*Varga Laura*

Kinyitva az ajtót majdnem leesett az állam. Némó most sem hzudtolta meg magát. Egy egyszerű fehér ing és egy zakó volt rajta, meg persze egy fekete nadrág, de rajta valamiért mégis olyan különlegesen mutatott. Férfias illatával minden nőt egyből elcsábítana, és ez általában meg is történik. Hajával nem sok mindent kezdett, szerintem vagy kétszer beletúrt, de neki ez a stílus áll a legjobban. Istenem, kezd elmenni a maradék eszem is.

-Indulhatunk?- nyújtja felém a kezét.

-Igen- mondom, majd magam után bezárva az ajtót uánna megyek. A folyosón kaptunk pár érdekes pillantást. Aki eddig szerintem életében nem volt kint a folyosón, az most ott tanyázott. Krisztián magabiztosan ment végig a folyosón, én már annál kevésbé. Sosem szerettem, ha nagyon sokan megbámulnak. Úgy éreztem sosem lesz vége a folyosónak, hogy sosem kerülök ki a pillantások gyűrűjéből. Ahogy láttam néhány telefon is a levegőben volt, de próbáltam minél jobban a szőnyeg mintázatát tanulmányozni, és nem az éppen készülő fotókra koncentrálni. Nagyjából úgy éreztem magam, mintha egy vörösszőnyegen vonulnánk végig, ez az egész helyzet olyan hatást keltett. Mondjuk megértem: kit nem érdekelne, hogy Németh Krisztián kivel találkozik? Már látom a holnapi címlapot magam előtt... 

A lifthez érve hatalmas megkönnyebülés fogott el, és ez kívülről is látszott rajtam.

-Annyira rossz volt?- nevet a mellettem álló férfi.

-Úgy éreztem magam, mint egy Hollywoodi színész, valami hatalmas gálán. Mostmár pályát nem váltok, az fix.

Valami csoda folytán az aulában egy árva lélek sem volt. Hála. Legalább itt át tudok jutni anélkül, hogy vagy hárman gyilkossági kísérlettel próbálkoznának meg. Mondanom sem kell, hogy ki jönne ki rosszul...

A szálloda előtt egy taxi állt, feltételezem ránk, mert Krisz egyből felé vette az irányt. A sofőr amint látta, hogy bent ülünk mind a ketten el is indult.

-Elmondod hova megyünk?- kérdezem tőle.

-Hmm... nem- nevet.

-És most?- próbálom azt csinálni, ami a legjobban megy: mások agyára menni kérdésekkel.

-Lássuk csak... nem.

-Messze vagyunk?

-Olyan vagy, mint egy 5 éves kislány. Hamarosan megtudod, hogy hova megyünk- simít ki egy hajtincset az arcomból.

-És mennyire élvezem- vigyorgok.

10 perc után már egyre türelmetlenebb voltam. Úgy éreztem magam, mintha már legalább 1 napja utaznánk, és mintha sosem érnénk oda a célállomásra. 

-Ott vagyunk már?- kérdezem. Csak meg kellett szólalnom, éa a taxi egy szép étterem előtt le is fékezett. Már csak az a kérdés, hogy megérkezdtünk, vagy csak engem akar kidobni a járműből...

-Most- vigyorog Némó, majd kipattan a kocsiból. Átszalad a másik oldalra, és nekem is kinyitja az ajtót. 

Az étterem felé vettük az irányt. Már kívülről sem tűnt egy putrinak, de belérve az állam is leesett. Gyönyörű, ízlésesen kivitelezett hely volt, ahol valószínűleg már egy pohár vizet sem tudnék kifizetni. 

-Na, tetszik?- lép mellém Némó.

-Ez a hely gyönyörű. De nem kellett volna- kezdek egyből tiltakozni.

-De, kellett volna. És nálad nem lehet gyönyörűbb- természetesen ekkor lép oda mellénk egy pincér, aki az asztalunkhoz vezetett. Az étlapot elénk téve válogathattunk a különlegesebbnél különlegesebb fogások közül... Imádom ezt az országot. Annyira különleges itt minden. Ameddig a rendelésünkre vártunk természetesen beszélgettünk.

-Honnan jött az ötlet, hogy focista leszel?- kérdezem tőle hatalmas érdeklődéssel. Valóban érdekelt, hogy mi vezérelte erre.

-Kiskoromban is nagyon érdekelt ez a sport. Konkrétan alig tudtam járni, de már kint rúgtam a bőrt apával. Aztán mikor felvedezték, hogy értem mit csinálok elvittek egy fociedzésre. Természetesen egyből be is akartam kerülni a csapatba, ami sikerült. 2-3 évvel fiatalabb voltam mindenkinél, de nagyon élveztük amit csináltunk. Szabadidőnkben is együtt fociztunk. Gimnáziumban döntöttem el végleg, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, ezért még a szokásosnál is többet és keményebben edzettem. Csapatokban játszottam, míg végül bekerültem a válogatottba. Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra történt volna. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy sikerült elérnem azt, amire vágytam- fejezte be a történetét- és te? 

-És én?- kérdezek vissza remélve, hogy nem arra gondol amire én.

-Honnan jött az ötlet, hogy sportorvos légy?- kérdezi csillogó szemekkel. Bakker... erre most mit mondjak?...

Sziasztok! :)

Sajnos azt kell mondanom, hogy csak a jöőhéten fogok tudni hozni részeket, utánna valószínűleg 1- 1,5 hét kihagyás. A tavaszi szünetben konkrétan egyetlen egy napot leszek itthon, ami pedig a szünet utolsó napja, amikor én általában a szünetes lustaságomat pótolom. Ez nem azt jelenti, hogy biztos, hogy nem lesz rész, de valószínűleg arra az időre hanyagolnom kell a történetet. Na, de ez még a jövő zenéje :D

Addig is remélem, hogy tetszett a rész, ha így volt, jelezzétek valahogy <3

xoxo Dóri                         2017.03.30.