig visszatérnek hozzám.

***

Négy napja gyors kaján élek és mást sem csinálok, csak jegyzetelek. Minden lehetséges dolgot, amit a Hangjaimról tudok, felírtam egy füzetbe. Van pár kiindulási pontom. Ezeket a helyeket egy kinyomtatott térképen jegyeztem fel. Először a szülővárosomba kell eljutnom. Minden ott kezdődött, simán lehet, hogy információkhoz jutok. Talán a pap majd tud nekem segíteni. Azt fontolgatom, hogy felhívom a taxist, amikor csengetnek. Azt sem tudom, mikor hallottam utoljára a csengő dallamát. Főleg este kilenckor. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is meglátogatna. És ez így van rendjén. Feltápászkodok a szőnyegről és a halom papírlaptól és kiszökdécselek a bejárati ajtóhoz. Elfordítom a kulcsot és kitárom. Mindenkire számítok, csak a rendőrre nem. Joel áll ott, a macskás lábtörlőm előtt és csak néz engem. Arcát több napos borosta borítja. Sapkát és fekete dzsekit visel. Úgy néz ki, mint valami csöves. Egy pillanatra késztetést érzek arra, hogy én is a képébe toljam az ajtót, ahogyan ő tette velem. Aztán megérzem a belőle áradó alkoholszagot és megszánom. Odébb lépek, hogy be tudjon jönni. Biztos nyomós oka van arra, hogy megkeresett. Főleg azok után, hogy kijelentette, nem akar többet látni. Belép a lakásomba és azonnal felém fordul. Szólásra nyílik a szája, de aztán meggondolja magát. Nekidönti a hátát a falnak és lehunyja a szemét. Becsukom az ajtót. Nem úgy tűnik, mintha csevegni akarna, ezért a kezembe veszem az irányítást.

- Honnan tudtad, hol lakom?

- Rendőr vagyok - mondja a cipőjét fürkészve. - Nekem is megvannak a módszereim.

- Miért kerestél meg? - Keresztbe fonom a karom magam előtt. Nincs kedvem kiturkálni a választ a fejéből. - A múltkor azt mondtad, többet nem akarsz látni.

- Minden éjjel - kezd bele suttogva - újraéltem a halálukat az álmaimban. Minden éjjel. Láttam a kislányom arcát, ahogy távozik belőle az élet. - Kinyílik a szeme, felemeli a fejét és rám néz. - De négy napja csak a szép emlékeinkkel álmodok. És ezek az álmok sokkal intenzívebbek, mint eddigi életemben bármikor. Olyanok, mint amikor te megmutattad nekem Gracie születését.

- Mit szeretnél, Joel?

- Hallani akarom a kislányom nevetését. Látni akarom, ahogy ölelésre tárja apró karját és rám csimpaszkodik. A feleségem arcát, ahogy felnevet a vicceimen. Kérlek, segíts nekem.

- Ezért ittál?

Látom rajta, hogy kényelmetlenül érinti a felismerésem. Mindenhova néz, csak rám nem.

- Menjünk be.

Bevezetem őt a nappalimba. Nem úgy néz ki, mintha zavarná a sok szétszórt papír és pizzás doboz. Sem a kanapé, ami tele van plüssállatokkal. A Hangok szerették őket. Számolni sem tudom, mennyi van belőlük. Nem vitt rá a lélek, hogy elpakoljam őket, mert azzal elfogadnám, hogy örökre eltűntek.

- Tedd le magad - intek a kanapé felé, én pedig lehuppanok a babzsák fotelembe. - Bocsi a kupiért.

A rendőr leveszi a fejéről a sapkát és a kanapéra ül. Félretesz az útból egy krokodilt, meg egy kismacskát. Sosem járt még a lakásomban senki más, csak a szüleim, meg az unokatestvérem, Bo. De mivel ő még csak tizenkét éves, neki kifejezetten tetszenek az állatkák. A családom sosem találta furának, Joel viszont zavartan néz körül. Csipogtatni kezdi az egyik plüsskacsát.

- Szép kis gyűjtemény - füttyent egyet.

Megvonom a vállam. A Hangjaim szerettek a plüsseimmel játszani. Engem is gyakran szórakoztattak vele. Jobbak voltak, mint a bábszínház. De ezt mégsem mondhatom, mert a rendőr még nem tud a lényekről. Csak szép lassan adagolom az információkat és közben próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy múlt időben gondolok a Hangjaimra.

- Egyedül élsz itt? - kérdezi. Ezek szerint még kerülgetjük egy kicsit a forró kását.

- Igen, egyedül. - A térdemre könyökölök és próbálom visszafogni magam. Legszívesebben kiolvasnám belőle azt, amire kíváncsi vagyok. De jobbnak látom a normális utat választani. - Ugye nem autóval jöttél.

- De igen.

- Ezt nem hiszem el. Zsaru létedre piásan vezetni.

- Nem én vezettem. Eddy hozott el ide. A kollégám.

- Meséltél neki rólam?

- Tudja, hogy hozzád jöttem, de semmit nem árultam el neki azokról a dolgokról.

- Na és hogy csináljuk?

A férfi zavartan kapja el rólam a tekintetét. Utólag fogom csak fel, hogy mennyire félreérthető voltam. Mintha valami prosti lennék, aki megkérdezi az ügyfelétől, hogy mitől gerjed be. Felállok a kis fotelemből és lehuppanok a kanapéra Joel mellé. Nem törődök azzal, hogy az állatok a hátamba vájnak.

- Szerintem kezdhetjük - mondom lelkesen.

- Megteszed?

- Igen, de add ide a kezed, mert csak akkor működik rendesen.

- Jól van - válaszolja és azonnal megragad. Mintha attól félne, hogy meggondolom magam. - Kezdhetjük.

Joel erősen koncentrál egy emlékre. Sikerül egyből ráhangolódnom. Most én vagyok ő, és az ő szemén keresztül látom a szőke kislányt. A gyerek egy hatalmas torta előtt ül. Három gyertya ég rajta. Kinyújtja felém a kezét én pedig a karjaimba kapom. Együtt énekeljük a Boldog szülinapot, olyan hangosan, ahogy a torkunkból kifér. A kislány felkacag, ahogy megcsiklandozom, aztán a nyakamra fonja mindkét karját. Finom, gyümölcsillatú a bőre.

- Szeretlek, apuci - kacagja.

Ekkor odajön hozzánk a nő is. Joel felesége. Lefényképez minket, aztán tapsikolni kezd. Efféle boldogságot csak a filmekben látni. Az emlék itt még nem érne véget, de jobbnak látom befejezni. Nem akarom, hogy Joel sokkot kapjon vagy rosszul legyen miattam. De túlságosan kapaszkodik, így nincs könnyű dolgom. Érzem, hogy kezd megfájdulni a fejem. Ha tovább folytatom, megint vérezni fog az orrom. Látom a nőt, ahogy órákkal később odabújik hozzám és engem átkarolva alszik el. Összeszedem magam és véget vetek az egésznek. Joel még akkor is erősen szorítja a kezem, amikor már megszakadnak az emlékek. Én viszont hihetetlenül gyengének érzem magam. Ha nem ülnék, már biztosan a földön kötöttem volna ki. Sosem csináltam még ilyesmit csak azért, mert valaki megkért volna rá. Lehet, hogy a Hangoknak nem is tetszett volna ez az aprócska kirándulás a férfi emlékei közt. De a Hangok szó nélkül leléptek, úgyhogy tehetnek nekem egy szívességet.
A férfi arcát fürkészem. Ezernyi érzelem tükröződik rajta. Lassan elengedi a kezem, de nem mozdul. Csak bámul maga elé. Szipog, de száraz a szeme. Túlságosan tartja magát. Próbál erős lenni.

- Nagyon sajnálom, Joel - mondom őszintén. - Hogyan történt?

- Minek kérdezed? - vág vissza élesen. - Már úgyis tudod, nem?

Megrázom a fejem. Néha betartok bizonyos határokat. Ezt el is mondom neki, de mintha meg se hallaná.

- Nem muszáj beszélned róla - mondom végül. Még erre sem reagál. Itt az ideje témát váltani. - Kérsz egy kávét?

- Az jól esne.

Kisétálok a konyhába. Két adagot készítek, hogy nekem is jusson, mert rám fér. Jobb készlet híján olyan csészékbe töltöm ki a kávét, amelyre rózsaszín betűkkel van ráfestve, hogy Kávékirálynő. De ez még mindig jobb, mintha a Micimackósba öntöttem volna. Nem akarok hülyének tűnni a férfi előtt. Magam sem tudom megmondani, hogy miért. Talán mert most, hogy a Hangjaim köddé váltak, jöttem csak rá, mennyire magányos is vagyok. Nincsenek barátaim és barátnőim se. Útközben valahogy lemorzsolódtak rólam. És jól esik, hogy nem menekül el tőlem mindenki. Milyen elcseszett vagyok, hogy pont egy zsaruval akarok barátkozni. Ha apa megtudná, egy órás fejmosást tartana, még akkor is, ha nem vagyok már kisgyerek. Utálja a rendőröket, mert elég sokszor köptek bele a levesébe. A gőzölgő kávékkal térek vissza a nappaliba.

- Elutazol? - kérdezi Joel amint belépek a szobába. Kezében ott tartja a térképemet.

- Hát úgy néz ki. - Leteszem a tálcát az asztalra. Joel azonnal fölé hajol és cukrot tesz a csészéjébe. Szerintem fel sem tűnik neki az idióta felirat.

- Miért pont Woodbury? - kérdezi. Az a pont van a legjobban bekarikázva.

Lehuppanok mellé, felhúzom a térdemet, és átkarolom magam. Valamiért olyan érzésem van, mintha évek óta ismerősök lennénk. Vagy csak ennyire ki vagyok éhezve a társaságra azóta, hogy magamra hagytak?

- Szóval?

- Tessék? - kérdezek vissza. Arra sem emlékszem, hol hagytuk abba.

- Miért kell elutaznod?

- Tudod, ha elmondanám, bezáratnál a gyogyóba.

- A gondolatolvasásnál is durvább?

- Sokkal - bólogatok hevesen. - Ezerszer felülmúlja.

- Az emberek irányításától is?

- Hidd el, ez mindent visz. - Erős hangsúlyt helyezek a mindenre. Joel kíváncsian méreget. Furának tart, ehhez semmi kétség nem fér. De még itt van, nem ijesztettem el. Érdekli, amit mondani készülök. Megköszörülöm a torkom. - Szóval nekem meg kell keresnem a Hangjaimat.

- A hangjaidat? - ismétli meg.

- Igen.

- Ezt most képletesen érted, vagy?

- Elmagyarázom. - dőlök előre. Ilyen nyíltan ritkán van lehetőségem beszélni az életemről. - Képzeld el, hogy folyamatosan suttognak a füledbe. És rajtad kívül nem hallja más. Olyan, mintha telefonálnál és a válasz a fejedben hallatszik. Tudom, hogy furán hangzik, de ez nem olyasmi, ami megtalálható a lexikonokban.

- Mik ezek a hangok. Szellemek?

- Nem - nevetek fel. - Meg is sértődtek volna, ha annak nevezed őket.

- Van testük?

- Igen, de csak én láttam őket.

- És többen vannak?

- Négyen. Brandy, Gloria, Sue és Mackie - sorolom fel őket. - Én neveztem el őket még kiskoromban. Nem hiszel nekem, ugye?

- Tudod, ha ezt egy hete mondtad volna nekem, simán rávágom, hogy őrült vagy.

- És most nem hiszed azt, hogy megőrültem?

- Nem. Mert ha te az vagy, akkor én is. - Felemeli a kávét. - És mi dolgod abban a városban?

- Ott él a családom is. Beszélnem kell a pappal. Ő az egyedüli, akitől választ kaphatok. - Én is megfogom a csészét és kortyolok belőle. Már megint túlcukroztam, de most már mindegy. - A pap kiskoromtól fogva ismer. Azok közé tartozik, aki tud a Hangokról. Ha ő nem tudja, mi történik velem, akkor senki sem.

- És mikor indulsz?

- Nem tudom. Kell valaki, aki elvisz. Jelenleg nincs jogsim. Hosszú sztori - intem le, mielőtt még rákérdezhetne. - Repülőjegyet nem tudok foglalni. Talán felhívom a legújabb cimbim, Taxis Timet. Hátha ráér egy hétszáz mérföldes útra. Csak egymillió dollárra van szükségem. Zsebpénz.

- Én elvihetlek.

- Komolyan?

- Két hetes kényszerszabadságra küldtek, hogy pihenjek. - Iszik a kávéjából, aztán leteszi a csészét a tálcára. - Szóval ráérek.

- Köszi - lelkesedek, aztán visszafogom magam. - Mármint sajnálom, hogy szabira küldtek, mert kikészítettelek, de lehet, hogy ennek így kellett történnie. Esküszöm, hogy kifizetem a benzint az utolsó centig. Sajnálom, hogy...

- Nem miattad van - szakít félbe. - Már előtted is szar időszakom volt. Talán jót fog tenni ez a szünet.

- Ez nem lehet véletlen.

- Lehet, hogy nem az.

- Még egy kérdés. - Egy húzásra megiszom a maradék kávét. Néha szeretek hatásszünetet tartani. Mint most is. Amikor befejezem, lerakom a csészét az övé mellé. - Hol itt a csapda?

- Nincs csapda. - Rám néz, egyenesen a szemembe. Az arckifejezésem azt tükrözi, hogy nem most jöttem le a falvédőről. Leesik neki, hogy várok valamire. - Jól van, lebuktam.

- Szóval? - vonom fel a szemöldököm.

- Megmutatod nekem őket, amikor kérem. A családomat.

- Csak ennyi?

- Nekem jelenleg ez a minden, Melody.

- Áll az alku, de senkinek se beszélhetsz róla.

- Ennyire nem vagyok hülye. - Felveszi a sapkáját. Úgy tűnik, máris indulni akar. - Hányra jöjjek érted?

- Elég lesz nyolcra.

- Azt hiszem, megyek is. Eddy már biztosan vár.

- Lekísérlek - pattanok fel a kanapéról. - Ha nem gond.

- Ahogy gondolod.

Csendben hagyjuk el a lakásomat. Joel majdnem megnyomja a lift hívógombját, de megragadom a dzsekijét.

- Lépcsőzünk.

- Ez a hetedik emelet, Melody.

- Én nem liftezek.

- Jól van, menjünk - int a lépcsők felé.

Hamar leérünk, nekem már meg sem kottyan ez a hét emelet, hozzá vagyok szokva. Joel pedig jó formában van a munkája miatt, így meg sem kellett erőltetnie magát.
Eddy az autó előtt áll, az utca túloldalán. Legalábbis úgy gondolom, hogy ő az, mert amikor meglát minket, szélesen elmosolyodik. Ahogy közelebb érünk hozzá, szinte már üvöltenek a gondolatai. Azt hiszi, Joel azért keresett meg, hogy lefeküdjön velem. Lehet, hogy a homlokomra kellene tetoválni, hogy nem vagyok ribanc. Azt is megállapítja, hogy jó nő vagyok.Majdnem odakiáltom neki, hogy köszönöm. Ez a fickó cseppet sem fékezi meg a fantáziáját. Elképzeli, hogyan "ajándékozhattam" meg a barátját. Egy kicsit még irigykedik is.

- Azt hiszi, hogy egy menetre látogattál meg - súgom oda Joelnek.

- Dehogy hiszi - tiltakozik, de aztán leesik neki, hogy hallom a férfi gondolatait. - Ne is hallgass rá.

- Tőlem azt is mondhatod neki, hogy azt csináltuk. Nem bánom.

- Reggel nyolcra érted jövök - mondja, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. Pedig komolyan gondoltam. - Akkor szia.

Átszalad az úton. Intek egyet Eddynek, aki bátortalanul int vissza. Joel azt ismételgeti magában, hogy kezd megőrülni. Amikor odaér a kocsihoz, felém fordul én pedig felmutatom a hüvelykujjamat.

- Nem vagy őrült - kiáltom oda neki búcsúzóul.

Felmutatja mindkét hüvelykujját, aztán beszáll. Felnevetek. Eddy arra gondol, hogy volt ez két menet is. Én pedig arra, hogy nem is olyan rossz dolog normálisnak lenni.

-------------------

Sziasztok. Mit szóltok hozzá? Eddig milyen? Bírjátok a karaktereket?