Reggelre azonban úgy tűnt, megérte a fáradságot. A szoba nagyszerűen nézett ki, és otthonos lett.

Sápadt fény sütött be azon a hatalmas üvegen, ami átlátszó falként takarta be a lány egyik hosszabb falának a felét. Ha egész pontosak akarunk lenni, akkor ez egy ajtó volt, nem messze mellette egy megvastagított párkányú ablakkal. Amikor pár napja beköltöztek, Karla választhatta ki a szobáját, és amint meglátta ezt, egyértelművé vált számára, hogy megtalálta a legtökéletesebbet.

Az üveg a ház keleti oldalán volt, ezért minden napfelkeltekor ide világított be a legtöbb fény. A kert, amire nézett, sűrű gyümölcsfákkal borított rész volt, a fák legtöbbje pedig nem nyúlt sokkal magasabbra a terasz korlátjánál, így nem foglalta be a látóteret. Azonban volt egy, jobbra a terasztól, ami jóval a ház teteje fölé nőtt, és egy vaskos ágára a lány szobájából is gond nélkül ki lehetett mászni. A szeleburdi vörös pedig egész biztos volt benne, hogy nem egyszer fogja ezt kihasználni.

Maga a terasz világosbarna fából készült, fél oldalán tető, körbe ugyanolyan színű korláttal. Elég nagy ahhoz, hogy akár tíz ember is kiférjen rá. Még nem volt rajta semmi, de a lány bár hányszor kilépett rá, mindig új ötletek fogták el, hogyan is tudná élettel telibbé varázsolni.

Ma reggel viszont nem ment át az oda vezető ajtón. Ami azt illeti, elég kómásan nyomta le az ébresztője gombját, miközben a telefonjának fénye szinte kiégette a szemeit. Mindezt miért? Mert tegnap túl sokáig volt fenn házit írni.

- Az iskola komolyan kifog nyírni egyszer! Egyetértesz Pity?

Lapos pillantással nézett a kezében lévő plüsscsibére, majd miután nem kapott választ, széles mozdulattal az ágyra ejtette.

Kézfejével dörzsölgetni kezdte szemeit, míg arany pontokat nem kezdett látni a szemhéja belsején táncolni. Akkor felült az ágyán, két kezével hátul támasztotta a matracot, és nyuszis mamuszát kereste. Csukott szemmel.

Ha a reggeli lustaság fájna, valószínűleg a világon minden gimnazista ordítozva indulna élete legszebb évének megkeserítője felé: az iskolába.

Végül két percnyi eredménytelen keresés után feladta, és szemeivel kezdte keresni a mamuszt, ami mint kiderült, az ajtóban volt elszórva. Nem volt hát mit tenni, felállt, és egy kiadós nyújtózkodás után elindult értük, majd a fürdő felé irányította magát. Közben azon gondolkozott, hogy mennyire jobban szereti kialudni magát, és hogy kábé egy zombi szintjén érzi a mostani megjelenését.

Ennek ellenére, mire végzett a felöltözéssel, és elindult a Wels Akadémia irányába, már boldogan és a szokott energiájával futott. Na, nem azért, mert annyira oda akart volna érni, hanem mert már megint nagyon késésben volt.

- ÁÁ, hogy miért kell nekem folyton reggel fürödnöm! Mrs. Freid tuti nem nézi el nekem.

A nagykapu előtt egy csapat srác beszélgetett, jókat röhögtek, de sajnálatukra meglehetősen útban voltak.

- Vigyázat! – kiabálta már jó előre torkaszakadtából a lány, de a társaság vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a figyelmeztetés, így a vöröske teljes erejéből beléjük rohant, amire egy barna hajú rögtön fel is esett, a másik felzselézett frizurájú fiú lába pedig kigáncsolta a lányt, akinek, miközben esett, beleakadtak ujjai a fiú pólójába, és magával rántotta. Így sikeresen hárman végezték a kövön.

A társaság többi tagja a kezdeti döbbenet után jót röhögött a dolgon, a két fiú, akik egy hatalmasat estek viszont már csöppet sem voltak ilyen vidámak.

- Nem látsz, vagy mi van? Ez baromira fájt! – csattant fel a zselézett hajú, aki éppen a lányról kászálódott fel.

Erre Karla csak nyögött egyet. Ő végezte alul.

- Akkor most képzeld magad a helyembe! Te legalább puhára estél.

- Azt a csontkollekciót te puhának nevezed? A melleidről már nem is beszélve! – A lány hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy ez most dicséret és sértés, vagy szimplán két sértés egymás után.

- Nem mintha fogtál volna már nagyobbat valaha is – szólt egy aranyos mosolyú gesztenyebarna szemű srác, akinek a megjegyzését hangos nevetés követte.

- Oh, fogd be Chris! Te meg – fordult vissza a lányhoz -, mi vagy te egy tank? A normális emberek nem úgy rontanak be a suliba, mint egy öklelő bika.

- Ki kérem magamnak. Mondtam, hogy félre. Ti nem hallgattatok rám!

- Mert meg kellett volna állnod! – szólt bele a másik is, aki erősen fogta a halántékát. Szép kis lila dudor nőtt rajta.

Közben a kakasfejű már fel is kelt, leporolta magát, és a segítőkészség legkisebb jele nélkül állt távolabb.

- De sietek! – Közben a lány is próbálta feltornázni magát.

Az előbbi aranyos mosolyú lehajolt hozzá, és sokkal udvariasabban segített neki felkelni a földről.

- Meg vagy?

- Asszem, nem törtem el semmim.

- Megérdemelted volna! – szólt bele a zselés hajú.

- És azzal a hústoronnyal, ami rám esett, nem is lett volna csoda!

- Hülye csitri!

- Nyugi haver, túlélted.

- Ja, öreg, nem vagy kislány.

- Ti most mégis kinek az oldalán álltok??

A vita áttolódott a csapatra, Karla pedig visszafogottan kuncogott, mert hát valahol mégis csak az ő hibája volt az egész.

A srác, aki felsegítette odaállt hozzá, és felé fordult. Meglepően magas volt, szinte kitakarta a lányt, ha jó szögben állt.

- Amúgy hogy hívnak?

- Karla, de hívhatsz Dininek, ha gondolod. Te pedig Christian vagy, ha nem tévedek.

- Nem tévedsz – mosolygott egyet. – Bocs a hülye miatt – mutatott hüvelykujjával a háta mögé, ahol a többiek veszekedtek.

- Mindegy, amúgy is az én hibám volt...

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, és Karla lesápadt.

- Hogyhogy Dini?

- Tessék? – rezzent meg.

- Úgy értem a Dininek nem túl sok köze van a keresztnevedhez.

- Ja, az. Az csak annyi, hogy a Karla, már majdnem Karl, az meg ugye fiú név, és tök utálom, szóval ez jobb.

- Cuki.

Chrisnek még lett volna mit mondania, de Karla félbeszakította.

- Figyi, nem akarok bunkó lenni, de most már tényleg mennem kéne. Totál elkéstem.

Közben két kezével válla felett és mellett erősen mutogatott a folyosó irányába.

- Nektek nincs órátok?

- Csak másodiktól.

De ezt már csak a lány hátának mondhatta, aki rég elszelelt.

- Lerázott a csaj Chris? Nagy kár – hallotta még a háta mögül a csapat szívatását, de ez a nevetésükkel együtt hamar elhalt, és már csak saját cipőjének kopogása volt kivehető az üres folyosón.

Visszhangot vert a csöndben, mint a vízcseppek egy tágas barlangban. Végül egy jó hat perces késéssel esett be németre.

Heves mozdulattal tépte fel az ajtót, ami kis híján kitört a helyéről, közben borzasztóan lihegve próbált összehozni egy bocsánatkérést.

- Elnézést a késésért! – darálta egy szuszra, hogy szinte megfulladt az oxigénhiánytól.

Mrs. Freid félig felhúzott szemmel nézett rá.

- Auf Deutsch bitte!

- Izé, Ent...schilugung, ugye?

A gyenge próbálkozást követően a tanár csak egy nagy sóhajjal megrázta a fejét, és leengedte a kezében tartott könyvet.

- Ha nem tévedek, Frau Denonnel van dolgom. Sokat hallottam magáról kisasszony.

- Oh, tényleg? – jött a cseppet sem udvarias, kétkedő kérdés.

Karla gyorsan a szája elé kapta a kezét, és reménykedett, hogy a tanár nem hallotta meg a dolgot.

- Igen, tényleg. Híres késő! És megjegyzem, csodálkozom, hogy ilyen attitűddel és ilyen némettudással képes volt ösztöndíjjal bekerülni intézményünkbe.

- Tudja, tanárnő, a német nem volt a felvételi tárgyak között...

Mrs. Freid szemei kikerekedtek, és dühvel fújta fel magát, hogy majdnem úgy nézett ki, mint egy kitömött csirke. Mindenesetre Karla megijedt tőle, és fejben már most szidta magát, amiért nem tudott csendben maradni.

- Azaz, talán szerencsém... volt... – emelte fel mutatóujját, ami a mondat végére lekókad, a hangját pedig eddigre már alig lehetett hallani, de egy bocsánatkérő, zavart mosolyra továbbra is futotta.

„Ez sem volt egy jó megjegyzés", konstatálta meg magában Will is, Rose is, és tulajdonképp mindenki.

- Esetleg még valami Denon kisasszony? Vagy úgy érzi sikerült kifejtenie véleményét az órámról és rólam.

- Ne haragudjon, tanárnő. Egyáltalán nem úgy értettem, csak... öm... – Ő igazán kereste a szavakat, de sehogy sem találta a megfelelőket. – Elnézést kérek. Többet nem fordul elő.

- Remek. Akkor talán folytatom az órám. Üljön le a helyére, és figyeljen, hátha ragad Önre valami a koszon kívül is.

Karla gyorsan iszkolt a helyére, halkan tátogott egy „Jó reggelt"-et Rose-nak, és előkotorta a cuccát.

Óra végén Rose sietve távozott a teremből, csak egy egész gyors „később"-re futotta, amit elköszönésnek szánt.

- Szia! – intett utána padszomszédja, aztán eszébe jutott, hogy fogalma sincs, merre van a föci előadó. – Várj egy picit! ...Elment... Ha – sóhajtott. – Akkor nincs mit tenni, megkérdezek mást.

Két kezével lendületesen a padjára ütött, és felállás közben kivágta a székét maga mögé. Talán kicsit túl erősen is, mert a mögötte ülő lány tolla egy hosszú, mély vonalat húzott a füzetébe a lökéstől. Csúnyán felnézett, mire Karla egy bocsánatkérő mosollyal próbált segíteni a helyzeten.

- Ne haragudj, kérlek, csak izgatott lettem és nem figyeltem... aj, az miattam van? – zavarában tekergette a tincseit és igyekezett bűnbánó arcot vágni, amiből továbbra is csak egy kínos mosoly lett.

A lány egy pillanatra úgy tűnt robbanni fog, de aztán nyugodtan fújta ki a levegőt, és egy mérhetetlenül lekezelő mozdulattal leintette a bocsánat áradatát. Egy vad rántással kitépte a megrongált oldalt, és felnézett.

- Másba nem is vagy jó, igaz? Csak a meghunyászkodásban.

A szemei megijesztették Dinit. Meleg barna színűek voltak, de olyan hideget szórtak a lányra, hogy szinte beleborzongott. Utálat és undor keveredett bennük, olyan tökéletesen összeolvadva, hogy a gyűlölet egy egészen új árnyalatát festették a lány arcára.

- Ha igazán sajnálod – villant egy újabbat a szeme, és a fapadló régi erezetére téved tekintete. Gonosz, elégedett mosolyra húzódott a szája és úgy folytatta –, térdelj le, úgy kérj bocsánatot. Nyald meg a padlót akár egy kutya. Mint egy patkány. Úgyse vagy több náluk.

A vörös megdermedt, ujjai megálltak a hajában, mosolya ráfagyott az arcára, onnan pedig hamar komoly tekintetbe olvadt. Ekkorra már mindenki figyelte őket, ki kíváncsian, ki gonoszan, elégedetten, de egyben mindenki egyetértett. Nagyon várták, mit fog erre lépni az új lány.

Közben, a fél kezében a papírgalacsinná gyűrt lapot tartó lány, megunta a várakozást, és hozzávágta a szemetet. Az lepattant fekete pulcsijáról a vállánál, és legurult a földre.

- Mire vársz?

Immáron szabad keze sűrű, szőke loknijaiba túrt, kiengedett hajkoronájának egy részét előre húzva a mozdulattal.

– Látom annyira nem bántad meg. – Várt egy picit, gondolkozott. – Hm, vagy talán ennyire mélyre még te sem süllyednél.

Karla a monológ végén lehajolt, és a szőke már-már csaknem úgy nézett, mint aki egy férget készül összetaposni. Nyitotta a száját, talán, hogy tovább sértegessen, talán, hogy kinevesse a lányt, de ő rögtön ki is egyenesedett, kezében tartva a galacsint, amit letett maga elé a padra. Aztán vonásait újra alkotta, meglágyította és úgy nézett le az előtte ülőre.

- Hogy hívnak?

- Mit akarsz ezzel?

- Csak, szörnyű érzés úgy beszélgetni valakivel, hogy még a nevét sem tudod.

A lehető legkedvesebb mosolyát villantotta a lányra, azt a fajtát, amivel új barátokat szokott szerezni.

- Hogy mersz így sértegetni? – háborodott fel a szöszi, erősen rácsapott az asztalra és felemelkedett, hogy egy szinten legyen Karlával. Még egy picit magasabb is volt nála. – Nem elég, hogy egy ilyen patkány beszél hozzám, de hogy nem ismer fel egy Wandar-t, az egyenesen sértő!

- Wandar? Akkor te vagy Sarah, ugye?

Karla ugyanolyan nyugodt maradt, mosolya a szokott helyén virított. Ez igencsak felkeltette Will figyelmét. Ő már rég nem tűrte volna, ha így beszélnek hozzá. Ami azt illeti, eddig senki sem tette, és szinte biztos volt benne, hogy ezután sem meri majd senki.

- Szóval, ha jól értem, a probléma az, hogy nem vagyok idevaló, igaz? – Karla tekintette komolyra váltott, de továbbra is nyugodt maradt. – Mindenkinek az a baja, hogy baromira nem vagyok a ti fajtátok! Igaz? – Megemelte hangját, hogy a kérdése az összes körülötte állónak jól hallható legyen, és értsék, mindenkinek szánja. – Egy kérdésemre azért válaszolhatnátok. Mi a baj a mássággal? Ha most itt kiderülne, hogy én is gazdag vagyok, hogy az elithez tartozom, akkor sem lennék más! Még csak nem is ismertek!

- Nem számít ki vagy! – szólt bele ekkor Will is. – Azt hiszed, akár egy percig is érdekelt? Hogy akár egy pillanatig is számított?

Felállt, hangja csöpögött a gúnytól és Karla felé lépett, majd jócskán a személyes szférájában állt meg, de a lány egy lépést sem tett hátra.

– Túl mézes az álmod. Ide nem barátokat jöttünk gyűjteni. Persze nem várom, hogy megértsd. Úgysem tudnád. Még nem láttál semmit, ezért azt ajánlom, csak addig menj el, amíg még vissza tudsz fordulni.

Úgy gondolta, ezzel talán megijesztheti azt a született idiótát, aki előtte állt. Hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megszabaduljanak a fekete bárárnytól, és hátat fordítva neki visszaindult a helyére. De elfelejtette, hogy egy igazi, hamisítatlan született idiótával van dolga, aki ráadásul makacs is, mint egy öszvér.

- Szóval nem számít, ki vagyok? Neked az egyedüli lényeg a nevem. De tudod mit? Talán neked az. Talán nektek mind az, de nekem, számít, hogy kik vagytok, és mindannyitokat megismerlek! Figyelj csak William Ethn, mert ha nem, mielőtt észbe kapsz, már te is megkedvelsz! Észre sem fogod venni, mikor válsz a barátommá, egyikőtök sem fogja. Össze fogom törni azt a makacs jégszívetek a francba is!

William hátrafordult, és két elszánt szempárt látott maga előtt. A legtisztább kékben szikráztak, amit valaha látott. Az a két szempár pedig egy kicsi, jelentéktelen lányhoz tartozott, aki most erősnek tűnt, és így, kihúzva magát, William nagyobbnak látta még saját magánál is, pedig jobban belegondolva, ez volt a legkevésbé ijesztő fenyegetés, amit ember valaha képes lehet komolyan gondolni.

Azonban ez igen gyorsan eltűnt. Karla ugyanis keresztbe fonta maga előtt a karját, és egy sértődött kisgyerek arcával fordult el.

- Hmp. És most nagyra értékelném, ha valaki elmondaná, merre találom a földrajz előadót. Még egyszer nem szívesen késnék el a mai napon Mrs. Freid órájáról. Oh, és Sarah!

- Hm? – rezzent össze a lány.

Karla közel hajolt hozzá, egyik kezével a padon támogatva súlyát, másikkal a szőke tincseket elkotorva Sarah füléből. Telt ajkai szinte hozzáértek a lány porcelánbőréhez, és valamit a fülébe súgott. Senki sem hallotta mit, de a szőke egy pillanatra megdermedt, és mire felocsúdott Karla már egy hozzá közel álló karcsú lányhoz intézte kérdéseit a földrajz előadóval kapcsolatban. Ő megszeppenve magyarázta el neki, majd a vörös megköszönte és energikus léptekkel mosolyogva indult a terembe.

Remélem tetszett!(: