- Megjöttem!

Az ürességben visszhangzott a hangja, s az ajtó zárjának kattanásának is, így azt feltételezte, senki sincs otthon. Felszaladt a szobájába, és ledőlt keresztbe a franciaágyára. Hosszú lábai lelógtak az ágy széléről, kezeit pedig egymáson az arcára tette, és úgy mosolygott, mint egy tök. Maga sem tudta, miért, de hirtelen szükségét érezte. Egyszer csak az oldalára fordult, és a mellkasához szorította kedvenc plüssét. Egy hatalmas csibe volt, ami puha volt és ruganyos, ezért még párnának is kiválóan lehetett használni.

Körülnézett a szobában, ami még mindig tele volt dobozokkal. A régi házuk túl messze volt az új iskolájától, ezért a szülei úgy döntöttek, kicsit közelebb költöznek. Ez persze rengeteg pakolást jelentett számára, hacsak nem akarja olyan kopáran hagyni a lime zöld falakat, mint amilyennek azok most árválkodtak.

- Kezdjünk is neki! - ugrott ki az ágyából.

Körbenézett, és erősen gondolkodott, mit merre kéne tennie. Végül gyorsan feladta, és valami furcsán üres érzés kerítette hatalmába, ahogy visszahanyatlott az ágyára.

- Ah... Unatkozom... Talán fel kéne hívni valakit.

Ujjai gyorsan pörgették a névjegyzékét, de hirtelen senki megfelelőt sem talált. Végül csak kitárta a karjait, és nyitott tenyerében a telefonjával addig feküdt ott, míg arra nem ébredt, hogy az ablakából nem látja többé a napot.

Egészen részletesen megszemlélve pedig észrevette, hogy a holdat sem. Sűrű felhők takarták az éjszakai égboltot, olyasfajták, amikből hatalmas vihar szokott kerekedni.

Másnap kiderült, tényleg viharfelhők voltak. Egy hatalmas villám ébresztette hajnalban, és kissé összerezzent tőle.

Ezek után már esélytelen volt visszaaludnia, lement hát a konyhába, és egy vaníliás kávé társaságában kezdett el készülni az iskolába.

A szülei úgy két órával később keltek.

- Jó reggelt! - lépett ki egy pocakos alak nagyokat ásítva. Fejét lehajtotta, egészen bódult volt még az álmosságtól.

- Jó reggelt, papa! Kérsz reggelit?

- Mi a menü? - lett éber azonnal a középkorú férfi.

- Palacsinta.

Feldobta az éppen sülő darabot, majd az pörgött egyet a levegőben, de túl messze landolt a serpenyőtől, és a fele lelógott róla.

- Illetve annak készül. De lehet el fog még tartani egy darabig - nevetett, miközben lekapargatta az odaégett tésztát a serpenyő széléről.

- Add csak ide! - vette át az eszközt anyukája tőle. - Majd én megcsinálom, te csak ülj le enni.

- Biztos? Köszi, mama!

Egy puszit nyomott az arcára, és már sietett is ki a konyhába apja mellé.

- Tegnap aludtál, mikor hazaértünk, és nem is kérdeztük. Milyen volt a suli?

- Elég jó...

- Ez nem hangzott meggyőzően - szólt bele a beszélgetésbe az anyja is.

- Pedig tényleg! - kiáltott kissé hevesen is. - Furcsa volt, ennyi az egész.

- Kicsim, ha valami baj van, azt tudod, hogy mindenképpen elmondhatod nekünk.

A hang egyre közelebbről jött, ahogy a friss palacsinták illata is. Hiába Mr. Denon volt a pék, de az anyukája sem volt analfabéta a konyhában.

- Nem, tényleg jó volt.

Karla hangja visszatért normális mosolygósra, és közben egy nagy adag nutellát kent az előkészített krémekből a palacsintájára.

- Mmm. Ez nagyon finom lett!

- Te keverted a tésztát...

- Haha. Tényleg - ette továbbra is elégedetten.

Erre anyja csak megrázta a fejét, olyan „ez a gyerek is kellőképpen szerény" stílusban, és visszatért a palacsinták sütéséhez.

- Elég erősen esik. Vigyelek be?

- Megtennéd, papa?

- Csak mondd, mikor indulunk.

- Tíz perc, oks?

Már a második napja volt, hogy teljesen sötétben ért a suliba, és ennek kivételesen nem a túl korai kelés volt csak betudható, lévén április eleje, már korán világosodott.

- Szörnyű ez az eső.

Alig száz méter futott a parkolótól, de szinte csurig ázott. Nem is tudta a hajából kezdje el kicsavarni a vizet, vagy inkább a ruhájából.

Persze esernyőt elfelejtett vinni, így csak reménykedett, hogy délutánra eláll.

Végül megrázta magát, olyan kiskutyás stílusban, amitől elszédült ugyan, de legalább kirázta magából az eső nagy részét.

Egy kis futás után pedig az osztálya felé szinte teljesen megszáradt.

Nem sokan voltak még ott, beleértve a szomszédját.

- Szia!

Választ nem kapott, ami azért mégiscsak elég bunkó, tekintve, hogy teljes testtel felé volt fordulva.

- Öm... izé... hozzád beszélek - érintette meg a vállát.

Erre felé nézett a ma is csupa feketét viselő lány, és kihúzta füléből a szintén koromsötét fülhallgatóit.

Karla meghallott valami metál számot, és már nem is csodálkozott, hogy a lány nem hallotta meg, amikor köszönt neki.

- Szereted az esős napokat?

- Ja.

Tömör válasz, de ma nem tántorítja el a barátok szerzésétől.

- És miért? - Jobb témaötlete nagyon nem volt.

- Miért érdekel?

Igazán nem értette, hogy miért ennyire ellenséges ebben az iskolában mindenki.

- Csak úgy. Barátkozni próbálok. Nem lehet?

- Hm! - Egészen úgy hangzott, mintha kinevette volna. - Sokan vannak itt, keress mást.

Ezzel visszadugta volna a zenéjét, de Karla megfogta a kezét, és visszatartotta.

- De én veled akarok beszélgetni!

A fekete ruhás lenézett a karjára, egészen remegett mindkettejüké, ahogy megfeszítették két ellentétes irányba. Ezek után tekintete a másik lány eltökélt arcára vándorolt, majd vissza a kezükre. Furcsa bizsergést érzett magában, olyat, amit már régóta elfelejtett. Általában, ha elég nemtörődöm volt, ott szokták hagyni. Senki sem áldoz felesleges időt olyasvalakire, aki szerinte nem érdemli meg. Ez főleg a „felső rétegekben" volt így.

- Rose.

- Eh?

- A nevem. A tied pedig...

- Dininek szólíts - terült el az elégedettség az arcán.

- Oké.

Egészen becsöngetésig beszélgettek aztán, és Karla egészen végig észre sem vette az ellenségesen vizslató pillantásokat mögötte.

Rose azonban igen. És nagyszünetben elege is lett belőle, ezért szóvá is tette.

- Nem zavarnak? - mutatott a tömeg irányába.

- Hm? Nem. Miért? Csináltak valamit?

Egy pillanatra megfagyott a fekete ruhás, és úgy nézett a vörösre, mit egy idiótára.

- Ennyire naiv vagy, vagy csak hülye?

- Ezt most miért?

- Olyan nincs, hogy nem tűnnek fel. Iszonyat irritáló még nekem is.

- Hah? Tényleg nem értem.

- Nézz már körbe. Úgy néznek téged, mint egy darab szart szokás.

Karla gyorsan körbenézett, és ezúttal valami benne is megmozdult, de végül csak ennyit mondott:

- Ez hülyeség. Nem tettem ellenük semmit, miért néznének úgy?

- Naiv - morogta, amolyan „ilyen nincs" fejrázással.

- Mondtál valamit?

- Ah, felejtsd el!

- Oké...

Kis szünet következett a beszélgetés fonalában.

- Amúgy szereted a sütiket?

- Ja.

- Csodás! Nincs kedved elmenni cukiba? Most nyílt egy új fánkos a belvárosban, és mindenképp ki akartam próbálni!

- Hát...

Gondolkozott egy darabig, de szerencsétlenségére ránézett Karla kölyökkutya szemeire, és végül döntött.

- Na jó, benne vagyok.

- Szavadon foglak. Majd még megbeszéljük, mikor.

Az első óra ma is matek volt, röpdolgozattal kezdték. Nem voltak túl nehéz kérdések, de könnyen megizzaszthatták, aki nem készült.

Másodszorra megismerkedett az angoltanárnőjével. Karla azonnal megkedvelte a nőt, minthogy jó fej volt, vicces, de szigorú is egyben. „Az utolsó részt" gondolta „azért el lehetne hagyni".

Harmadszorra és negyedszerre éneke és rajza volt, osztálytársai pedig mindent éppen úgy csináltak, ahogyan a tanárok kérték tőlük.

Végül ötödik és hatodik órán világossá vált számára, hogy valami nagy gond van ezzel az osztállyal. Mindenki teljes mértékben azt és úgy csinálta, amit és ahogy mondtak nekik. Senki sem ellenkezett vagy rendetlenkedett, maximum egy-egy szájhúzás vagy unott tekintet volt az összes ellenállás, amit a tanárok kaptak. Ezenkívül mindenki teljesen kifejezéstelenül ült, de belülről szinte hallotta a szitkokat és imákat az órák végéért.

Utolsó óra után aztán bekövetkezett, amitől félt, és nagy cseppekben zuhogó esőre nyitotta ki az iskola főbejáratát. Itt egy hosszú és széles tetővel fedett erkélyszerűség volt előtte, megemelt padlóval, hogy az udvaron hömpölygő víz ne érhesse el az ajtót. Mögötte már morgolódtak, hogy elállja a kijáratot, így elment onnan, és tétlenül lézengett.

Apját nem akarta ilyenkor zavarni, de végül nem látott jobb megoldást, kénytelen volt felhívni.

Csakhogy hiába akarta feloldani a telefonját, az mindvégig fekete maradt, akárhogy is nyomogatta.

Valami rémlett neki, hogy tegnap teljesen elfelejtette töltőre tenni, és csalódottan a saját butaságától a homlokára csapott egy nagyot.

- Ah. Most mégis mit csináljak?

Oldalra pislantott, és ismerős alak akadt a látóterébe. Will éppen az esernyőjét nyitotta ki nem messze tőle.

Odaszaladt hozzá, még mielőtt kiléphetett volna az esőbe.

- Will! Várj egy picit.

Az említett megállt, és félig felé fordult.

- Mit akarsz?

- Ne haragudj, de lemerült a telefonom. Kölcsönkérhetném a tiedet?

- Nem - és már indult is tovább.

- Mi? Várj! - utána nyúlt, és megfogta a pulcsiját. - Csak egy perc tényleg.

- Mondj egy okot miért kéne segítenem?

- Eh? Nem tudom... csak úgy...?

- Ilyen rendesnek nézek ki?

Düh árad szét a vörös testében, tetőtől talpig beleremegett.

- Tudod mit? Hagyjuk! Majd hazagyalogolok.

Will felhúzta szemöldökét, mintha azt kérdezné: Ilyen időben?

Ezt Karla is tökéletesen le tudta olvasni az arcáról, és már ő csak azért is megmutatja alapon nagy, öblös léptekkel kisétált a zuhogó esőbe ruhástul, táskástul.

Elege volt a napból, az iskolából, és a rengeteg ellenszenves tanulóból, és teljesen úgy érezte, hogy most lesz akármi, de ő így fog hazamenni.

Azonban az első villám meggyőzte, hogy mégsem olyan biztos az elhatározásában. Mikor az ég ropogott egyet, egy fehér fénycsóva pedig nem messze belevágott egy fába, megfagyott egy pillanatra, majd olyan gyorsan iszkolt vissza a fedett helyre, amennyire csak tudott.

Meglepetésére a szöszi még mindig ott állt, és így bőrig ázva, megszégyenülve kullogott vissza mellé.

- Csak nem itt hagytál valamit? - kérdezte gúnyosan.

- Hm! - húzta fel az orrát, és igyekezett minél jobban nyújtani a nyakát, hogy a fiú fölött legyen, de az sokkal magasabb volt nála, esélye sem volt.

- Na és te? Azt ne mondd, hogy vártad, hogy visszajöjjek.

- Szép álom. A kocsim várom.

Ez már a második pofon volt, amit két perc alatt begyűjtött, úgyhogy Karla jobbnak látta többet meg sem szólalni.

Persze továbbra is kérdés volt, hogyan jut haza.

Mintha ezt Will is megérezte volna, rákérdezett:

- Nem akarod, hogy valaki hazavigyen?

- Komolyan kérded? - nézett kétkedve.

- Ja.

- Hát, nagy segítség lenne - lágyult meg a hangja.

- Na, és ki fog?

A gúny csak úgy csöpögött a hangjából, és mellette még valami, kicsi kárörvendő kacaj.

- Elég! A többiek csak barátságtalanok voltak és zárkózottak, de te egyenesen a legnagyobb tuskó, akivel valaha találkoztam! - fakadt ki Karla.

A szőke egyértelműen helyzetfölényben érezte magát, és a megbánás legkisebb jele nélkül nézett - szó szerint - le a lányra.

- Nem is volt olyan nehéz.

- Mi? - csattant föl újfent.

- Levakarni azt az irritáló vigyorod - váltott ismét rosszkedvűre.

- Köcsög! És csak, hogy tudd...

- Karla?

A lány meglepődött a nevét hallva, és mikor hátrafordult a hang irányába, Rose-t látta meg egy esernyővel közeledni.

- Hát te? Azt hittem, utálod a sulit. Hogy-hogy még itt vagy?

- Nem utálom... Honnan vetted ezt? És te jó ég! Mitől vagy ennyire vizes?

- Áá...Ööö...Mindegy, nem fontos! - Úgy tűnt, már el is feledkezett Willről, és arról, hogy pár másodperccel ezelőtt éppen ki akarta osztani a fiút.

Ugyanerre jött rá Will is, és tovább már nem akart ott maradni a két lány közelében. A kocsi is megjött már. Se szód, se beszéd, kilépett az esőbe.

- Ja, persze.

Rose megfogta Karla kezét, és elkezdte befelé vonszolni az épületbe.

- Whoa, várj, elesek - egyensúlyozott a kezeivel - Hova megyünk?

- Az öltözőbe, így nem maradhatsz!

- De nincs váltócuccom.

- És a tesi? - fordult felé hátra.

- Még nem kaptam meg...

- Ah... akkor nincs mit tenni: megkapod az enyém.

- Biztos?

- Ja.

- De tuti?

- Ha még párszor megkérdezed, akkor nem, úgyhogy gyere.

Karlában enyhe melegség indult el, és akaratlanul is elmosolyodott annak ellenére, mennyire mérgesnek érezte magát egy pár pillanattal ez ellőttig.

Az osztályterem nem volt túl messze a bejárattól, annál inkább az öltözőktől, és bár senki sem volt a teremben, Rose ragaszkodott hozzá, hogy ne az osztályban vetkőzzön a lány. Így viszont szinte teljesen átfagyott a folyosókon menetelve. Már alig várta, hogy belebújhasson a meleg, de leginkább száraz tornaruhába.

Miközben öltözött, Rose az ajtón kívül támasztotta a falat.

- Mikor megyünk fánkot enni? - kérdezte egyszerre.

- Hát... nem nagyon gondolkoztam még rajta. - Itt egy kis szünet következett, amíg áttuszkolta a fejét a felsőjén. - De lássuk csak: Kedden ráérsz suli után?

Karla egyértelműen meglepődött, azt hitte, neki kell majd mindig felhoznia a témát. Még egy kellemes pillanata a napnak. Ő mégis öt nap múlvát mondott. Rose arra számított, a kis vöröske hamarabb akar majd menni.

- Rá.

- Körülnézünk majd a belvárosban is?

Narancsos tincsek bukkantak fel az ajtóból, megcsiklandozták Rose-t, aki leengedte mellkasa előtt összefont kezeit.

- Ha gondolod...

- Csúcs! Megmutathatnád majd, honnan veszed ezeket a gyönyörű fekete bőrdzsekiket.

- Hát persze. De mielőtt bármit is felpróbálnál ott, előbb talán csekkold majd le az árát.

- Öm, lehet, hogy inkább én mutatom a boltokat...

Fejben közben azon gondolkozott, mennyi is lehet az az annyi. A gót meg titokban elég jót vidult a reakción, és a mélyen gondolkodó arckifejezésen, amit a másik lány vágott.

Miután kiértek az iskola elé, Karlának eszébe jutott, hogy bajban van.

- Jut eszembe, kölcsön kérhetem a telefonod?

- Ja, de minek?

- Tegnap nem tudtam feltölteni, és teljesen lemerült, - mutatta fel a sötét készülékét - és nem tudom apát felhívni, hogy jöjjön értem, de esernyőm sincs, hogy hazagyalogoljak.

- Jó, persze, mindjárt adom.

Miközben kotorászott a táskájában, tovább kérdezősködött.

- Amúgy még egyszer, minek is mentél ki, ha nincs ernyőd? Mert szerintem nem öntöttek nyakon egy vödör vízzel, nem attól voltál bőrig ázva. - Itt megállt, és kicsit gondolkozott, majd megrázta a fejét. - Nem, addig nem mennének el. Asszem... - motyogta.

- Hát, tulajdonképpen megpróbáltam hazamenni, de aztán jött az a villám, és egy kicsit megijedtem, úgyhogy visszajöttem. - Mire befejezte, megkapta a telefont.

Rose-hoz mérten fekete volt, bármiféle dísz nélkül, egy egyszerű matt tokkal a hátulján.

- Köszi.

Kilenc számjegyet nem tart sokáig bepötyögni, de amilyen gyorsan Karla ujjai jártak, az teljesen megdöbbentette Roset.

- Nem semmi...

- Tessék? Mondtál vala... - Közben valaki beleköszönt a telefonba. - Ah, apa. Ühüm, én vagyok, Karla. Rose adta kölcsön...egy barát... nem, csak lemerült...aha, aha, oks, várlak, szia. - És letette.

- Köszi, még egyszer. Apa mindjárt itt lesz.

-Aha, nincs mit.

Azonban a gót még mindig nem mozdult.

- Ah, de nem muszáj ám megvárnod velem - kezeit tenyérrel Rose felé emelte maga elé, és magyarázkodó mozdulatokkal lengetni kezdte őket. - Biztos neked is van dolgod, meg minden, szóval nyugodtan menj.

- Oké. Akkor, ha nem gáz, megyek.

- Szia, holnap találkozunk! - intett a lány után.

Miután Rose elment, a teraszra csönd ereszkedett, egyedül az esőcseppek folytonos kopogása hallatszódott, amit néha egy dörgés tört meg. Az egész olyan édeskés magányos volt. Belül Karla is valami hasonlót érzett.

- Biztos a második nap miatt. - És elmosolyodott.

Hirtelen dúdolni támadt kedve, és bár egyértelműen nem egy profi énekes volt, de senki sem volt a közelben, így halkan rákezdett, közben a dal ütemében billegett hátul összekulcsolt kezekkel. Ez egy volt azon dolgok közül, amik azonnal megnyugtatták és boldoggá varázsolták.

Apja viszonylag hamar begurult a fedett terasz elé, ő pedig a lehető leggyorsabban beugrott, hogy ne ázzon meg.

- Szia, kicsim. Milyen volt a suli?

- Csúcs!

- Annak örülök... - nézett oldalra, és megfagyott egy pillanatra a meglepettségtől. - Hm... mintha tisztán emlékeznék, hogy reggel fekete farmerben mentél el. Lehet, hogy a kor teszi...

A vöröske lenézett a bő, királykék tesi cuccra és a fekete egyszínű pólóra, aztán elnevette magát.

- Nyugi apa, annyira nem vagy még öreg - nyomott egy puszit az arcára. - Arra gondoltam, hazamegyek ernyő nélkül.

- De te félsz a villámoktól, nem?

- Nem is értem haza...

- Ott a pont. Honnan a ruha? Ha jól emlékszem, még nem jöttek meg az egyen dolgaid.

- Áh, ezt Rose adta kölcsön - csippentette két ujja közé felsőjét a mellnél.

- Ez az én kislányom, máris barátokat szerzett!

- Oh, apa! - bökte játékosan oldalba.

- Pimasz lettél. Már nem is félsz a bosszúmtól.

- Nem is tudnál elbánni velem. Ahhoz túl öreg vagy.

Karla kinyújtotta apjára a nyelvét, majd mindketten elnevették magukat.

Otthon viszont Dini felismerte, hogy ma tényleg muszáj lesz kipakolnia, és ezzel egy hosszú, de a vártnál kevésbé unalmasabb délután vette kezdett. Mondjuk a házi a legvégére annyira nem hiányzott a lánynak. Hiába első hét az évben, elit iskola, vagy mifene.

Remélem tetszett!(: