Karla amennyire borzasztó németből, annyira tehetséges földrajzból. Meg minden másból.

Mikor a szülei megkérdezik, hogy akkor a nyelvből miért ilyen rossz, ő csak mosolyog, és azt mondja, „Tökéletesnek lenni pofátlanság. Úgyhogy valamiből bénáznom is kell. Inkább örüljünk, hogy nem a matek  szerencsés nyertes..."

És bár Mrs. Freidnek ezt nem tervezte kifejteni, mégis úgy gondolta, földrajzból márpedig megmutatja a tanárnőnek, mit tud. Csak, hogy leessen az álla. És terve sikerült is volna, de bár hányszor jelentkezett, mindig ignorálták, így szóhoz sem juthatott.

Aznap nyolc órája volt, aminél bár volt több hétfőnként, de péntek lévén elég rosszul esett ez is mindenkinek. Mindenesetre angolon párba voltak, így esélye volt beszélni egy Rea nevű lánnyal, akit eddig fel sem fedezett az osztályban, azonban akiről kiderült, hogy egy nagyon vicces lány.

Rövid állig érő, világos haja, a virágos hajpánt, amit belerak, lengő rakott szoknyái és blúza jámbor teremtésre engednek következtetni, de valójában energikus és talpraesett. Sőt, ahogy a dupla órán Dini észrevette néha kifejezetten tüzes lány. Bár puszipajtások nem lettek, főleg mert Rea eleinte korlátokat akart hagyni, de Karla céljául tűzte ki, hogy betartja, amit kirohanásból ígért.

Ehhez első lépésként pedig úgy gondolta a tejföl szőke hangyakirálynőt kell megtörnie.

- Szóval, mesélj egy kicsit Willről!

Éppen hazafelé sétáltak gót barátnőjével, akinek nemrég elregélte a jelenetet az osztályban. Tegnap este az eső elállt, mostanra már csak néhányszor kezdett el szitálni, de ez is elég volt ahhoz, hogy friss esőillattal töltse meg a hűvös tavaszi levegőt.

- Nem tudom Karla...

- Di-ni! – szakította félbe.

- Karla. A lényeg, hogy hülyeséget csinálsz. Ne is strapáld magad, azok mind ugyanolyan elviselhetetlen gazdag ficsúrok.

- És, csak te meg én lennénk különbségek? – kérdezte felháborodottan. – Nem hiszem. Ők is mind különbözők és egyediek. Vannak álmaik, vágyaik, személyiségük. Nem hiszem el, hogy mindegyikük ugyanaz az ember lenne, aki csak azért utál, mert nem vagyok "elit" körökben. Mert nem tartozom közéjük.

- Te tudod, de akkor is csak az idődet pazarolod. – ezzel zsebre vágta a kezét, és fekete bolyhos sáljába nyomta az arcát, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Karla elgondolkodott, komoly arcot vett fel, s közben végig Roset méregette.

- Talán igazad van, de nem zavar. Nem szeretek emberekkel rosszban lenni...

Az említett megrántotta a vállát és komótosan sétált tovább.

- Tulajdonképpen, gót létedre elég aranyos cuccaid vannak – fixálta ezúttal kikandikáló derékvédőjét, amin két bojt lógott le.

- Milyen létemre? Karla, én nem vagyok gót.

- Nem? De egyfolytában feketében jársz, és soha nem beszélsz senkivel...

- A gótok nem feltétlen antiszocok, ezt jobb, ha tudod. Feketében meg azért járok, mert szeretem ezt a színt.

- Oh... – ezután elnevette magát – Én végig azt hittem.

- Viccelsz? – nevetett Rose is. – Az őseim kitagadnának, ha az lennék.

- Elhiszem – kuncogott. – Tényleg: kik a szüleid? – fordult felé kíváncsian.

- Nem mondtam még a vezetéknevem?

- Ü-üm.

- Wels. Fater a suli fejese.

- Ne már!

- Jaja – nézett sokat sejtően vissza a vörösre.

- Ne haragudj, de ez oltári szívásnak hangzik.

- Mert az is.

Erre mindketten elnevették magukat, és hasonló hangulatban folytatták útjukat haza. Mint kiderült, elég messze laknak egymástól, de egy ideig együtt tudtak menni, aztán Rose buszra szállt, Karla pedig megindult a házuk felé. Útközben hangosan gondolkodott:

- Rose vajon miért busszal ment? Hol a kocsija? Hm... érdekes...

Mióta elváltak, megszaporázta lépteit, néha szinte futott, hogy lendületet szerezzen egy-egy nagyobb pocsolya átugrására, amely műveleteket szürke félcipője bánta. A fehér csillagok majdnem sötétebbé váltak, mint a cipő alapszíne. Hiába lesz mindjárt tizenhét, az ilyen alap dolgokban örökre gyerek marad.

- Megjöttem!

Nyílt az ajtó, megcsörgetve a kulcsokat a zárban.

- Szia, drágám! Későn jöttél ma – egy barnás színezetű fej jelent meg a konyhaajtóban, kezeit kötényébe törölgette. – Történt valami?

- Nem, sok órám volt ma. Apa merre?

- Még egy másfél óra, mire bezár a bolt.

- Ilyen korán van még?

- Fél öt? Azt azért nem mondanám, hogy korán. Milyen volt a suli?

A kérdésre Karla tekintete villant egyet, szemei izgatottsággal teltek meg.

- Úgy látom jól telt – indult vissza Mrs. Denon a konyhába. Épp pörkölt rotyogott a lábosban messze szétszórva az illatot.

- Eh? Honnan tudod?

Karla követte anyukáját, vagy éppen az illatot, ami olyan sűrűn belengte a konyhát, hogy akár csukott szemmel is eltalált volna a forrásához.

- Édesem, az anyád vagyok – kezében meglengett a fakanál, miközben hanyag mozdulattal csípőre tette. Ezután egy nagykanalat húzott ki a fiókból, és mert a pörköltből. – Kóstolót?

- Még szép! – sietett a kanálért.

- Amúgy meg, úgy mosolyogsz, mint egy tök. Ez is segített.

- Igen? Észre sem vettem – szürcsölte fel a lét az evőeszközből. – Fini.

Mrs. Denon elnevette magát, és a kanalat visszakapva ő is megkóstolta az ételt.

- Sótlan – konstatálta összeráncolt homlokkal, és már nyúlt is a fűszerért.

- Amúgy anya.

- Hm?

- Hétvégén elmennék a városba. Ugye nem terveztetek semmit hármasban csinálni?

- Nem rémlik.

- Akkor jó. Köszi. Fenn leszek a szobámban, szólj, ha kész a vacsi.

Azzal megpuszilta anyja arcát és trappoló léptekkel sietett fel a szobájába. Útközben előkapta a telefonját, és bepötyögött egy számot. A képernyő narancssárgásan világított a lemenő nap fényétől, és mire a szobájába ért már fel is vették.

- Emma? Itt Dini.

- Dini? Ezer éve nem beszéltünk! – jött egy vidám női hangod a vonal túloldaláról.

- Em, az három hete volt. Az még véletlenül sem ezer év.

- Nekem az – nevetett. – Hogy vagy? Milyen a suli?

- Elég jó. Furi. Látszik, hogy apró milliomos csemeték melegágya. Veled mi van?

Közben felállt az ágyáról, és a teraszajtóhoz sétált egy szétnyitható széket cipelve szabad kezében.

- Csak a szokásos. Itt az egész társaság, ugyanolyan hülyén.

Erre Karla nem tudta nem megállni, hogy felnevessen.

- Már csak te hiányzol belőle. Nem ugyanolyan a tökfejed nélkül.

- Ez most szíven ütött - tettette a megbántottat, de vidám hangja hamar leleplezte.

Közben már kinn járt a teraszon. Fél kézzel igyekezett széthajtogatni a fém széket, és mikor végre sikerült, lovagló ülésben helyezkedett a gyümölcsössel szembe, egyik kezét a korlátra támasztotta, a fejét pedig a karjára hajtotta. A továbbiakban ettől úgy hangzott, mint aki megfázott.

- De most komolyan, mindenki itt van rajtad kívül. Még ő is.

- Növeld csak a nyomorom tényleg. Tudod milyen nehéz volt otthagyni titeket? – hagyta szándékosan figyelmen kívül az elejtett célzást.

- Nem inkább csak őt?

- Már végeztünk. Te voltál az első, akinek elmeséltem, hogy szakítottunk.

- Ja, mert túl messze vagytok egymástól, és nem akartok távkapcsolatba élni, blabla. Hülye duma! Ez azt jelenti, hogy még szereted. Ő téged biztosan.

Megerősítésként a vonal túlsó végén még egy szívet is rajzolt az ujjaival maga elé a fehér lepedőbe, újraalkotva a rajta gyűrődő redőket, bár ezt Karla nem láthatta.

Ami azt illeti, a szakítós indok hazugság volt. Karla tudta, Emma imádta kettejüket együtt, álompárként emlegette őket mindig, de egyszerűen már nem működött köztük a dolog, és ezt a kis hazugságot mondta a legjobb barátnőjének, hogy ne törje össze az álomvilágát. Úgyse találkoznak Márkkal egyhamar, nem volt valószínű, hogy kiderül.

- Persze, egyértelműen... De mi lenne, ha a többit személyesen pletykálnád el?

- Mikor és hol?

- Holnap 2-kor a törzshelyünkön.

- Oks, de várj, melyiken?

- A cukiban. Elhívod Nikit és Annát?

A kérdést egy félig felháborodott válasz követte.

- Azt hittem, holnap kisajátíthatlak.

- Az élet kegyetlen – adta meg a kegyelemdöfést.

- Gonosz.

S a vörös szinte látta barátnője nyelvét kinyújtani rá.

- Majd jóváteszem.

- Azt csak úgy tudod, ha a szolgám leszel.

Tettetett gonosz kacaj harsogott a vonal másik oldalán, de nem tudta megijeszteni Dinit.

- Mit szólnál inkább egy ingyen ebédre velem?

- Hm... még meggondolom.

- Ok. De vigyázz, időkorlátos gift.

- Észben tartom. Szia.

- Szia.

Telefonját tartó keze leereszkedett, kinyúlva lógott alá a kertnek. A vonal megszakadt a teraszon ülő lány tudatába pedig új hangok férkőztek. A madarak utolsó csicsergése az éj leszállta előtt, zizegő levelek, szúnyogok, és Mrs. Denon kiáltása a kész vacsoráról.

Karla az utolsóra rögtön izgalomba jött, és már az étel gondolatától is összefutott a nyál a szájában.

Lent vette csak észre, mennyit ült kinn az erkélyen, mert mire leért, az apja is megérkezett, úgyhogy hárman élvezhették anyja isteni pörköltjét, amit meg is ettek mind az utolsó cseppig. Karla úgy teleette magát, hogy félt, másnap nem fér majd bele a szoknyába, amit fel akart húzni. Ennek ellenére viszont úgy gondolta, teljesen megérte, és erről Mr. Denon is hasonlóképpen vélekedett.

Remélem tetszett!(: